Hiroshima

Kedden reggel a hiroshimai pályaudvaron csomagmegőrzőbe tettük a táskákat, majd nekiindultunk a városnak. Először a Shukkeien kertet néztük meg. Ezt a helyi földesúr a 17. században építette, eredetileg egy kínai táj mintájára csak kicsiben. (Manapság pedig a kínaiak építik meg kicsiben az indiai-kínai határ tájait, hogy ott gyakorolhassanak a katonák.) Állítólag a Shanghaitól délre fekvő Hangdzsó Nyugati tavára (kiegészítésért köszönet Sheratannak) kellene hasonlítania, de nem teszi. Mellesleg az atombomba teljes mértékben megsemmisítette, de áldozatos munkával sikerült helyrehozni. Nagyon sok sebesült itt halt meg, mert a robbanás után ide menekültek. Maradványaikat is itt földelték el, tömegsírba kerültek.

A kert szép kontrasztot alkot a háttérben emelkedő felhőkarcolókkal. Nem tudom hogy csinálják, de már Yokohamában a Sankeien kertben is feltűnt, mennyire kis külön világot alkotnak ezek a kertek a hangos, rohanó város közepén. Itt csönd van és nagy nyugalom. A tóban persze vannak teknőcök, de itt még harsány piros, sárga színű kis rákocskákat is láttunk.

A kert után a hiroshimai kastély felé vettük az irányt, sajnos egyre erősödő esőben. Hogy teljes legyen szerencsénk, az egyébként sem túl jó állapotú esernyőm is megadta magát a sorsnak. Végül a várba nem mentünk be, hiszen másnapi programpontunk a Himeji kastély lesz. Ezek a fotók a körülményekhez képest nagyon jól sikerültek. Így utólag jobban meg tudjuk nézni mik mellett sétáltunk el. A nagy esőben nem igazán fűlt az ember foga a nézelődéshez.

Következő célunk az atombomba emlék park és múzeum volt. Útközben egy uszodában vettünk egy új esernyőt is :) Körbejártuk a híres Atombomba Dómot. Majdnem pontosan efelett robbant fel a bomba (ezért nem döntötte le a falakat a lökéshullám) és úgy döntöttek megőrzik az épületet kiégett, romos állapotában. A parkban is van jó pár modern szobor, de az ömlő esőben mi minél előbb be akartunk jutni a múzeumba. A kiállítás természetesen nagyon részletes és informatív volt, de azért volt egy kis hiányérzetem. Szívesen láttam volna egy a meglevőnél mélyebb magyarázatot a ledobott bomba felépítéséről, működéséről. Persze lehet, hogy a múzeum alapítói szerint ez nem hordozna megfelelő üzenetet és nem is ez a kiállítás elsődleges célja. Én mégis úgy gondolom, hogy azért ez egy hatalmas mérnöki-tudományos teljesítmény és nagyon érdekes a fizikai háttere. Ennek ismerete és elismerése nem menti a felelősöket, akik úgy gondolták, hogy az erőfitogtatástra legalkalmasabb, ha minél több civil áldozatot sikerül felmutatniuk.

Rengeteg új politikai háttérinformációt is megtudtam. Például, hogy az előzetesen meghatározott célvárosok közé tartozott Kiotó is. Iszonyatos mázli, hogy mégsem oda dobták. Valószínűleg azért kímélték meg Kiotót, mert az akkori amerikai hadügyminiszter, Henry Stimson ott töltötte a nászútját és olyan hatással volt rá Kiotó, hogy kivetette a lehetséges célpontok listájáról. (Lehet, hogy nem ártana, ha felelős katonai pozícióban lévő embereknek tanulmányutakat szerveznének a világ különböző pontjaira.)

A célvárosokat megkímélték a "hétköznapi" bombázásoktól, hogy aztán minél részletesebben tudják tanulmányozni az atombomba hatásait. A bomba ledobása előtt légiriadó volt Hiroshimában, de amikor látták, hogy milyen kevés gép érkezik, lefújták. Az iszonyatos pusztítás teljesen váratlanul érte a lakosokat.

