Összegzés - első próbálkozás

Ideje lenne már megírnom a megígért összegző bejegyzéseimet. Lelkiismeretfurdalásom is van, nincs sok olvasóm, de akik olvasnak, azok nagyon kitartóak  a lustaságom ellenére is, én meg nem írok nekik semmit - hát milyen dolog ez? Akkor következzen egy összegzés.

Mire is volt jó ez a japán egy éves kiruccanás. Először is nem vagyok elégedett magammal, sokkal többet is kihozhattam volna ebből a lehetőségből. Mind munka, mind ország-nézés témakörében. Valahol a szokásos hibát követtem el: ki akartam használni a lehetőséget, hogy akármikor dolgozhatok, mert közel vagyok az irodához, minden feltétel (jó számítógépek, gyors net, rengeteg folyóirat előfizetés) adott, de mégsem haladtam annyit, amennyit lehetett volna. Akkor már töltöttem volna több időt kirándulásokkal! Rengeteg helyen nem voltam, Kyushu, Shikoku, Okinawa (és a déli szigetek) teljesen kimaradtak. De még a nagy sziget túloldalára sem jutottam át, pedig Kanazawába nagyon el akartam volna jutni, rengeteget olvastam róla az útikönyvben. 

Eredetileg azt is gondoltam, hogy majd a nyelvtudásomat is fejleszteni fogom. Tanultam egy keveset japánul korábban és terveim között szerepelt, hogy kint is fogok nyelvtanfolyamra járni. Hát sajnos ebből sem lett semmi. Illetve párszor elmentem egy ingyenes nyelvtanfolyamra, amit a sagamiharai International Lounge szervezett. Nagyon jó helyen volt a Fuchinobe állomás mellett, a hátránya az volt, hogy egy teremben volt mindenki és sokszor elég fárasztó volt csak a mi tanárunkra koncentrálni. A másik nehézség az volt, hogy általában sok kínai diák volt, akik helyzeti előnnyel indultak, hiszen ha a tanár a táblára felírta az új szót kanjikkal, ők már tudtak miről lehet szó, viszont nekem még el kellett magyarázni. De a legjobb azt hiszem az lett volna ha fizetnem kellett volna a nyelvóráért, akkor lett volna motivációm, hogy minden egyes alkalommal ott üljek.

Viszont csomó minden újdonságot láttam, talán egy kicsit jobban értek pár dolgot a japánokkal kapcsolatban - bár leginkább azt, hogy mennyire is mások az európai kultúrkörhöz képest. Van bizony jó pár dolog, ami elgondolkodtatott. Például az, hogy annak ellenére, hogy a vallás (a "nemzeti" sintóizmus) mennyire benne volt a világháborúban, illetve mennyire kárhoztatható volt anno a japánok fanatizálásában, a mai, modern hétköznapi hozzáállás a valláshoz, mennyire semleges és megengedő. Az emberek nem vallásosak, hanem babonásak. Nyugodtan bedobja a pénzt a buddhista szentélyben a perselyben, aztán a sintóista szentélyben is, ha éppen vizsga, munkahelyi megmérettetés, vagy gyerekszülés előtt áll. "Abból gond nem lehet, ha több istennél is jó vagyok" - gondolja és ezt a hozzáállást senki nem ítéli el, nem bélyegeznek meg senkit, mert hisz, vagy éppen nem hisz a babonában. Teszem azt az igazi hívő meditáló buddhista sem nézi ki azt, aki csak egy jövendő-mondó cetli miatt tér be. (Nem is tehetné, mert ő van kisebbségben.)

Próba, szerencse

Múlt héten valamelyik nap este elmentünk páran (Murata-san, Mochizuki-san, Kawahara-san, Yoshihara-san és én) enni-inni. Az ötlet természetesen Yoshihara-sané volt, az apropó pedig az volt, hogy mindjárt utazom haza. Fuchinobe állomás környékére mentünk és az intézet buszán - ami este és reggel közlekedik ezen a rövidtávon - hozzánk csapódott még Hiro-san, aki ugyan csak egy-két napig volt a csoportnál és nem a tudományos hanem pénzügyi dolgokkal foglalkozik, de az evés-ivás kedvére való volt :) Egyébként nagyon érdekes arca volt, nyugodtan lehetett volna maja indián is. Egyből megjegyezte nekem, hogy a férfi pincér tipikus jóképű japán és a pincérnő is tipikus szép japán. A srác tényleg szép volt, de jóképűnek vagy férfiasnak nem mondanám, a lánynál én viszont itt rengeteg szebbnél szebbet láttam. Mondjuk Japánban tényleg rengeteg csinos-aranyos-kedves lány van, nekem inkább az volt a feltűnő aki nem az volt. Sajnáltam is őket, elég borzasztó lehet. Szerencsém, hogy én nem ide születtem.

