Búcsú Fujitól, óceántól, halaktól

Nagano-sanéktól nagyon szép ajándékot kaptam búcsúzóul. Kirándulni mentünk utolsó japán hétvégémen Shizuoka prefektúrába. Szombaton indultunk, Yaizu városban volt szállás foglalva, a terv az volt, hogy vasárnap este érünk vissza.

Szikrázó napsütés volt odafele az úton. Ugyan nem volt tizenegy-két foknál melegebb, de nem tudtunk ellenállni az egyik pihenőhelyen árult wasabis fagylaltnak. Wasabi íze volt, szóval csípős, de emellett (enyhén) édes is. Nem volt rossz, de azt hiszem meg leszek nélküle is a jövőben. Nagano-san férje mesélte, hogy az általa evett legfurcsább fagylaltban, apró fehér halak voltak (később megmutatta, ebihal méretre kell itt gondolni), kis fekete szemükkel volt telepöttyözve a fehér fagylalt.

Első utunk a Miho no Matsubara tengerpartra vezetett. Fantasztikus a kilátás a Fujira, a Suruga öbölre, túloldalt az Izu félszigetre és távolban az óceánra. Ha mindez nem lenne elég, a parton gyönyörűszép fenyőfák sorakoznak és a tengerpart homokja is nagyon kellemes. A történet szerint egy istennő szállt le itt és egy fára akasztotta a ruháját. Egy halász meglátta a ruhát és úgy döntött hazaviszi. Hosszas könyörgésre csak visszaadta, talán énekelnie, táncolnia kellett a z istennőnek a halásznak - már nem emlékszem. Az a bizonyos fa most is látható, 650 éves állítólag. Természetesen tartozik hozzá, kis kegyhely is. Nekem persze muszáj volt belemerítenem a kezemet az óceánba, úgyhogy egy nagyobbacska hullám menten össze is vizezte a cipőmet. Szerencsére pótzoknim volt, a férjtől pedig megkaptam a szandálját átmenetileg.

Következő állomásunk Yaizu volt. Odafelé az út a tengerparton vezetett. Meredeken szakadt le a hegyoldal a vízbe. Kicsit hasonlított a horvát tengerpartra, sőt a víz is hasonlóan harsogó kék volt. Egyébként itt található Japán legmélyebb tengeröble, 2400 méter mély. A japán sziget átellenes oldalán csak 1400 körüli. A tokiói öböl meg csak 40 méter mély. Ezért itt rengeteg furcsábbnál furcsább halat, mélytengeri rákot lehet kifogni.

Yaizuban egy zászlófestő üzletbe mentünk, de előtte ebédeltünk. A műhely üzletben hagyományos halász-zászlókat készítenek, nagyjából a kékfestéshez hasonló módszerrel. Ragasztóval megrajzolják az ábrát, majd lefestik és kimossák. Ahol a ragasztó volt ott fehér vonal marad. Hogy a mai világban is jövedelmező lehessen ez a szakma, a látogatók elkészíthetik a saját kis méretű zászlóikat. (Persze az ábra már előre le van rajzolva, ez ilyen kifestés szerű tevékenység.) Ez volt a mi programunk is. Először aggódtam, hogy fog ez nekem menni de aztán kiderült, hogy nagyon jó mulatság. A legnehezebb az volt, amikor ragasztóval a saját monogramomat próbáltam a zászlóra felírni. Végül a mester kicsit javította. Rengeteg féle szebbnél szebb festék volt. Szerencsére volt pár példa darab is, mert egyébként órákig gondolkoztam volna rajta, hogy melyik figurát milyen színűre fessem. Nagyon jól szórakoztam, gyorsan elrepült az idő és már be is sötétedett.

