A szálak elvarrása

Ma mentünk el Miyaji-sannal lemondani a betegbiztosításomat és megszüntetni a bankszámlámat. Doi-san volt olyan rendes és fuvarozott minket. Igazi luxus sportkocsija van! Belül csak az nem bőr, ami fa borítású és mindent elektronika irányít. Pedig nem egy új modell. Az egyetlen furcsaság az automata sebváltó - legalábbis én úgy képzelem, ha valaki ilyen kocsit vesz az szeret vezetni, a vezetés élményéhez pedig a sebességváltó is hozzátartozik szerintem.

Az ügyintézés egyszerű volt és relatíve gyors. A biztosító még nekem fizetett kétezer jent, pedig azt hittem én tartozom még nekik. A banknál is többet kaptam mint amennyi a számlámon volt, pedig én azt hittem levonni fognak "büntetésből", hogy elmegyek. Valószínűleg kamatot kaptam. Annak is nagyon örültem, hogy visszaadták a kis füzetecskét, nagyon jó emlék. Ha egyszer fontos, nagy ember leszek és lesz egy bankom :) én is be fogom vezetni ezt a rendszert. Könnyen gyorsan követhető, hogy mikor mennyit költ az ember, a pénzkiadó automaták ugyanis ingyen beírják a füzetecskébe a számlán történt pénzforgalmat. Tehát nemcsak azt, hogy automatából mennyit vettem ki, hanem, hogy ki mikor mennyit utalt rá, mennyit és mit vont le bank stb.

Egyébként ritka bugyuta voltam, mert mielőtt elmentünk volna intézkedni, Miyaji-san kérte, hogy keressem elő a biztosítótól kapott kártyámat és én váltig állítottam, hogy nincs is ilyen kártyám. Aztán Nagano-san volt az, aki emlékezett, hogy majd egy éve amikor intéztük a dolgokat hova tettem. Ott is volt, mindennap magamnál hordtam, csak éppen az nem esett le nekem, hogy mi is az a kártya. Még szerencse, hogy nem kellett orvoshoz mennem.

Újrabelépés, akárhányszor

Sikeresen begyűjtöttem az újrabelépési engedélyemet végre. Igazából kétszer futottam neki a dolognak. Első körben hétfőn próbálkoztam, úgyis útba esik Shin-Yurigaoka Shinjuku felé menet (mondjuk ha délről közelítem meg JSPS találkozó színhelyét akkor nem esett volna útba, de Odakyu cég Odawara vonalát amúgy is jobban ismerem már).

Háromnegyed tizenegy körül érkeztem meg, ekkor negyvenen voltak előttem. Három darab ügyintéző dolgozott (igen, beszélgetést, kávézást nem láttam). Egyébként a hely az eddigi leglepukkantabb benyomást keltette bennem. És hát a jelenlévő külföldiek nagy része sem volt túl bizalom gerjesztő. Utólag belegondolva kicsit igazságtalan vagyok. Érzésem oka az lehetett, hogy az általában tip-top, elegánsan öltözködő japánokkal szemben, itt elég sok "bőnadrágos-kilóg az alsógatyám a nadrágból" szubkultúrához tartozó emberkét láttam és hát a kontraszt elég mellbevágó volt. Viszont nem igazán sikerült sorra kerülnöm ebédszünetig, ami délben kezdődött. Még bőven húsz ember volt előttem. Mérgesen elindultam Tokióba inkább és eldöntöttem, hogy pénteken újabb próbát teszek - de akkor már nyitásra odamegyek.

Így aztán péntek reggel kilenc órakor sikeresen a húszas sorszámot gyűjtöttem be és tíz óra körül sorra is kerültem. Kicsit izgultam, hogy ha ilyen lassan halad a sor (és közben az ügyintézők mégcsak nem is röhögcsélnek egymással), akkor biztos sokat kötözködnek az emberekkel. Hát egy fia kötözködés nem volt, pedig a papírra nem írtam rá a regisztrációs kártyám számát (mert nem voltam biztos hogy jó számra gondolok-e), de egy szó el nem hangzott arról hogy mit írtam a papírra! Csak szépen udvariasan felküldtek egy emelettel feljebb, hogy vegyek 6000 jenes okmánybélyeget és amikor visszamentem sitty-sutty meg is kaptam az útlevelemet, benne az engedéllyel. Szerintem lehet hogy a hiányzó részeket a kérvényen az ügyintéző enkezével töltötte ki :) Amúgy végig csak japánul beszéltek a hivatalnokok. Lehet hogy a külföldiekkel foglalkozó irodában nem alapkövetelmény az angol nyelvtudás? Bár igaz, hogy nem láttam senkit aki nem értette volna meg hogy mit is kellene csinálnia.

