Nagoya

Úgy tervezttem hétvégén elugrom Nagoyába, meglátogatni barátnőm barátnőjét Sachikot, akivel Pesten ismerkedtem meg. Végül pénteken este utaztam, náluk aludtam, szombaton várost néztünk és csak este jöttem vissza Osakába.

Úgy látszik már nagyon elszoktam a japán vonat-közlekedéstől, a Shin-Osakaban 10 percenként induló shinkanzenek teljesen ledöbbentettek. A jegyvásárlás automatából kényelmesen ment - volna, ha nem vagyok annyira fáradt, hogy háromszor kellett neki kezdjek, hogy megtaláljam az állomások között Nagoyát. Már teljesen leizzadtam, hogy nem is áll meg ott a vonat :) Ja az automatánál jól beelőztek, mert aki a sorban előttem állt annyira elmélyülten nyomogattam a mobilját, hogy észre se vette, hogy felszabadult a gép. Mire bátorságot gyűjtöttem, hogy kikerüljem, már más bevágódott elém. De a mobilos ember, annyira "magánkívül" volt, hogy még így (ügyetlenkedéseimmel együtt is) előbb végeztem mint ő.

Ilyen rövidtávra (kevesebb mint egy óra az út Nozomival) nem vettem helyjegyet. Egy-két szabad hely volt is, úgyhogy nem kellett állnom.

Sachiko nagyon ügyesen megírta, hol találkozzunk (északi, vagy déli kijáratnál áll egy nagy ezüstszínű óra), úgyhogy egy pillanatig sem volt gondunk.

Ő egyébként japán legnagyobb belföldi csomagküldő/logisztikai cégénél dolgozik, a döbbenetesen aranyos logójú Yamato transportnál.

Elvitt ráment enni, meg vásároltunk egy-két ajándék-apróságot. Már éjfél volt mire a szülei házához értünk, Kasugai városba. Anyukája megvárt minket rettentő aranyos volt, nem győzőtt hálálkodni, hogy elszállásoltam a lányát Pesten :) Az ajándékoknak is örültek, úgy éreztem sikerült eltalánom az ízlésüket. Persze ezt egy japán esetében azért nehéz felmérni.

Életemben először fürödtem igazi japán háztartásbeli fürdőszobában. Szerencsére nem kellett kezelnem a körülbelül 10 nyomógombos, folyadékkristályos kijelzős melegvíz hőmérsékletét, mennyiségét beállító ketyerét. A kádon kívül az ember alaposan lemosakszik zuhannyal. Majd teljesen tisztán ereszkedik be a jó mély kádba. Ezekután már nem fázik az ember, akkor sem ha lekapcsolja éjszakára a (számomra) zavaróan zúgó légkondit. Mondjuk kaptam legalább három réteg dunyhát is úgyhogy szavam sem lehet :)

Azért kemény dolog ez a japán fűtés: ugye csak a szobákban van légkondi, előszobában, vécében, stb. nincs. Úgyhogy még az egész enyhe időben (reggel 5 fok körül lehetett odakint a hőmérséklet) az ember kétszer is meggondolja, hogy kilépjen-e az előszobába, és vécére is csak felöltözve érdemes menni :)

Bőséges reggeli után (friss saláta, zöldség, egy kis sajt, kis virslik otthoni kenyérsütőben készült kenyér) bevetettük magunkat Nagoyába. Először megnéztük a kastélyt, amit a második világháborúban gyújtóbomba találat ért és pár óra alatt teljesen elégett. A betonból újjáépített, lifttel kiegészített épület nem a legelegánsabb látvány, de érdekes kis kiállítást rendeztek benne. Meg lehet nézni korabeli szobabelsőket, utcaképet, kastély szobáit, meg a híresebb festményeket. Ez utóbbiak voltak érdekesek, legalábbis nekem. Ugyanis tigrisek és leopárdok szerepeltek rajtuk!

