Lassan nekikezdek az egy hetes kiruccanás élményeinek megírásához. (A bejegyzéseket visszadátumozom arra a napra, amikor az aktuális esemény történt.) Mivel egy-egy bejegyzés hosszú lesz ezért már félkészen ki fognak kerülni. (Ilyenkor a végén jelzem, hogy folytatás következi.) Közben folyamatosan töltöm fel a képeket is.
Pénteken reggel a Shin-Yokohamából 9:22-kor induló Hikari shinkanzenre vettem jegyet. Eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy jobb mielőbb kiérni a pályaudvarra, mert azok hatalmasak és a shinkanzenhez két beengedő kapun is át kell jutni. Szóval nem egyszerű a dolog, ha az állomáson sokszor egy percet sem töltő szuperexpresszet akarja elkapni az ember. Így aztán úgy számoltam, hogy fél órával indulás előtt már Shin-Yokohamán legyünk.
De nem lettünk. Ugyanis a helyi vonat, amivel Fuchinobe-ről közelítettük volna meg Shin-Yokohamát az nem jött. Sőt az állomáson látható tömegből és a kiírás alapján az is kiderült, hogy már az előző sem jött. A tömeg nőtt, a bemondó folyamatosan olvasott be dolgokat (később rájöttem, hogy azt közli, a vonat épp melyik állomáson jár) és egyre idegesebb lettem. Amikor megjött a vonat sem lélegezhettünk fel - pedig jó lett volna, mert utána fél órán át erre nem nagyon volt lehetőségünk, sőt általában a levegővétel mint olyan sem volt egyszerű feladat. Megtapasztaltuk a japán csúcsforgalmat. A vonat ugyanis tele volt megérkezéskor, sőt az utasok leszállása után is - magyar értelemben. Nade japán hozzáállás szerint volt még hely bőven. Röviden és tömören eljutottunk az állomásunkig úgy, hogy kapaszkodnunk nem kellett, mert a tömeg tartott. Igazából nem is tudtunk volna kapaszkodni - nagyon örültünk, ha a kezünk, nem teljesen kifordulva nyomódott a testünkhöz. Szerencsénkre ahhoz az ajtóhoz préselődtünk véletlenül, ami nem nyílt ki többet, így nem kellett minden állomáson közelharcot vívnunk a beszálláskor. Így minden megállókor volt egy tized másodpercnyi időnk relatíve mélyebb levegőt venni, amikor a leszállók, már leértek a vonatról és a beszállók épp kezdtek benyomakodni. Olyan luxusra, mint vakaródzás, táska másik kézbe áthelyezése, súlypont változtatás, fejforgatás nem volt lehetőségünk. Ilyen tömegnyomort én még egyetlen otthoni, vagy külföldi utazásom során nem tapasztaltam. Az viszont döbbenetes volt, hogy a megfelelően csúcsra járatott légkondinak köszönhetően semmilyen rossz szagot, büdöset nem lehetett érezni.
A lényeg a lényeg, öt perccel a shinkanzen indulása előtt a mozgólépcsőn álltunk Shin-Yokohamán és kerestük a shinkanzen beengedő kaput. Szerencsére jól ki volt táblázva merre kell menni és a beengedő kapunál segítők is voltak, így gyorsan átjutottunk. Végül az utolsó pillanatban felugrottunk a vonatra. Kivételesen a késés nem rajtam múlott ki gondolta volna, hogy a "soha nem késő" japán vasútban pont most nem lehet majd megbízni.
Pénteken reggel a Shin-Yokohamából 9:22-kor induló Hikari shinkanzenre vettem jegyet. Eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy jobb mielőbb kiérni a pályaudvarra, mert azok hatalmasak és a shinkanzenhez két beengedő kapun is át kell jutni. Szóval nem egyszerű a dolog, ha az állomáson sokszor egy percet sem töltő szuperexpresszet akarja elkapni az ember. Így aztán úgy számoltam, hogy fél órával indulás előtt már Shin-Yokohamán legyünk.
De nem lettünk. Ugyanis a helyi vonat, amivel Fuchinobe-ről közelítettük volna meg Shin-Yokohamát az nem jött. Sőt az állomáson látható tömegből és a kiírás alapján az is kiderült, hogy már az előző sem jött. A tömeg nőtt, a bemondó folyamatosan olvasott be dolgokat (később rájöttem, hogy azt közli, a vonat épp melyik állomáson jár) és egyre idegesebb lettem. Amikor megjött a vonat sem lélegezhettünk fel - pedig jó lett volna, mert utána fél órán át erre nem nagyon volt lehetőségünk, sőt általában a levegővétel mint olyan sem volt egyszerű feladat. Megtapasztaltuk a japán csúcsforgalmat. A vonat ugyanis tele volt megérkezéskor, sőt az utasok leszállása után is - magyar értelemben. Nade japán hozzáállás szerint volt még hely bőven. Röviden és tömören eljutottunk az állomásunkig úgy, hogy kapaszkodnunk nem kellett, mert a tömeg tartott. Igazából nem is tudtunk volna kapaszkodni - nagyon örültünk, ha a kezünk, nem teljesen kifordulva nyomódott a testünkhöz. Szerencsénkre ahhoz az ajtóhoz préselődtünk véletlenül, ami nem nyílt ki többet, így nem kellett minden állomáson közelharcot vívnunk a beszálláskor. Így minden megállókor volt egy tized másodpercnyi időnk relatíve mélyebb levegőt venni, amikor a leszállók, már leértek a vonatról és a beszállók épp kezdtek benyomakodni. Olyan luxusra, mint vakaródzás, táska másik kézbe áthelyezése, súlypont változtatás, fejforgatás nem volt lehetőségünk. Ilyen tömegnyomort én még egyetlen otthoni, vagy külföldi utazásom során nem tapasztaltam. Az viszont döbbenetes volt, hogy a megfelelően csúcsra járatott légkondinak köszönhetően semmilyen rossz szagot, büdöset nem lehetett érezni.
A lényeg a lényeg, öt perccel a shinkanzen indulása előtt a mozgólépcsőn álltunk Shin-Yokohamán és kerestük a shinkanzen beengedő kaput. Szerencsére jól ki volt táblázva merre kell menni és a beengedő kapunál segítők is voltak, így gyorsan átjutottunk. Végül az utolsó pillanatban felugrottunk a vonatra. Kivételesen a késés nem rajtam múlott ki gondolta volna, hogy a "soha nem késő" japán vasútban pont most nem lehet majd megbízni.