A vacsora fénypontja volt, amikor Yoshihara-san kitalálta, hogy jöjjön az "orosz rulett". Természetesen ennek a játéknak nem olyan komolyak a következményei, mint az igazinak, viszont csak 50% az esély, hogy az ember megússza. A lényeg, hogy kihoznak hat (illetve ha több vendég van több) kis töltött rántott gombóckát egy tányéron (meg egyből három nagy pohár vizet). Három gombócban finom polipos töltelék van, háromban viszont nagyon csípős mexikói paprika. És itt a nagyon csípős valami eszméletlen csípőset jelent! Szerencsére csak a nyelvet bántja nem az a típus amitől az embernek még a torka is ég, de azért így is szükség van a vízre. Az első körben Yoshihara-san, Kawahara-san és én fogtuk ki a csípőset, azt mondták én bírom legjobban a megpróbáltatást. Mondjuk szegény Yoshihara-san egy véletlen mozdulattal beletörölte a szemébe, szóval neki aztán tényleg kegyetlen élmény lehetett. Viszont "kétszer csalánba nem csap a ménkű" felkiálltással később még egy kört rendelt. Nagy pechje volt szegénynek, ő bizony nem csalán (még másnap is fájlalta a gyomrát). Mi viszont megúsztuk.

Hogy javítsa a közérzetünket Kawahara-san felajánlotta, hogy bevisz minket egy ionoszféra kutató rakéta rezgés tesztjére. Végül ma került erre sor. Olyan messzire nem kellett menni csak ide a szomszéd épületbe. Kétféle ilyen rezgési teszt van. Az egyik, amikor mindenféle frekvencia keverékén rezgetik a szerkezetet összevissza. Ilyenkor úgy "keverik ki" a rezgést, hogy minél alaposabban szimulálja a körülményeket. Viszont amikor ezt nem tudják előre, (ezt a rakétát például Norvégiából fogják fellőni), akkor mint most, lépésenként végig mennek MHz-től a jó pár GHz-es tartományig. Így aztán hallgatni is lehet a tesztet.

Érdekes volt. Nagyon jól ki lehetett venni a rezonáns frekvenciákat és bizony azt is, amikor valamelyik belső szerkentyűt nagyon megterhelt valami és eléggé oda-nem-illő kattogó hangot adott. A teszt azt hiszem összességében jól sikerülhetett, bár volt egy olyan rész, amit nagyon alaposan tanulmányoztak, úgy tűnt, hogy ott még meg fognak erősíteni egy-két dolgot.

... és ami nem a nyílt napra készült

Bő egy hónapja nagy munkálkodásba kezdtek itt a parkban. Kivágtak jó pár fát, felásták a területet - ekkor azt hittem a parkolót akarják megnövelni, mások azt mondták csak egy gyalogutat akarnak vágni a sűrű vegetációban. Aztán mély lyukakat fúrtak, végül lefedtek mindent díszkő burkolattal és beton talapzatot kezdtek felhúzni a lyukak helyére. Mindezt, elég gyorsan, tempósan, hétvégi munkával is támogatva. Ekkor derült ki, hogy egy újabb rakétamodellt fognak idehelyezni. Mindjárt jön a nyíltnap, azért siettek ennyire - gondoltam én. De mint kiderült, nem csak én. Ugyanis kollégáim ugyanolyan döbbenettel szembesültek a nyílt nap előtti napon a kiírással, hogy októberben (!) szándékoznak ide elhelyezni egy rakétemodellt. Addigra egyébként az egész terület, favágással, díszkővel, beton talapzattal, védő kerítéssel teljesen kész volt. És kész van ma is, várja, hogy októberben ráemeljék a modellt.

ISAS nyílt nap

Minden évben megrendezik a nyílt napot az ISAS-ban. Idén ez augusztus kilencedikén, szombaton volt. Pénteken öt után szabadult fel az az előadó terem, ahol a mi csoportunk is kiállított, úgyhogy akkor kezdtük el a lepakolást, elrendezést. (Egyébként ez az a terem, ahol decemberben a VSOP-2 szimpózium előadásai voltak.)

