Újra itthon

Immár egy hete itthon vagyok. Lassan eljön az ideje, hogy lezárjam ezt a blogot. Persze még szeretnék egy összefoglalót írni, erről a rettentő izgalmas egy évről. De most röviden arról, milyen is újra idehaza lenni.

Első pár nap nagyon fárasztó volt. A rengeteg régi-új zaj, a furcsa arcok, az érdekes épületek. Persze nagyon könnyű visszaszokni, bár most hogy átszervezték a budapesti közlekedést bizony el-elcsodálkozom némelyik buszjáraton. Az egy-két forintosok eltűnését és a kerekítést is még szoknom kell. A legérdekesebb, hogy itt az emberek beszélnek, telefonálnak az utcán, a járműveken. Ettől élőbb és közvetlenebb egy egyszerű buszozás, bár először zavart egy kicsit, hogy olyasmiket hallok, ami egyáltalán nem rám tartozik és nem is vagyok rá kíváncsi.

Csomó párt láttam az utcán kézenfogva, vagy kart karba öltve sétálni - és nemcsak fiatalokat. Ez is egy olyan dolog, amit az elmúlt egy év során nem gyakran láttam.

Újra le kell szoknom arról, hogy megbámulom az embereket az utcán, mert itthon bizony visszanéznek rám! Nincs "elzárkozás", hogy mindenki mindenhova néz csak a másikra nem. Egyébként ez alatt a pár nap alatt, nekem úgy tűnt, hogy jóval kevesebben olvasnak közlekedés közben itt, mint Japánban.

Természetesen az utcák szemetesebbek, a járművek mocskosabbak, mint Tokióban. Szomorú látni, hogy csomó épület, ami olyan szép lehetne, teljesen elhanyagolt állapotban van.

De a legérdekesebb az, hogy milyen távol vannak egymástól az épületek! Vidéken pedig végképp döbbenetes - az ember csak autózik keresztül a tájon és sehol egy lélek. Nagyon jóleső érzés, hogy a városban sincs akkora tömeg. Régebben is szerettem a villamosról bambulni a várost, de most különösen. Élvezem, a hatalmas panorámát, a gyönyörű kilátást. Ez már nagyon hiányzott.

Próba, szerencse

Múlt héten valamelyik nap este elmentünk páran (Murata-san, Mochizuki-san, Kawahara-san, Yoshihara-san és én) enni-inni. Az ötlet természetesen Yoshihara-sané volt, az apropó pedig az volt, hogy mindjárt utazom haza. Fuchinobe állomás környékére mentünk és az intézet buszán - ami este és reggel közlekedik ezen a rövidtávon - hozzánk csapódott még Hiro-san, aki ugyan csak egy-két napig volt a csoportnál és nem a tudományos hanem pénzügyi dolgokkal foglalkozik, de az evés-ivás kedvére való volt :) Egyébként nagyon érdekes arca volt, nyugodtan lehetett volna maja indián is. Egyből megjegyezte nekem, hogy a férfi pincér tipikus jóképű japán és a pincérnő is tipikus szép japán. A srác tényleg szép volt, de jóképűnek vagy férfiasnak nem mondanám, a lánynál én viszont itt rengeteg szebbnél szebbet láttam. Mondjuk Japánban tényleg rengeteg csinos-aranyos-kedves lány van, nekem inkább az volt a feltűnő aki nem az volt. Sajnáltam is őket, elég borzasztó lehet. Szerencsém, hogy én nem ide születtem.

A vacsora fénypontja volt, amikor Yoshihara-san kitalálta, hogy jöjjön az "orosz rulett". Természetesen ennek a játéknak nem olyan komolyak a következményei, mint az igazinak, viszont csak 50% az esély, hogy az ember megússza. A lényeg, hogy kihoznak hat (illetve ha több vendég van több) kis töltött rántott gombóckát egy tányéron (meg egyből három nagy pohár vizet). Három gombócban finom polipos töltelék van, háromban viszont nagyon csípős mexikói paprika. És itt a nagyon csípős valami eszméletlen csípőset jelent! Szerencsére csak a nyelvet bántja nem az a típus amitől az embernek még a torka is ég, de azért így is szükség van a vízre. Az első körben Yoshihara-san, Kawahara-san és én fogtuk ki a csípőset, azt mondták én bírom legjobban a megpróbáltatást. Mondjuk szegény Yoshihara-san egy véletlen mozdulattal beletörölte a szemébe, szóval neki aztán tényleg kegyetlen élmény lehetett. Viszont "kétszer csalánba nem csap a ménkű" felkiálltással később még egy kört rendelt. Nagy pechje volt szegénynek, ő bizony nem csalán (még másnap is fájlalta a gyomrát). Mi viszont megúsztuk.

Hogy javítsa a közérzetünket Kawahara-san felajánlotta, hogy bevisz minket egy ionoszféra kutató rakéta rezgés tesztjére. Végül ma került erre sor. Olyan messzire nem kellett menni csak ide a szomszéd épületbe. Kétféle ilyen rezgési teszt van. Az egyik, amikor mindenféle frekvencia keverékén rezgetik a szerkezetet összevissza. Ilyenkor úgy "keverik ki" a rezgést, hogy minél alaposabban szimulálja a körülményeket. Viszont amikor ezt nem tudják előre, (ezt a rakétát például Norvégiából fogják fellőni), akkor mint most, lépésenként végig mennek MHz-től a jó pár GHz-es tartományig. Így aztán hallgatni is lehet a tesztet.

Érdekes volt. Nagyon jól ki lehetett venni a rezonáns frekvenciákat és bizony azt is, amikor valamelyik belső szerkentyűt nagyon megterhelt valami és eléggé oda-nem-illő kattogó hangot adott. A teszt azt hiszem összességében jól sikerülhetett, bár volt egy olyan rész, amit nagyon alaposan tanulmányoztak, úgy tűnt, hogy ott még meg fognak erősíteni egy-két dolgot.

Homo ludens

Idén október 9 és 12 között rendezték meg a Tokyo Game Show-t a Makuhari Messe-ben, Chiba városában. Ezen a kiállításon, a legújabb megjelenés előtt álló számítógépes, konzolos, és természetesen mobilra fejlesztett játékokat mutatják be. Egyszerű halandók a második felében látogathatják, az első két nap a hivatalos újságíróknak, üzletembereknek van nyitva. Én csak laikus kísérőként vettem részt, de nem bántam meg, egyszer mindenképpen érdemes egy hasonló tömegrendezvényt megnézni. Arról nem is szólva, hogy itt Japánban természetesen szép számmal képviseltették magukat a cos-play szubkultúra képviselői is, akik kedvenc játékuk, (animéjük, mangájuk) szereplőinek öltöznek be, általában nagyon magas színvonalon. Mivel eddig nem igazán jutott eszembe, hogy elzarándokoljak miattuk Tokió megfelelő körzetébe (ez elsősorban Harajukut jelenti), itt legalább ezt a látványosságot is kipipálhattam.

Elég későn érkeztünk, jó sokat kellett utazni, hiszen Tokió átellenes oldalára kellett eljutnunk. De szerencsénk volt, hogy nem siettünk, mert legalább nem kellett sorba állnunk a bejutáshoz. A tömeg odabent még így is hatalmas volt. A legnépszerűbbek persze a különböző vadonatúj demók és játékelőzetesek voltak. Például a legújabb Resident Evil rész, ami Japánban Biohazard néven fut, a Mirror's Edge, Way of the Samurai új (talán harmadik) része és természetesen még kismillió és egy :) Iszonyat tömeg volt az új Yakuza tréler vetítésénél. Nem is próbálkoztunk bejutni a terembe. Örömmel láttam, hogy DS-re fejlesztett Ace Attorney sorozatnak is lesz újabb tagja. A legkellemesebb meglepetés viszont az volt, amikor egészen véletlenül belefutottunk Hideo Kojima részvételével zajló Metal Gear Solid Online díjátadóba. Sajnos monogramot nem osztogatott, csak a nyertesek kaptak aláírt relikviákat.

Így mulat egy japán úr!

Először is leszögezem, hogy a Biwa tavi kirándulásunk egyáltalán nem úgy sült el, ahogy gondoltam, kicsit kiábrándító volt a környezet, de a hotel olyan élményekkel szolgált amit kár lett volna kihagyni! Még akkor is, ha közeljövőben többször is meggondolom majd, hogy akarok-e a bennem szunnyadó sznobnak kedvére tenni :)

Őszintén szólva nagyon nehéz volt a kirándulás utolsó napjára programot találni, amikor júliusban-augusztusban leültem számolni és tervezgetni. Azonban amikor véletlenül ráakadtam a Yumotokan szálló a honlapjára, éreztem hogy el vagyok veszve. Nem riasztott vissza a borsos ár a relatíve nehezebb megközelíthetőség és az ebből gyorsan leszűrhető végkövetkeztetés, hogy nem a hátizsákos turisták az elsődleges célközönség.

Tehát Biwa-tó. Biztos szép hely, de mi a tóból alig láttunk egy zsebkendőnyit, mert teljesen be van épülve a partja. És most nem arra kell gondolni, hogy Balaton, jegenyék csúnya és szép nyaralók, hanem a szokásos japán külvárosi táj. Tehát, autóárus, gyorsétterem, benzinkútbolt, DVD kölcsönző, autóárus, bérkaszárnya és autóárus. Esetleg még benzinkútbolt. Tehát lehangoló. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahol leszálltunk a vonatról az relatíve közel van (negyedóra vonattal) a tó legnagyobb városához, Otsuhoz és a vasútállomás túloldalán azért már sűrű erdő volt és alig pár épület. De a tavat (a másik irányba) nem lehetett látni a rengeteg nagy épülettől és reklámtáblától.