A szállásunk elég közel volt. Nagano-sanék egy japán stílusú szobában voltak, nekem pedig foglaltak egy kicsi egy ágyas szobát. A földszinten volt hagyományos japán fürdő, helyi termálvízzel. A vacsorát pedig az étteremben szervírozták. Királyi adag volt. Volt fejenként egy-egy akkora rák, mint az alkarom, sashimi (tonhalból), savanyúság, csigaszerű kagyló (ezt sajnos nekem ki kellett hagynom, pedig nagyon jól nézett ki) és egy hatalmas kinmedai hal, ami három részre volt szelve. Ez utóbbi neve aranyszemű halat jelent, és mélytengeri élőlény. Hosszas rábeszélés után végülis én kaptam a fejét, mert állítólag az a legfinomabb része. Tényleg finom volt, de nem volt egyszerű pálcikával megbírkózni vele, és kicsit az állandóan rámmeredő sárga szeme is zavart. Pedig az igazán finom rész állítólag a szeme körüli rész, mert itt található talán kollagén - ebben nem vagyok biztos, csak valami olyasmit magyaráztak, hogy krémekben is van és öregedés ellen jó, de állítólag így belsőleg használva is :) Sőt a szemgolyót is egészséges megenni, de baromi nehéz, mert kemény. Kipróbáltam, tényleg kemény. Persze erre még tovább kellett rábeszélni, mint a fejre. Megvártam, amíg egyikkel Nagano-san férje tesz próbát, én csak utána haraptam rá. Egy kicsit sikerült a fogammal lehántolnom róla pá réteget, de azért a golyó háromnegyede meg maradt. Miután mindent elfogyasztottunk, kaptunk befejezésképpen mizólevest és rizst.

A reggeli hasonlóan bőséges volt. Azt egy tatamis, nagy szobában tálalták. Volt halpaszta szardellából (meglepően édeskés ízzel), nyers tojás, savanyúság, alga, a kis fehér, ebihal méretű halacskák, mizóleves és rizs.

Reggel sétáltunk a kikötőnél. Volt ott egy nagyon elegáns kinézetű uszoda-tornaterem. Az úszómedence úgy volt elhelyezve, hogy az egész falnyi ablakokon keresztül a Fujira és az óceán-öbölre lehetett látni. Ha jól értettem ezt a helyi halász-szakszervezet építette.

Ezekután begyűjtöttük az elkészült zászlóinkat. Nagyon jól sikerültek! Majd mentünk tovább a yaizui halpiacra. Hát döbbenetes volt, jó pár kört mentünk körbe és hallhattam igazi japán alkudozást is :) Tonhalra alkudtak Nagano-sanék és kemény vásárlók voltak, mert hosszas beszélgetés, telefonálás, "elmegyünk-visszajövünk" után mégiscsak máshol vették meg az ajándék tonhalat. Nade hogy az ember mélyfagyasztatott halat ajándékba teszem azt az oszakai üzletfeleinek, (mint jelen esetben) amikor a yaizui piacon sétálgat? Hát úgy, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal lehet házhoz-szállítást kérni, hogy a hal frissen érkezzen meg a rendeltetési helyére. Az ember a kofánál kiválasztja a halszeletet, kitölti a feladóvevényt és fizet. Az árus pedig hőszigetelő csomagolásban mélyhűtős kamionnal küldi az adott helyre az árut. Vannak külön erre szakosodott csomaghordó cégek. És az sem baj, ha egy másik pultnál vett adag halpasztát vagy frissen kézzel festett halász zászlót is mellécsomagoltat a vevő.