A kiállított dokumentumok között voltak természetesen a magyar vonatkozású, Szilárd Leó által is aláírt levelek. Elgondolkodtató volt majdnem egymás mellett látni egy levelet, amiben Einsteinnel érvelnek amellett, hogy meg kell építeni a bombát és a későbbit, amikor arról győzködik a döntéshozókat, hogy ne vessék be a bombát, hanem előbb tartsanak demonstrációt a japán küldöttségnek.

Röviden bemutatták Hiroshimát és Japánt a bombázás előtt is. Itt írtak a (főként) koreai munkaszolgálatasokról, akik közül szintén rengeteg vált a bomba áldozatává.

Számtalan tárgyi emlékkel szemléltették a bomba pusztítását. Ezek közül talán az össze-olvadt üveg palackok, valamint a város maradékát bemutató makett érzékeltették számomra leginkább a pusztítás nagyságát. Az ember első gondolata, hogy ez a terepasztal még csak félig van kész, aztán rájön, hogy bizony nem ez a helyzet. Szintén nagyon felkavaró volt az tárlat, ahol túlélők rajzait és beszámolóit állították ki. Ezeket elnézve nem tudom, hogy lehetett ép ésszel túlélni.

Volt jó pár önkéntes segítő is a múzeumban. Egy kicsit beszélt némelyikük angolul és nagyon szívesen meséltek és válaszoltak az ember kérdéseire. Így tudtuk meg, hogy 100 méterre a robbanás helyétől egy férfi életben maradt, mert éppen egy olyan épület alagsorában tartózkodott, aminek szerkezetét megerősítették hogy ellenálljon a földrengéseknek.

Volt rengeteg fénykép az áldozatokról, de ezt nem bírtuk nézni, csak átrohantunk azon a termen. Nagyon sok iskoláskorú gyerek halt meg, akiket épületek bontására rendeltek ki dolgozni. Rájuk olvadt egyenruhájuk cafatait is meg lehetett nézni. Nagy szerencse, hogy ezt a pusztítást nem lehet letagadni. Az emberi hülyeség határtalan: ahogy jópár barom a koncentrációs táborokat bélyegzi hazugságnak, biztos lennének olyanok, akik hiroshimai, nagaszakai áldozatokról állítanák, hogy nem is volt annyi, nem is volt olyan vészesen nagy tragédia.

Számomra azonban kiábrándító volt a híres lépcsőre "beégett árnyék". Ebből nem látszik semmi. Ha akarom elhiszem, hogy ott van egy árnyék. Nem tudom, hogy eredetileg jobban látható volt a folt, csak rosszul tárolták a követ, vagy csak rosszul volt megvilágítva, mindenesetre egyáltalán nem ilyenre számítottam.

Végezetül a helyreállítási munkákról és a város újjáépítéséről mutattak fotókat, dokumentumokat. Döbbenetes teljesítmény volt, amit véghez vittek, miközben sokáig (a megszállás ideje alatt, egészen 1952-ig) az amerikaiak minden fajta kutatást a bomba hatásáról megtiltottak és a beszámolókat cenzúrázták.

A múzeum unalmasabb része volt a mai atomfegyvereket, atomfegyverkezést és az elleni harcot bemutató tárlat. De pár japán kisiskolás lány feldobta a hangulatomat, mert odajöttek hozzám autogramot kérni :) Biztos valami iskolai feladat volt. Felnézek rájuk - tudom, milyen nagy bátorság kell odamenni egy idegenhez, pláne ha még a nyelvén sem tud az ember beszélni! Én hasonló koromban biztos nem mertem volna japán turistákhoz odamenni.

Sajnos az eső továbbra is teljes erőből szakadt, úgyhogy a vasútállomás felé vettük az irányt. A vonat indulásáig hátralévő időben okonomiyakit ebédeltünk ugyanott ahol tegnap is. Majd körbejártuk az egyik hatalmas áruházat, ahol immár számszerűsítettük, hogy kinek is épülnek ezek az elegáns, hatalmas bevásárlóhelyek. 11 emeletből kettőn étterem volt, egy emeletet szántak a könyveknek, egyet gyerekjátékoknak és gyerekruházatnak. Egy emeleten férfi sport és elegáns divatáru volt, míg a maradék öt szintet a női ruha, cipő, táska és szépészeti osztály uralta.