Hát biztos benne van az is hogy nem értem a nyelvet, de valami idegőrlően lassan haladt a cuccolás. Este kilenckor úgy hagytam ott a társaság nagy részét, hogy remegtem az idegességtől. Természetesen már két hónapja kitalálták, megbeszélték egy csoport beszélgetésen, hogy milyen "standjaink" legyenek és ki mit fog csinálni. Aztán pénteken részletesen azt is megtárgyalták, hogy mit hova tegyenek, a mi csoportunknak fenntartott sarokban. Ebben a teremben ugyanis kiállítottak még az Akari, Hinode és Suzaku team-ek is. Gondoltam, hogy ezekután nem lesz nehéz elrendezni a dolgokat. Mekkorát tévedtem. Először is kiderült, hogy a szomszédos csoporttal (csoportokkal) nem volt megbeszélve, hogy mi hogy lesz, és ők sem beszéltek a mellettük lévő társasággal, úgyhogy volt olyan kis terület, amit háromszor húztak odébb, raktak össze újra. Nekem az volt az érzésem, hogy a mi társaságunk csak várt és várt és semmi az égadta világon nem történt legalább háromnegyed óráig, néha idehúztunk három poszter állványt néha oda. Pedig azért volt pár apróság amit vidáman meg lehetett volna csinálni: egy egyszerű kis papírlapot, amin a csoport neve volt, húsz percig tartott, mire eldöntötték hova is tűzzék fel. Az illető feltűző ember minimum négy taggal beszélt, akik az ötödikhez irányították, mondván, hogy ők mégsem szeretnének ilyen nagy formátumú kérdésben dönteni.

Végül nagy nehezen csak kitűztük, hogy hol legyen a feketelyuk-modell, a HEMT (High Electron Mobility Transistor) erősítőket bemutató asztalka a mikroszkópokkal, az antenna kinyitását bemutató rövidfilm, illetve kis füzetecske, és a síkhullámokat meg parabola antenna fokuszáló tulajdonságát bemutató vizes "kád". Amikor már nagyjából állt minden a helyén, még egy-két posztert nyomtattak az irodában illetve pár emberke a posztereket ragasztotta fel a műanyag lapra és vágta őket körbe, akkor ült le a társaság nagyobb része a földre és nekiállt hajtogatni az antenna papírmakettjét. (Egyébként ezt is osztogattuk egy pultnál a látogatóknak.) Ekkor egyébként már kettő makett készen volt, viszont még mindig a földön feküdt pár fellógatni való dolog... Ekkor döntöttem úgy hogy nem bírom tovább idegekkel a teszetoszázást és eljöttem. Mondom valószínűleg bennem is volt a hiba, nem tudtam érdemben belefolyni a társalgásba.

De mindezt félretéve maga a nyílt nap és rengeteg jobbnál jobb bemutató nagyon tetszett! Én egyrészt a fekete lyukaknál voltam felvigyázó, később pedig a posztereknél, ahol a papírmakettet osztogattuk. A fekete lyuk egyébként nagyon vicces és olcsó játék: két felfordított fém lámpabura, vödör és rengeteg kis színes gumi, fa és üveggolyó kell hozzá. A vödörbe állított lámpaburába dobálhatják a gyerekek a golyóbisokat és láthatják hogyan spirálozik be az anyag a potenciálgödörbe, illetve vödörbe :) A különböző golyóknak más-más a súrlódási együtthatójuk, úgyhogy a csillogó, sima fém-, vagy üveg-golyóbisnak tovább tart elvesztenie a perdületét és behullani a vödörbe, mint a rücskösebb felületű gumilabdának. Természetesen a fémgolyó jó hangos is, úgyhogy a gyerekek imádták azokat dobálni. Közben a felvigyázók a szülőknek elmagyarázták, hogy miért is haladnak olyan pályán a csemeték játékai ahogy. Nagyon sajnáltam, hogy én semmit sem tudtam mondani, ha kérdezek valamit átirányítottam az illetőt a japán kollégámhoz.

Amikor szabadidőm volt megnéztem a többi kiállítót is. Pont mellettünk lévők két, szájánál összeragasztott, vízzel töltött palackkal demonstrálták a feketelyukba áramló anyagot. Volt demonstráció polárszűrőkkel és folyékony nitrogénnel, rakétakilövés a kertben (sajnos erről pont lemaradtam), alacsony nyomásom megdagadó lufi, három dimenziós mozifilm a Nap felszínéről és a kozmoszról, infrakamera bemutató lehűtött palack vízzel, vagy hang megjelenítése oszcilloszkóp kijelzőjén. És a földszintre még nem is sikerült lejutnom. Nagy volt a tömeg, valószínűleg idén is megvolt a szokásos, több mint tízezer látogató. Egyébként fél tíztől fél ötig tartott a nyílt nap.

