Így mulat egy japán úr!

Először is leszögezem, hogy a Biwa tavi kirándulásunk egyáltalán nem úgy sült el, ahogy gondoltam, kicsit kiábrándító volt a környezet, de a hotel olyan élményekkel szolgált amit kár lett volna kihagyni! Még akkor is, ha közeljövőben többször is meggondolom majd, hogy akarok-e a bennem szunnyadó sznobnak kedvére tenni :)

Őszintén szólva nagyon nehéz volt a kirándulás utolsó napjára programot találni, amikor júliusban-augusztusban leültem számolni és tervezgetni. Azonban amikor véletlenül ráakadtam a Yumotokan szálló a honlapjára, éreztem hogy el vagyok veszve. Nem riasztott vissza a borsos ár a relatíve nehezebb megközelíthetőség és az ebből gyorsan leszűrhető végkövetkeztetés, hogy nem a hátizsákos turisták az elsődleges célközönség.

Tehát Biwa-tó. Biztos szép hely, de mi a tóból alig láttunk egy zsebkendőnyit, mert teljesen be van épülve a partja. És most nem arra kell gondolni, hogy Balaton, jegenyék csúnya és szép nyaralók, hanem a szokásos japán külvárosi táj. Tehát, autóárus, gyorsétterem, benzinkútbolt, DVD kölcsönző, autóárus, bérkaszárnya és autóárus. Esetleg még benzinkútbolt. Tehát lehangoló. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahol leszálltunk a vonatról az relatíve közel van (negyedóra vonattal) a tó legnagyobb városához, Otsuhoz és a vasútállomás túloldalán azért már sűrű erdő volt és alig pár épület. De a tavat (a másik irányba) nem lehetett látni a rengeteg nagy épülettől és reklámtáblától.

Előző napi kellemetlen tapasztalatunk miatt óvatosan haladtunk és megkérdeztünk egy eladó hölgyet is, hogy tényleg jó irányba megyünk-e. A hotel kívülről nem volt valami szép, de valószínűleg azért is éreztük így, mert közvetlen környezetében egy bontásra ítélt elhagyatott épület állt. Belépve viszont süppedős szőnyeg és (már amennyire én meg tudom ítélni) ötcsillagos recepció fogadott. Természetesen (mint utazásunk alatt eddig bármikor egyébként!) egyből tudták kik vagyunk és mit rendeltünk. Kaptunk egy angol nyelvű leírást, kiválaszthattuk mikor szeretnénk vacsorázni és reggelizni, majd egy kimonós "szobalány" elkísért minket a szobánkhoz, ahol egyből teát is szervírozott nekünk. Az asztalon volt pár ropogtatni való, aminek én természetesen nem tudtam ellenálni. Legfinomabb az enyhén édeskés kis halacskák voltak.

A szobához tartozott szép méretes hűtőszekrény, mosdó és vécé, vízmelegítő termosz, teáskészlet, valamint yukata, övvel és meleg felsővel és természetesen papucs. A yukata egy nyári kimonónak is nevezett hosszú köntös jellegű ruhadarab. Fürdőkben előszeretettel hordják férfiak, nők is. Sokkal egyszerűbb ruhadarab mint a kimonó és sokszor csak hétköznapi övvel rögzítik, nem a bonyolult obival. De ez egyébként is egy szolidabb fürdőköpeny jellegű ruhadarab. Mellesleg az egyiknek méretes lyuk volt a fenekénél, ami azért egy ennyire elegáns szállodában, meglepő volt. Mindenesetre másnap reggel, amikor eljöttünk úgy terítettem ki az matracra, hogy egyből lássa a takarító személyzet, mi a "hézag".

A vacsoráig, ami este hétkor volt, ismerkedtünk a szobánkkal és körbejártuk a hotelt is. Ez egy fürdőszálló, rengeteg különböző típusú forró fürdővel. Akár sajátot is lehet bérelni ötven percre. (Ez kimaradt mert érdeklődésünk a forró fürdőzés iránt nem volt egyforma :) ). Nagyon gyorsan eltelt az idő és már mehettünk is vacsorázni. Amikor beléptünk a számunkra fenntartott szobába ez a látvány fogadott. És ez még csak a kezdet volt! Volt "étlap" illetve leírás arról, hogy miket is eszünk, de persze csak japánul, sokat nekünk nem segített. A már korábban megismert hölgy hozta be az újabb és újabb edényeket. Meg noszogatott minket, hogy melyiket melegítsük, melyiket együk gyorsan, mert kiszárad, stb. Lehet hogy tudott angolul, de jól titkolta, amikor nagy bajban voltunk azért egy-két szót szólt angolul is.