Ebédidőben már Shizukokában jártunk és angolnát ettünk. Nagyon ízletes volt. A belváros szimpatikus bevásárló helynek tűnt, de nem értünk rá, mert még naplemente előtt el kellett érnünk egy helyre, amit nemrégiben fedezett fel Nagano-san férje, amikor egy barátjával krossz motoroztak, ahol nagyon szépen lehet látni az őszi erdő színeit. Robogtunk egyre kisebb és kisebb utakon, legvégül már olyan keskeny hegyi szerpentinen, ahol sokszor egy autó fért csak el és az út olyan elhagyatott volt, sokszor majdnem felét avar borította. Mi viszont lassan már hiperűrsebességre kapcsolva vágtattunk, ami a mini Suzuki terepjáró hátsóülésén időnként elég megrázó élmény volt. De a táj és kilátás, mindent megért. Tényleg gyönyörű volt, nem csak a hegyek és az őszi színpompás erdő, hanem a Fuji is, aminek csúcsa hirtelen kibukkant a hegyvonulat mögött! Aztán nagyon hirtelen besötétedett és mi már romboltunk le a hegyről, hogy mielőbb megérkezzünk utunk következő állomására, Nagano-san szüleihez!

Ez egy hosszú út volt sötétben és párszor dugóba is kerültünk, pedig, hogy elkerüljünk egy hatalmas háromórás dugót (hétfő szünnap volt, szóval mindenki utazgatott keresztül-kasul Japánban) még le is tértünk az autópályáról. Végül csak befutottunk és eredeti japán vidéki otthont láthattam belülről, eredeti japán vidéki földművesekkel. Hatalmas élmény volt! Körbeültük a kicsi asztalkát, ami alatt egy kis gödörben ment a fűtő alkalmatosság és az asztal körül, mint egy lelógó abroszként takaró volt aplikálva, hogy a meleg bent maradjon és ne fázzon az ember lába. Sukiyakit ettünk, de volt egy nagy adag sashimi is. Mako-csan Nagano-san öccse egyből előkapott egy szemre minimum húszéves világatlaszt, hogy megkeressük Magyarországot. Nagy volt az öröme, amikor felfedezte, hogy nálunk saját városa is van: Makó. Nagano-san apja egyből hozott egy halom fényképet, ahol nem kisebb esemény van megörökítve, mint az az alkalom, amikor megnyerte a helyi virág-versenyt. Ez két évben is megtörtént egyébként. Szóba került, hogy ki-mivel foglalkozik. Ő nyugdíjazása előtt a helyi földműves-szervezetben tevékenykedett, ő volt a hír-felelős. Mondtam, hogy anyukám is a "helyi" coop-nál dolgozik, egyből megörültek, hogy tudom miről van szó :)

A vacsora nagyon finom volt sajnáltam, hogy az angolnák még mindig sok helyet foglalnak a hasamban. Nagano-san körbevezetett a házban. Láttam melyik volt az ő szobája és hol van a nagy szülei házi szentélye. Ajándékot is kaptam. A helyi fesztivál zászlaját. A fesztivált két nagy hűbérúr közti véres harcának emlékére rendezik.

Hazafelé már nem volt hosszú az út, már itt voltunk a kertek alatt. Nagano-san vette át a kormányt, mert söröztünk is, szakét is ittunk a vacsorához. Nagyon jól éreztem magam ezen a hétvégén, utolsó hétvégémen Japánban. A családi vacsora meghívás az igazi japán falusi otthonban, pedig megkoronázta a kirándulást! Azt hiszem a kíváncsiság és ezért az élmény kölcsönös volt. Állítólag Mako-san nem szokott ilyen nyílt és érdeklődő lenni a külföldi vendégekkel :)

Így mulat egy japán úr!

Először is leszögezem, hogy a Biwa tavi kirándulásunk egyáltalán nem úgy sült el, ahogy gondoltam, kicsit kiábrándító volt a környezet, de a hotel olyan élményekkel szolgált amit kár lett volna kihagyni! Még akkor is, ha közeljövőben többször is meggondolom majd, hogy akarok-e a bennem szunnyadó sznobnak kedvére tenni :)

Őszintén szólva nagyon nehéz volt a kirándulás utolsó napjára programot találni, amikor júliusban-augusztusban leültem számolni és tervezgetni. Azonban amikor véletlenül ráakadtam a Yumotokan szálló a honlapjára, éreztem hogy el vagyok veszve. Nem riasztott vissza a borsos ár a relatíve nehezebb megközelíthetőség és az ebből gyorsan leszűrhető végkövetkeztetés, hogy nem a hátizsákos turisták az elsődleges célközönség.

