Kétarcú Shinjuku

Ideje volt bemenni Tokióba is. Kihasználtam, hogy van testőröm :) és végre így be merek nézni Kelet-Shinjukuba is. Nem mintha ha bármi veszélyes is lenne itt.

Először a nyugati oldalra mentünk, ott is a Metropolitan Government Building-be, gyönyörködni a kilátásban. Sajnos elég szürke idő volt, de a felhőkarcoló negyed így is lenyűgöző látvány. Igaz az épületek nem azok a modern, kecses épületek, mint amit az ember elképzel, de Japánban elég egyedi stílus alakulhatott ki a földrengések miatt. No meg az utóbbi évek recessziója miatt, gondolom nem is építettek mostanában újakat.

Utána átsétáltunk a keleti oldalra. Éles a kontraszt a két szomszédos környék között. Ugyanis ez egy szórakoztató negyed. Minden bár előtt áll egy-egy behívogató ember - persze az egyedülálló férfiembereket hívogatják be :) Mindenesetre nagyon mozgalmas, tarka, fényes, hangos a városrész. Érdekes volt erre is sétálni is egyszer.

Halpiac és Rózsadomb

Szombaton korán keltem (hétkor), mert a tokiói halpiac volt az utazásom célja és ugye mint minden piac délelőtt, illetve korán reggel él. Így is már majdnem kilenc volt mire odaértem. Már a metróállomáson - Toei Oedo vonalon a Tsukijishijo állomás - jó pár méterrel a föld alatt átható halszag terjengett. Még az is eszembe jutott, hogy úgy nyomatják be direkt a halszagot az állomásra, hogy minden turista tisztában legyen vele jó helyen jár. Természetesen nem ismerem az összes tokió metróvonalat, de van egy olyan érzésem, hogy az Toei Oedo Line az egyik, ha nem a legmélyebben futó vonal. Általában három-négy lépcsőforduló is van, amíg az ember lejut a vonatokig. Wikipédia szerint 48 méterrel van a föld alatt.

Tényleg nagyon sok a külföldi, ezzel szemben japán kollégáim többször kérdezték, hogy miért érdeklődnek egy halpiac irány ennyire a gaijinok. Csak a saját nevemben tudtam nyilatkozni: nekünk nincs tengerünk, viszont szeretem a halakat és az egyéb tengeri herkentyűket. Konkrétan a halszag sem zavart, sőt inkább tetszett. Csak annyi hátránya volt, hogy még éhesebb lettem tőle.

A piac külső részén jártam, ahol már a kisebb boltok az egyszerű vásárlókat szolgálják ki. Rengeteg pultnál lehetett kóstólni és nemcsak szárított, nyers, élő, szeletelt halat árultak, volt zöldséges (főként wasabi meg gomba minden mennyiségben), édesség árus, hentes és olyan helyek is ahol csak algát árultak minden méretben formában és ízesítésben. (Ez utóbbira persze csak tippelek, mert nem értettem a kiírásokat.) Csináltam jó pár fotót egy standon, ahol hokkaidói ínyencségeket, például nagy piros rákot árultak. Meg rengeteg más félelmetes, tengeri ufonautát.

Egy kicsit beljebb az igazi nagybani piac körül szűk "utcákban" helyezkedtek el további boltok és talponálló méretű éttermek. Beljebb nem mertem haladni, mert iszonyatosan nyüzsögtek a mindenféle méretű targoncák - nagyon résen kellett lenni, hogy az ember ne lépjen egyik elé sem. Kétfélé étkezde típus volt: a szusibár és a nem szusi bár. Ez utóbbiak nagy részében a helyi munkások ettek, míg a többi előtt a turisták álltak kígyózó sorokban. Hosszas tépelődés után - mégiscsak hosszú sorba kellene állni az biztos jó hely, de nagyon éhes vagyok nem tudok ennyit várni - egy olyan hely mellett döntöttem, ami előtt állt korábban pár ember, de nem sok, viszont fényképes étlapjuk volt és a különböző szettek a hangzatos A, B, C, D, E nevet (is) viselték. Maga a hely egyébként rettentő pici, talán inkább büfének lehetne nevezni. Egy hosszú asztal mögött serénykednek a szakácsok, készítik el a szusit. A vendégek (maximum talán tizenöt fér be) pedig az asztal másik oldalán ülnek bárszékeken. Mögöttük pont annyi hely van, hogy oldalazva elfér egy ember.

