Összegzés - első próbálkozás

Ideje lenne már megírnom a megígért összegző bejegyzéseimet. Lelkiismeretfurdalásom is van, nincs sok olvasóm, de akik olvasnak, azok nagyon kitartóak  a lustaságom ellenére is, én meg nem írok nekik semmit - hát milyen dolog ez? Akkor következzen egy összegzés.

Mire is volt jó ez a japán egy éves kiruccanás. Először is nem vagyok elégedett magammal, sokkal többet is kihozhattam volna ebből a lehetőségből. Mind munka, mind ország-nézés témakörében. Valahol a szokásos hibát követtem el: ki akartam használni a lehetőséget, hogy akármikor dolgozhatok, mert közel vagyok az irodához, minden feltétel (jó számítógépek, gyors net, rengeteg folyóirat előfizetés) adott, de mégsem haladtam annyit, amennyit lehetett volna. Akkor már töltöttem volna több időt kirándulásokkal! Rengeteg helyen nem voltam, Kyushu, Shikoku, Okinawa (és a déli szigetek) teljesen kimaradtak. De még a nagy sziget túloldalára sem jutottam át, pedig Kanazawába nagyon el akartam volna jutni, rengeteget olvastam róla az útikönyvben. 

Eredetileg azt is gondoltam, hogy majd a nyelvtudásomat is fejleszteni fogom. Tanultam egy keveset japánul korábban és terveim között szerepelt, hogy kint is fogok nyelvtanfolyamra járni. Hát sajnos ebből sem lett semmi. Illetve párszor elmentem egy ingyenes nyelvtanfolyamra, amit a sagamiharai International Lounge szervezett. Nagyon jó helyen volt a Fuchinobe állomás mellett, a hátránya az volt, hogy egy teremben volt mindenki és sokszor elég fárasztó volt csak a mi tanárunkra koncentrálni. A másik nehézség az volt, hogy általában sok kínai diák volt, akik helyzeti előnnyel indultak, hiszen ha a tanár a táblára felírta az új szót kanjikkal, ők már tudtak miről lehet szó, viszont nekem még el kellett magyarázni. De a legjobb azt hiszem az lett volna ha fizetnem kellett volna a nyelvóráért, akkor lett volna motivációm, hogy minden egyes alkalommal ott üljek.

Viszont csomó minden újdonságot láttam, talán egy kicsit jobban értek pár dolgot a japánokkal kapcsolatban - bár leginkább azt, hogy mennyire is mások az európai kultúrkörhöz képest. Van bizony jó pár dolog, ami elgondolkodtatott. Például az, hogy annak ellenére, hogy a vallás (a "nemzeti" sintóizmus) mennyire benne volt a világháborúban, illetve mennyire kárhoztatható volt anno a japánok fanatizálásában, a mai, modern hétköznapi hozzáállás a valláshoz, mennyire semleges és megengedő. Az emberek nem vallásosak, hanem babonásak. Nyugodtan bedobja a pénzt a buddhista szentélyben a perselyben, aztán a sintóista szentélyben is, ha éppen vizsga, munkahelyi megmérettetés, vagy gyerekszülés előtt áll. "Abból gond nem lehet, ha több istennél is jó vagyok" - gondolja és ezt a hozzáállást senki nem ítéli el, nem bélyegeznek meg senkit, mert hisz, vagy éppen nem hisz a babonában. Teszem azt az igazi hívő meditáló buddhista sem nézi ki azt, aki csak egy jövendő-mondó cetli miatt tér be. (Nem is tehetné, mert ő van kisebbségben.)