Azért azt meg kell jegyezni, hogy a második emeleti iroda, ahol japánok ügyeivel foglalkoztak tisztább volt, meg kicsit felújított hangulatú.

A bürokrácia üzenete, avagy az újrabelépési engedély

Hétfőn Nagano-sannal begyűjtöttük a bejelentő kártyámat. Nagyon professzionálisan néz ki. Van rajta csomó hologram, rengeteg japán és angol felirat, fénykép, aláírás, a hivatal pecsétje. A nemzetiségemhez sikerült beírni nemcsak azt hogy ハンガリー (Hungary), hanem hogy Budapest, Thokoly :) 2012-ig érvényes egyébként. Már most sajnálom kicsit, hogy az országból való távozáskor vissza kell majd adni.

Nade, ha ez a dokumentum elkészült, akkor akár neki is állhatok a - remélhetőleg - utolsó hivatalos dokumentum beszerzésének az újrabelépési engedélynek. Többször és több helyen is felhívták figyelmemet, hogy ez az egyik legfontosabb dokumentum. Hiszen ha kilépek az országból, hiába van még érvényes vízumom, enélkül a papír nélkül nem fognak újra beengedni. Szegény Nagano-sant ráállítottam a témára és egyből kiderült, hogy egészen közel Shin-yurigaokaban van a bevándorlási hivatal, amelyikhez én is tartozom. Gyakran hallom ezt a nevet, mivel ez az egyik megálló Tokióba menet az Odakyu vonalon. Nagano-san volt olyan rendes, hogy kinyomtatta a kitöltendő papírt is és ekkor ért a meglepetés. Meglepetés egy az volt, hogy meg kell adni a dátumot mikor akar kiutazni az illető és visszajönni. Persze szerencsére nem kell pontosnak lennie, egy hónapos intervallumot adtak meg egy példán. Meglepetés kettő pedig az volt, hogy az egyszeri újrabelépésre jogosító irat 3000 jent, míg a többszöri 6000 kemény jent kóstál!

Huh, hát nem semmi. Elkényelmesedtem, ingyen vízum és regisztrációs kártya után már azt hittem mindent megkapok a két szép szememért, dehát nem :) Vicces gondolat, hogy a japánok ezek szerint nagyon örülnek ha valaki hosszabb időt akar náluk tölteni (ingyen vízum), természetesen ez igazán akkor egyszerű ha van itt kapcsolata (meghívó levél), viszont ha már idejött a gaijin, akkor ne akarjon állandóan hazajárni, maradjon csak itt szépen :)

Bejelentkezés

Újabb szintet léptem a Japánban tartózkodás rögös útján: bejelentkeztem, mint ideiglenesen Japánban tartózkodó külföldi, sőt elindítottuk az egészség biztosítási rendszerbe való belépésemet és még bélyegzőt is csináltattunk. Ezen kívül úgy érzem, munkahelyi integrációm is némiképp előrelendült (legalábbis ami a szabadidő eltöltését jelenti). Na de haladjunk szép sorjában.

Szerdai nap nagy részét Nagano-san társaságában töltöttem, mivel ő kísért a hivatalba. Ahol ízelítőt kaptam, hogy milyen is az adminisztráció japán módra. Először is semmivel sem kevesebb a papír mennyisége, mint otthon, sőt. Szabályozás is van bőven. Na de a légkör! A szokásos japán udvariasság, amitől tényleg úgy éreztem én vagyok az egyetlen akivel itt foglalkoznak. Amit otthon meg sem mernék kockáztatni hasonló helyzetben, Nagano-san amikor másodszorra jelentünk meg a regisztrációs pultnál és már mentünk volna elfelé, még megkérte az ügyintézőt, hogy ugyan már adjon nekünk egy két prospektust (térkép Sagamiharáról, nyelvtanfolyamok, stb.). Hivatlanoknő: persze azonnal és kb. 5 percig mászkált fel-alá a különböző fachok között, hogy összegyűjtse nekem az összes lehetséges papírkát. Majd bocsánatkérően odaadta, hogy hát sajnálja nem mindegyikből volt angol nyelvű, de hozott egy-két spanyolt cserébe. Természetesen tudatában vagyok, hogy ha egyedül vagyok japán kísérő (sőt helyesebben beszélő :) ) nélkül, akkor nem biztos hogy ennyire kellemesen alakulnak a dolgok, de ez így akkoris döbbenetesen érdekes élmény volt a szokásos európai stílusú (illetve otthon még persze sokszor olyan se) kiszolgáláshoz képest.