Minden útikönyv azt írja, hogy itt lehet olcsón szusit enni. Na nekem nincs összehasonlítási alapon, mert nem szoktam étteremben szusit enni - vagy ha igen, akkor éppen mindig meg vagyok hívva :) - de a szokásos csomagolt szusihoz képest, amit Fuchinobe állomáson szoktam venni, ez háromszor annyiba került. Persze nem lehet összehasonlítani a kettőt és egyáltalán nem sajnáltam rá a pénzt, mivel:

1. Étteremben szolgáltatásért is fizet az ember. A pincér még le is fényképezett :)
   
2. Nemcsak szusit kapok, hanem zöld teát, szép nagy adag miso levest, többféle halat.
   
3. És természetesen frissebb a hal, mint az előre elkészített dobozban.
   

Az aprócska hely hátránya, hogy nincs arra lehetőség, hogy az ember nyugodtan üldögélve emésszen. Végzett, fizet, távozik. Így aztán tele hassal, már nem volt kedvem a piaci forgatagban utat vágni magamnak. Inkább elindultam csak úgy.

Útközben találtam egy aranyos kis játszóteret. Volt hinta-panda, meg hinta-koala és talpmasszírózó járda is. Hozzátartozó részletes leírással, hogy mi mindenre jók a különböző rücskösödések.

Láttam a séta során szemetet is. Csikket, meg neylonszatyrokat. Mondjuk kutyaszart egy darabot sem.

Mivel Tokió Roppongi körzetében még nem jártam, ezt céloztam meg, mikor belebotlottam egy metrómegállóba. Elöszőr Hiroo állomáson szálltam le, hogy megnézzem az Arisugawanomiya Memorial Park-ot. Ami egyébként semmi különleges, akármilyen extrán hangzik is a neve. Egy kis parkocska, tavacskával, patakkal. Kacsák, teknőcök, madarak is lakják, valószínűleg halak is, mert láttam jó pár horgászt. Kicsit ijesztő feliratok is voltak az ösvények mellett: figyelmeztették a látogatókat, hogy veszélyes rovarok vannak a bokrokban ne lépjenek le az útról. Hát az én esetemben nagyon hatásos volt ez a kiírás :)

Itt már egyre több külföldit lehetett látni, hiszen itt található egy csomó nagykövetség is. Elsétáltam a katari, madagaszkári és dél-koreai külképviselet előtt. Ez utóbbinál jó pár rendőr álldogált. De egy titokzatos kis utcát is nagyon védtek, az elején és végén is posztolt egy-egy rendőr. Mellettük útelzáró korlátok voltak felhalmozva, hogy bármikor lezárhassák a helyet. Nem tudom ki lakhatott ott, csak két macskát láttam az egyik kertben. Nagyon csöndes környék volt, szinte el is felejtette az ember, hogy Tokióban van. Az autókon is lehetett látni hogy elit helyen járok, csomó BMW, Mercedes, egy-két Porsche, meg számomra ismeretlen, de nagy és csillogó (gondolom) amerikai márkák.

Eredetileg szépen el akartam sétálni Roppongi Hills nevű városrészre, de persze eltévedtem. Hiába volt csak 500 méterre, ha az ember mindig olyan utcákba kanyarodik be, ami éppen tetszik neki, akkor persze hogy nem jut oda. Úgyhogy végül metróztam egy megállót, hogy megint képbe kerüljek. Így jutottam az Azuba-Juban bevásárló kerületbe, ami kellemesen emlékeztetett a szokásos, kicsi európai bevásárló utcákra: kisebb, ember közeli boltok és kiülős kávéházak - továbbra is többségben a nyugati sétálókkal és vásárlókkal. Persze az árakat nem mertem megnézni :) Végül csak elérkeztem Roppongi Hills épületkomplexumához, modern üveg felhőkarcolók, viszonylag sok fa, széles utcák, szellős terek. Az Asahi tévé irodaháza előtt egy jó nagy kivetítőn ment többek között a Red Cliff című legújabb kínai hős eposz előzetese. Monumentális tömegjelenetek, várostrom, vér, verejték, meg ami kell. Japánba november elsejével érkezik, de nem hiszem, hogy tudnám élvezni kínai hanggal és japán felirattal :)