Miyajima, Misen-hegy, majmok

Hétfőn indultunk útnak Hiroshimába. Úgy döntöttem, ideje megtörnöm az átkot és végre egyszer nem az utolsó pillanatban fogunk felugrani a shikanzenre. A tízperces buszútra az állomásig egy órát számoltam és így időben kint is voltunk a pályaudvaron. Végre először életemben láttam megérkezni azt a vonatot, amire a jegyem szólt :)

A vonatozás eseménytelenül telt. Talán csak az volt érdekes, hogy alig volt utas - a mi kocsinkban rajtunk kívül talán még négyen lehettek. Sajnos szürke, esős volt az idő, pedig nagyon szép zöld tájon vezetett át az utunk (amikor épp nem alagútban száguldottunk). A Himeji kastélyt is lehetett látni a távolban, de lefényképezni nem igazán sikerült.

Szerencsére Hiroshimában nem esett amikor megérkeztünk. A Sansui Ryokanban foglaltam szállást és kicsit izgultam, mert az egyik vendég azt írta nehezen talált oda. (Tényleg nem volt bőbeszédű az útleírás). De nem volt gondunk, elvillamosoztunk a megadott állomásig, majd a balra fordultunk és folyóparton hamarosan megpillantottuk a szállás reklámját is. Az ajtó nyitva volt, és bent egy nagy táblán a mi nevünk is díszelgett, de többszöri kiabálásunkra és csengetésünkre sem került elő senki, úgyhogy inkább ebéd után néztünk. A folyópart itt már erősen elhanyagolt állapotú volt: terjeszkedő gyomok, leharcolt padok sőt egy-két eldobott szemét is! Amikor szűk óra múlva visszanéztünk a ryokanhoz, már ott volt egy bácsi, akkor szabadkozott japánul (és kézzel-lábbal, hogy megértsük), hogy pont elkerültük egymást, ő látott minket elmenni. Megkaptuk a kulcsot és egy angol nyelvű listát, hogy mit szabad és mit nem és egy papírt, hogy a háziasszony, akinél fizetni kell, majd délután érkezik. Nagyon szimpatikus, hogy hiába nem tudnak angolul, szereznek valakit aki készít egy angol nyelvű leírást, de még ilyen kis különleges eseményekre is felkészülnek, hogy a házinéni mikor jön vissza :)

A szoba tiszta, egyszerű és kicsi volt. Tipikusan az a hely, ami alvásra való. Egy-két éjszakát szépen el lehet itt tölteni, amíg az ember napközben a várost és a környező érdekességeket látogatja. A zuhany a földszinten (az én paranoid lelkemnek kicsit túlontúl "szem előtt") van. De vagy nekünk volt szerencsénk, hogy épp nem volt forgalom, vagy másokat is elriasztott a fürdő, de nem ütköztem senkiben, nem kellett várakoznom.

Úgy döntöttem, amíg még nem esik, addig menjünk el gyorsan Miyajima szigetére (egyébként a jima már szigetet jelent - illetve shima csak hasonul - úgyhogy nem is kellene odaírni, hogy sziget), ami Japán egyik legszebb látványossága. Sajnos legszebb látványosság nem lett belőle, mert elég szürke volt az idő és épp apálykor érkeztünk, úgyhogy a híres "lebegő torii" sem lebegett a vízben. De legalább oda lehetett sétálni hozzá. A hűvös, szeles időnek viszont volt egy szerencsés hozadéka erről is írok majd. Mindenekelőtt viszont egy jó tanács: villamossal nagyon hosszú az út! Megérte volna inkább visszamenni a pályaudvarra és vonatozni, mert kevesebb helyen áll meg és az embernek nincs az a tötymörgése érzete. (Arról nem is szólva, hogy JR vonat megy oda, amire érvényes a JR pass.)

A sziget szent helynek számít, itt senki nem halhat meg és nem születhet és állítólag az fákat sem vágják. Itt található Japán egyik legősibb erdeje.