Amúgy a prospektusokból megtudtam, hol is van a sagamiharai International Lounge, ahol vannak nyelvtanfolyamok is. Phil Edwards mesélte, hogy kis szerencsével meg kitartással nagyon jó kis nyelvtanfolyamokat lehet megcsípni. Lehet hogy másikat is tudnak ajánlani, ha náluk csak teljesen kezdő lenne. Majd jövőre megnézem.

Szóval első körben elintéztük a bejelentésemet. A legnagyobb poén az volt amikor szépen oda kellett írnom a pesti címemet. Szegény csajt nem irigyeltem, volt abban minden, "ö" is meg "ú" is. Természetesen minden betű megszabadult a felesleges ékezettől a folyamat során :) Aztán hosszas tárgyalás következett amelynek lényege az volt, hogy január huszadika körül lesz csak kész a kártyám és ha bankszámlát akarok nyitni, vagy bejelentkezni biztosításra, akkor bizony szükségem van egy ideiglenes kártyára amit "kemény" 300 yen ellenében húsz percen belül átvehetek.

Így is történt, de addig az időt jól kihasználandó megnéztük magunknak a helyi TB-t is. (Ugyanaz az épület csak másik oldala). Itt valami döbbenetesen hosszú magyarázatot kapott Nagano-san (meg én is, de persze hiába :) ) az előnyökről-hátrányokról szerződési feltételekről, stb. Az előadó pacák olyan döbbenetes örömmel beszélt, hogy engem így értetlenben teljesen meggyőzött, illetve azt vártam, mikor kéri meg Nagano-san kezét az egész előadása végén :) Miután mindent körbejártunk, illetve ők ketten, és kaptam pár prospektust, szerződési feltételeket angolul és japánul, megállapították, hogy ez mind szép és jó, de menjünk vissza a bejelentőkhöz, mert onnan lehet kérni jövedelem igazolást ami alapján számolják ki, hogy mennyit is kell fizetnem. Úgyhogy visszabattyogtunk. Közben Nagano-san azt a jó hírt közölte, hogy én nem jövedelmet kapok, hanem "megélhetési támogatást" és ezért elég minimális lesz majd a befizetendő járulékom is. Pár tízezer, ha jól értem, de hiszem, ha látom és megkapom a fizetési csekket. Ezekután felvettük az ideiglenes kártyát és újra letámadtunk azt a hölgyet, akinél korábban bejelentkeztünk.

Majd Nagano-san megkérdezte, hogy nem akarok-e körülnézni az épület tetejéről. Egyértelműen igenlő választ várt, de én is kíváncsi voltam. Hiába mondta, hogy nem jó a kilátás nekem nagyon tetszett. Főleg a távoli hegyek voltak gyönyörűek és hatalmasak. A kiírás szerint állítólag még a Fujit is lehet látni innen, de ezen Nagano-san és erőteljesen csodálkozott.

Délutánra bélyegző készítés volt beütemezve. Helyben sitty-sutty megcsinálták. Katakanával van rajta a vezetéknevem. Maga a bélyegző pedig szép pirosas és egy bagoly van rajta, ami állítólag boldogságot hoz, de lehet hogy csak Nagano-san akart jókedvre deríteni :) Mindenesetre nagyon kedves volt, ugyanis rávett, hogy vegyünk a pecsétnek tokot is, de úgy intézte, hogy egy számlára kerüljön a két tétel, egy összegben. Aztán az ISAS-ban derült ki, hogy visszafizetik nekem a pecsét árát, de a számlán ugye együtt volt a tokkal, úgyhogy azt is kifizették :) Nem mintha iszonyat összeg lenne, de azért mégis csak nagyon jól esett.

Arról nem is szólva, hogy pecsét bolt után betértünk a mellette található cukrászdába (mindezt természetesen szigorúan munkaidőben). Hááát isteni volt a süti megint. Csak már tényleg zavaró, hogy ennyire tökéletesen néz ki, az ember tényleg nem is akarja elhinni, hogy valódi. Úgy látszik Nagano-san nem hagyja annyiban a magyar nyelv iránti érdeklődését. Megbírkozott az eper és alma szavak kiejtésével is. Ő ugyanis epres süteményt evett én pedig almalét ittam. Nekem azért kiejtés terén könnyebb dolgom volt (ringo és ichigo - nem vágtak földhöz).

Kicsit fura is volt ez a nagy egymásra találás én nem vagyok ilyesmihez szokva, majd valahogy próbálok magamból kivetkőzve barátságosan viselkedni. Végülis ezt akartam, nem? Hogy karoljanak fel, meg minden - na itt a lehetőség.