Ez az úgynevezett kaiseki, a japán konyhaművészet csúcsa, ahol nemcsak az fontos, hogy mit eszik az ember, hanem, hogy milyen tányérból, hogyan van díszítve, elrendezve az asztalon, stb. Egyébként rettentő ügyes kis melegítő szerkezetek voltak. Úgy volt beállítva az összes, hogy annyi ideig melegítse az ételt, ameddig kell. Első pillanatban, amikor a felszolgálónk begyújtotta én egyből elkezdtem gondolkodni, hogyan fogjuk eloltani. De erre nem volt szükség. Volt nyers hús, ami grillezni lehetett, volt egy zöldséges húsos levesszerűség, amit ott rotyogtatott össze az ember az asztalnál. De volt még ezer más dolog. Sashimi (nyers hal), mindenféle ecetes zöldség, egy kis edény cseresznyelére emlékeztető ital, valami rettentő gusztustalan kinézetű (de szinte ízetlen) barna puding. (Ez utóbbit nem volt egyszerű feladat pálcikával enni!) Az egész menü íze közel sem volt annyira fantasztikus, mint a kinézete. Én majdnem mindent megettem (illetve megkóstoltam, mert a végére már degeszre ettük magunkat), semmi sem volt, ami kifejezetten nem ízlett volna. Ha jól emlékszem a pálmát a zöldséges-húsos leves vitte el. De nálam holtversenyben volt a sashimivel :)

Végezetül kaptunk rizst és mizólevest. Ekkor azt hittem, hogy vége a dalnak, de volt még desszert is. De hogy mi, azt már teljesen elfelejtettem.

Vacsora után minden bátorságomat összegyűjtöttem és elindultam a nőknek fenntartott egyik onszenbe. Bátorságom összegyűjtése elég hosszú időt vett igénybe, így amikor odaértem az öltöző teljesen üres volt. Itt az ember anyaszült meztelenre vetkőzik, majd bevonul, egy közös zuhanyzó helyiségbe, ahol minden zuhany mellett van egy fa dézsa, és egy alacsony kő "sámli" , tusfürdő és sampon. Az ember pedig lekucorodik és elkezdi magát lemosni. Volt ott egy hölgy, már javában mosakodott, amikor én bejöttem, de hiába próbáltam meg tovább húzni a dolgot mint ő nem sikerült, pár pillanattal előbb távoztam. Szóval az ember nagyon alaposan lemosakodik. És utána mehet be a nagy meleg vizes medencébe.

Ez mellesleg a Togenshoyo nevű nyitott onszen volt. Ügyesen megoldva, hogy nyitott legyen, de azért mégse lehessen belátni. (Tényleg így nézett ki mint a képen!) Az egésznek teljesen tündérmeseszerű hangulata volt. Főleg, hogy amint bementem, az egyetlen bennlévő vendég távozott, úgyhogy hosszú ideig teljesen egyedül voltam. (Nagyon remélem, hogy nem azért, mert megijedt, hogy a gaijin biztos nem mosakodott le eléggé.) Egyébként úgy van kialakítva a medence, hogy a két sarkánál lévők nem is látják egymást. Úgyhogy lehet hogy nem is voltam egyedül :) A víz jó hőmérsékletű volt, éppen elviselhető. Jó párszor körbe lubickoltam, gyönyörködtem a csillagos égben, elsőrangú volt!

Ide tartozott még egy gőzfürdő is, azt is kipróbáltam. Nem bírtam sokáig. Összességében nagyon jó élmény volt, kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg a többi fürdőt, mert volt még rengetegféle.