Miután lefényképeztük párszor a toriit, átsétáltunk az Itsukushima shintó kegyhelyen - ami dagály idején szintén vízben állna. Majd rá sem pillantva a szabadon garázdálkodó szarvasokra (Narából jöttünk, mit nekünk egy-két agancsos állat), sétálni indultunk a szigeten - csak úgy. Először is belebotlottunk ebbe a látványba, ami engem teljesen felvillanyozott, hiszen egyértelmű, hogy itt zuhant le a kábítószert Szűz Mária szoborban szállító repülőgép, amit Locke, Boone, Charlie és Mr. Eko is felkeresett. Hoppá és ezek közül csak Locke él! (Néha kitör belőlem a Lost rajongó - elnézést.)

Aztán pedig egy nagyon szép, barátságos és rengeteg vicces szoborral rendelkező buddhista szentélybe futottunk bele. Ez a Daisho-in. Az előbb említett értékei mellett van itt még (Henjokutsu nevű) barlang (egy-két száz Buddha szoborral), gyönyörűszép kertecske (egy-két száz szobrocskával), kilátás az erdőre, tengerpartra és pagodára (mellesleg egy-két száz Buddhával az útban).

Ezen a fényképen jobb oldalt lehet látni azokat az arany imamalmokat, amelyek megérintése a hiedelem szerint hatalmas szerencsét hoz. Én ezt akkor még nem tudtam, de lépcsőn lefelé jövet megpörgettem mindet :)

Innen a libegő felé vettük az irányt, amivel a sziget legmagasabb pontjára, az 530 méter magas Misen hegyre lehet feljutni. Nem kevés pénzért: 1000 jen a jegy, 1800 jen oda-vissza, de bőven megérte. (Jobb időben talán érdemes lehet a kiránduló utat is kipróbálni.) Mielőtt odaértünk volna az állomásra, találkoztunk egy elég udvariatlan japánnal. Az út kétfelé ágazott és mivel felfelé kellett haladnunk a meredekebbet választottuk. Hamar belefutottunk azonban egy büfé teraszába. De még ekkor sem volt világos, hogy innen vissza kell-e fordulnunk, ugyanis az út mintha folytatódott volna tovább a terasz mögött. A tulaj viszont egyből kirohant az épületből és tudatta velünk, hogy ha nem fogyasztunk, akkor menjünk a másik úton. Valószínűleg félt, hogy esetleg ingyen gyönyörködnénk a teraszáról nyíló kilátásban. Lent csak japán nyelvű kiírás volt. szóval felháborodása nem volt igazán oka.

A kilátás a libegőről gyönyörű volt, alattunk az érintetlen erdő, a távolban pedig a Belső tenger (Honshu szigetét Shikoku-tól elválasztó tenger) és kisebb, nagyobb szigetek. De az igazi meglepetés akkor következett, amikor kiszálltunk a libegőből: rengeteg majom fogadta az érkezőket!

Szerencsére az állatok etetése tilos, úgyhogy nem koldultak, nem követelődztek. Igazából ránk sem hederítettek. Azért mi nagyon óvatosan közelítettünk hozzájuk, különösen a kölykös majom anyákat próbáltuk nagy ívben elkerülni. Ez nem volt mindig egyszerű, mert az egyikük pontosan a kilátóhoz vezető rövid lépcsősor közepén üldögélt legnagyobb lelki nyugalommal. Az útikönyv is említi a majmokat, mint látványosságot, de valószínűleg, azért is volt ott ennyi, mert a kellemetlen szeles idő elől a libegő állomás épületéhez húzódtak. Alapvetően békés jószágoknak tűntek, de amikor egymás között összekaptak, akkor látszott-hallatszott, hogy nem árt az óvatosság. Ha begorombulnak biztos csúnyákat tudnak harapni, karmolni. Mindkettőnknek nagy élmény volt a majom-társaságot testközelből szemügyre venni: kicsit olyan volt, mintha egy igazi Attenborough természetfilmbe keveredtünk volna. Próbáltam videót is készíteni - sajnos csak rövidített és elég rondán tömörített változatot sikerült csak feltöltenem.