Az elpakolás rekord sebességgel, egy óra alatt megtörtént. Pedig a "kipakolás" negatív tapasztalata után hosszú kínlódásra készültem. Persze volt cél, hiszen Doi-san szervezett négy hatalmas pizzát, rántott csirkét, rágcsálnivalókat és természetesen megfelelő mennyiségű sört is a nyílt nap megünneplésére.

A nyílt napra JAXA egyen pólókat kapott mindenki, de nagyon boldog volt a csoport, hogy volt nekünk saját tervezésű ASTRO-G pólónk is, ami bizony ezerszer jobb volt az egyen kék, egy szál JAXA logóval ékesített felsőhöz képest. (Mellesleg az Akari-sok piros köntösszerű kabátja volt szerintem a legjobb. Nagyon szívesen szereznék egy olyat.) Hogy azért kárba ne vesszenek a JAXA-s felsők sem, ragasztócsíkok segítségével focimezekké léptek elő. A képen hátul balról jobbra: Asada-san, Mochizuki-san és Doi-san. Elöl balról jobbra: Kono-san, Kino-san és Nagai-san.

Tudok japánul!

Természetesen a címben foglalt állítás így nem igaz, ki kell egészítenem azzal, hogy legalább annyira mint Esti Kornél bolgárul. Ma reggel ugyanis Kosztolányi bolgár kalauzos novelláját sikerült eljátszanom a biztonsági őrrel telefonon.

Kilenc körül arra ébredtem, hogy csörög a telefon. (Ma és holnap is munkaszüneti nap van Japánban, tegnap pedig - illetve ma hajnalban kettőkor értem haza Usudából, majd írok erről a kirándulásról bővebben is.) Vártam hátha abbamarad, vagy kiderül, hogy csak álmodom, de nem. Úgyhogy felvettem, egy férfi hang volt, elmondta, hogy velem akar beszélni, meg valószínűleg azt is, hogy ő a biztonsági őr, de ezt nem értettem, csak kikövetkeztettem, és megkérdezte, hogy értek-e japánul. Kinyögtem egy ちょっと -t (ami jelenti azt is, hogy kicsi, bár nem tudom, hogy lehet-e ilyen kontextusban is használni), mert más hirtelen nem jutott eszembe. Ezekután a férfi folytatta a mondandóját, jó gyorsan és sokat mondott. Esélyem sem volt közbevágni, hogy fogalmam sincs miről beszél. Egyszer amikor levegőt vett, megpróbálkoztam benyögni valamit, mivel félálomban voltam még angolul sem igazán jutott eszembe semmi, úgyhogy tényleg csak egy sóhajtás-őzés-ig jutottam. Ezt viszont sikerült autentikus japánra alakítanom, mert a férfi úgy érezte, hogy én most pozitívan reagáltam a történetére és gyorsan folytatta.

Aztán sikerült elkapnom egy szót, hogy kártya. Szóval a beléptető kártyámmal van valami. Egyből halálra rémültem, hogy nem voltam talán jogosult belépni az egyik épületbe, ahova tegnap Murata-sant engedtem be a kártyámmal és most megnézték számítógépen és hogy fogom én ezt kimagyarázni. (Ami persze abszolút hülyeség, mert ha nem lennék jogosult belépni, akkor nem tudnék belépni azzal a kártyával.) Mindenesetre az őr befejezte a monológját és egy dzsamattával (mindjárt jövök, közeli viszontlátásig, bis dann jellegű elköszönéssel) letette a kagylót. Én pedig elkezdtem gondolkozni, hogy most vajon nekem kellene odamennem a kapuhoz az őrökhöz és keljek fel hajnali kilenckor, vagy ráérek még...

Amikor egyszercsak kopognak az ajtón. Gyorsan kiugrottam az ágyból, de pillanatra még belenéztem a táskába és láttam, hogy nincs ott a kártyám. Kinyitottam az ajtót és tényleg egy biztonsági őr volt, egyenruhában tetőtől talpig és a kezében a kártyám. Itt találta meg valahol az épületek között a földön - pontosan persze nem értettem hogy hol. Kimeríthetetlen japán tudásom újabb bizonyítékaként megköszöntem, mosolyogtam, és hajlongtam kicsit. Mire persze egyből meg lettem dicsérve, hogy de jól tudok japánul és honnan jöttem, Amerikából. Ez utóbbi kérdést elismételtettem vele, pedig ezt értettem :) Mondtam, hogy Magyarországról. Természetesen nagyon örült ennek a válasznak is és ment vissza dolgozni, én meg boldogan visszafeküdtem még aludni egyet.