A reggeli a vacsorához hasonlóan több fogásból állt és nagyrészt felismerhetetlen volt. De megint sikerült teleennünk magunkat. Úgy döntöttünk, mivel Kiotóban úgyis kimaradt jó pár nevezetesség, inkább ott nézünk körül. Felkerestünk az arany pagodát és az ezüst pagodát. Ez utóbbi utolsó ottjártam óta sem sikerült felújítani, úgyhogy még mindig teljesen be volt állványozva. De a kert még mindig gyönyörű volt.

Végül október másodikán, csütörtök este visszaérkeztünk Sagamiharába. Szerencsére most a Shin-Yokohamától Fuchinobébe közlekedő vonaton, nem volt akkora tömeg, bár ülőhelyünk így sem volt.

Első fél nap Kiotóban

Kiotói első programpotunk (még pénteken délután) a császári palota volt. Ennek látogatása nem egyszerű, előre jelentkezni kell a Császári Ügyek Hivatalánál - szerencsére neten is megoldható. Kiotóban még van pár nagyon szép szintén a császári tulajdonban lévő kert is, de ezek annyira népszerűek, hogy augusztus elején már nem találtam szeptember végére szabad helyet. Így maradt a palota.

Délután kettőkor indult a vezetés (külön időpontokban van angol és japán nyelvű is). Az épületekbe nem lehetett bemenni, de ahol bármilyen látványosság volt (híres falifestmény, vagy a császári ülőhely), azt mind meg lehetett csodálni kívülről is.

Az épületek nagy része egyszerű, elegáns barna-fehér színű volt, de a központi Shishindent egy narancssárgára festett fal és kapu vette körül. Számomra kicsit vásári-ringlispiles-vattacukros hangulatot árasztott a többi komoly, tényleg egy uralkodóhoz méltó épület mellett. A harsány szín funkciója, hogy elijessze az ártó szellemeket, démonokat. Bent, a kapukon túl, ahova nem lehetett belépni, állt az a trónszék-pár amin a császár és császárné ül beiktatásukkor. Ezeket hagyományosan Kiotóban tárolják, de a koronázási szertartásra helikopterrel Tokióba szállították. A trónokat nem lehet látni, mert a hatalmas nagy kavicsos udvar végében van a palota épület, jó messze a kaputól, ahol be lehet nézni. A palota két oldalán két fa áll egy cseresznyefa és egy tachibana, valamilyen citrusfa.

Természetesen a palota nem lehetett teljes gyönyörűszép japán-kert nélkül. A kert érdekessége a patakocska, aminek partján a császár vendégei haikukat költöttek. Hogy felgyorsítsák az írási folyamatot a folyócskán kis papír hajókat engedtek útnak - mindegyiket egy teli szakés pohárral terhelve. Aki befejezte a versét elkaphatott egy hajót és ihatott.

A palota komplexumnak több kapuja is van és minden látogató a társadalmai rangjának megfelelő kapun léphet csak be. Például van olyan, amit csak a császár használhat, illetve, ha vele van akkor a császárné is. De egyedül már nem léphet ott be az asszony.

A vezetés nem volt rettentően érdekes, de azért unalmas sem, valószínűleg, ha kicsit jobb idő van jobban élveztem volna a látványt.

A korábbi jó tapasztalataim miatt, a Hanakiya Innben szálltunk meg. Most az új épületben kaptunk szobát és először azt hittük egyedül is leszünk az egész házban, de este megérkezett a többi vendég is. Nem csalódtam, tiszta, rendes volt a szállás. Az egyetlen hátrány a másik épülethez képest, hogy központi helyen van a közös helység és amikor három fős finn lány csapat éjszakába nyúló beszélgetést folyatott a számítógépen nem volt egyszerű elaludni.

Kis pihenés után, este elindultunk feltérképezni Giont, a gésa negyedet. Láttunk nagyon zárt körű helyre siető öltönyös urakat, gésát teljes munkafelszerelésben fellépésre sietve - már amennyire tudott, mert egyfolytában fotózták a turisták, és láttunk jó pár báli ruhát viselő szórakozni, vagy szórakoztatni siető hölgyet is.