Előző napi kellemetlen tapasztalatunk miatt óvatosan haladtunk és megkérdeztünk egy eladó hölgyet is, hogy tényleg jó irányba megyünk-e. A hotel kívülről nem volt valami szép, de valószínűleg azért is éreztük így, mert közvetlen környezetében egy bontásra ítélt elhagyatott épület állt. Belépve viszont süppedős szőnyeg és (már amennyire én meg tudom ítélni) ötcsillagos recepció fogadott. Természetesen (mint utazásunk alatt eddig bármikor egyébként!) egyből tudták kik vagyunk és mit rendeltünk. Kaptunk egy angol nyelvű leírást, kiválaszthattuk mikor szeretnénk vacsorázni és reggelizni, majd egy kimonós "szobalány" elkísért minket a szobánkhoz, ahol egyből teát is szervírozott nekünk. Az asztalon volt pár ropogtatni való, aminek én természetesen nem tudtam ellenálni. Legfinomabb az enyhén édeskés kis halacskák voltak.

A szobához tartozott szép méretes hűtőszekrény, mosdó és vécé, vízmelegítő termosz, teáskészlet, valamint yukata, övvel és meleg felsővel és természetesen papucs. A yukata egy nyári kimonónak is nevezett hosszú köntös jellegű ruhadarab. Fürdőkben előszeretettel hordják férfiak, nők is. Sokkal egyszerűbb ruhadarab mint a kimonó és sokszor csak hétköznapi övvel rögzítik, nem a bonyolult obival. De ez egyébként is egy szolidabb fürdőköpeny jellegű ruhadarab. Mellesleg az egyiknek méretes lyuk volt a fenekénél, ami azért egy ennyire elegáns szállodában, meglepő volt. Mindenesetre másnap reggel, amikor eljöttünk úgy terítettem ki az matracra, hogy egyből lássa a takarító személyzet, mi a "hézag".

A vacsoráig, ami este hétkor volt, ismerkedtünk a szobánkkal és körbejártuk a hotelt is. Ez egy fürdőszálló, rengeteg különböző típusú forró fürdővel. Akár sajátot is lehet bérelni ötven percre. (Ez kimaradt mert érdeklődésünk a forró fürdőzés iránt nem volt egyforma :) ). Nagyon gyorsan eltelt az idő és már mehettünk is vacsorázni. Amikor beléptünk a számunkra fenntartott szobába ez a látvány fogadott. És ez még csak a kezdet volt! Volt "étlap" illetve leírás arról, hogy miket is eszünk, de persze csak japánul, sokat nekünk nem segített. A már korábban megismert hölgy hozta be az újabb és újabb edényeket. Meg noszogatott minket, hogy melyiket melegítsük, melyiket együk gyorsan, mert kiszárad, stb. Lehet hogy tudott angolul, de jól titkolta, amikor nagy bajban voltunk azért egy-két szót szólt angolul is.

Ez az úgynevezett kaiseki, a japán konyhaművészet csúcsa, ahol nemcsak az fontos, hogy mit eszik az ember, hanem, hogy milyen tányérból, hogyan van díszítve, elrendezve az asztalon, stb. Egyébként rettentő ügyes kis melegítő szerkezetek voltak. Úgy volt beállítva az összes, hogy annyi ideig melegítse az ételt, ameddig kell. Első pillanatban, amikor a felszolgálónk begyújtotta én egyből elkezdtem gondolkodni, hogyan fogjuk eloltani. De erre nem volt szükség. Volt nyers hús, ami grillezni lehetett, volt egy zöldséges húsos levesszerűség, amit ott rotyogtatott össze az ember az asztalnál. De volt még ezer más dolog. Sashimi (nyers hal), mindenféle ecetes zöldség, egy kis edény cseresznyelére emlékeztető ital, valami rettentő gusztustalan kinézetű (de szinte ízetlen) barna puding. (Ez utóbbit nem volt egyszerű feladat pálcikával enni!) Az egész menü íze közel sem volt annyira fantasztikus, mint a kinézete. Én majdnem mindent megettem (illetve megkóstoltam, mert a végére már degeszre ettük magunkat), semmi sem volt, ami kifejezetten nem ízlett volna. Ha jól emlékszem a pálmát a zöldséges-húsos leves vitte el. De nálam holtversenyben volt a sashimivel :)

Végezetül kaptunk rizst és mizólevest. Ekkor azt hittem, hogy vége a dalnak, de volt még desszert is. De hogy mi, azt már teljesen elfelejtettem.

Vacsora után minden bátorságomat összegyűjtöttem és elindultam a nőknek fenntartott egyik onszenbe. Bátorságom összegyűjtése elég hosszú időt vett igénybe, így amikor odaértem az öltöző teljesen üres volt. Itt az ember anyaszült meztelenre vetkőzik, majd bevonul, egy közös zuhanyzó helyiségbe, ahol minden zuhany mellett van egy fa dézsa, és egy alacsony kő "sámli" , tusfürdő és sampon. Az ember pedig lekucorodik és elkezdi magát lemosni. Volt ott egy hölgy, már javában mosakodott, amikor én bejöttem, de hiába próbáltam meg tovább húzni a dolgot mint ő nem sikerült, pár pillanattal előbb távoztam. Szóval az ember nagyon alaposan lemosakodik. És utána mehet be a nagy meleg vizes medencébe.

Ez mellesleg a Togenshoyo nevű nyitott onszen volt. Ügyesen megoldva, hogy nyitott legyen, de azért mégse lehessen belátni. (Tényleg így nézett ki mint a képen!) Az egésznek teljesen tündérmeseszerű hangulata volt. Főleg, hogy amint bementem, az egyetlen bennlévő vendég távozott, úgyhogy hosszú ideig teljesen egyedül voltam. (Nagyon remélem, hogy nem azért, mert megijedt, hogy a gaijin biztos nem mosakodott le eléggé.) Egyébként úgy van kialakítva a medence, hogy a két sarkánál lévők nem is látják egymást. Úgyhogy lehet hogy nem is voltam egyedül :) A víz jó hőmérsékletű volt, éppen elviselhető. Jó párszor körbe lubickoltam, gyönyörködtem a csillagos égben, elsőrangú volt!

Ide tartozott még egy gőzfürdő is, azt is kipróbáltam. Nem bírtam sokáig. Összességében nagyon jó élmény volt, kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg a többi fürdőt, mert volt még rengetegféle.

A reggeli a vacsorához hasonlóan több fogásból állt és nagyrészt felismerhetetlen volt. De megint sikerült teleennünk magunkat. Úgy döntöttünk, mivel Kiotóban úgyis kimaradt jó pár nevezetesség, inkább ott nézünk körül. Felkerestünk az arany pagodát és az ezüst pagodát. Ez utóbbi utolsó ottjártam óta sem sikerült felújítani, úgyhogy még mindig teljesen be volt állványozva. De a kert még mindig gyönyörű volt.

Végül október másodikán, csütörtök este visszaérkeztünk Sagamiharába. Szerencsére most a Shin-Yokohamától Fuchinobébe közlekedő vonaton, nem volt akkora tömeg, bár ülőhelyünk így sem volt.

Kocogás közben

Már régóta szerettem volna írni egy bejegyzést azokról az apróságokról amiket a nyár folyamán tapasztaltam. Most hogy lassan lassan vége a nagy kánikuláknak (ma is alig volt 29 fok délben) talán itt az ideje ennek is.

Szóval a nyári öltözködés a nőket illetően elég megdöbbentő lehet egy külföldinek. Itt ugyanis nem divatos a napbarnította bőr. Sőt. Nagyon sok nő mindent megtesz azért, hogy a lehető legkisebb bőrfelülete legyen kitéve napfénynek. Itt arra kell gondolni, hogy egy fiatal lány lenge ruhája alatt hord egy bokáig érő nadrágot, magasszárú cipőt, és könyök fölé érő kesztyűt, ha rövidujjú felső lenne rajta, sálat ha kivágott a ruhája felül és kalapot. Vagy napernyőt. Ez utóbbi különesen egyedi és arisztokratikus hatást kölcsönöz az egyszerű járókelőknek :) Természetesen a ruhák a legnagyobb figyelemmel vannak összeválogatva és egymáshoz pározva, szóval nem valami "magamra borítom a szekrényt, csak hogy le ne égjek" típusú öltözködésre kell gondolni. Persze vannak kivételek is akik amúgy is délebbi vidékről származnak és ezért alapértelmezetten már sötétebb a bőrük. Ők nem sokat törödnek a napfénnyel.

Mindenesetre a legérdekesebb volt a parkban kocogás közben összefutni hosszúkesztyűs, sapkás sporttárssal. Vagy látni a család hétvégi piknikezését: anyu mielőtt kilépett volna az árnyékból labdázni a gyerekhez, gyorsan védőruhát vett.

Egyébként kocogás közben mást is feltűnt. Például, hogy a kutyák mindig pórázon vannak és ha észreveszik, hogy közeledem, a gazdák sokszor elhúzzák, megfogják az ebet. Pedig nem bernáthegyi méretű állatokat tartanak (nem nagyon férné az el egy tipikus japán otthonban).

A másik érdekes eset volt, amikor munkásokkal futottam össze - épp a futóút mellett gallyaztak. Kicsit belehúztam, hogy ne akadályozzam őket sokáig. Egyből jött az utánam kiábálás, hogy "hú de gyors". Kicsit gyorsabbra kapcsoltam és nevettem egyet, csak hogy érezzék, hogy értem. Erre nevettek ők is. Igazából ledöbbentem, nem vártam ilyesmit japánoktól, kíváncsi vagyok, hogy csak külföldiekkel szemben "merik-e". De azért az tetszett, hogy nem a nyugaton szokásos "építkezési" beszólások jöttek.