Cseresznyefa-virágzás

Az előző bejegyzésemből kiderült, hogy sajnos erről a "legjapánabb" időszakról pont nem sikerült egyetlen képet sem csinálnom. Mindenesetre azért írok róla pár dolgot.

A cseresznyefa virágzás itt, Tokió környékén április első hete körül várható általában. Idén már március legvégén elkezdtek bimbózni a fák az enyhe időnek köszönhetően. Április elsejével kezdődik egyébként Japánban a pénzügyi év, sőt az iskolai év is. Mindez azt jelenti, hogy a cégeknél is április elsejével veszik fel az új munkarőket és azoknak ilyenkor (március végén) tartanak bemelegítő eligazító tanfolyamokat a cég felépítéséről illetve, hogy kinek mekkorát illik hajolni.

Hozzánk is érkezett két új munkaerő, mérnökök. Egyikükkel már többször beszéltem, ő a Tsukubai Űrközpontban volt korábban, de dolgozott a kanadai űrügynökségnél is. Egyébként az mondta, hogy nagyon ledöbbent, hogy itt milyen lazaság van. Tsukubában reggel fél kilenctől éjfélig tartott a munkaidő. Kanadában akkor van reggel és csak ilyenkor tudtak telekonferenciázni az ottani kapcsolataikkal. Ártatlan kérdésemre, hogy akkor mehettek volna be reggel később, nevetve válaszolta, hogy Japánban ez nem lehetséges. Mondjuk biztos voltam benne, hogy ez lesz a válasza :) Egyébként majdnem azt mondta, hogy nem igazán érti, hogy lehet ennyire "szabad" munkahelyen ilyen sikeres műholdakat építeni. Mindenesetre ő persze örül, hogy itt dolgozhat.

Nade vissza a cseresznyefa virágzáshoz. Március utolsó hétvégéjén végig sétáltam Sagamihara egyik főutcáján, aminek az az érdekessége az, hogy mindkét oldalt nagyon hosszan csak rózsaszín virágú cseresznyefák vannak ültetve. Tényleg semmihez sem volt hasonlítható, ahogy egy egész utca ameddig a szem ellát rózsaszín felhőben úszik. Parkokban is sétálgattam, ilyenkor tele van minden a piknikező tömegekkel. Úgyhogy szép a természet, de a rengeteg ember hangzavara miatt nem sokat tartózkodtam ott. Egyébként csomó nagyon szép virág van itt (nem igazán vagyok otthon ilyen témában, csak azt tudom, hogy kék, sárga, piros stb. ), nekem a virágzó cseresznyefa tetszik, ha magában áll egyedül egy szép parkban a többi zöld fa között, de ilyen tömegben inkább fura mint különösen szép. Lehet hogy egy-két sötétebb típus jobban feldobta volna a látványt.

Igazából a cseresznyefavirág nézés címszó hosszas, hangos, társasági ivászatot foglal magába. Nálunk az irodában múlt péntekre szervezett Asada-san az intézet parkjában szusievést-sörivást, ahol is az újonnan jötteket is megköszöntöttük. A cseresznyefákra meg rajtam kívül senki egy árva pillantást sem vetett, pedig az asztalt az alá pakoltuk. Fél nyolc körül Kino-san közölte összeakadó nyelvvel, hogy neki most haza kell mennie segíteni a gyerek fürdetésben. Gondolom asszonyka, megbecsüli Kino-sant, mert ilyet nem sokat találhat itt Japánban :) Még akkor is, ha segítségre nagyon nem is tűnt alkalmasnak ilyen állapotban, legalább emberi időpontban hazamegy.

Földrengés

Nagano-san kérdezte az imént, hogy éreztem-e a földrengést. Azt mondta ebédidőben volt.