Azt gyorsan letisztáztuk Sachikoval, hogy nem volt olyan időszak japán történelmében, amikor tigrisek és leopárduk grasszáltak volna a daimyok birtokain. Aztán az egyik feliratból kiderült, hogy a Kínába, Koreába tett kiruccanások után hoztak haza tigris és egyéb állatbőröket, valamint sztorikat. Ezek alapján készültek a képek. Érthetően a csíkós és pöttyös nagymacskákat nem igazán választotta el külön fajra a művész. Na meg az idilli macskás-családos témaválasztás is jelzi, hogy nem találkozott élő ragadozóval. Biztos vagyok benne, hogy egy indiai festő teljesen más kontextusban ábrázolná ezeket az állatokat.

A kastély kertjében sajnos nagyon lerobbant macskákat láttunk. Sőt az egyikük már alulról szagolta az ibolyát. Hogy még durvább legyen a látvány egy méretes varjú csócsálta szegényt. Szerencsére elég messze volt.

Megnéztük még az Osu Kannon szentélyt, imádkoztunk (bedobtunk pénzt, megkongattuk a gongot, stb). Ja Sachiko sem tudja mikor lehet/szabad tapsolni. Itt ki volt írva hogy nem lehet. Húztam jövendő mondó cetlit is. Amit aztán Sachiko alaposan lefordított. Örömmel hallottam, hogy az utazást nem ajánlja és jelenleg nekem sokkal előnyösebb keleten tartózkodnom mint nyugaton. Hát ezek szerint maradnom kell, egyértelmű :) Volt még jó pár "hasznos" tanács, de nagy részüket egyből elfelejtettem.

A környező éttermes, boltos negyedet megnéztük alaposan. Ettem (eredetileg osakai specialitást) takoyakit, ami polip darabka egy forró tésztagolyóban. Nem volt rossz, csak kicsit nehézkes a fogyasztása. A tészta belül nehezen hűl ki, könnyen elégeti az ember a száját.

Itt ért utol minket Keiko, Sachiko barátnője, aki aztán addig nem nyugodott, amíg végig nem jártuk a Tokyu Hands áruház papírbolt részlegét a főpályaudvarnál. Először kicsit úgy voltam, hogy mi a fenét fogok itt csinálni, aztán csak találtam jó pár érdekes apróságot. Amik közül kiemelkedik a fém nélkül működő tűzőgép! A tűzendő papírt magát lyukasztja ki és hajtja vissza. Nem tudom értelmesebben leírni a dolgot, de én teljesen paff voltam az ötlettől :)

Búcsuzkodás előtt volt fényképezgetés (én gépemmel, te gépeddel, ketten, hárman, stb.) Természetesen Sachikotól és a mamájától kaptam egy kis ezt-azt. Többek között "instant" misolevest. Otthon lesz kipróbálva majd.

Összeségében Nagoya valószínűleg méltán marad ki az elfoglalt turista útvonalai közül, de jó társaságban itt is lehet mit csinálni :) (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nemrég épült meg itt a világ legnagyobb planetáriuma, de Sachiko lebeszélt róla, mert annyira friss, hogy biztos tömegek állnak sorba hétvégente).

Miyajima, Misen-hegy, majmok

Hétfőn indultunk útnak Hiroshimába. Úgy döntöttem, ideje megtörnöm az átkot és végre egyszer nem az utolsó pillanatban fogunk felugrani a shikanzenre. A tízperces buszútra az állomásig egy órát számoltam és így időben kint is voltunk a pályaudvaron. Végre először életemben láttam megérkezni azt a vonatot, amire a jegyem szólt :)

A vonatozás eseménytelenül telt. Talán csak az volt érdekes, hogy alig volt utas - a mi kocsinkban rajtunk kívül talán még négyen lehettek. Sajnos szürke, esős volt az idő, pedig nagyon szép zöld tájon vezetett át az utunk (amikor épp nem alagútban száguldottunk). A Himeji kastélyt is lehetett látni a távolban, de lefényképezni nem igazán sikerült.