Kiotói élmények

Nem tudom ugyan miért, de eddig akárhányszor mondtam kollégáknak, hogy én el akarok menni Kiotóba, mindig úgy néztek rám, mintha a Marsra akarnék menni. Pedig az útikönyveket nézegetve Kiotóba való utazás körülbelül olyan dolog, mint a Balaton megnézése Magyarországon. Lehet, hogy ez csak valami udvariassági csodálkozás a részükről. Egy újabb bizonyítéka arra, hogy bizony a metakommunikáció is nagyon-nagyon eltérő tud lenni, ahhoz képest, amihez egy európai hozzászokott. Na de nem ez a lényeg, hanem az hogy szerencsémre egy kollégám, Imre, meglátogatott és én úgy döntöttem itt a megfelelő alkalom, hogy megnézzem Kiotót - legalább nem egyedül kell mennem.

Csak egy hétvégénk volt a városra, ami még feszített tempóban sem elég. Hiszen este öt, hat óra körül már kezd sötétedni és a látnivalók többsége szabadtéren van. Nagyrészt nincsenek is nyitva öt óra után.

Oda-vissza shikansennel utaztunk. Én már azt hittem tudom, hogy milyen nagy is egy japán pályaudvar, de oda is és vissza is gondjaink voltak, mert elszámoltam magam. A pályaudvarok ugyanis hatalmasak. Az nem úgy van, hogy az ember azt mondja, öt perc séta a beengedő kaputól, meg plusz öt perc amíg kitalálja, hogy melyik vágányra kell menni. A hosszú élet titka, hogy az ember hagy magának megfelelő mennyiségű időt a vonat becserkészéséhez. Tokió állomáson minimum 20 percet, de inkább félórát, ha még ennivalót is szeretne vásárolni.

Odafele azért még nem volt annyira vészes a dolog. Miután helyet foglaltunk a vonaton, még volt 5-6 percünk az indulásig. Egyébként nem csak egy beengedő kapun kell bejutni, hanem kettőn. Az elsőnél csak a jegyet kell bedugni, a másodiknál pedig a jegyet és helyjegyet is. Azt még nem igazán tudom, hogy mi van akkor, ha az ember helyjegy nélkül utazik. Ugyanis a vonatokhoz kötnek plusz kocsikat is, ahol szabad a garázda az ülőhelyeknél. Egyébként a vonaton is van kalauz, aki lepecsételi a jegyet.

Odafele Hikarival mentünk, az út két óra negyven percig tartott. Visszafelé már nem volt arra a Hikarira helyjegy amivel jönni szerettünk volna, úgyhogy egy Nozomira voksoltunk. A jegyárus ismét szívet melengetően szimpatikus volt, amikor mindjárt két lehetőséget is kikeresett nekünk, mert az egyiken nem volt ablak melletti ülőhely. Ezekben a vagonokban egyébként nincsenek kupék, egy légterűek. Három ülés, folyosó, két ülés a helyek beosztása. Étkező kocsi nincsen. Ez volt az egyik döbbenet, a másik pedig, hogy dohányzó kocsi viszont van. Illetve lehet hogy a helyjegy nélküli kocsiban lehet dohányozni. Vannak üdítő automaták, minden kocsi végén van két vécé egy európai és egy japán. Valamint itt is van "bevásárló kocsis" büfés.

Megérkezésünkkor kicsit kerengtünk az állomáson, aztán az információtól (ahol vidáman mosolyogva válaszolták, hogy "No", arra a kérdésre, hogy tudnak-e angolul), megtudtuk merre is találjuk a buszpályaudvart. A hosteltől nagyon jó leírást kaptunk, hogyan közelíthetjük meg. Nem tévedtünk el, pedig nem éppen a főútvonal mentén található. Ez itt nem a reklám helye, de nagyon jó kis szállás volt a Hanakiya Inn, én csak ajánlani tudom. Igazi jó értelemben vett "szoba-kiadó" érzés, enyhén negédes, de nagyon segítőkész és szimpatikus háziasszony. Tiszta, rendes szobák, és kellemes környék. Teljesen japán stílusú szobák: tatami, földön alvás, kis közös helyiségben reggeli, párnán térdelés. Reggelire volt a hűtőben margarin, lekvár, kenyeret lehetett pirítani, meg gyümölcs is volt. Valamint egy számítógép netezésre. Az ember kapott törülközőt, fogkefét, papucsot, köntöst, szappant. És szerencsére jól működő fűtő légkondi is volt a szobában :)