Tehát Biwa-tó. Biztos szép hely, de mi a tóból alig láttunk egy zsebkendőnyit, mert teljesen be van épülve a partja. És most nem arra kell gondolni, hogy Balaton, jegenyék csúnya és szép nyaralók, hanem a szokásos japán külvárosi táj. Tehát, autóárus, gyorsétterem, benzinkútbolt, DVD kölcsönző, autóárus, bérkaszárnya és autóárus. Esetleg még benzinkútbolt. Tehát lehangoló. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahol leszálltunk a vonatról az relatíve közel van (negyedóra vonattal) a tó legnagyobb városához, Otsuhoz és a vasútállomás túloldalán azért már sűrű erdő volt és alig pár épület. De a tavat (a másik irányba) nem lehetett látni a rengeteg nagy épülettől és reklámtáblától.

Előző napi kellemetlen tapasztalatunk miatt óvatosan haladtunk és megkérdeztünk egy eladó hölgyet is, hogy tényleg jó irányba megyünk-e. A hotel kívülről nem volt valami szép, de valószínűleg azért is éreztük így, mert közvetlen környezetében egy bontásra ítélt elhagyatott épület állt. Belépve viszont süppedős szőnyeg és (már amennyire én meg tudom ítélni) ötcsillagos recepció fogadott. Természetesen (mint utazásunk alatt eddig bármikor egyébként!) egyből tudták kik vagyunk és mit rendeltünk. Kaptunk egy angol nyelvű leírást, kiválaszthattuk mikor szeretnénk vacsorázni és reggelizni, majd egy kimonós "szobalány" elkísért minket a szobánkhoz, ahol egyből teát is szervírozott nekünk. Az asztalon volt pár ropogtatni való, aminek én természetesen nem tudtam ellenálni. Legfinomabb az enyhén édeskés kis halacskák voltak.

A szobához tartozott szép méretes hűtőszekrény, mosdó és vécé, vízmelegítő termosz, teáskészlet, valamint yukata, övvel és meleg felsővel és természetesen papucs. A yukata egy nyári kimonónak is nevezett hosszú köntös jellegű ruhadarab. Fürdőkben előszeretettel hordják férfiak, nők is. Sokkal egyszerűbb ruhadarab mint a kimonó és sokszor csak hétköznapi övvel rögzítik, nem a bonyolult obival. De ez egyébként is egy szolidabb fürdőköpeny jellegű ruhadarab. Mellesleg az egyiknek méretes lyuk volt a fenekénél, ami azért egy ennyire elegáns szállodában, meglepő volt. Mindenesetre másnap reggel, amikor eljöttünk úgy terítettem ki az matracra, hogy egyből lássa a takarító személyzet, mi a "hézag".

A vacsoráig, ami este hétkor volt, ismerkedtünk a szobánkkal és körbejártuk a hotelt is. Ez egy fürdőszálló, rengeteg különböző típusú forró fürdővel. Akár sajátot is lehet bérelni ötven percre. (Ez kimaradt mert érdeklődésünk a forró fürdőzés iránt nem volt egyforma :) ). Nagyon gyorsan eltelt az idő és már mehettünk is vacsorázni. Amikor beléptünk a számunkra fenntartott szobába ez a látvány fogadott. És ez még csak a kezdet volt! Volt "étlap" illetve leírás arról, hogy miket is eszünk, de persze csak japánul, sokat nekünk nem segített. A már korábban megismert hölgy hozta be az újabb és újabb edényeket. Meg noszogatott minket, hogy melyiket melegítsük, melyiket együk gyorsan, mert kiszárad, stb. Lehet hogy tudott angolul, de jól titkolta, amikor nagy bajban voltunk azért egy-két szót szólt angolul is.