Szerencsére Hiroshimában nem esett amikor megérkeztünk. A Sansui Ryokanban foglaltam szállást és kicsit izgultam, mert az egyik vendég azt írta nehezen talált oda. (Tényleg nem volt bőbeszédű az útleírás). De nem volt gondunk, elvillamosoztunk a megadott állomásig, majd a balra fordultunk és folyóparton hamarosan megpillantottuk a szállás reklámját is. Az ajtó nyitva volt, és bent egy nagy táblán a mi nevünk is díszelgett, de többszöri kiabálásunkra és csengetésünkre sem került elő senki, úgyhogy inkább ebéd után néztünk. A folyópart itt már erősen elhanyagolt állapotú volt: terjeszkedő gyomok, leharcolt padok sőt egy-két eldobott szemét is! Amikor szűk óra múlva visszanéztünk a ryokanhoz, már ott volt egy bácsi, akkor szabadkozott japánul (és kézzel-lábbal, hogy megértsük), hogy pont elkerültük egymást, ő látott minket elmenni. Megkaptuk a kulcsot és egy angol nyelvű listát, hogy mit szabad és mit nem és egy papírt, hogy a háziasszony, akinél fizetni kell, majd délután érkezik. Nagyon szimpatikus, hogy hiába nem tudnak angolul, szereznek valakit aki készít egy angol nyelvű leírást, de még ilyen kis különleges eseményekre is felkészülnek, hogy a házinéni mikor jön vissza :)

A szoba tiszta, egyszerű és kicsi volt. Tipikusan az a hely, ami alvásra való. Egy-két éjszakát szépen el lehet itt tölteni, amíg az ember napközben a várost és a környező érdekességeket látogatja. A zuhany a földszinten (az én paranoid lelkemnek kicsit túlontúl "szem előtt") van. De vagy nekünk volt szerencsénk, hogy épp nem volt forgalom, vagy másokat is elriasztott a fürdő, de nem ütköztem senkiben, nem kellett várakoznom.

Úgy döntöttem, amíg még nem esik, addig menjünk el gyorsan Miyajima szigetére (egyébként a jima már szigetet jelent - illetve shima csak hasonul - úgyhogy nem is kellene odaírni, hogy sziget), ami Japán egyik legszebb látványossága. Sajnos legszebb látványosság nem lett belőle, mert elég szürke volt az idő és épp apálykor érkeztünk, úgyhogy a híres "lebegő torii" sem lebegett a vízben. De legalább oda lehetett sétálni hozzá. A hűvös, szeles időnek viszont volt egy szerencsés hozadéka erről is írok majd. Mindenekelőtt viszont egy jó tanács: villamossal nagyon hosszú az út! Megérte volna inkább visszamenni a pályaudvarra és vonatozni, mert kevesebb helyen áll meg és az embernek nincs az a tötymörgése érzete. (Arról nem is szólva, hogy JR vonat megy oda, amire érvényes a JR pass.)

A sziget szent helynek számít, itt senki nem halhat meg és nem születhet és állítólag az fákat sem vágják. Itt található Japán egyik legősibb erdeje.

Miután lefényképeztük párszor a toriit, átsétáltunk az Itsukushima shintó kegyhelyen - ami dagály idején szintén vízben állna. Majd rá sem pillantva a szabadon garázdálkodó szarvasokra (Narából jöttünk, mit nekünk egy-két agancsos állat), sétálni indultunk a szigeten - csak úgy. Először is belebotlottunk ebbe a látványba, ami engem teljesen felvillanyozott, hiszen egyértelmű, hogy itt zuhant le a kábítószert Szűz Mária szoborban szállító repülőgép, amit Locke, Boone, Charlie és Mr. Eko is felkeresett. Hoppá és ezek közül csak Locke él! (Néha kitör belőlem a Lost rajongó - elnézést.)

Aztán pedig egy nagyon szép, barátságos és rengeteg vicces szoborral rendelkező buddhista szentélybe futottunk bele. Ez a Daisho-in. Az előbb említett értékei mellett van itt még (Henjokutsu nevű) barlang (egy-két száz Buddha szoborral), gyönyörűszép kertecske (egy-két száz szobrocskával), kilátás az erdőre, tengerpartra és pagodára (mellesleg egy-két száz Buddhával az útban).

