A vonatozás eseménytelenül telt. Talán csak az volt érdekes, hogy alig volt utas - a mi
kocsinkban rajtunk kívül talán még négyen lehettek. Sajnos szürke, esős volt az idő, pedig nagyon szép zöld tájon vezetett át az utunk (amikor épp nem alagútban száguldottunk). A Himeji kastélyt is lehetett látni a távolban, de
lefényképezni nem igazán sikerült.
Szerencsére Hiroshimában nem esett amikor megérkeztünk. A
Sansui Ryokanban foglaltam szállást és kicsit izgultam, mert az egyik vendég azt írta nehezen talált oda. (Tényleg nem volt bőbeszédű az útleírás). De nem volt gondunk, elvillamosoztunk a megadott állomásig, majd a balra fordultunk és folyóparton hamarosan megpillantottuk a szállás reklámját is. Az ajtó nyitva volt, és bent egy nagy táblán a mi nevünk is díszelgett, de többszöri kiabálásunkra és csengetésünkre sem került elő senki, úgyhogy inkább ebéd után néztünk. A folyópart itt már erősen elhanyagolt állapotú volt: terjeszkedő gyomok, leharcolt padok sőt egy-két eldobott szemét is! Amikor szűk óra múlva visszanéztünk a ryokanhoz, már ott volt egy bácsi, akkor szabadkozott japánul (és kézzel-lábbal, hogy megértsük), hogy pont elkerültük egymást, ő látott minket elmenni. Megkaptuk a kulcsot és egy angol nyelvű listát, hogy mit szabad és mit nem és egy papírt, hogy a háziasszony, akinél fizetni kell, majd délután érkezik. Nagyon szimpatikus, hogy hiába nem tudnak angolul, szereznek valakit aki készít egy angol nyelvű leírást, de még ilyen kis különleges eseményekre is felkészülnek, hogy a házinéni mikor jön vissza :)
A
szoba tiszta, egyszerű és kicsi volt. Tipikusan az a hely, ami alvásra való. Egy-két éjszakát szépen el lehet itt tölteni, amíg az ember napközben a várost és a környező érdekességeket látogatja. A zuhany a földszinten (az én paranoid lelkemnek kicsit túlontúl "szem előtt") van. De vagy nekünk volt szerencsénk, hogy épp nem volt forgalom, vagy másokat is elriasztott a fürdő, de nem ütköztem senkiben, nem kellett várakoznom.
Úgy döntöttem, amíg még nem esik, addig menjünk el gyorsan
Miyajima szigetére (egyébként a jima már szigetet jelent - illetve shima csak hasonul - úgyhogy nem is kellene odaírni, hogy sziget), ami Japán egyik legszebb látványossága. Sajnos legszebb látványosság nem lett belőle, mert elég szürke volt az idő és épp
apálykor érkeztünk, úgyhogy a híres "lebegő torii" sem lebegett a vízben. De legalább oda lehetett
sétálni hozzá. A hűvös, szeles időnek viszont volt egy szerencsés hozadéka erről is írok majd. Mindenekelőtt viszont egy jó tanács: villamossal
nagyon hosszú az út! Megérte volna inkább visszamenni a pályaudvarra és vonatozni, mert kevesebb helyen áll meg és az embernek nincs az a tötymörgése érzete. (Arról nem is szólva, hogy JR vonat megy oda, amire érvényes a JR pass.)
A sziget szent helynek számít, itt senki nem halhat meg és nem születhet és állítólag az fákat sem vágják. Itt található Japán egyik legősibb erdeje.
Miután
lefényképeztük párszor a toriit, átsétáltunk az
Itsukushima shintó kegyhelyen - ami dagály idején szintén vízben állna. Majd rá sem pillantva a szabadon garázdálkodó szarvasokra (Narából jöttünk, mit nekünk egy-két agancsos állat), sétálni indultunk a szigeten - csak úgy. Először is belebotlottunk ebbe a
látványba, ami engem teljesen felvillanyozott, hiszen egyértelmű, hogy itt zuhant le a kábítószert Szűz Mária szoborban szállító repülőgép, amit Locke, Boone, Charlie és Mr. Eko is felkeresett. Hoppá és ezek közül csak Locke él! (Néha kitör belőlem a
Lost rajongó - elnézést.)
Aztán pedig egy nagyon szép, barátságos és rengeteg vicces
szoborral rendelkező buddhista szentélybe futottunk bele. Ez a
Daisho-in. Az előbb említett értékei mellett van itt még (Henjokutsu nevű)
barlang (egy-két száz Buddha szoborral), gyönyörűszép
kertecske (egy-két száz szobrocskával),
kilátás az erdőre, tengerpartra és pagodára (mellesleg egy-két száz
Buddhával az útban).