Virágillat

A minap fényképeztem pár virágos bokrot itt az intézet kertjében. Mára már az is kiderült, hogy ez hortenzia. (Úgy tűnik, műveltségem növényfronton is hagy némi kívánnivalót maga után :)) Yoshihara-san utánanézett nekem, megtalálta, hogyan hívják angolul (hydrangea), aztán megállapodtunk abban, hogy ezt egyikünk sem tudja kiejteni :) De utána már könnyű volt megtalálni a magyar nevet a neten. Van itt még egy csomó másik virág is, nekem ez a kedvencem. Nem tudom, hogy rokona-e a hortenziának, vagy semmi köze hozzá csak mellette nő. Mindenesetre nekem nagyon tetszik, hogy ilyen nagy virágok, meg egész kicsik így egy halomban vannak.

Egyik hétvégén, amikor körbesétáltam a kertben, találtam egy kis konyhakert sarkot is. Nem tudom, hogy a műhold összeszerelők, a biztonsági őrök, vagy a konyhásnénik ültették-e el azt a pár paradicsomot, meg paprikát. (Ez utóbbi elég satnyán nézett ki.)

Mellesleg virág ügyek mellett szóba került a mosás is. Ez nálam visszatérő beszédtéma, de most nem is én hoztam fel :) A kolléga mesélte, hogy a felesége külföldről ajándéknak mosóport szokott kérni, mert hogy sokkal jobb illatuk van mint a helyinek. (Ez nekem egyenlőre nem tűnt fel.) Ezekután viszont már muszáj volt rákérdeznem a hideg vízben mosás mikéntjére (rámutatva arra a tényre, hogy az általam ismert nyugati gépi mosóporok azért arra vannak tervezve, hogy meleg vízben oldódjanak fel és nem hidegben). Mire döbbenet volt a válasz, illetve: "akkor már értem miért marad néhány ruhadarabon mosópor". A választható hőfokú meleg vizes mosógép létezése újdonságnak hatott Yoshihara-sannak, pedig egy évet töltött Kanadában. Nem hiszem, hogy ott is csak hideg vízzel mosnának.

Egy kis gyümölcshatározás

Gyümölcsöt enni kell, mert az egészséges, meg finom. Általában almát, mandarinszerűséget (sokkal jobb íze van mint az otthoni mandarinnak, inkább a narancsra hasonlít), epret, időnként banánt szoktam venni, de most váltani akartam és grapefruitot valamint biwa-t vettem. Az előbbi nem igényel sok magyarázatot, az utóbbi viszont szerintem igen. Bár lehet, hogy csak nekem, városi embernek ismeretlen :)

Azért vettem meg, mert külsőre, érintésre és színre hasonlított a sárgabarackhoz (és mert rá volt írva hogy 30%-kal le van árazva). A formája inkább tojásdad. Belül döbbenetes méretű és mennyiségű mag fogadott, nem erre számítottam. Amelyiket lefényképeztem abban csak kettő mag volt, de a többiben három, négy is helyet foglalt. Sajnos az íze sem hasonlított a barackra: kicsit édes, kicsit vízízű, nagyon enyhén savanyú volt. Bár nem mondanám, hogy rossz volt, azért annyira nem volt jó, hogy megint pénzt adjak érte :)

A neten azt írják, hogy az angol neve loquat és eredetileg Kínából származik. A biwa a hasonló alakú japán hangszer neve is, erről nevezték el a gyümölcsöt (a modern kínai neve szintén a megfelelő kínai hangszer nevéből származik). Hívják még japán naspolyának is, de nem tudom, hogy ez ugyanaz-e mint a magyar naspolya. Fogalmam sincs, az milyen :)

Ahol a piros kötött sapka mindig divatos

Természetesen nem hagyott nyugodni a már többször is látott piros sapkás szobor tömeg. Engem sem, meg ismerősöket sem, úgyhogy utána érdeklődtem. Kino-san és Asada-san az ebéd közben felvetett kérdésemre csak hallgatott nagyokat. Aztán annyit böktek ki, hogy biztos valami vallásos dolog, de ők nem tudják mi az. Illetve Asada-san elmondott egy mesét, Kasa Jizo istenről:

Szegény ember esernyőket próbált eladni a városban sikertelenül. Amikor elindult este hazafelé erősen havazott. Útközben talált hat kőszobrocskát. Megsajnálta őket és mindegyiknek adott egy esernyőt, de mivel csak öt darab esernyője volt, az utolsó szobornak saját sáljából (?) eszkábált a fejére sapkát. Majd hazament. Éjszaka a hálás isten meglátogatta és nagy adag kincset hagyott a házánál, így jutalmazva meg önzetlenségéért.

A neten pedig az alábbi oldalra akadtam, ahol a japán buddhista szokásokat, hiedelmekről írnak. Alaposabban nem néztem még meg, elsőre jól összerakott oldalnak tűnik. Külön cikket szentel a piros szín jelentőségének. Azt eddig is hallottam, hogy a shinto kegyhelyek torii-jait azért festik élénk pirosra, hogy elriasszák az ártó szándékú démonokat, de itt aztán olvasható, hogy a piros elősegíti a betegségből való felgyógyulást, kapcsolódik a termékenységhez és a korai gyermek halálhoz is.

Jizo istenről is azt írják, hogy a meg nem született gyerekek, a terhes anyák (na meg a tűzoltók és utazók - balettáncosoknak, kőfaragóknak és szimbolistáknak viszont nem!) a védelmezője. Jizo szobrokat sokszor a meghalt gyereknek szánt ruhákkal díszítik fel. Bár van amikor a sikeres szülést követően halmozzák el partedlivel és sapkával a szobrokat. De általános, hogy piros "ruhadarabokkal" díszítsék az isten szobrokat, főleg azokat, amik a kaput őrzik a démonoktól.

Cseresznyefa-virágzás

Az előző bejegyzésemből kiderült, hogy sajnos erről a "legjapánabb" időszakról pont nem sikerült egyetlen képet sem csinálnom. Mindenesetre azért írok róla pár dolgot.

A cseresznyefa virágzás itt, Tokió környékén április első hete körül várható általában. Idén már március legvégén elkezdtek bimbózni a fák az enyhe időnek köszönhetően. Április elsejével kezdődik egyébként Japánban a pénzügyi év, sőt az iskolai év is. Mindez azt jelenti, hogy a cégeknél is április elsejével veszik fel az új munkarőket és azoknak ilyenkor (március végén) tartanak bemelegítő eligazító tanfolyamokat a cég felépítéséről illetve, hogy kinek mekkorát illik hajolni.

Hozzánk is érkezett két új munkaerő, mérnökök. Egyikükkel már többször beszéltem, ő a Tsukubai Űrközpontban volt korábban, de dolgozott a kanadai űrügynökségnél is. Egyébként az mondta, hogy nagyon ledöbbent, hogy itt milyen lazaság van. Tsukubában reggel fél kilenctől éjfélig tartott a munkaidő. Kanadában akkor van reggel és csak ilyenkor tudtak telekonferenciázni az ottani kapcsolataikkal. Ártatlan kérdésemre, hogy akkor mehettek volna be reggel később, nevetve válaszolta, hogy Japánban ez nem lehetséges. Mondjuk biztos voltam benne, hogy ez lesz a válasza :) Egyébként majdnem azt mondta, hogy nem igazán érti, hogy lehet ennyire "szabad" munkahelyen ilyen sikeres műholdakat építeni. Mindenesetre ő persze örül, hogy itt dolgozhat.

Nade vissza a cseresznyefa virágzáshoz. Március utolsó hétvégéjén végig sétáltam Sagamihara egyik főutcáján, aminek az az érdekessége az, hogy mindkét oldalt nagyon hosszan csak rózsaszín virágú cseresznyefák vannak ültetve. Tényleg semmihez sem volt hasonlítható, ahogy egy egész utca ameddig a szem ellát rózsaszín felhőben úszik. Parkokban is sétálgattam, ilyenkor tele van minden a piknikező tömegekkel. Úgyhogy szép a természet, de a rengeteg ember hangzavara miatt nem sokat tartózkodtam ott. Egyébként csomó nagyon szép virág van itt (nem igazán vagyok otthon ilyen témában, csak azt tudom, hogy kék, sárga, piros stb. ), nekem a virágzó cseresznyefa tetszik, ha magában áll egyedül egy szép parkban a többi zöld fa között, de ilyen tömegben inkább fura mint különösen szép. Lehet hogy egy-két sötétebb típus jobban feldobta volna a látványt.

Igazából a cseresznyefavirág nézés címszó hosszas, hangos, társasági ivászatot foglal magába. Nálunk az irodában múlt péntekre szervezett Asada-san az intézet parkjában szusievést-sörivást, ahol is az újonnan jötteket is megköszöntöttük. A cseresznyefákra meg rajtam kívül senki egy árva pillantást sem vetett, pedig az asztalt az alá pakoltuk. Fél nyolc körül Kino-san közölte összeakadó nyelvvel, hogy neki most haza kell mennie segíteni a gyerek fürdetésben. Gondolom asszonyka, megbecsüli Kino-sant, mert ilyet nem sokat találhat itt Japánban :) Még akkor is, ha segítségre nagyon nem is tűnt alkalmasnak ilyen állapotban, legalább emberi időpontban hazamegy.

A vásárlás élménye

Természetesen mikor mondja be az unalmast az ember fényképezőgépe, ha nem pont cseresznyafa-virágzás idején. Nagyon szerettem a kis gépemet (Canon IXUS IIs), négy éve vettem, nem igazán gondoltam rá, hogy lecseréljem, mert elégedett voltam vele (talán a optikai zoomja volt egy kicsit kevés) - igazából még kicsit reménykedem, hogy hátha rendbe jön. A produkált hiba, hogy a kép csak a rózsaszín különböző árnyalatait mutatja és "elfolyós". Mindenesetre mégiscsak elkapott a fogyasztói társadalom ördöge és "nehogy már Japánban fényképezőgép nélkül tartózkodjak" felkiáltással villám sebességgel bevásároltam.