Ezen a fényképen jobb oldalt lehet látni azokat az arany imamalmokat, amelyek megérintése a hiedelem szerint hatalmas szerencsét hoz. Én ezt akkor még nem tudtam, de lépcsőn lefelé jövet megpörgettem mindet :)

Innen a libegő felé vettük az irányt, amivel a sziget legmagasabb pontjára, az 530 méter magas Misen hegyre lehet feljutni. Nem kevés pénzért: 1000 jen a jegy, 1800 jen oda-vissza, de bőven megérte. (Jobb időben talán érdemes lehet a kiránduló utat is kipróbálni.) Mielőtt odaértünk volna az állomásra, találkoztunk egy elég udvariatlan japánnal. Az út kétfelé ágazott és mivel felfelé kellett haladnunk a meredekebbet választottuk. Hamar belefutottunk azonban egy büfé teraszába. De még ekkor sem volt világos, hogy innen vissza kell-e fordulnunk, ugyanis az út mintha folytatódott volna tovább a terasz mögött. A tulaj viszont egyből kirohant az épületből és tudatta velünk, hogy ha nem fogyasztunk, akkor menjünk a másik úton. Valószínűleg félt, hogy esetleg ingyen gyönyörködnénk a teraszáról nyíló kilátásban. Lent csak japán nyelvű kiírás volt. szóval felháborodása nem volt igazán oka.

A kilátás a libegőről gyönyörű volt, alattunk az érintetlen erdő, a távolban pedig a Belső tenger (Honshu szigetét Shikoku-tól elválasztó tenger) és kisebb, nagyobb szigetek. De az igazi meglepetés akkor következett, amikor kiszálltunk a libegőből: rengeteg majom fogadta az érkezőket!

Szerencsére az állatok etetése tilos, úgyhogy nem koldultak, nem követelődztek. Igazából ránk sem hederítettek. Azért mi nagyon óvatosan közelítettünk hozzájuk, különösen a kölykös majom anyákat próbáltuk nagy ívben elkerülni. Ez nem volt mindig egyszerű, mert az egyikük pontosan a kilátóhoz vezető rövid lépcsősor közepén üldögélt legnagyobb lelki nyugalommal. Az útikönyv is említi a majmokat, mint látványosságot, de valószínűleg, azért is volt ott ennyi, mert a kellemetlen szeles idő elől a libegő állomás épületéhez húzódtak. Alapvetően békés jószágoknak tűntek, de amikor egymás között összekaptak, akkor látszott-hallatszott, hogy nem árt az óvatosság. Ha begorombulnak biztos csúnyákat tudnak harapni, karmolni. Mindkettőnknek nagy élmény volt a majom-társaságot testközelből szemügyre venni: kicsit olyan volt, mintha egy igazi Attenborough természetfilmbe keveredtünk volna. Próbáltam videót is készíteni - sajnos csak rövidített és elég rondán tömörített változatot sikerült csak feltöltenem.

Természetesen átverekedtük "magunkat" az útban ülő majmokon és készítettünk pár képet még a szigetekről.

Visszafelé úton már vonatoztunk és Hiroshima pályaudvaron megkóstoltuk a helyi specialitást az okonomiyakit. Ez a japán pizzának is nevezett étel - ami körülbelül ugyanannyira hasonlít a pizzához, mint a frizbihez. Forró fémplatnin sütik a vendég orra előtt a tészta alapot és pakolják rá a különböző feltéteket. Például, tintahalat, polipot, rákot, húst, zöldségeket és sült tésztát, udont (fehérebb és vastagabb), vagy sobát (sötétebb és vékonyabb). A hely egyébként autentikus lehetett, mert rajtunk kívül csak japánok voltak a vendégek és a szakácsok látóterébe helyezett széles képernyős tévén hiroshimai csapat baseball közvetítése ment. Az okonomiyakihoz szósz is dukál. Itt az asztalon kétféle volt, de mi semmi különbséget nem tudtunk felfedezni, pedig az egyik állítólag csípősebb volt.