Egy magasabb szinten kisebb park volt kialakítva, padokkal, kicsit rémisztő pók szoborral (én nem mertem alatta átsétálni), és nagyon kellemes "mű-vízesésekkel". Szép látvány nyílt a Tokió Tower-re is. Található itt egy kilátó is, de nem volt kedvem felmenni, mert nagyon párás volt az idő, gondoltam nem érné meg. Viszont vettem egy erdei gyümölcs "kompótot". Igazából nem kompót, hanem jégkása, tejes vanília fagylalttal és gyümölcsökkel. Valami hihetetlenül finom volt. Pedig először a kép alapján azt hittem, hogy a jégkása az ehetetlen,de az is ízesített volt és nagyon kellemes volt a bogyókkal együtt.

Az épületekben van egy csomó elegáns bolt. Olyan elegánsak, hogy az árcédulákat nem is nagyon láttam. Van egy mozi komplexum is, egy pillanatra gondoltam rá, hogy beülök egy előadásra, de aztán láttam, hogy kétezer jen egy jegy. Úgy döntöttem maradok a yokohamai mozimnál, ahol 1800 jen a jegy a legdrágább időszakban.

Nagyon vicces volt belefutni egy szusibárba az egyik felhőkarcoló földszintjén. A hely nevére nem emlékszem de a szlogenje a következő volt: "Sushi from New York". Hát mit is mondhatnék - fantasztikus ötlet Japánba ilyen boltot nyitni :) Gondolom a new yorkiak örülnek a hazai ízeknek, és az egzotikumra vágyó japánok is gyakran keresik fel a helyet. Most utánanéztem a neten, talán a Genji cég lehetett az. Egyébként nagyon gusztusos volt a bolt. De nem volt elég halszagú, nem úgy mint a halpiacon lévő.

Útban a legközelebbi metrómegálló felé belefutottam egy könyvesboltba, ahol örömmel láttam, hogy megjelent Harry Potter utolsó kötete puhaborításban. Gyorsan be is ruháztam rá.

Hail to the Tenno, baby!

Beköszöntött az újév első olyan napja, amikor bementem Tokióba. Ez konkrétan január másodikán történt. Nagy nap ez ugyanis a császár (japánul tennó) életében, kiengedik egy kis balkonra, hogy onnan elmondhassa újévi köszöntését a népeknek. Úgy döntöttem beugrok egy kis baráti családlátogatásra tennóékhoz, nehogy sértve érezze magát - itt vagyok Japánban egy évet és még annyit se mondok neki "csocsi, csók a család":)

Mivel összeismerkedtem egy légkondi beállítás kapcsán egy koreai kolléganővel és egyben szomszéddal, együtt vágtunk neki Tokiónak. Az ő célja érthető történelmi okokból nem foglalta magába a császári család üdvözlését - ő csak ébresztő órát szeretett volna venni. Pechje volt, hogy engem szúrt ki magának :)

Mindenek előtt kerestünk egy éttermet mert ő nem evett reggelit - én meg ugye notóriusan elfelejtkezem a napközbeni evésről, szóval jó volt ez így nagyon. A kiválasztott kajálda délben nyitott, úgyhogy a fennmaradó húsz percben kerestünk neki egy órás boltot és vásároltunk is. Az étterem jó választás volt. Ilyeneket ettünk és nemcsak jól nézett ki, de nagyon ízletes is volt. Egyébként az étkezés úgy kezdődött, hogy kaptunk egy kis tányért meg kis fa morzsoló rudat, hogy azzal morzsoljuk szét a szezámmagot magunknak. Aztán önthettünk a kétféle öntet valamelyikéből hozzá. Ebbe kellett aztán belemártogatni a rántott húsit.