Hiába Canon gép hagyott cserben, nekem bejött a gép és menü design is. Nem nagyon akartam egy újabbat megtanulni, úgyhogy a Canon pult körül nézelődtem. Ott volt a vadiúj IXY 20IS, ami iszonyat jól néz ki, ötféle színben kapható, még egész jól lehet kézben is tartani, és a specifikációi alapján sem rossz. A 25IS is jól nézett ki, de nagyon nem állt kézre valahogy. Sokáig szemeztem a futurisztikus kezelőfelülettel rendelkező 95IS-sel is, de nagyon drága volt és nem volt rajta nézőke sem. Szóval végülis a 20IS-re és a 2000IS-re csökkentettem le a listát. Végülis az döntött az utóbbi javára, hogy dicsérték a teljesítményét gyengébb fényviszonyok között is, viszont csak 6000 jennel volt drágább a nagyon stílusos 20IS-hez képest (37800 jenbe került).

Ezzel a szilárd elhatározással vetettem be magam tegnap a Shinjuku állomás melletti BIC Camera elektromos áruházba. (Eredetileg csak fényképezőgépekkel foglalkozott a cég, de ma már vasalótól a laptopig, elemtől SD kártyáig mindent árulnak.) Persze azért még leálltam gyönyörködni a 20IS-ben és komolyan gondolkoztam, hogy nem lesz-e elég nekem koca-fényképésznek a szebb, olcsóbb és kevesebb tudású kistestvér, de aztán olyan hosszan magyarázott az egyik eladó egy helyinek a 2000IS-ről, és az annyira elmélyülten figyelte minden szavát, hogy végülis meggyőzött engem is. És igen, innentől kezdve a sztorit akár tanítani is lehetne a kereskedelmi főiskolán, hogy igen, ezt hívják kereskedésnek. Gyorsan elkaptam a legközelebbi piros Canon mellényes eladót és tömören közöltem, hogy nekem ez kell. Kis pulthoz vezetett, papír és toll segítségével áthidaltuk a nyelvi nehézségeket. (Szokás szerint értett angolul, csak beszélni nem mert/tudott, illetve tudta, hogy nem érteném meg a kiejtését.) Közöltem, hogy SD kártyát nem kérek, mert van, ő pedig elfutott a raktárba a gépért. Dobozt kibontottuk, szépen megnéztük minden benne van-e.

Ezután következett a meggyőzés hogy nekem kell BIC pontgyűjtő kártya. Persze mondtam, hogy nem. De ezzel a vásárlással már kerül is 7400 jen a kártyámra, amit egyből le is vásárolhatok és a kártya nem kerül semmibe. Na mondom, jól van kezd meggyőzni az emberke. Akár vehetnék most is kiegészítőt a kamerához. Már akartam mondani, hogy nem kell semmi, de ő már egyből bedobta, hogy bőrtok. Oké nézzük meg a tokokat. Gondolkozom, érdemes lenne vajon lecserélnem a szintén itt vett aranyos kis kék szövet tatyómat bőrre (nem igazán), amikor eszembe jutott a pót-akkumulátor és, hogy az mennyire drága állítólag. Hoppá azt nézzük meg inkább. Persze hogy van és csak négyezer párszáz jen. Szuper vigyünk egyet. Na és kijelző védő fóliát nem akarok - kérdezi az emberke. Hopp de jó ötlet - gondolom - nanáhogy. Summa summárum 37800 jenért vettem egy fényképezőgépet plusz akkumulátorral és védőfóliával és még maradt kétezer jenem a kártyámon is.

Az egész folyamatot természetesen végigmosolyogtuk. Mert hogy ez neki munkaköri kötelessége én meg ritkán tudok ellenállni, ha rám mosolyognak :) A cuccokat összerakta nekem egy kis kosárba, beállított a kasszánál lévő sorba és bocsánatot kért hogy most várakoznom kell egy kicsit. Amikor sorra kerültem, valahonnan hirtelen előkerült, vigyázott nehogy valami értelmezési gond merüljön föl köztem és a pénztáros hölgy között, sőt hirtelen a raktárból előhozott egy angol nyelvű használati utasítást is a kamerához. Természetesen elbúcsúzáskor hajlongtunk és köszöngettünk mindahárman egymásnak jó sokszor. Döbbenetes élmény volt! Én még ilyen vidáman nem adtam ki ennyi pénzt a kezemből :)

Most már csak az kell, hogy a géppel is elégedett legyek.

Hakone - az elvesztett jegy esete

Hakone kedvelt kiránduló hely, nagyon szép természet, tó, hegyek, onszen (melegvizes források, fürdők), jó időben kilátás a Fujira és még közel is van Tokióhoz. A legegyszerűbbnek az tűnt, ha az Odakyu Hakone Free Pass-t vesszük meg. Ez egy két napig érvényes bérlet (van belőle három napos verzió is), amivel az Ashi tó környékén utazgathat az ember buszon, hajón, fogaskerekűn, kisvasúton, lanofkán; kedvezményekre is jogosít múzeumokban, fürdőkben és benne foglaltatik egy odavissza út Machidáról, vagy Shinjukuról.

Jegyvásárláskor Machidán kicsit felhúztam magam, mert hiába vártam feltűnően már jó ideje, mégis amikor az egyik ablak felszabadult egy pár perce érkezett helyit elém engedtek (konkrétan a pénztáros nagyon udvariasan, de elhajtott, hogy azt a vendéget tudja kiszolgálni). Ezek után még elém tolakodott később két nyugdíjas bácsika, na ők kaptak egy adag magyar anyázást a nyakukba. Persze jó lenne ezt megtanulni japánul is, úgy talán lenne foganatja...

Hakone-Yumotoig mentünk, ahol a bejelentkeztünk a szállásra (Kappa Tengoku). Utána pedig buszra szálltunk és indultunk a tóhoz. Moto Hakonében úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet a másik, közeli hajóállomásig (Hakone Machi) és majd ott szállunk vízre. Na ekkor követtem el azt a baklövést, hogy elmentem vécére. Ekkor persze még ezt nem tudtam és nagyon örültem, hogy megtaláltuk a az ősi cédrusokkal szegélyezett utat a parttal párhuzamosan. Már majdnem a kikötőhöz értünk, amikor kiderült, hogy nem találom a jegyemet. Hát nem kívánom senkinek a következő bő félórát. Olyan ideges lettem, meg dühös magamra! Visszamentünk a másik kikötőbe, közben folyamatosan néztem a talajt, hátha kirántottam a zsebemből valahol. De persze sehol semmi. Ott megnéztem a klotyót is, de persze semmi. És ekkor jött útitársam életmentő ötlete, hogy kérdezzem meg az ottani jegyárusokat, hátha valaki megtalálta és leadta. Nem reménykedtem - már abban sem, hogy meg fogom tudni értetni a problémámat. De végülis csak erőt vettem magamon és legnagyobb döbbenetemre - bár úgy tűnt, hogy a hölgynek fogalma sincs miről beszélek - előhozta a másik irodából a jegyemet! Ezek után már végre én is tudtam élvezni a kirándulást és fényképek is készültek :)

Áthajóztunk Togendaiba, a tó másik felébe, ahonnan lanofkára szálltunk át. Ez egy olyan út, hogy volt egy állomás is közben, illetve kettő, de a másodikon át kellett szállni egy új kabinba, míg az első, egy szimpla "állomás" volt. Ahol át kellett szállni, Owakudaniban, van egy nagyobb völgy, ahol mindenféle kénes és egyéb vulkanikus (mondhatnám egyszerűbben úgyis, hogy büdös) gázok szállnak fel. Kicsit horrorisztikus a hely. De nagyon érdekes látvány, a szagot meg kibírja az ember egy ideig :) Lehet venni a vulkanikus forró iszapban megfőzött tojást, aminek ezért fekete a héja. Úgyhogy egészen egyedi hímes tojást is sikerült szerezni így húsvét előtt. (Egyébként az ízén semmi extra nem érződik - normális kemény tojás).

Újabb libegőzés után Sounzannál szálltunk át siklóra hasonlító járműre és mentünk le Gorába. Itt vacsoráztunk két akkora adag ételt, hogy szégyenszemre meg kellett hagynom belőle. Már sötét volt amikor a kisvasúttal visszaindultunk Hakone-Yumotora. Nem is volt nagyon rajtunk kívül utas, kicsit olyan volt mint amikor Chihiro utazik a vízi-vonaton. Persze az elfogyasztott sör mennyiség hatására, azért a hangulat vidámabb volt :)

A szállóhoz onszen is tartozott, de sajnos nem sikerült elég bátorságot gyűjtenem, hogy megnézzem magamnak. A kádban próbáltam csak ki a több mint negyven fokos vizet. (A recepciós szerint az onszenben is ugyanaz a víz van).

Másnap egy szabadtéri modern műalkotások múzeumát néztük meg (Hakone Open Air Museum). Chokoku-no-mori állomásnál kellett leszállni a kisvasútról. Volt jó pár kifejezetten ötletes alkotás, például az átsétálható négyzet-szivárvány, a fémgömbök, a forgó fém-izék, amik különösen jól mutattak a szikrázó napsütésben, a színes üveggel borított torony (aminek a tetejéről a kilátás isteni volt) és egyik kedvencem a földön hasaló nudista szobra :) Másik kedvencem a Demeter istennő fejét ábrázoló szobor. Elnevezés tőlem származik, ez jutott először eszembe a szoborról (najó, jamaikai reggae énekes frizuráját utánozni akaró görög istenség után). Érdekes, hasonló hatalmas kő fej szobrok Bonnban, a Münsterplatz környékén is vannak. Nem tudom van-e összefüggés. Mindenesetre a Hakonéban látott fej sokkal vidámabb volt. Egyetlen negatívuma, hogy a zöldség műanyag volt, nem igazi. Bár így legalább az év minden szakában megtekinthető.