Az ízletes főétel után muszáj volt valami desszertet is enni, úgyhogy a szomszéd cukrászdában fagylaltos waffelt ettünk. Csokis-banános-vanílíásat és gesztenyéset. Ezekre sem lehetett panasz :)

Kiotói élmények

Nem tudom ugyan miért, de eddig akárhányszor mondtam kollégáknak, hogy én el akarok menni Kiotóba, mindig úgy néztek rám, mintha a Marsra akarnék menni. Pedig az útikönyveket nézegetve Kiotóba való utazás körülbelül olyan dolog, mint a Balaton megnézése Magyarországon. Lehet, hogy ez csak valami udvariassági csodálkozás a részükről. Egy újabb bizonyítéka arra, hogy bizony a metakommunikáció is nagyon-nagyon eltérő tud lenni, ahhoz képest, amihez egy európai hozzászokott. Na de nem ez a lényeg, hanem az hogy szerencsémre egy kollégám, Imre, meglátogatott és én úgy döntöttem itt a megfelelő alkalom, hogy megnézzem Kiotót - legalább nem egyedül kell mennem.

Csak egy hétvégénk volt a városra, ami még feszített tempóban sem elég. Hiszen este öt, hat óra körül már kezd sötétedni és a látnivalók többsége szabadtéren van. Nagyrészt nincsenek is nyitva öt óra után.

Oda-vissza shikansennel utaztunk. Én már azt hittem tudom, hogy milyen nagy is egy japán pályaudvar, de oda is és vissza is gondjaink voltak, mert elszámoltam magam. A pályaudvarok ugyanis hatalmasak. Az nem úgy van, hogy az ember azt mondja, öt perc séta a beengedő kaputól, meg plusz öt perc amíg kitalálja, hogy melyik vágányra kell menni. A hosszú élet titka, hogy az ember hagy magának megfelelő mennyiségű időt a vonat becserkészéséhez. Tokió állomáson minimum 20 percet, de inkább félórát, ha még ennivalót is szeretne vásárolni.

Odafele azért még nem volt annyira vészes a dolog. Miután helyet foglaltunk a vonaton, még volt 5-6 percünk az indulásig. Egyébként nem csak egy beengedő kapun kell bejutni, hanem kettőn. Az elsőnél csak a jegyet kell bedugni, a másodiknál pedig a jegyet és helyjegyet is. Azt még nem igazán tudom, hogy mi van akkor, ha az ember helyjegy nélkül utazik. Ugyanis a vonatokhoz kötnek plusz kocsikat is, ahol szabad a garázda az ülőhelyeknél. Egyébként a vonaton is van kalauz, aki lepecsételi a jegyet.

Odafele Hikarival mentünk, az út két óra negyven percig tartott. Visszafelé már nem volt arra a Hikarira helyjegy amivel jönni szerettünk volna, úgyhogy egy Nozomira voksoltunk. A jegyárus ismét szívet melengetően szimpatikus volt, amikor mindjárt két lehetőséget is kikeresett nekünk, mert az egyiken nem volt ablak melletti ülőhely. Ezekben a vagonokban egyébként nincsenek kupék, egy légterűek. Három ülés, folyosó, két ülés a helyek beosztása. Étkező kocsi nincsen. Ez volt az egyik döbbenet, a másik pedig, hogy dohányzó kocsi viszont van. Illetve lehet hogy a helyjegy nélküli kocsiban lehet dohányozni. Vannak üdítő automaták, minden kocsi végén van két vécé egy európai és egy japán. Valamint itt is van "bevásárló kocsis" büfés.

Megérkezésünkkor kicsit kerengtünk az állomáson, aztán az információtól (ahol vidáman mosolyogva válaszolták, hogy "No", arra a kérdésre, hogy tudnak-e angolul), megtudtuk merre is találjuk a buszpályaudvart. A hosteltől nagyon jó leírást kaptunk, hogyan közelíthetjük meg. Nem tévedtünk el, pedig nem éppen a főútvonal mentén található. Ez itt nem a reklám helye, de nagyon jó kis szállás volt a Hanakiya Inn, én csak ajánlani tudom. Igazi jó értelemben vett "szoba-kiadó" érzés, enyhén negédes, de nagyon segítőkész és szimpatikus háziasszony. Tiszta, rendes szobák, és kellemes környék. Teljesen japán stílusú szobák: tatami, földön alvás, kis közös helyiségben reggeli, párnán térdelés. Reggelire volt a hűtőben margarin, lekvár, kenyeret lehetett pirítani, meg gyümölcs is volt. Valamint egy számítógép netezésre. Az ember kapott törülközőt, fogkefét, papucsot, köntöst, szappant. És szerencsére jól működő fűtő légkondi is volt a szobában :)