Ezen a fényképen jobb oldalt lehet látni azokat az arany imamalmokat, amelyek megérintése a hiedelem szerint hatalmas szerencsét hoz. Én ezt akkor még nem tudtam, de lépcsőn lefelé jövet megpörgettem mindet :)
Innen a
libegő felé vettük az irányt, amivel a sziget legmagasabb pontjára, az 530 méter magas Misen hegyre lehet feljutni. Nem kevés pénzért: 1000 jen a jegy, 1800 jen oda-vissza, de bőven megérte. (Jobb időben talán érdemes lehet a kiránduló utat is kipróbálni.) Mielőtt odaértünk volna az állomásra, találkoztunk egy elég udvariatlan japánnal. Az út kétfelé ágazott és mivel felfelé kellett haladnunk a meredekebbet választottuk. Hamar belefutottunk azonban egy büfé teraszába. De még ekkor sem volt világos, hogy innen vissza kell-e fordulnunk, ugyanis az út mintha folytatódott volna tovább a terasz mögött. A tulaj viszont egyből kirohant az épületből és tudatta velünk, hogy ha nem fogyasztunk, akkor menjünk a másik úton. Valószínűleg félt, hogy esetleg ingyen gyönyörködnénk a teraszáról nyíló kilátásban. Lent csak japán nyelvű kiírás volt. szóval felháborodása nem volt igazán oka.
A kilátás a libegőről gyönyörű volt, alattunk az érintetlen
erdő, a
távolban pedig a
Belső tenger (Honshu szigetét Shikoku-tól elválasztó tenger) és kisebb, nagyobb szigetek. De az igazi meglepetés akkor következett, amikor kiszálltunk a libegőből: rengeteg
majom fogadta az érkezőket!
Szerencsére az állatok etetése tilos, úgyhogy nem koldultak, nem követelődztek. Igazából ránk sem hederítettek. Azért mi nagyon óvatosan közelítettünk hozzájuk, különösen a kölykös majom anyákat próbáltuk nagy ívben elkerülni. Ez nem volt mindig egyszerű, mert az egyikük pontosan a kilátóhoz vezető rövid lépcsősor közepén
üldögélt legnagyobb lelki nyugalommal. Az útikönyv is említi a majmokat, mint látványosságot, de valószínűleg, azért is volt ott ennyi, mert a kellemetlen szeles idő elől a libegő állomás
épületéhez húzódtak. Alapvetően békés jószágoknak tűntek, de amikor egymás között összekaptak, akkor látszott-hallatszott, hogy nem árt az óvatosság. Ha begorombulnak biztos csúnyákat tudnak harapni, karmolni. Mindkettőnknek nagy élmény volt a majom-társaságot testközelből szemügyre venni: kicsit olyan volt, mintha egy igazi Attenborough természetfilmbe keveredtünk volna. Próbáltam
videót is készíteni - sajnos csak rövidített és elég rondán tömörített változatot sikerült csak feltöltenem.
Természetesen átverekedtük "magunkat" az útban ülő
majmokon és készítettünk pár
képet még a szigetekről.
Visszafelé úton már vonatoztunk és Hiroshima pályaudvaron megkóstoltuk a helyi specialitást az
okonomiyakit. Ez a japán pizzának is nevezett étel - ami körülbelül ugyanannyira hasonlít a pizzához, mint a frizbihez. Forró fémplatnin sütik a vendég orra előtt a tészta alapot és pakolják rá a különböző feltéteket. Például, tintahalat, polipot, rákot, húst, zöldségeket és sült tésztát, udont (fehérebb és vastagabb), vagy sobát (sötétebb és vékonyabb). A hely egyébként autentikus lehetett, mert rajtunk kívül csak japánok voltak a vendégek és a szakácsok látóterébe helyezett széles képernyős tévén hiroshimai csapat baseball közvetítése ment. Az okonomiyakihoz szósz is dukál. Itt az asztalon kétféle volt, de mi semmi különbséget nem tudtunk felfedezni, pedig az egyik állítólag csípősebb volt.
Az ízletes főétel után muszáj volt valami desszertet is enni, úgyhogy a szomszéd cukrászdában fagylaltos waffelt ettünk.
Csokis-banános-vanílíásat és
gesztenyéset. Ezekre sem lehetett panasz :)