Ebéd után folytattuk az utunkat ugyanazon az úton, mint előző nap, csak az ellentétes irányba. Magyarán Gorában felszálltunk a siklóra, majd Sounzanban a libegőre. Senki nem volt rajtunk kívül a kabinban, úgyhogy nyugodtan garázdálkodtunk és fényképeztünk össze-vissza. Gyönyörű tiszta idő volt, viszont szeles, időnként bizony meg-megbillent a kabin - meg is voltam ijedve. De a tiszta időnek köszönhetően, amikor átlibegtünk a Gora utáni első hegygerincen, elénk tárult a Fuji teljes pompájában. Hát akkora volt, hogy döbbenetes. Körülbelül hasonló hatást tett rám, mint amikor először bukkant elém egyszercsak az effelsbergi rádióteleszkóp - tudja az ember, hogy mekkora, hol van, mire számítson, de maga látvány mégis földbedöngölő. Ezzel koronáztuk meg a hakonei kiruccanást. Sikeresen elértük még az utolsó hajót Hakone-Machiba, aztán busz Hakone-Yumotoig, végül bő egyórás vonatozás következett Machidáig.

Még egy fura használati utasítást sikerült lefényképeznem a női vécében még Hakone-Yumoto állomáson. Arra utal a kis ábra, hogy ha az ábrázolt panel elé emeli a kezét a kuncsaft az bekapcsol és hangot fog kiadni. Ezt eddig is tudtam, de vajon miért ül az iskoláslány a lecsukott tetejű vécén? Illetve ebben az esetben mi szükség van akkor bekapcsolni a nem kívánt hangeffektek túlcsobogó hangrendszert? (Mellesleg nem szép dolog szerintem egy közvécét holmi könyv olvasgatással hosszasan elfoglalni).

Vendégségben

Ez is megvolt - túléltem Asaki-sanékat, meg ők is engem.

Körülbelül negyven percnyi vonatozás után érkeztem meg Tammachi állomásra, ahol már Asaki-san és a kisfia várt. Asaki-sanon papucs volt, zokni nélkül, ebből arra következtettem nem megyünk messzire és tényleg elég közel laknak az állomáshoz. Bár én még ennyi távolságot sem tennék meg ilyen időben papucsban. Asaki-san csodálkozott, hogy a kisfiú mennyire várta vendéget, most meg nem is akar rólam tudomást venni, meg beszélgetni. Szegény megijedt a csúnyán beszélő, csúnya nagy gaijin nénitől.

Asaki-sanék egy családi házban laknak. Ami úgy néz ki, hogy az utca felőli fronton laknak a szülők, ők pedig egy hátsó hozzátoldott építményben. Tipikus japán otthon, (úgyhogy a cipőt egyből levettem), tatami a földön, majdnem mindenütt tolóajtók. Európai szemmel nem igazán tűnt lakájosnak a dolog és mondjuk meleg sem volt igazán. Ami végülis nem baj egy vendégség esetén, az ember nem borul le horkolva az asztalra, miután megtömte a bendőjét. De amikor eljöttem este 8 körül, láttam hogyan öltöztetik (!) a kisfiút a lefekvéshez, azért csodálkoztam egy kicsit, hogy ezek szerint az emeleti hálóban sincsen valami trópusi időjárás. Kisfiú ugyanis kapott egy trikót a hosszú ujjú pizsama alá, fölé pedig egy bundás mellényt.

A lakásnak nem sok részét tudtam szemrevételezni. A nappaliban ültünk és tettem egy rövid kirándulást a mellékhelységbe, de már így is majdnem sikerült eltévednem a tólóajtók rengetegében :) A nappaliban egy dohányzóasztal magasságú asztalka körül ültünk, alacsony fotelekben. (És nagyon örültem, hogy kicsit letornáztam a fenekemből, mert problémák adódhattak volna.) A nappaliban tartózkodott még egy számítógép, elhelyezése alapján azt a földön ülve szokták használni, valamint egy kis tévé (semmi "hiperszuper ahogy az ember japánt a huszonegyedik században elképzeli" tévé), körötte meg cédé lejátszó meg ilyesmik. Két plafonig érő polc telis teli játékokkal. Mondjuk azt nem mondanám hogy rendben, de egy helyen. Valamint a nappali tetemes részét elfoglalta egy nyúl. Illetve a nyúl "karámja". Mimi (végre valakinek a nevére emlékszem! ez egyébként fület jelent) fehér szőrű, piros szemű, jó karban lévő állatka - öt éve hozta haza Asaki-san. A mezőn találta és félt hogy megeszik a macskák. Mondjuk hol talált itt mezőt, azt nem tudom, ameddig a szem ellát én még csak várost láttam eddig :) Mimi egy járóka (de nem sándor) magasságú kis kerítéssel volt körbevéve, belül volt neki kis ketrece. De láttam, hogy Mimi a szabadság híve, mert nem csak a ketrecébén potyogtatta el a bogyóit, hanem a kerítéssel körbevett területén bárhol. Ennek ellenére nem volt büdös, biztos gyakran takarítják, meg valami alom is lehet a járóka alján. Mimi egyébként a fő helyet foglalta el, szemben a tévével. A nappaliból nyílott még egy gardrobe-szoba, bár ez körülbelül olyan mértékben igaz, mint Mimit vérengző vadállatnak titulálni. Amikor vendéglátóm beakasztotta a kabátomat, akkor láttam, hogy ruhák mellett kerti szerszámokat és még ki tudja milyen vasakat (vesd össze Üvegtigris) tárolnak ott.

A vécé meglátogatásakor láttam viszont a legérdekesebb dolgot! Hogy a szokásos több gombos melegített ülőke volt, az nem döbbentett le, de hogy hogyan volt megoldva a kéz mosó az igen. A vécé mögött volt ugyanis a tartály és a tartály tetején a csap és a mosdókagyló. Amikor az ember lehúzta a vécét, akkor a víz ami feltöltötte a tartályt a csapon folyt keresztül, kezet lehetett vele mosni. Azért volt kint egy rendes méretes kézmosó is meleg vízzel is. Megjegyzem meglestem a mellette álló mosogépet és nem volt rajta olyan gomb, hogy hány fokos vízzel akar mosni az ember. Úgy tűnik ez a hideg vízben mosok (vagy melegíts magadnak hozzá vizet, ha akarsz) dolog nem csak a vendégházban található mosógépek sajátja. Mondjuk itt asszonykának nem kell egy emelettel arrébbról hozni a vizet. A vendégházban ugyanis, csak a konyhában van meleg víz, ami egy emelettel a mosóhelység alatt van.

A vacsora nagyon finom volt. Teljesen európai paradicsomos szószos, húsos penne. Volt még pirított kenyér valami májkrémszerűséggel, ami szintén első rangú volt, meg kis kocka sajtok (borsos, olívás, paradicsomos). Ilyet egyszer vettem itt, és nagyon ízlett már akkor is. Még délután vacsora előtt volt répás süti a tea mellé. Finom volt az is. Ja és a tiszteletemre Asaki-san kibontotta a San Diegoból hozott édes bort. Én nem szeretem az édes bort, de meg kell hagyni, hogy ez nagyon jó volt. Sajna egy pohár nem volt elég arra, hogy levetkőzzem gátlásaimat és nem mertem tölteni újra magamnak. De nem is baj, olyan finom volt, hogy tényleg szégyelltem volna magam , ha megiszom előlük.

Beszéd téma volt, hogy

1. A kisfiút még nem érdekli a hiragana és katakana írás. De már egyszerűbb összeadásokat elvégez.
2. Óvodába jár, ahol hozzánk hasonlóan kor szerint osztják be a gyerekeket.
3. Japánban nem túl gyakori a válás, mert a feleség általában nagyon rosszul járna, szóval nem erőlteti a dolgot, hogy úgy mondjam. Mivel általában ott hagyják a munkát, amikor gyereket szülnek és a lakás is általában a férjé, ha elválnak ott marad a gyerekkel fedél és munka nélkül.
4. Asaki-san hétköznap általában éjfél körül ér haza. De "csak" tíz, tizenegyre jár dolgozni.
5. Amikor Asaki-san még gyerek volt, nagyon erős volt a szakszervezet főleg a vasúti és voltak sztrájkok is. Ma már nincs ilyesmi. Általában a fiatalok nem is szeretik a szakszervezetet. Ha jól értettem a munkáltató ahol tud, ott tesz keresztbe azoknak a munkavállalóknak, akik tagok.

Amikor Asaki-san épp nem volt ott, a felesége megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk mi otthon. Illetve mondta is, hogy "magyargo" (go jelenti japánul a nyelvet). Bólogattam és kérdeztem, hogy honnan tud ilyesmit. Azt mondta, hogy az középiskolában tanulták és őt érdekelte a földrajz és a történelem. És miért kérdezte mindezt addig amíg nem volt ott a férje? Mert hogy amikor őt megkérdezte erről, akkor az volt a válasz, hogy dehogy "hangarigo" a nyelvünk. Mindenesetre amikor előkerült az ház ura, azért elmondta, hogy neki is igaza volt :)

Természetesen ajándékot is vittem. Először letámadtam őket a gyümölcslével. A kisfiúnak ízlett, Asaki-san mérsékelten érdekesnek találta, a feleségnek azt hiszem nem volt vele semmi baja. Mondták, hogy látták már a tévében is a reklámot, ahol azt is bemutatták, hogyan kell gyümölcslevest csinálni. Bár ennek némileg ellentmondott, hogy azt nekem kellett volna elmondanom, hogy igazából otthon milyen gyümölcs kerül bele.