Első nap gyalog vágtunk neki a városnak, illetve annak keleti felének. Higashiyama körzet, ahol a szállás is található, tele van szentélyekkel és aranyos régimódi kis utcácskákkal. Legközelebbi látnivaló a Kiyomizu-dera szentély volt. UNESCO világörökség, gyönyörű kilátás a városra, és a korai óra (fél tíz) miatt egész kevés turista :) Az állítólag hosszú életet, egészséget és iskolai sikereket garantáló vízesés vizének megkóstolását kihagytuk (ár-érték arány nem volt megfelelő) - inkább fotóztuk a jövőbeni szerencséseket.

A nap további részében láttunk: sütemény-készítő gépet, gésákat (illetve ha jól tudom, akkor itt azt szeretik, ha inkább geikonak hívják őket), második világháborúban elhunyt japán katonák emlékére felállított baromi nagy Buddha szobrot. Ez utóbbi helyen egy kis tavacskában halat (!) simogattunk. Aztán belefutottunk egy nagyon előkelőnek tűnő hagyományos japán esküvőbe is. A menyasszonyból nem sokat lehetett látni csak, hogy mosolyog, a férj (?) viszont elég meggyötörtnek tűnt. Nagyon szép fekete-arany kimonót viseltek a női vendégek.

Sajnos nem figyeltem oda, hogy kikapcsoljam a vakut a fényképezőgépen, úgyhogy a nap felénél lemerült. Szerencsére Imre előrelátóbb volt, úgyhogy meg lettek örökítve a további szentélyek, kertek és kimonós lányok is :) Az esküvői pár a Kodaiji templomkomplexumból jött ki, amit Toyotomi Hideyoshi emlékére építettet a felesége 1603-ban. Nagyon szép park volt és kis bambuszliget látható itt, valamint egy fedett lépcsősor, ami egy ágaskodó, vagy nyakát nyújtogató sárkányt szimbolizál. Gyors ebéd után útba ejtettük a Chion-in buddhista kegyhelyet. Lenyűgözően hatalmas kapuját állítólag az Utolsó szamuráj című filmhez is használták háttérnek. Sajnos már kezdett sötétedni, meg mi is elfáradtunk, úgyhogy a "Filozófusok útja", ami itt kezdődött volna, már kimaradt. Elsétáltunk még a Heian shintóista kegyhelyhez és gyönyörködtünk a kertben. Persze a ligetecskék sokkal jobban mutatnának cseresznyfa-virágzás idején, de nekem még így (néhol kicsit fakón) is nagyon tetszett.
A nap végén elbuszoztunk a pályaudvarra, ahol megvettük másnapra a helyjegyet Tokióba. Vacsorázni, pedig egy a szálló közelében lévő okonomiyaki étterembe mentünk.

Másnap használtuk fel az egy napos buszbérletet, ami egyébként 500 jent kóstál. Persze mikor máskor tartanák a kiotói félmaratont, és azzal egybekötött busz elterelést :) De végülis nem volt semmi probléma. A busz kicsit előbb tett le minket, de odataláltunk az ezüst pavilonhoz, ahova menni akartunk. Egyébként a buszozás is élmény volt. A sofőrökön ugyanis rajta van a mikrofon, úgyhogy nemcsak a megállókat, hanem az utasokkal való beszélgetést is hallja az egész busz. Ez főleg a megállókban vicces, amikor az első ajtónál leszálló emberek kifizetik a viteldíjat, a sofőr pedig minden egyes alkalommal ezt megköszöni. Úgyhogy megállás nélkül lehet hallani az "arogatou, arigatou gozaimasu, arigatou gozaimashita" szövegeket :) Szerintem a sofőr direkt váltogatta a megköszönési formát, hogy ne unja halálra magát :) Az is érdekes élmény volt, amikor az egyik utas által keresett helyet nem tudta a buszsofőr beazonosítani ezért az egyik, a futóversenyt biztosító rendőrt hívta oda a buszhoz és kérdezte meg tőle, hogyan juthatna el az utas a végcéljához.