Természetesen átverekedtük "magunkat" az útban ülő majmokon és készítettünk pár képet még a szigetekről.

Visszafelé úton már vonatoztunk és Hiroshima pályaudvaron megkóstoltuk a helyi specialitást az okonomiyakit. Ez a japán pizzának is nevezett étel - ami körülbelül ugyanannyira hasonlít a pizzához, mint a frizbihez. Forró fémplatnin sütik a vendég orra előtt a tészta alapot és pakolják rá a különböző feltéteket. Például, tintahalat, polipot, rákot, húst, zöldségeket és sült tésztát, udont (fehérebb és vastagabb), vagy sobát (sötétebb és vékonyabb). A hely egyébként autentikus lehetett, mert rajtunk kívül csak japánok voltak a vendégek és a szakácsok látóterébe helyezett széles képernyős tévén hiroshimai csapat baseball közvetítése ment. Az okonomiyakihoz szósz is dukál. Itt az asztalon kétféle volt, de mi semmi különbséget nem tudtunk felfedezni, pedig az egyik állítólag csípősebb volt.

Az ízletes főétel után muszáj volt valami desszertet is enni, úgyhogy a szomszéd cukrászdában fagylaltos waffelt ettünk. Csokis-banános-vanílíásat és gesztenyéset. Ezekre sem lehetett panasz :)

Nara

Szombatra jó időt jósoltak, úgyhogy akkora időzítettük a narai kirándulást. A látnivalók nagy része a hatalmas narai parkban helyezkedik el (jó szellősen), esőben nem nagy öröm ott mászkálni.

Kevesebb mint egy órát tartott oda a vonatút. A JR pályaudvartól pár perc sétával lehet megközelíteni a narai parkot. Először egy kis tavacskába ütközik az ember, ahol rengeteg a teknősbéka, de Nara igazi helyi állatai a szarvasok. És ez nem azt jelenti, hogy itt-ott mutatóban van egy-kettő, hanem hogy tömegesen garázdálkodnak szó szerint úton útfélen. Hasonló lehet a helyzet a szent tehenekkel Indiában. Szerencsére az szarvasok végterméke kisebb és kevésbé szagos. Bár sokszor még így is komoly figyelmet kívánt a lépkedés, hogy elkerüljük a szerencsénket. Természetesen mindenütt szarvas-eledelt árultak a turistáknak, de úgy látszik, a kereskedők nagyon ügyesen megnevelték az állatokat, mert tőlük sehol sem koldultak. Viszont amint meglátták, hogy valaki vett egy adagot, már indultak is oda. Időnként táskát, nadrágzsebet böködve akarták mielőbb megkapni az adagjukat. Őszintén szólva nálam sokat veszítettek így a varázsukból. Azért egy, fejedelmi tartását le nem vetkőző (vagy csak már jóllakott) bikát is láttunk.

A park bejáratánál botlottunk bele a Kofokuji szentélybe és a hozzá tartozó egy három- és egy ötemeletes pagodába. A főépületnél valamilyen előadásra készültek. Székeket állítottak fel és a templom lépcsőin öltönyös emberek rendezgettek ezt azt. Majd hirtelen több méter hosszú lándzsaszerű botokkal gyakoroltak valamit. Nagyon viccesen nézett ki. Gondoltuk, visszafelé majd megnézzük mire jutottak, de későn értünk vissza, addigra már nyoma sem volt a rendezvénynek.

Nara leghíresebb szentélye a Todaiji, mely a világ legnagyobb fa szerkezetű építménye. A tényleg impozáns látvány, sajnos ez nem igazán adható vissza a fényképeken. Majdnem 50 méter magas és körülbelül ekkora a mélysége is. A templomban található a Daibutsu, egy hatalmas bronz Buddha szobor. Ami építése idején, a 750-es években majdnem csődbe vitte a japán gazdaságot, mivel az ország összes bronzát erre költötték. Természetesen itt sem lehet fényképpel könnyen érzékeltetni a méreteit, az útikönyv szerint takarításkor két-három szerzetes szokott a szobor tenyerében tartózkodni. (Az épület előtt egyébként egy meglehetősen rémisztő másik Buddha szobor is van.)