Amikor már gondoltam, hogy teljesen maguk alatt vannak, hogy semmi mást nem kapnak, akkor előkaptam a kisebb doboz töltött mocsit, és a nagyobb doboz csokoládét, amit még előző nap vettem. Mondjuk sajnos emiatt a mocsit nem is merték kibontani, pedig én már ettem vásárlás után három nappal is és semmi baja nem volt, de ők tudják. Viszont a csokoládéval nagy sikert arattam. Gyönyörűen volt csomagolva és finom is volt. (Szerencsémre kibontották vacsora után, úgyhogy megtudtam, mit vettem.) Másnap az irodában Asaki-san mondta is, hogy biztos nagyon drága volt, én meg mondta, hogy ha ajándékot veszek nem szoktam nézni az árat, úgyhogy tőlem nagyon olcsó is lehetett akár. Mire a válasz az volt, hogy akkor jöjjek még sokszor hozzájuk vendégségbe :)

Ez itt a reklám helye

Olyat láttam tegnap a vonaton, amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Ezt:

Akkor most következzen a dekódolás. Először is látható egy "Inspiration from Hungary" felirat az üveg alján. Aztán fent egy néni fényképe, ami fölött a (ügyetlen szabadfordításom szerint) magyar anya felirat látható. Ezenkívül a néni tényleg szép magyarosan hímzett kötényt visel a hasonlóan terített asztalnál. Mellesleg nekem ismerős is egy kicsit az arca, mintha láttam volna már tévében, de persze lehet hogy tévedek.

Na de mit is főz a magyar anya? Hát gyümölcslevest! Gondolom honfitársaim nagy örömére. (Nálam mondjuk egyike azon kevés ételnek, amit nagyon messzire próbálok elkerülni, sajnos.)

Mekkora a valószínűsége, hogy én Machidáról Fuchinobe felé menet a JR Yokohoma line egy vonatján az alábbi hirdetéssel találkozom? Természetesen amint tehetem megkóstolom a terméket - titkoban reménykedve, hogy nincs köze a gyümölcsleveshez :)

Újabb fejlemények: Utánanéztem a Kirin honlapján és egy kis reklám videót találtam a termékről. Ez egyébként egy világ konyhája nevű sorozat része, erről is van videó. Ha jól értem valami citromos limonadé jellegű ital is van, ami olasz recepten alapul.

Ez nem a Lost - itt vannak válaszok

Először is egy szolgálati közlemény: többeknek is gondja adódott a megjegyzések írásával. A blognál olyan beállításokat alkalmaztam, hogy minden megjegyzésről, először én kapok egy email üzenetet és ameddig nem hagyom jóvá, addig nem kerül ki a megjegyzés az oldalra. Nagyon gyakran ellenőrzöm a leveleimet, úgyhogy türelem, ha nem látszik is azonnal a komment hamarosan ki fog kerülni. Természetesen a 8 órás időeltolódást is bele kell kalkulálni :)

Most pedig következzen pár válasz, Tamás kérdéseire.

mikor kezditek a napot és mikor fejezitek be?

Nekem nagyon jó dolgom van, egyrészt ugye nem egy termelő/szolgáltató cégnél dolgozom. Másrészt nem is munkavállaló vagyok hanem ösztöndíjas, nincs megszabva semmi (se szabadság, se heti munkaóra). De én általában kilenc körül, legkésőbb fél tízre szeretek beérni és bent maradok átlagosan hétig, fél nyolcig. Van amikor hatkor lelépek (ritkán) és van (szintén ritkán), hogy jóval nyolc után megyek haza.
Nade ugye mi van a japánokkal? Hát én még úgy nem tudtam eljönni bentről hogy ne lett volna ott valaki. Minimum 3-4 ember. Van hogy konferenciahívás este nyolcra van időzítve és ez nem külföldi és időeltolódás miatt van így, hanem hazai, ilyenkor érnek rá.
Az egyetlen ember, aki általában "korán" lelép (6 óra körül) az Kino-san. Nekem az a tippem, hogy azért, mert el kell hozni a gyerekét a bölcsödéből.

kezded átvenni a Japán munkamorált? tényleg van, hogy nem mennek haza hanem inkább ott maradnak a munkahelyük közelében, hogy mihamarabb kezdhessék a munkát?

Konkrétan bent alszanak. Egyrészt a diplomamunkát író egyik diáklányt rengetegszer láttam január folyamán a benti heverőn éjszakázni. De ez azért elég normális diákoknál, én is dolgoztam annó éjszakába-hajnalba nyúlóan a közeledő határidők miatt. De a teljes értékű, jó "munkásemberrel" is előfordul hogy bent tölti az éjszakát. Például Murata-san a szimpózium alatt (egy hét) állítólag egyszer sem ment haza aludni...
Én azért nem tervezek ilyesmit :) Főleg mivel két percnyire lakom.

a gaijin megnevezés pejoratív, vagy általánosságban használják?

Ez egy nagyon jó kérdés. Elvileg nekem úgy tűnt, hogy nem pejoratív, de amikor egyszer viccesen magamra használtam, nagyon furán néztek rám.

a régi kasztrendszerből valami marad vissza?

Szerintem semmi. Mármint nincsenek főurak, meg szamurájok, meg kereskedők, és ahogy én látom, senki sem tartja számon a származását. Szóval ebből a szempontból teljesen olyan mint bármilyen nyugati ország.

ÉS A LEGFONTOSABB: HOGY TETSZIK EDDIG JAPÁN? AZ EMBEREK, A HELY, A KÖRNYEZET, STB, STB, STB!!! :-)

Tetszik. Tetszik, hogy működnek a dolgok. Legalábbis eddig, ha le volt írva, hogy ez meg az meg amaz kell az adott adminisztratív dologhoz, akkor tényleg csak azok kellenek és annyiba kerül. Tetszik, hogy a boltban, étteremben az eladó hangosan bejelenti, hogy milyen címletű bankjegyet kapott és leszámolja a visszajárót. Tetszik, hogy próbálnak abban a kevés helyen, ami még nincs beépítve kis parkot, ligetet létesíteni. És azt aztán iszonyat mód rendben tartani. Tetszik az általános kerüljük a stresszes helyzeteket hozzáállás. Így elérik, hogy amikor például bankszámlát nyitottunk nekem és kiderült, hogy nem lehet dombornyomott kártyám, mert az csak rezidens japánoknak jár, akkor sem akartam a haragomat az ügyintézőn kitölteni (mondjuk egyébként sem vagyok az a típus), mert együtt sajnálkozott velem :)

De persze itt is vannak kivételek, vagy csak én voltam nagyon rossz passzban. Egyszer egy boltból szó szerint kimenekültem, mert miután kétszer körbejártam segíteni (?) akartak és az idős tulaj előjött, hogy megkérdezze mit akarok, persze japánul. Amikor hiába integettem neki, hogy semmi bajom, minden oké, csak jött utánam és szegényes tudásommal azt megértettem, hogy épp azt mondogatja, hogy nahát nem értek semmit, meg azt sem tudom, mit keresek. Szóval ténylegesen elmenekültem a helyről :)

Ami még most így hirtelen eszembe jut mindennapi kis pozitívum, az az automaták. Itt aztán nem lehet szomjan halni, mert minden sarkon van italautomata (hűtött üdítők és forró kávé, tea). Az automaták mindig működnek és mindig van bennük visszajáró és papípénzt is elfogadnak. Ilyenkor nem az van, hogy az ember két percig forgatja a bankjegyet jobbra-balra hogy a gép hajlandó legyen elfogadni. Ahogy jól esik beteszi és már választhatja is az italt :) Bárhogy be lehet rakni a bankjegyet.

Ami viszont kicsit kellemetlen néha és hozzá kell szoknom, az a viccelődés. Most valahogy egyetlen konkrét példa sem jut eszembe, de többször volt, hogy olyasmivel poénkodtak, ami nálam kicsit már vagy a sértés határán volt, vagy számomra fura volt, hogy kollégák, nem barátok ilyesmit mondanak nekem. Nem sértődtem meg, hiszen tudom, hogy nem annak szánják, csak kicsit megdöbbentett, mert azért nem tartom az illetőt ennyire közelállónak, nem ismerem olyan régen, hogy ilyesmit mondjon. Persze könnyen elképzelhető, hogy ez csak nekem, kicsit zárkozott embernek, tűnik furcsának. Mindenesetre egyáltalán nem ridegek, vagy nehezen megközelíthetők, mint ahogy a németekre szoktak panaszkodni az emberek. Természetesen ennek a munkahelyi közvetlenségnek is vannak határai és mondjuk barátkozni, barátokat szerezni, gondolom, sokkal bonyolultabb, több időt igényel.

Igazából például nem tudom, hogy most Nagano-san barátnét akart magának szerezni személyemben, unatkozott, megsajnált, vagy például szeretne Európába (vagy Magyarországra) utazni és gondolta, hogy jó lenne egy ismerős ott. De végülis mindegy nekem, én nagyon hálás vagyok neki és örülök, hogy rángat ide-oda időnként :)

Kávészünet

Asaki-san ötlete volt egy-két hete, hogy ha nincs más program (tárgyalás, meeting, stb.), akkor háromkor jöjjünk össze egy kávészünet erejéig az iroda nagy asztalánál. Az ötlet nekem nagyon tetszik, mert úgyis ez az az időpont, amikor a legmélyebb hullámvölgyben szoktam lenni. Mondhatnám azt is, hogy ilyenkor bizony elszundítok egy-két pillanatra.

Tegnap természetesen szóba került a Valentin nap is. Asaki-san kérdezte Asada-sant, hogy várja-e a csokoládét a feleségétől, illetve ő maga eldicsekedett, hogy bizony ő már reggel megkapta a csokoládé-adagját. Ugyanis Japánban Valentin napkor csak a nők adnak és csak csokoládét a szerelmüknek (illetve az iskolában annak, akire kivetik a hálójukat). Cserébe egy hónap múlva kerül sor a white day-re, amikor a fiúk viszonozzák az ajándékot és ők adnak valamit a lánynak akitől a csokoládét kapták. Persze prakitus kérdésemre, hogy ne da mi történik, ha az alatt az egy hónap alatt átrendeződtek a viszonyok, nem tudtak válaszolni :) Asada-san a történetet kiégészítette még azzal is, hogy hallotta, hogy Koreában létezik olyan is, hogy black day, amikor azok a szerencsétlenek, akik nem kaptak semmit az előző két alkalommal együtt étterembe mennek és kötelezően fekete ételt fogyasztanak. Hát elég érdekesen hangzik, hogy nem elégednek meg, hogy egy napon az évben nyomorultul érzik magukat, még szereznek mellé egy másik napot is, ha valakinek eddig még nem tűnt volna fel, hogy mennyire magányosok, most észrevegye.