Gondoltam étkezés után elválnak útjaink, de Yumi (ha jól emlékszem a nevére) azt mondta jön velem szívesen. Kis szerencsétlenkedés után (nem találtam meg azt a metrót ami Shinjukuról közvetlenül megy a császári palotához, így át kellett szállnunk) megérkeztünk a palota kertjébe. Ahol hatalmas, áramló tömeg fogadott minket. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de a szervezés elsőrangú volt, így szépen tudtunk mi is áramolni a tömeggel. Először ellenőrizték a táskáinkat, aztán motozás is volt. Természetesen előtte bocsánatkérés a japán rendőrnő részéről :) Kis japán zászlócskákat is osztogattak, hogy azzal üdvözöljük az üdvözlendőket. Én elvettem a zászlót, Yumi nem. Mondtam neki, hogy koreai zászlót kellene hoznia, aztán együtt menekülhetnénk a lincséhes tömeg elől :)

Rendezetten betereltek minket egy nagyobb térre a palota kertjében, aminek egyik felét foglalta el egy hosszúkás épület. Itt volt egy üvegezett balkon, ott jelent meg a császári család rövid várakozás után. Persze mindenki örült és lobogtatta a zászlócskáit. Mikor lecsendesedtünk, a császár mondott körülbelül két mondatot, majd csönd lett. Úgy érzem a helyiek is többre számítottak. Már kezdett majdnem kínos lenni a nagy hallgatás, amikor valahol elől szóltak, hogy lehet ám megint örülni és lobogtatni, úgyhogy így is tettünk. Császárék integettek, mi meg visszaintegettünk - Yumi is csak ő zászló nélkül :) Aztán uralkodóék elvonultak és mi is kifelé vettük az irányt.

Őszintén szólva, ledöbbentem. Én egy minimum húsz perces dörgedelemre számítottam, vagy valami olyasmire mint a pápai beszédek. Már előre készültem, hogyan fogok egyik lábamról a másikra állni unalmamban és illedelmesen ásítani. Erre ripsz-ropsz lerendezték az egészet. Igazából nem is baj.

Beiktattam egy kisebb kanyart kifelé menet, ha már nyitva van a kert menjünk a hosszabbik úton. Hát az embernek mindig nagyok az elvárásai, ha valamit nagyon tiltanak. Én is azt hittem, hogy a császári palota kertje valami iszonyat jól néz ki, ha csak évente kétszer lehet bemenni. Nem volt semmi extra.

Szegény Yumit most érte a hideg zuhany - én még egy tokiói kegyhelyet is meg akarok nézni. Igazából mindegy volt melyiket, úgyhogy kiválasztottuk a legközelebbit (Kanda Myojin) és elmetróztunk Ochanomizu állomásra. Szerény japán tudásom alapján ez a Teavíz állomás :) A kegyhelynél vidám élet folyt: a bejárathoz vezető részen csomó ételárus bódé (Yumi mindjárt ki is szúrt egy koreai étel specialitást árulót), nagy tömeg, a kertben még nagyobb. Sorbanállók a különböző talizmán árusokhoz, jövendőmondó cetlisekhez. Közben valamilyen előadás is folyt egy színpadon.

Ezek után újra Shinjuku, illetve onnan hazafelé vettük az irányt. Yumi azt mondta, ő jól kifáradt, úgy érzi nem ártana neki edzenie egy kicsit. Én is ki voltam azért ütve szépen, szó se róla. Azért remélem nem ment el teljesen a kedve a velem együtt való városnézéstől.
A többi fotó ezen a linken látható.

We don't go to East Shinjiku

Vasárnapra egy rövid tokiói kirándulást terveztünk Zsolttal és a Beával a feleségével. Egyből a mélyvízbe dobtak, hiszen Shinjuku pályaudvarra mentünk be, ami a világ egyik legforgalmasabb vasút/metrópályaudvara - naponta 3 millió ember fordul meg itt. Ehhez képest egész könnyedén megtaláltuk a déli kijáratot. Sétáltunk egy kicsit a napsütésben, ilyesmiket láttunk:Aztán kiültünk egy kávézó kert helységébe. Egy másik, amerikai stílusú fánkot is kínáló hely előtt akkora sor állt, hogy először nem is akartuk elhinni, hogy azok csak ezért állnak sorba. Később arra a következtetésre jutottunk, hogy valami akció lehet, bár igazából nehezen tudok elképzelni olyan akciót, ami miatt én ennyit sorban állnék.