Én szokás szerint mentem az "üzemi étkezdébe". Arra emlékszem, hogy az étel első körben kevésnek tűnt, aztán mégis jól laktam vele. Kifelé jövet hosszasan tanulmányoztam a cetli adó automatát, mert kivételesen nem volt sor. Sőt odabent is alig voltak ebédlők. Aztán kicsit másfelé jöttem vissza az irodába, mint szoktam - útba ejtettem a kicsit eldugott helyen lévő legolcsóbb ital-automatát. Itt már 100 jenért lehet venni félliteres zöldteát. Közben eszembe jutott, hogy Leonid Gurvits mesélte, hogy annó volt egy földrengés amikor épp az ablakon hajolt ki és a lent álló feleségének kiabált valamit - érezte ahogy kilengett az épület. Én meg gondolkoztam, hogy vajon milyen lesz ha én is megtapasztalok egy ilyet.

Hát úgy látszik az elsőt sehogysem tapasztaltam meg. Nem éreztem én semmit. Nagano-san azt mondta szerencsés vagyok. Persze most megint rámjött az izgulás. Pedig az utóbbi két hónapban eszembe sem jutott.

Ez nem a Lost - itt vannak válaszok

Először is egy szolgálati közlemény: többeknek is gondja adódott a megjegyzések írásával. A blognál olyan beállításokat alkalmaztam, hogy minden megjegyzésről, először én kapok egy email üzenetet és ameddig nem hagyom jóvá, addig nem kerül ki a megjegyzés az oldalra. Nagyon gyakran ellenőrzöm a leveleimet, úgyhogy türelem, ha nem látszik is azonnal a komment hamarosan ki fog kerülni. Természetesen a 8 órás időeltolódást is bele kell kalkulálni :)

Most pedig következzen pár válasz, Tamás kérdéseire.

mikor kezditek a napot és mikor fejezitek be?

Nekem nagyon jó dolgom van, egyrészt ugye nem egy termelő/szolgáltató cégnél dolgozom. Másrészt nem is munkavállaló vagyok hanem ösztöndíjas, nincs megszabva semmi (se szabadság, se heti munkaóra). De én általában kilenc körül, legkésőbb fél tízre szeretek beérni és bent maradok átlagosan hétig, fél nyolcig. Van amikor hatkor lelépek (ritkán) és van (szintén ritkán), hogy jóval nyolc után megyek haza.
Nade ugye mi van a japánokkal? Hát én még úgy nem tudtam eljönni bentről hogy ne lett volna ott valaki. Minimum 3-4 ember. Van hogy konferenciahívás este nyolcra van időzítve és ez nem külföldi és időeltolódás miatt van így, hanem hazai, ilyenkor érnek rá.
Az egyetlen ember, aki általában "korán" lelép (6 óra körül) az Kino-san. Nekem az a tippem, hogy azért, mert el kell hozni a gyerekét a bölcsödéből.

kezded átvenni a Japán munkamorált? tényleg van, hogy nem mennek haza hanem inkább ott maradnak a munkahelyük közelében, hogy mihamarabb kezdhessék a munkát?

Konkrétan bent alszanak. Egyrészt a diplomamunkát író egyik diáklányt rengetegszer láttam január folyamán a benti heverőn éjszakázni. De ez azért elég normális diákoknál, én is dolgoztam annó éjszakába-hajnalba nyúlóan a közeledő határidők miatt. De a teljes értékű, jó "munkásemberrel" is előfordul hogy bent tölti az éjszakát. Például Murata-san a szimpózium alatt (egy hét) állítólag egyszer sem ment haza aludni...
Én azért nem tervezek ilyesmit :) Főleg mivel két percnyire lakom.

a gaijin megnevezés pejoratív, vagy általánosságban használják?

Ez egy nagyon jó kérdés. Elvileg nekem úgy tűnt, hogy nem pejoratív, de amikor egyszer viccesen magamra használtam, nagyon furán néztek rám.

a régi kasztrendszerből valami marad vissza?

Szerintem semmi. Mármint nincsenek főurak, meg szamurájok, meg kereskedők, és ahogy én látom, senki sem tartja számon a származását. Szóval ebből a szempontból teljesen olyan mint bármilyen nyugati ország.

ÉS A LEGFONTOSABB: HOGY TETSZIK EDDIG JAPÁN? AZ EMBEREK, A HELY, A KÖRNYEZET, STB, STB, STB!!! :-)