Első nap gyalog vágtunk neki a városnak, illetve annak keleti felének. Higashiyama körzet, ahol a szállás is található, tele van szentélyekkel és aranyos régimódi kis utcácskákkal. Legközelebbi látnivaló a Kiyomizu-dera szentély volt. UNESCO világörökség, gyönyörű kilátás a városra, és a korai óra (fél tíz) miatt egész kevés turista :) Az állítólag hosszú életet, egészséget és iskolai sikereket garantáló vízesés vizének megkóstolását kihagytuk (ár-érték arány nem volt megfelelő) - inkább fotóztuk a jövőbeni szerencséseket.

A nap további részében láttunk: sütemény-készítő gépet, gésákat (illetve ha jól tudom, akkor itt azt szeretik, ha inkább geikonak hívják őket), második világháborúban elhunyt japán katonák emlékére felállított baromi nagy Buddha szobrot. Ez utóbbi helyen egy kis tavacskában halat (!) simogattunk. Aztán belefutottunk egy nagyon előkelőnek tűnő hagyományos japán esküvőbe is. A menyasszonyból nem sokat lehetett látni csak, hogy mosolyog, a férj (?) viszont elég meggyötörtnek tűnt. Nagyon szép fekete-arany kimonót viseltek a női vendégek.

Sajnos nem figyeltem oda, hogy kikapcsoljam a vakut a fényképezőgépen, úgyhogy a nap felénél lemerült. Szerencsére Imre előrelátóbb volt, úgyhogy meg lettek örökítve a további szentélyek, kertek és kimonós lányok is :) Az esküvői pár a Kodaiji templomkomplexumból jött ki, amit Toyotomi Hideyoshi emlékére építettet a felesége 1603-ban. Nagyon szép park volt és kis bambuszliget látható itt, valamint egy fedett lépcsősor, ami egy ágaskodó, vagy nyakát nyújtogató sárkányt szimbolizál. Gyors ebéd után útba ejtettük a Chion-in buddhista kegyhelyet. Lenyűgözően hatalmas kapuját állítólag az Utolsó szamuráj című filmhez is használták háttérnek. Sajnos már kezdett sötétedni, meg mi is elfáradtunk, úgyhogy a "Filozófusok útja", ami itt kezdődött volna, már kimaradt. Elsétáltunk még a Heian shintóista kegyhelyhez és gyönyörködtünk a kertben. Persze a ligetecskék sokkal jobban mutatnának cseresznyfa-virágzás idején, de nekem még így (néhol kicsit fakón) is nagyon tetszett.
A nap végén elbuszoztunk a pályaudvarra, ahol megvettük másnapra a helyjegyet Tokióba. Vacsorázni, pedig egy a szálló közelében lévő okonomiyaki étterembe mentünk.

Másnap használtuk fel az egy napos buszbérletet, ami egyébként 500 jent kóstál. Persze mikor máskor tartanák a kiotói félmaratont, és azzal egybekötött busz elterelést :) De végülis nem volt semmi probléma. A busz kicsit előbb tett le minket, de odataláltunk az ezüst pavilonhoz, ahova menni akartunk. Egyébként a buszozás is élmény volt. A sofőrökön ugyanis rajta van a mikrofon, úgyhogy nemcsak a megállókat, hanem az utasokkal való beszélgetést is hallja az egész busz. Ez főleg a megállókban vicces, amikor az első ajtónál leszálló emberek kifizetik a viteldíjat, a sofőr pedig minden egyes alkalommal ezt megköszöni. Úgyhogy megállás nélkül lehet hallani az "arogatou, arigatou gozaimasu, arigatou gozaimashita" szövegeket :) Szerintem a sofőr direkt váltogatta a megköszönési formát, hogy ne unja halálra magát :) Az is érdekes élmény volt, amikor az egyik utas által keresett helyet nem tudta a buszsofőr beazonosítani ezért az egyik, a futóversenyt biztosító rendőrt hívta oda a buszhoz és kérdezte meg tőle, hogyan juthatna el az utas a végcéljához.