Még nagyon tanulságos volt elolvasni a biztosítási szerződési feltételeket. Természetesen az angol nyelvű részt olvastam, bár az is elég bikkfa nyelven van írva helyenként. Mindenesetre nagyon tetszett a több helyen is szereplő kijelentés, hogy a befizetők egy közös (helyi, sagamiharai) alaphoz járulnak hozzá, amiből támogatják ugye a közösség lebetegedett tagjait. Nem tudom, és remélhetőleg nem is fogom megtudni, hogy működik ez az életben, mindenesetre talán otthon sem ártana valami hasonló szöveget szajkózni időnként, hátha leesik egyszer, hogy mit is jelent a közteherviselés fogalma.

And so it begins ....

Kezdetben vala egy JSPS (Japan Society for the Promotion of Science) ösztöndíj lehetőség. Aztán témavezetőm japán kapcsolatának köszönhetően hamarosan találtunk fogadó professzort is az ISAS-nál (Institute of Space and Astronautical Science). Telehablatyoltuk a jelentkezési papírt és leadtuk az MTA megfelelő osztályán. Ez volt nyár elején. Aztán pedig vártunk. És vártunk. És vártunk. ....
És én már lassan kezdtem is elfelejtkezni a dologról (ez persze nem igaz, de majdnem) és a lakberendezés kényes vizein kezdtem el evezgetni. Na de egy verőfényes augusztus napon becsapódott kettő azaz 2 darab gratuláló email a postaládámba! Az MTA-tól és Murata professzortól, hogy dejó nyertem a pályázaton. Ekkor még nem igazán tudtam eldönteni hogy sírjak vagy nevessek-e, és igazából ez azóta sem sikerült. (Ahogy a mondás is tartja az egyik szemem sír, a másik meg üveg.)
Idővel aztán befutott a hivatalosan vaskos boríték is a JSPS-től. (Kis kitérő: a bélyegzők tanúsága szerint, két nap alatt ért Japánból kis hazánkba, majd pedig két hetet töltött azzal, hogy eljusson egy budapesti postafiók címre.) Van ebben minden:

• Füzetecske mely leírja, hogy működik az ösztöndíj: milyen jogaim, kötelességeim vannak, mennyi pénzt kapok, mit kell tennem hogy legyen biztosításom, milyen papírokat kell kitöltenem mikor és hogyan (sokat és folyamatosan), stb.
• Kis kiegészítő füzet a biztosításról.
• Gyönyörűszép hivatalos levél a pályázat elnyeréséről.
• Vaskos kétnyelvű (angol és japán) kiadvány Life in Japan címmel.
• És a leírás hogyan igényelhetem repülőjegyemet nem mástól, mint a Sony Travel Service-től :)

És akkor elkezdtem szervezni.
Vízum, követség, ehhez Certificate of Eligibility kell. Sebaj profnak ír, CoE kérvényezés Japánban megkezd. Közben első formanyomtatvány kitölt, Japánba elküld. Majd második is.
Közben repülőjegy igénylés elküld, válasz email megérkezik. Utazás indul november 28-án reggel 10:05-kor Frankfurtba, majd onnan Tokió-Narita (11 óra). Szuper, másfél óra lesz átszállásra, az csak elég lesz, már jártam Frankfurtban, igaz nem a tranzit váróban.
Aztán itthon mit is kell még csinálni: nyugdíj biztosító, gyógyszerek beszerzése, nemzetközi jogosítvány (akar a fene ott vezetni, de hátha kell egyszer, nem árt ha van), kijelentkezés, net lemondása, itthoni folyószámlámat hogy érem el, ha odakint nem létezik olyan hogy sms (mert hogy nem), működik-e minden ketyerém 100 Volton, mennyi a súly limit, mennyi jen legyen nálam első körben, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi ....
Mindehhez társul a konstans görcsölés, túl fogom én ezt élni? Értek-e én ahhoz amit a jelentkezési lapon írtunk és amit a prof gondol? És egyáltalán milyenek ezek a japánok? És és és kérdés kérdés hátán ...

Jelen állás az, hogy tegnapelőtt feladták postára a CoE-t, ami remélem a rengeteg ünnep meg jó itthoni szokás szerint összevissza kavart munkanapok ellenére azért jövő hét folyamán csak megérkezik. Aztán indulhat is vízum ügyintézés. (Ami elvileg már csak formalitás, ha megvan a CoE.)
Valamint februárig lefoglalták a szállásomat is az ISAS vendégházban. Erről még bizony infokat kell szereznem (mi van benne, van-e ágynemű? sőt ágy?).


Végezetül pedig, miért is döntöttem úgy, hogy blog-írásra adom a fejem? Nem magamtól vagyok ilyen okos :) az ötlet akkor merült föl bennem, amikor láttam hogy Tamás milyen olvasmányosan számol Kínában töltött napjairól. Remélem, sikerül majd ilymódon megőrizni-rendszerezni az élményeket. Majd kiderül.