Ez az úgynevezett kaiseki, a japán konyhaművészet csúcsa, ahol nemcsak az fontos, hogy mit eszik az ember, hanem, hogy milyen tányérból, hogyan van díszítve, elrendezve az asztalon, stb. Egyébként rettentő ügyes kis melegítő szerkezetek voltak. Úgy volt beállítva az összes, hogy annyi ideig melegítse az ételt, ameddig kell. Első pillanatban, amikor a felszolgálónk begyújtotta én egyből elkezdtem gondolkodni, hogyan fogjuk eloltani. De erre nem volt szükség. Volt nyers hús, ami grillezni lehetett, volt egy zöldséges húsos levesszerűség, amit ott rotyogtatott össze az ember az asztalnál. De volt még ezer más dolog. Sashimi (nyers hal), mindenféle ecetes zöldség, egy kis edény cseresznyelére emlékeztető ital, valami rettentő gusztustalan kinézetű (de szinte ízetlen) barna puding. (Ez utóbbit nem volt egyszerű feladat pálcikával enni!) Az egész menü íze közel sem volt annyira fantasztikus, mint a kinézete. Én majdnem mindent megettem (illetve megkóstoltam, mert a végére már degeszre ettük magunkat), semmi sem volt, ami kifejezetten nem ízlett volna. Ha jól emlékszem a pálmát a zöldséges-húsos leves vitte el. De nálam holtversenyben volt a sashimivel :)

Végezetül kaptunk rizst és mizólevest. Ekkor azt hittem, hogy vége a dalnak, de volt még desszert is. De hogy mi, azt már teljesen elfelejtettem.

Vacsora után minden bátorságomat összegyűjtöttem és elindultam a nőknek fenntartott egyik onszenbe. Bátorságom összegyűjtése elég hosszú időt vett igénybe, így amikor odaértem az öltöző teljesen üres volt. Itt az ember anyaszült meztelenre vetkőzik, majd bevonul, egy közös zuhanyzó helyiségbe, ahol minden zuhany mellett van egy fa dézsa, és egy alacsony kő "sámli" , tusfürdő és sampon. Az ember pedig lekucorodik és elkezdi magát lemosni. Volt ott egy hölgy, már javában mosakodott, amikor én bejöttem, de hiába próbáltam meg tovább húzni a dolgot mint ő nem sikerült, pár pillanattal előbb távoztam. Szóval az ember nagyon alaposan lemosakodik. És utána mehet be a nagy meleg vizes medencébe.

Ez mellesleg a Togenshoyo nevű nyitott onszen volt. Ügyesen megoldva, hogy nyitott legyen, de azért mégse lehessen belátni. (Tényleg így nézett ki mint a képen!) Az egésznek teljesen tündérmeseszerű hangulata volt. Főleg, hogy amint bementem, az egyetlen bennlévő vendég távozott, úgyhogy hosszú ideig teljesen egyedül voltam. (Nagyon remélem, hogy nem azért, mert megijedt, hogy a gaijin biztos nem mosakodott le eléggé.) Egyébként úgy van kialakítva a medence, hogy a két sarkánál lévők nem is látják egymást. Úgyhogy lehet hogy nem is voltam egyedül :) A víz jó hőmérsékletű volt, éppen elviselhető. Jó párszor körbe lubickoltam, gyönyörködtem a csillagos égben, elsőrangú volt!

Ide tartozott még egy gőzfürdő is, azt is kipróbáltam. Nem bírtam sokáig. Összességében nagyon jó élmény volt, kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg a többi fürdőt, mert volt még rengetegféle.

A reggeli a vacsorához hasonlóan több fogásból állt és nagyrészt felismerhetetlen volt. De megint sikerült teleennünk magunkat. Úgy döntöttünk, mivel Kiotóban úgyis kimaradt jó pár nevezetesség, inkább ott nézünk körül. Felkerestünk az arany pagodát és az ezüst pagodát. Ez utóbbi utolsó ottjártam óta sem sikerült felújítani, úgyhogy még mindig teljesen be volt állványozva. De a kert még mindig gyönyörű volt.