Szégyenszemre ezen kávészünet alkalmával kellett rádöbbenem arra is, hogy Hattori Hanzo (akit én csak a Kill Bill-ből ismerek) élő személy volt. Méghozzá egy ninja - aki mikor máskor élt volna, mint Tokugawa sógun idejében :) Mindez úgy került szóba, hogy megemlítettem, hogy a Hanzomon szállodában fogok lakni Tokióban 3 napig (a JSPS összejövetel idején). Amikor is kiderült, hogy Hanzomon a császári palota egyik kapujának a neve, amely Hattori Hanzoról kapta a nevét. Ez utóbbi nem teljesen egyértelmű, lehet hogy valami turpisság van a dologban, mert Asada-san ugyan elkezdte ezt magyarázni, de csak odáig jutott, hogy ki volt az a Hattori Hanzo, és hogy a mon az kaput jelent, majd hirtelen abbahagyta, mint aki zavarban van. Gyanús :) Mindesetre a Kill Bill említésére Asaki-san reagált egyből, mondván, hogy az egy nagyon vicces film volt. Majd hogy a többiek is értsék miért, elmesélte, hogy a filmben Hattori Hanzo a jelenben él, méghozzá Okinawán. Szó se róla szerintem is voltak vicces jelenetek a filmben, de én inkább a "bloody funny" (véresen vicces) jelzővel illetném.

Korábbi kávészünetben egyébként, rövid magyar nyelvtanfolyamot tartottam. Melynek során kiderült, hogy a "szívesen" szót legegyszerűbben Sebastian-ként (fonetikusan szebasztyián) tudják kiejeteni és megjegyezni a kollégák. Ha a jövőben vidáman Sebastian-ozó japán turista csoport tűnik fel Budapesten, akkor annak én vagyok az oka :)

Mellesleg arra az érdekességre is fény derült, hogy a sótalan japánul is sótlant jelent :) Ezt Kino-san hallotta a japán tévében és ellenőrizte rajtam egyből.

Ja és sikeresen ellőttem az első japán "szó-viccemet": Kino-san kino nani-o tabemastha ka. (azaz Kino-san tegnap mit evett?) Ezt még a kérdezett fokozta azzal a megjegyzéssel, hogy nem is volt Kinoban (das Kino - mozi németül). Ebből is látható, hogy igenis szükség van a kávészünetre délután - ekkor éri el fáradtságunk a mélypontot :)

Hétköznapi rácsodálkozás

Persze van még kismillióegy furcsaság, meg ezer dolog amiről írnom kellene, de engem az ilyen mindennapos apróságok is le tudnak döbbenteni eleggé. A "cipő-hangokról" vagyis "lépés-zörejekről" van szó. Hozzászoktam már, hogy ha egy határozott erős kopogást hallok közeledni a folyosón, akkor hamarosan egy nő fog feltűnni magassarkúban. Itt viszont minden alakalommal férfi okozza a határozott kopogást. Ezzel szemben a hölgyek visszafogott halk csoszogással közelítenek. Egyébként hordanak itt is magassarkú cipőt, csizmát (sőt hazai mércével mérve extrém magassarkúakat), de női sarok kopogást még nem hallottam.

Setsubun az irodában

Ma újabb döbbenetes élményben volt részem: rövid setsubun "partit" szerveztek az irodában. Ez azzal járt, hogy hat óra körül levonultunk a főépület előtti kis parkba. Mindenki kapott egy marék szárított (pörkölt?) babszemet, amivel ugye a gonosz démonokat kell megdobálni, hogy az embernek szerencséje legyen a következő évben.

Természetesen a babszemeket nem csak úgy a tenyerünkben szorongattuk, hanem kis papír dobozkában kapta mindenki. Japánban szinte elképzelhetetlen, hogy valami ne legyen becsomagolva. Múltkorjában vásároltam intim betétet, azt is külön átlátszatlan papírzacskóba rejtette az eladó, mert hát mégse kandikáljon ki ilyesmi a neylonszatyorból. A takarítónő is mindig lefóliázott kis csomagban hagyja ott a tiszta törülközőket a szobámban. Igazából kicsit zavar is ez a nagy "pocsékolás", elgondolkoztat, hogy hát azért környezetvédelem is van a világon.

Na de vissza a setsubunhoz! Levonulás előtt még kő-papír-olló játékkal eldöntöttük ki legyen az a két szerencsés :), aki a papír démon-maszkot viselheti. Őket kellett megdobálni a babszemekkel persze ők meg futkároztak előlünk. Nem tudom mennyire volt autentikus megoldás, de az egyik "ördög" kitalálta, hogy ő meg hóval fog minket visszadobálni. Mindenesetre életem egyik legszürreálisabb élménye volt félhomályban babszemeket hajigálni és futkározni az enyhén havas udvaron pár japán családapa és családanya társaságában két életnagyságú rakéta-modell óvó szomszédságában :)

Az irodában még várt ránk egy kis ennivaló: szusi-rúd (sushi roll). Hogy az ember szerencsés legyen, a szerencsésnek kinevezett irányba fordulva kell elfogyasztani az ételt. Ez most (azt hiszem évente változik) a délkeleti irány volt. Ez azt jelentette a konkrét esetben, hogy a nagy asztaltól az iroda ajtaja felé fordulva tömte magába mindenki a szusit. Ezzel enyhe szívinfarktust okozva a betévedőknek, akik hirtelen nem tudták eldönteni, hogy miért is bámul rájuk egyszerre nyolc hallgatagon szusit majszoló ember :)

Azért hogy elkerüljem az esetleges félreértéseket, megjegyzem, hogy a "parti" nem azt jelentette, hogy utána munkát eldobva mindenki rohan haza! Most tíz perccel nyolc után a többség még javában dolgozik, megbeszélést tart, stb. Mondjuk Kino-san lépett le egyedül fél hét körül, de hát neki még féléves sincs a gyereke.

Kimonó testközelből

Úgy kezdődött, hogy Nagano-san megállt az asztalom mellett, méghozzá úgy, hogy egyből nyilvánvaló volt, hogy itt most valami nagy bejelentés és/vagy kérés fog következni, és lőn. Először nem is értettem, miről beszél annyira hihetetlen volt az egész. Aztán úgy döntöttem, hogy valószínűleg jól értelmezem a dolgokat és arról van szó, hogy az egyik barátnője, aki az adminisztrációs osztályon dolgozik, ma behozott pár kimonót és felajánlotta ismerőseinek, hogy beöltözteti őket. És Nagano-san úgy döntött az ismerősöm ismerőse az én ismerősöm is, úgyhogy menjek vele én is kimonót próbálni.

Azért kérettem magam pár percig. Tisztáztam, hogy de ugye nem jövünk vissza kimonóban az irodába a kollégák nagy örömére. Nem persze. Ugye nem tart sokáig ez az egész (mégiscsak elvileg munkaidő van ugyebár). Ezek után még gyorsan végig gondoltam mi is van ma rajtam :) aztán rábólintottam a dologra.

A földszinten egy kis szoba volt kialakítva átöltözésre (ebben az esetben átöltöztetésről kellene inkább beszélni). Tatamival, kis asztalkával, meg persze egy függönnyel. Ki volt rakva egy halom cucc és azt sem tudtam melyik milyen rész és mi mihez tartozik. Megkérdezték, hogy melyik kimonót szeretném. Kiszúrtam, hogy van két halmocska összekészítve, valamint azt is hogy Nagano-san már kinézte magának az egyiket, úgyhogy ráböktem a másikra. Még persze megkérdezték hogy biztos vagyok-e benne, de én a halmok elhelyezéséből úgy éreztem, hogy ez nekem lett szánva.

Először is volt egy hosszú ujjú fehér alsóing, amin semmiféle megkötési gombolási lehetőség nem volt. Az ember szépen maga köré tekerte és úgy tartotta a kezét hogy ne nyíljon ki. Persze, meg van hogy melyik oldalnak kell felül lenni én persze egyből el is rontottam. Alulra egy oldalt madzaggal megkötős fehér "kötény" került. Ezek után jött egy díszesebb, bő ujjú selyeming, valamint vettem tabit is. Ez utóbbi a nagyujjat a többitől elválasztó zokni. Nem tudom, hogy ez általános-e, az enyém keményített volt és a hátulján voltak kis csatolók amivel össze lehetett fogni. Na amikor ezt a zoknit fölvettem, azzal nem tudtam egy ideig betelni, ott nevetgéltem meg mozgattam benne a lábujjamat, nagyon fura érzés volt :)

Ezek után következett maga a kimonó. Sajnos innentől már nem tudom dokumentálni az eseményeket. A hölgy rám adta, aztán összefogta elől, felrakott egy keményített tartót a derekamra, aztán kötözött itt meg ott, aztán csíptetett ide meg oda, felkerült az obi is (az a nagy széles öv ami középen van). Időnként megkérdezte, hogy kapok-e még levegőt. Aztán hátul is elkészítette azt "mű-púpot", ahol az obi meg van kötve-csavarva. Leszedett egy-két átmenetileg használt kötözőt meg csatot, és egyszercsak, kábé negyedóra múlva, végzett. Utánam Nagano-san következett. Addigra már összegyűltek páran, akiknek sikerült nagy örömet okoznom kinézetemmel.