Tetszik. Tetszik, hogy működnek a dolgok. Legalábbis eddig, ha le volt írva, hogy ez meg az meg amaz kell az adott adminisztratív dologhoz, akkor tényleg csak azok kellenek és annyiba kerül. Tetszik, hogy a boltban, étteremben az eladó hangosan bejelenti, hogy milyen címletű bankjegyet kapott és leszámolja a visszajárót. Tetszik, hogy próbálnak abban a kevés helyen, ami még nincs beépítve kis parkot, ligetet létesíteni. És azt aztán iszonyat mód rendben tartani. Tetszik az általános kerüljük a stresszes helyzeteket hozzáállás. Így elérik, hogy amikor például bankszámlát nyitottunk nekem és kiderült, hogy nem lehet dombornyomott kártyám, mert az csak rezidens japánoknak jár, akkor sem akartam a haragomat az ügyintézőn kitölteni (mondjuk egyébként sem vagyok az a típus), mert együtt sajnálkozott velem :)

De persze itt is vannak kivételek, vagy csak én voltam nagyon rossz passzban. Egyszer egy boltból szó szerint kimenekültem, mert miután kétszer körbejártam segíteni (?) akartak és az idős tulaj előjött, hogy megkérdezze mit akarok, persze japánul. Amikor hiába integettem neki, hogy semmi bajom, minden oké, csak jött utánam és szegényes tudásommal azt megértettem, hogy épp azt mondogatja, hogy nahát nem értek semmit, meg azt sem tudom, mit keresek. Szóval ténylegesen elmenekültem a helyről :)

Ami még most így hirtelen eszembe jut mindennapi kis pozitívum, az az automaták. Itt aztán nem lehet szomjan halni, mert minden sarkon van italautomata (hűtött üdítők és forró kávé, tea). Az automaták mindig működnek és mindig van bennük visszajáró és papípénzt is elfogadnak. Ilyenkor nem az van, hogy az ember két percig forgatja a bankjegyet jobbra-balra hogy a gép hajlandó legyen elfogadni. Ahogy jól esik beteszi és már választhatja is az italt :) Bárhogy be lehet rakni a bankjegyet.

Ami viszont kicsit kellemetlen néha és hozzá kell szoknom, az a viccelődés. Most valahogy egyetlen konkrét példa sem jut eszembe, de többször volt, hogy olyasmivel poénkodtak, ami nálam kicsit már vagy a sértés határán volt, vagy számomra fura volt, hogy kollégák, nem barátok ilyesmit mondanak nekem. Nem sértődtem meg, hiszen tudom, hogy nem annak szánják, csak kicsit megdöbbentett, mert azért nem tartom az illetőt ennyire közelállónak, nem ismerem olyan régen, hogy ilyesmit mondjon. Persze könnyen elképzelhető, hogy ez csak nekem, kicsit zárkozott embernek, tűnik furcsának. Mindenesetre egyáltalán nem ridegek, vagy nehezen megközelíthetők, mint ahogy a németekre szoktak panaszkodni az emberek. Természetesen ennek a munkahelyi közvetlenségnek is vannak határai és mondjuk barátkozni, barátokat szerezni, gondolom, sokkal bonyolultabb, több időt igényel.

Igazából például nem tudom, hogy most Nagano-san barátnét akart magának szerezni személyemben, unatkozott, megsajnált, vagy például szeretne Európába (vagy Magyarországra) utazni és gondolta, hogy jó lenne egy ismerős ott. De végülis mindegy nekem, én nagyon hálás vagyok neki és örülök, hogy rángat ide-oda időnként :)

A rendetlenség és ami mögötte van

Ez egy rövid kis bejegyzés lesz. Csak megmutatom az irodát ahol a következő szűk (bezony, hiszen már tart egy ideje) egy évben dolgozni fogok. (Kisfilm erre.) Az az asztalom amelyiken jelenleg még alig van egy-két dolog. Most már kicsit változott a helyzet hiszen ma megkaptam a gépemet. Télapó módjára Murata-san odacsempészte az íróasztalom mellé. (Mikor alszik ez az ember azt nem tudom. Vasárnap is összefutottunk odabent, és ma nem úgy nézett ki mintha már járt volna otthon.) Csodálatos japán billentyűzettel egyetemben (fotó az alábbi albumban látható, a képet letöltve a részletek is megfigyelhetőek). Úgyhogy a hétfői napom nagyrészt azzal telt, hogy installálgattam a hiányzó cumókat, megnéztem működik-e a backup-om. (Hál istennek az egyik fele működik, a másik felét majd csak AIPS installálás után merem megnézni.) Operációs rendszer Fedora Linux. Természetesen egyből beleszerettem. Aztán majd egy hét múlva amikor előjönnek a kisebb nagyobb huncutságai, már nem fog tetszeni annyira...