Végül október másodikán, csütörtök este visszaérkeztünk Sagamiharába. Szerencsére most a Shin-Yokohamától Fuchinobébe közlekedő vonaton, nem volt akkora tömeg, bár ülőhelyünk így sem volt.

Első bemelegítés a Fujihoz: Makuyama

A mai hegymászás rádöbbentett, hogy nem ártana erőteljesen készülgetnem, ha tényleg a Fujira akarok feljutni, pláne ha Nagano-san férje fogja diktálni a tempót.

Reggel nyolckor indultunk (Nagano-sanék egy kicsit késtek - bizony pedig japánok). Sajnos elfelejtettem megnézni, hány órakkor indultunk neki a hegynek, de fél tizenegykor már javában kaptattunk felfelé. Sőt én addigra már ki is voltam ütve :)

Mielőtt nekiveselkedtünk volna az emelkedőnek, egy emberke (a személyzet tagja, akik segítenek a turistáknak az információs pultnál) külön felhívta rá a figyelmünket, hogy van valami újabb fő turistaút és el ne tévedjünk.

Jó meredeken indult az ösvény és hát én azt hittem, hogy ez így indul, aztán majd csak befutunk az enyhébben emelkedő részhez. De nem futottunk. Csak maradt olyan meredek mint az elején. (Konkrétan lépcsőszerűen volt megépítve az ösvény.) És hát Nagano-san férje ment előre, mint az úthenger. A felesége szerintem csak azért maradt mögöttem, hogy ne érezzem magam annyira szerencsétlennek. Még szegény énekelni is próbált, meg beszélgetni velem, hogy elterelje a gondolataimat. De én akkor már alig tudtam két lihegés közben válaszolni. Sajna a helyzetet tovább rontotta, amikor már hányingerem is lett - valószínűleg csak a vércukrom eshetett le, mert egy kis darabka KitKat rendbe hozott. Úgyhogy a dombtetőn már egész jól voltam és utána is könnyebben ment a túra. Igaz hogy annyira meredek olyan hosszasan, mint az első menetben már nem volt. Egy lankásabb úton mentünk át egy szomszédos dombtetőre, ahol miután egy vidám nyugdíjas társaság távozott (akik közül a legidősebb is minimum félórát vert volna rám a hegymászásban), elfogyasztottuk ebédünket. Kis gázfőzőn melegítettünk vizet a dobozos tésztához, meg az útközben vásárolt onigirit ettük meg. A többes szám nem teljesen helyes, mert Nagano-sant a férje nem engedte a forró víz közelébe. Mint elmesélték egy sátorozás alkalmával az enyhén illuminált Nagano-san a forrásban lévő vizet sikeresen úgy borította a férje lábára, hogy az utána két hétig volt kórházban.

További utunk nagyrészt lejtett és csúszott. Itt-ott hófoltok voltak, a bambuszok és fenyők között. Egy sűrűbb fenyves részen Nagano-san felszerelt egy kis csilineglő harangot a hátizsákjára - ezen a területen járnak medvék és vaddisznók és az elriasztó kolomp teljesen standard japán kiránduló kellék.

A kilátás nagyon szép volt. Mindig ledöbbentem amikor az óceánt pillantottam meg - annyira furcsa, hogy hegytetőről télen tengert láthatok :)

Ahogy az út átváltott lassan utcává, amit két oldalt már nem erdő, hanem kertek határoltak, egyre több helyen láttunk kirakva mandarint, becsületkasszával. 100 jenért adtak egy kilót (lent a parkoló mellett, persze már kétszer annyi volt). Vettünk is egyet, én először nem nagyon akartam megkóstolni, mert nem vagyok nagyon oda a mandarinért, de jól tettem, hogy meggondoltam magam, mert nem volt annyira nagyon édes, mint az otthoni, amit pont amiatt a cukros víz íze miatt nem szeretek annyira. Ez inkább narancsosabb volt.