Sajnos magát az ezüst pavilont (Ginkaku-ji) pont nem láthattuk, mert éppen restaurálták úgyhogy teljesen be volt állványozva. De körbejártuk a zen-kertet és láttuk az egyéb melléképületeket is. Utána kerestük fel az arany pavilont (Kinkaku-ji). Míg az ezüst pavilon pénzszűke miatt soha nem kapta meg nemesfém borítását, az arany pavilon ténylegesen arannyal borított. Teljesen megdöbbentő hatású. Rengeteg képet készítettem róla. Hatalmas a kontraszt a kert, a tájba maximálisan besimuló formájú épület és a hihetetlenül kiugró aranyborítás között. Olyan mintha csak egy képet tettek volna oda egy aranyszínű épületről, de nem, mert körbe lehet járni és bizony az ott van teljes életnagyságban :) Hihetetlenül meseszerű az egész.

Ebéd után felfedeztünk egy valószínűleg könnyű szülést biztosító szentélyt - ennyi kismamát egy határon még a nőgyógyászaton sem láttam. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy úgy döntöttem még belefér az időnkbe, hogy megnézzük a Nijo kastélyt. Ezt a hatalmas épületet (ki más, mint) Tokugawa Ieyasu sógun kezdte építeni és ez szolgált a Meiji restaurációig a mindenkori sógun lakhelyéül, amikor az Kiotóba látogatott. Miközben sétáltunk a kastély nagy, teljesen üres szobái között, döbbenetes volt belegondolni, hogy ezzel párhuzamosan Európában mennyire más jelentette a gazdaságot, mennyire különbözően néztek ki az egyre díszesebb és egyre több bútorral telepakolt paloták. Azóta milyen érdekes, hogy kvázi megfordult a trend: gondolom a híres lakberendezők teljesen odalennének meg vissza a "letisztult formákért" és hatalmas terekért, miközben Japánban a mai lakások általában picik és túlzsúfoltak.

Sajnos nem volt időnk tovább nézelődni pedig lett volna mit, mert a vonat indulása előtt még vissza kellett mennünk a szállásra is, felmarkolni a csomagjainkat. Ekkor talán háromnegyed négy felé járt az idő a vonatunk pedig negyed hatkor indult. Igen ám, de hatalmas dugó volt az úton vasárnap délután miatt, úgyhogy az utolsó 5 megállót a szállásig majdnem lépésben tettük meg. Ekkor már nagyon ideges voltam - esélyünk, hogy elérjük a vonatot, minimálisra csökkent. Amikor a csomagokkal visszafutottunk a buszmegállóba és az első buszra nem fértünk fel, na akkor éreztem úgy, hogy a vonatnak búcsút inthetünk. De hamarosan érkezett egy számozás nélküli busz, amire az azért ki volt írva, hogy a pályaudvarra megy, úgyhogy rosszabb már nem lehet alapon felugrottunk rá. Szerencsére nem volt sok le és felszálló és csak közvetlenül a pályaudvar előtt került újra dugóba. De ekkor már öt óra is elmúlt, úgyhogy kiosztottam a jegyeket útitársamnak és mondtam, hogy fusson amerre lát - helyesebben amerre a pályaudvar bejáratát látja, ha végre le tudunk kecmeregni a buszról. Természetesen nem volt kiírva sehol, hogy merre találjuk a shinkansen vágányokat, hiába írta fel nekem a jegyre tegnap az eladó, hogy vagy a 11 vagy a 12-es lesz a miénk. Úgyhogy még egy vasutast is megkérdeztem, aztán futottunk. Végre amikor már azt hittem elértünk a pályaudvar legvégére, megpillantottam a shinkansen kiírást. Még sikerült a vagon oldalára egy pillantást vetnem, hogy tényleg Tokió felé megy-e, aztán felugrottunk a vonatra és az tíz másodpercen belül már indult is. Hát az utasok ízes magyar káromkodásban gyönyörködhettek, csak így sikerült kiadnom magamból az idegességemet. Végül azért csak sikerült lenyugodnom és készítettem egy kis videót a vonatról, ami talán éreztetni tudja a sebességet, amivel száguldottunk Tokió felé.