Miután mind ketten ott álltunk teljes harci díszben, a barátnő visszament dolgozni és mondta, hogy mi nyugodtan fotózgassunk, amíg csak akarunk. Nagano-san egyből ki is találta, hogy menjünk ki a kertbe a virágzó bokor előtt fényképezkedni. Ez második nekifutásra sikerült is, először ugyanis szembejött egy férfi és erre mi visszamenekültünk az öltözőbe :) Bár lehet, hogy teljesen feleslegesen futottunk vissza, rettentően a gondolataiba lehetett merülve az az ember, mert egy arcizma se rándult. Végül csak kijutottunk a kertbe és a fotók is elkészültek.

A levetkőzés már könnyebben ment, de utána bizony a hajtogatásban nem jeleskedtem.

Egyébként a kimonó meglepően kényelmes viselet volt, ha az ember eltekint attól, hogy nem lehet benne hajolgatni, vagy mondjuk busz után rohanni. Viszont nagyon erősen tartja a derekat és az ember mindig kénytelen egyenes derékkal mozogni, de úgy hogy ez igazából nem megterhelő. Na persze nem kellett azért egész nap viselnem :) A szandál viszont rémes volt. Csúszott az ember talpa, lelógott cipőről, és legfőképpen nagyon vágott elől a szíj a két lábujj között.

Nagano-san egyébként azt mesélte, hogy ez a barátnője imádja a kimonókat, ha teheti otthon is abban van. Az összes, amit behozott, az mind az övé. Ő (mármint Nagano-san) is elment egy kimonó iskolába, de már elfelejtette, hogyan is kell felvenni a ruhát. Nem is csodálom, gondolom sűrűn kellene gyakorolni, hogy megmaradjon az ember fejében ez a csomó húzás-kötés-csatolás.

Időszámítás

A hivatalos dolgok intézése során derült ki számomra, hogy bizony a japánok tényleg használják a császári időszámítást. Az összes dokumentumon így van feltüntetve a kiállítás és lejárat dátuma, de volt ahol még a születési évem is.

Idén Heisei 19. évét írjuk. Ami mellesleg így néz ki: 平成 19 年
A Heisei éra Akihito császár trónra lépésével vette kezdetét 1989-ben. Ezt megelőzően Shówa éra volt (昭和) jó hosszan, 1927 óta. Én Shówa éra 53. évében születtem, ahogy ezt az ideiglenes kártyámon fel is tüntették.

A császár halála után megkapja az éra elnevezését, de életében ezen a néven emlegetni nagy faragatlanság (wikipédia szerint). A ma használatos rendszert egyébként (tehát, hogy szigorúan új császárral új éra kezdődik) Mutsuhito császár vezette be. Aki 1868-tól 1912-ig uralkodott és ma már ugye Meijinek nevezik őt erről a korszakról.

UPDATE Ma (27-én) vettem valami vaníliás jellegű krémmel töltött péksüteményt és a lejárati idő is császári időszámítással volt rajta feltüntetve. Legalábbis másként nem igazán tudom értelmezni a 20.01.31 számjegysort :)

Bejelentkezés

Újabb szintet léptem a Japánban tartózkodás rögös útján: bejelentkeztem, mint ideiglenesen Japánban tartózkodó külföldi, sőt elindítottuk az egészség biztosítási rendszerbe való belépésemet és még bélyegzőt is csináltattunk. Ezen kívül úgy érzem, munkahelyi integrációm is némiképp előrelendült (legalábbis ami a szabadidő eltöltését jelenti). Na de haladjunk szép sorjában.

Szerdai nap nagy részét Nagano-san társaságában töltöttem, mivel ő kísért a hivatalba. Ahol ízelítőt kaptam, hogy milyen is az adminisztráció japán módra. Először is semmivel sem kevesebb a papír mennyisége, mint otthon, sőt. Szabályozás is van bőven. Na de a légkör! A szokásos japán udvariasság, amitől tényleg úgy éreztem én vagyok az egyetlen akivel itt foglalkoznak. Amit otthon meg sem mernék kockáztatni hasonló helyzetben, Nagano-san amikor másodszorra jelentünk meg a regisztrációs pultnál és már mentünk volna elfelé, még megkérte az ügyintézőt, hogy ugyan már adjon nekünk egy két prospektust (térkép Sagamiharáról, nyelvtanfolyamok, stb.). Hivatlanoknő: persze azonnal és kb. 5 percig mászkált fel-alá a különböző fachok között, hogy összegyűjtse nekem az összes lehetséges papírkát. Majd bocsánatkérően odaadta, hogy hát sajnálja nem mindegyikből volt angol nyelvű, de hozott egy-két spanyolt cserébe. Természetesen tudatában vagyok, hogy ha egyedül vagyok japán kísérő (sőt helyesebben beszélő :) ) nélkül, akkor nem biztos hogy ennyire kellemesen alakulnak a dolgok, de ez így akkoris döbbenetesen érdekes élmény volt a szokásos európai stílusú (illetve otthon még persze sokszor olyan se) kiszolgáláshoz képest.

Amúgy a prospektusokból megtudtam, hol is van a sagamiharai International Lounge, ahol vannak nyelvtanfolyamok is. Phil Edwards mesélte, hogy kis szerencsével meg kitartással nagyon jó kis nyelvtanfolyamokat lehet megcsípni. Lehet hogy másikat is tudnak ajánlani, ha náluk csak teljesen kezdő lenne. Majd jövőre megnézem.

Szóval első körben elintéztük a bejelentésemet. A legnagyobb poén az volt amikor szépen oda kellett írnom a pesti címemet. Szegény csajt nem irigyeltem, volt abban minden, "ö" is meg "ú" is. Természetesen minden betű megszabadult a felesleges ékezettől a folyamat során :) Aztán hosszas tárgyalás következett amelynek lényege az volt, hogy január huszadika körül lesz csak kész a kártyám és ha bankszámlát akarok nyitni, vagy bejelentkezni biztosításra, akkor bizony szükségem van egy ideiglenes kártyára amit "kemény" 300 yen ellenében húsz percen belül átvehetek.

Így is történt, de addig az időt jól kihasználandó megnéztük magunknak a helyi TB-t is. (Ugyanaz az épület csak másik oldala). Itt valami döbbenetesen hosszú magyarázatot kapott Nagano-san (meg én is, de persze hiába :) ) az előnyökről-hátrányokról szerződési feltételekről, stb. Az előadó pacák olyan döbbenetes örömmel beszélt, hogy engem így értetlenben teljesen meggyőzött, illetve azt vártam, mikor kéri meg Nagano-san kezét az egész előadása végén :) Miután mindent körbejártunk, illetve ők ketten, és kaptam pár prospektust, szerződési feltételeket angolul és japánul, megállapították, hogy ez mind szép és jó, de menjünk vissza a bejelentőkhöz, mert onnan lehet kérni jövedelem igazolást ami alapján számolják ki, hogy mennyit is kell fizetnem. Úgyhogy visszabattyogtunk. Közben Nagano-san azt a jó hírt közölte, hogy én nem jövedelmet kapok, hanem "megélhetési támogatást" és ezért elég minimális lesz majd a befizetendő járulékom is. Pár tízezer, ha jól értem, de hiszem, ha látom és megkapom a fizetési csekket. Ezekután felvettük az ideiglenes kártyát és újra letámadtunk azt a hölgyet, akinél korábban bejelentkeztünk.

Majd Nagano-san megkérdezte, hogy nem akarok-e körülnézni az épület tetejéről. Egyértelműen igenlő választ várt, de én is kíváncsi voltam. Hiába mondta, hogy nem jó a kilátás nekem nagyon tetszett. Főleg a távoli hegyek voltak gyönyörűek és hatalmasak. A kiírás szerint állítólag még a Fujit is lehet látni innen, de ezen Nagano-san és erőteljesen csodálkozott.

Délutánra bélyegző készítés volt beütemezve. Helyben sitty-sutty megcsinálták. Katakanával van rajta a vezetéknevem. Maga a bélyegző pedig szép pirosas és egy bagoly van rajta, ami állítólag boldogságot hoz, de lehet hogy csak Nagano-san akart jókedvre deríteni :) Mindenesetre nagyon kedves volt, ugyanis rávett, hogy vegyünk a pecsétnek tokot is, de úgy intézte, hogy egy számlára kerüljön a két tétel, egy összegben. Aztán az ISAS-ban derült ki, hogy visszafizetik nekem a pecsét árát, de a számlán ugye együtt volt a tokkal, úgyhogy azt is kifizették :) Nem mintha iszonyat összeg lenne, de azért mégis csak nagyon jól esett.

Arról nem is szólva, hogy pecsét bolt után betértünk a mellette található cukrászdába (mindezt természetesen szigorúan munkaidőben). Hááát isteni volt a süti megint. Csak már tényleg zavaró, hogy ennyire tökéletesen néz ki, az ember tényleg nem is akarja elhinni, hogy valódi. Úgy látszik Nagano-san nem hagyja annyiban a magyar nyelv iránti érdeklődését. Megbírkozott az eper és alma szavak kiejtésével is. Ő ugyanis epres süteményt evett én pedig almalét ittam. Nekem azért kiejtés terén könnyebb dolgom volt (ringo és ichigo - nem vágtak földhöz).

Kicsit fura is volt ez a nagy egymásra találás én nem vagyok ilyesmihez szokva, majd valahogy próbálok magamból kivetkőzve barátságosan viselkedni. Végülis ezt akartam, nem? Hogy karoljanak fel, meg minden - na itt a lehetőség.

Még nagyon tanulságos volt elolvasni a biztosítási szerződési feltételeket. Természetesen az angol nyelvű részt olvastam, bár az is elég bikkfa nyelven van írva helyenként. Mindenesetre nagyon tetszett a több helyen is szereplő kijelentés, hogy a befizetők egy közös (helyi, sagamiharai) alaphoz járulnak hozzá, amiből támogatják ugye a közösség lebetegedett tagjait. Nem tudom, és remélhetőleg nem is fogom megtudni, hogy működik ez az életben, mindenesetre talán otthon sem ártana valami hasonló szöveget szajkózni időnként, hátha leesik egyszer, hogy mit is jelent a közteherviselés fogalma.