A településen ahova leértünk megnéztünk még egy kegyhelyet is. Igaz zárva volt, de nekem tetszett. Valamint vendéglátóim nagy örömére sikerült alkapni a meleg édesburgonyát áruló bácsit. Kis barkasz jellegű autóval furikázik, aminek a hátuljában van a melegítő, ahol az édes burgonyák ülnek. Van neki hangosbemondója is. Állítólag, főleg hölgyek szeretik nagyon és egyből kifutnak a házból, ha meghallják az édes-burgonyás kiabálását. Nem volt rossz az íze, de kicsit nekem sok volt egy akkora darab. Bár lehet hogy csak azért, mert újra erőltetett menetbe kapcsolt Nagano-san férje. Kicsit kezdtem is sajnálkozni magamban, hogy egész nap olyan tempóban rohangálunk, hogy alig van időm körbenézni, meg fényképezni. De aztán kiderült, hogy Nagano-san félt hogy a következő programpont bezár az orrunk előtt. Azért pedig nagy kár lett volna :)

A kirándulás után ugyanis egy helyi szabadtéri lábáztató melegvizes fürdő (onszen) meglátogatása volt a cél. Helyi forróvizes források vizét vezetik itt kis medencékbe. Mindegyik medence alja más mintájú, és a víz is más-más hőfokú. Azzal, hogy különböző helyeken nyomja az ember talpát más és más testrész bajait orvosolják a különböző medencék vizei - elvileg. Hát némelyikben elég nehéz volt lépkedni és szégyenszemre az egyik medencében még egy lépést sem tudtam tenni. Itt ilyen közepes méretű kövecskék voltak leszórva, na ez az a típus amivel a tengerparton is mindig szenvedek. Még szerencse hogy semmi baj a fülemmel, az ugyanis a fül problémákat orvosolta volna :) A parkocska bejárata előtt egy kis oltár is van emelve a két mosómedvének (racoon-nak hívták vendéglátóim és úgy beszéltek róla, mint a rókánál veszélyesebb agresszív ragadozóról, szóval lehet hogy mégsem mosómedve :) ), aki felfedezte a melegvizes források gyógyhatását. Nagyon jó ötlet volt ez a lábáztatás, teljesen rendbejött a túracipőben ki vízhólyagosodott lábam tőle.

Hazafelé a kocsiban el-elszunyókáltam, de azt még hallottam, hogy épp most van az egyik szumó-szezon utolsó meccse és a döntőt két mongóliai születésű versenyző vívja.

Vacsorázni egy sagamiharai főleg rántott csirkére (nem olyan azért mint az otthoni, sokkal világosabb a panír) specializálódott helyre mentünk. Azért volt még saláta is, meg egy-két szelet nyers hal, meg egy nagyon fura tojásleves, ami meleg volt és puding állagú. Nem volt rossz, de addigra már a fülemen is étel lógott ki. Aztán sörözés meg szakézás közben már nagyokat nevettünk Nagano-san férjével, főleg amikor közölte, hogy úgy iszom a szilvás szakét, mint a középkorú japán férfiak. A szaké aljában egy szilva van, amit sós vizben tettek el, úgyhogy elég erőteljes sós-savanyú íze van. Viszont hogy mennyire savanyítja be a szakét az a fogyasztón múlik, attól függ ugyanis mikor szedi szét apró darabokra és keveri el az itallal. (Ha jól emlékszem az alkohol talán nem is szaké volt, hanem shochu.) Elég erőteljesen sós, meg kicsit savanyú volt, de nem volt annyira vészes, mint ahogy az ember egy ilyen leírás alapján gondolná.

Megbeszéltük azt is, hogy edzenem kell még a Fuji-túrára és a következő célpont egy 1200 méteres hegy lesz valamikor áprilisban. Addig pedig minden nap gyalog közlekedek fel a hatodik emeleten lévő irodába.