Beköltözés

Az ISAS épületébe belépve egyből ki mással, mint Hirabayashi-sannal futottunk össze. Ő volt a VSOP (VLBI Space Observatory Programme) egyik (ha nem "a") szülőatyja :) Mostanában ment nyugdíjba. Mindenesetre ez nem akadályozta meg abban, hogy kiragadja kezemből alig húsz kilós egyik bőröndömet és elrohanjon vele az épületbe. Ahol is, amíg Murata-san parkolóhelyet keresett, megnéztük a Kaguya (Selene) űrszonda HDTV felvételét a Holdról és a "Föld-felkeltéről".

Aztán irány az iroda, ahol hirtelen bemutatkozott nekem saccperkábé öt japán kolléga. Akiknél egyből szabadkoztam is, hogy ugye tudják, hogy fogalmam se lesz három perc múlva (sőt már igazából akkor sem volt), hogyan hívják őket. Következő két hír az volt, hogy a szobámat csak négy után tudom átvenni (akkor délután egy óra volt), valamint hogy gépem még (a híresztelésekkel ellentétben) nincsen. Mintha sok papírmunkáról panaszkodtak volna.

A következő eseményeket jetlag hatására enyhe homály fedi, de tudom, hogy Murata-sannal elmentünk a kantinba kajálni, ahol rántott csirkét ettem (Kentucky Fried Chicken jellegű panírra kell itt gondolni). De volt még hozzá rizs, mizo leves, saláta, meg zöld tea is. Mindez 500 yenért. Az is rémlik, hogy Murata úr annak ellenére hogy beszélgetett egy kollégájával (lehet hogy én is beszélgettem vele?) negyed annyi idő alatt fejezte be az ebédet, úgyhogy nem volt pofám várakoztatni, a kaja harmadát visszaadtam. Pedig jó volt.

Este, illetve délután volt pizzarendelés és sörivás a tiszteletemre és felköszöntésemre. A pizza nagyon jó volt sok sajttal. A nevekre már megint nem nagyon emlékszem. Motokitól kaptam egy névjegykártyát ez jó volt. Aztán ott volt még Doi-san akire azt hittem diák közbe kiderült hogy segédprofesszor (mindenki jót nevetett a bocsánatkérésemen :) ). Tsuboi-san valami nagykutya de jó kedélyű kerek emberke, van egy srác akinek a beceneve Jack, mert hogy hasonlít Jack Sparrowra a barátai szerint. Hát van benne valami, bár nekem ez nem jutott volna eszembe. De neki legalább tutira megjegyeztem a nevét :) Jaj voltak, még de hiába :( Sebaj majd a konferencián úgyis kitűzött fog mindenki hordani.

Hagi is ott volt és rámenősen kérdezgette, hogy miért japán, miért ISAS (miért nem a NAOJ ahol ő dolgozik) és miért csak egy év. Hát probálkoztam megfelelően diplomatikusan válaszolni, nem tudom, hogy sikerült. Én aztán korán leléptem, hallottam még hogy Murata is munkára buzdítja a diákjait (mindenféle udvariaskodás nélkül, bele az arcukba, hát kemény főnöknek tűnik).

Ja amúgy a szobába ketten cipeltük fel szegény Miyaji-sannal, a titkárnővel (vasággyal együtt negyven kiló) a bőröndöket - lift nincs. Mondjuk tényleg csak két emelet az egész és én szerencsére az elsőn vagyok (amit itt második szintnek mondanak). A szoba spártai, látszik a falakon az idő vasfoga, de kényelmes az ágy, a bútorok jók, sok helyre lehet pakolni. Van hűtő és légkondi is. Ez utóbbi nagyon hasznosnak bizonyult esténként fújatom be vele a 24 fokos levegőt, hogy ne legyen hideg. Kiderült hogy net is van, másnap odaadták a beállításokat is, hogy fel tudjak csatlakozni.

A szobám az ISAS körötti szép kertre/parkra néz. Ezt látom balra:

középütt:
meg jobbra:

És persze hallom a madárcsivitelést is. Amiről mindig az jut eszembe, hogy valami olyasmi rémlik dokumentumfilmekből, hogy az állatok megérzik a földrengést és olyankor elhallgatnak a madarak. Szóval addig örülök amíg hallom őket. Van egyébként valami érdekes varjúféle is, ami károg ugyan, de valahogy a "k" része lemarad. Elöszőr hallottam, már azt hittem valakik nagyon jól érzik magukat a vendégházban :)

Az irodáról ugyan még nem készítettem képet, de egy rettentő fontos felvételt azért ellőttem. Íme:
A gombokat még nem mertem kipróbálni :)