Természetesen mind a szobor, mind maga a templom többször megsérült, leégett az idők folyamán. A ma látható épület már a harmadik generáció, amit az Edo időszakban építettek és 33%-kal kisebb (!), mint az eredeti. Bent kiállítottak egy makettet, amit szintén akkor készítettek a mostanit megelőző templom komplexumról.

Szintén itt található egy lyukas tartó oszlop. Úgy tartják, aki itt át tud mászni az a Nirvánába jut. Bár egyik kollégám szerint egész életében boldog lesz. Nem sokat értek a buddhizmushoz (pláne nem a japán ágához), de ez a két dolog nem ugyanaz. Mindenesetre ottlétünk alatt úgy tűnt nagyon népszerű ez a gyakorlat, úgyhogy a kollégám magyarázata hihetőbbnek tűnik :)

Ebédre halas és húsos udont illetve sobát ettünk. Nekem nagyon ízlett, de lehet, hogy a japánhoz még nem hozzászokott gyomornak veszélyes lehet. Különösen itt, a narai park szentélyei között, ahol csak pottyantós vécék vannak.

Láttuk még a Kasuga shintó kegyhelyet, ahol sikerült egy esküvői pár és a csoport szerzetes fényképezkedését is kilesni. (Ez természetesen két különálló esemény volt.) A rengeteg kő lámpás között sikerült felfedeznem a Sogo áruházlánc adományát is.

Ahol a piros kötött sapka mindig divatos

Természetesen nem hagyott nyugodni a már többször is látott piros sapkás szobor tömeg. Engem sem, meg ismerősöket sem, úgyhogy utána érdeklődtem. Kino-san és Asada-san az ebéd közben felvetett kérdésemre csak hallgatott nagyokat. Aztán annyit böktek ki, hogy biztos valami vallásos dolog, de ők nem tudják mi az. Illetve Asada-san elmondott egy mesét, Kasa Jizo istenről:

Szegény ember esernyőket próbált eladni a városban sikertelenül. Amikor elindult este hazafelé erősen havazott. Útközben talált hat kőszobrocskát. Megsajnálta őket és mindegyiknek adott egy esernyőt, de mivel csak öt darab esernyője volt, az utolsó szobornak saját sáljából (?) eszkábált a fejére sapkát. Majd hazament. Éjszaka a hálás isten meglátogatta és nagy adag kincset hagyott a házánál, így jutalmazva meg önzetlenségéért.

A neten pedig az alábbi oldalra akadtam, ahol a japán buddhista szokásokat, hiedelmekről írnak. Alaposabban nem néztem még meg, elsőre jól összerakott oldalnak tűnik. Külön cikket szentel a piros szín jelentőségének. Azt eddig is hallottam, hogy a shinto kegyhelyek torii-jait azért festik élénk pirosra, hogy elriasszák az ártó szándékú démonokat, de itt aztán olvasható, hogy a piros elősegíti a betegségből való felgyógyulást, kapcsolódik a termékenységhez és a korai gyermek halálhoz is.

Jizo istenről is azt írják, hogy a meg nem született gyerekek, a terhes anyák (na meg a tűzoltók és utazók - balettáncosoknak, kőfaragóknak és szimbolistáknak viszont nem!) a védelmezője. Jizo szobrokat sokszor a meghalt gyereknek szánt ruhákkal díszítik fel. Bár van amikor a sikeres szülést követően halmozzák el partedlivel és sapkával a szobrokat. De általános, hogy piros "ruhadarabokkal" díszítsék az isten szobrokat, főleg azokat, amik a kaput őrzik a démonoktól.