Sajnos magát az ezüst pavilont (Ginkaku-ji) pont nem láthattuk, mert éppen restaurálták úgyhogy teljesen be volt állványozva. De körbejártuk a zen-kertet és láttuk az egyéb melléképületeket is. Utána kerestük fel az arany pavilont (Kinkaku-ji). Míg az ezüst pavilon pénzszűke miatt soha nem kapta meg nemesfém borítását, az arany pavilon ténylegesen arannyal borított. Teljesen megdöbbentő hatású. Rengeteg képet készítettem róla. Hatalmas a kontraszt a kert, a tájba maximálisan besimuló formájú épület és a hihetetlenül kiugró aranyborítás között. Olyan mintha csak egy képet tettek volna oda egy aranyszínű épületről, de nem, mert körbe lehet járni és bizony az ott van teljes életnagyságban :) Hihetetlenül meseszerű az egész.

Ebéd után felfedeztünk egy valószínűleg könnyű szülést biztosító szentélyt - ennyi kismamát egy határon még a nőgyógyászaton sem láttam. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy úgy döntöttem még belefér az időnkbe, hogy megnézzük a Nijo kastélyt. Ezt a hatalmas épületet (ki más, mint) Tokugawa Ieyasu sógun kezdte építeni és ez szolgált a Meiji restaurációig a mindenkori sógun lakhelyéül, amikor az Kiotóba látogatott. Miközben sétáltunk a kastély nagy, teljesen üres szobái között, döbbenetes volt belegondolni, hogy ezzel párhuzamosan Európában mennyire más jelentette a gazdaságot, mennyire különbözően néztek ki az egyre díszesebb és egyre több bútorral telepakolt paloták. Azóta milyen érdekes, hogy kvázi megfordult a trend: gondolom a híres lakberendezők teljesen odalennének meg vissza a "letisztult formákért" és hatalmas terekért, miközben Japánban a mai lakások általában picik és túlzsúfoltak.

Sajnos nem volt időnk tovább nézelődni pedig lett volna mit, mert a vonat indulása előtt még vissza kellett mennünk a szállásra is, felmarkolni a csomagjainkat. Ekkor talán háromnegyed négy felé járt az idő a vonatunk pedig negyed hatkor indult. Igen ám, de hatalmas dugó volt az úton vasárnap délután miatt, úgyhogy az utolsó 5 megállót a szállásig majdnem lépésben tettük meg. Ekkor már nagyon ideges voltam - esélyünk, hogy elérjük a vonatot, minimálisra csökkent. Amikor a csomagokkal visszafutottunk a buszmegállóba és az első buszra nem fértünk fel, na akkor éreztem úgy, hogy a vonatnak búcsút inthetünk. De hamarosan érkezett egy számozás nélküli busz, amire az azért ki volt írva, hogy a pályaudvarra megy, úgyhogy rosszabb már nem lehet alapon felugrottunk rá. Szerencsére nem volt sok le és felszálló és csak közvetlenül a pályaudvar előtt került újra dugóba. De ekkor már öt óra is elmúlt, úgyhogy kiosztottam a jegyeket útitársamnak és mondtam, hogy fusson amerre lát - helyesebben amerre a pályaudvar bejáratát látja, ha végre le tudunk kecmeregni a buszról. Természetesen nem volt kiírva sehol, hogy merre találjuk a shinkansen vágányokat, hiába írta fel nekem a jegyre tegnap az eladó, hogy vagy a 11 vagy a 12-es lesz a miénk. Úgyhogy még egy vasutast is megkérdeztem, aztán futottunk. Végre amikor már azt hittem elértünk a pályaudvar legvégére, megpillantottam a shinkansen kiírást. Még sikerült a vagon oldalára egy pillantást vetnem, hogy tényleg Tokió felé megy-e, aztán felugrottunk a vonatra és az tíz másodpercen belül már indult is. Hát az utasok ízes magyar káromkodásban gyönyörködhettek, csak így sikerült kiadnom magamból az idegességemet. Végül azért csak sikerült lenyugodnom és készítettem egy kis videót a vonatról, ami talán éreztetni tudja a sebességet, amivel száguldottunk Tokió felé.