Egy bevásárlóközpontban belefutottunk pár karácsonyi díszítésbe (nem túl nehéz ebben az időpontban). A legdurvább egy mű fenyő dizájn volt, ahol is a fenyő tulajdonképpen műanyag játékmackóból volt kirakva. Méghozzá három színűből: feketéből, vörösből és ezüstből. Hát elég durván nézett ki.

Úgy beszéltük meg, hogy Giuseppével és Hagival is ott találkozunk, de Giuseppe nem került elő. Hagit sem volt könnyű megtalálni, végül fel is kellett hívni telefonon és csak így tudtuk megtalálni egymást. Elsőként egy olyan körzetbe vitt minket, ahol olcsóbb boltok voltak, ezért elvileg elsősorban a tizenévesek járnak oda. Arra számítottunk, hogy az egy négyzetméterre eső kihívóan/döbbenetesen öltözködő fiatalok aránya mindent felül fog múlni, de végül is egy gésának öltözött erősen kifestett enyhén borostás fiatalemberen kívül nem volt kirívó a vásárlóközönség. Viszont borzasztó volt a tömeg, egy helyben megállni sem lehetett, mert csak úgy hömpölyögtek az emberek az utcán. Ennek oka Hagi szerint, hogy közeledik a karácsony, ugye maga a hely az olcsóságáról híres és meglepően szép napsütéses vasárnap is volt.

Ezek után egy nagyobb útra értünk ki, ahol már valószínűleg nem voltak olyan olcsók az üzletek, mert ilyen neveket lehetett látni, mint Bulgari, Luis Vutton, Chanel, stb. Ennek ellenére nem éreztem, hogy kisebb lenne a tömeg, csak az út volt szélesebb :) Benéztünk az előbb felsorolt nevekhez méltó bevásárló központba. Ilyesmi látvány fogadott:

Ez már igazi karácsonyi díszítés! (Mellesleg az információnál szép kis térképes-brossurát adtak a "bolthoz", hogy el ne tévedjen az ember a 7 vagy 8 emeleten.)

Séta során felkerestük még a Jingu-Gaien utat, ahol sárga színben pompázott a gingkó fasor. Közben mint a képekről is látható teljesen besötétedett, hideg szél kezdett fújni, úgyhogy beültünk egy kávézóba, felmelegedni, mielőtt nekiindultunk volna a tokiói "városháza" (Tokyo Metropolitan Government Building) meghódításának. Este csak az egyik torony van nyitva oda mentünk fel a 45. emeletre. Helyesebben ugye csak 44., de ne legyünk kicsinyesek :) A bejáratnál gyönyörűen néztek ki a világító girlandokkal feldíszített fák:Fentről pedig ameddig a szem ellátott csak Tokió fényei világítottak. Sajnos a képeim nagy része elmosódott lett, bemozdult - de megyek én még a Metropolitan Building utcájába, csak sikerül jobb képeket is készítenem. A házak nagy részén piros fények villództak folyamatosan a helikoptereket irányítandó.

Fentről megnézhettük Kelet-Shinjukut is, ahova jobb nem menni Hagi szerint. Vagy legalábbis jobb a kivilágított főutcákon maradni. Ez a szórakózónegyed ugyanis, tele rosszlányokkal - akik természetesen nem japánok, hanem koreaiak, vietnámiak, kínaiak - és a maffiával. Hogy megint Hagit idézzem óvakodni kell az öltönyös, szürke nyakkendős, fekete kocsival közlekedő emberektől, mert azok a yakuzák. Megemlítettük neki, hogy öltönyös emberből azért van egy-kettő Tokióban, nehezen hihető, hogy mindegyikük elkerülendő :) Lehetséges hogy a szürke nyakkendő valami különös megkülönböztető jel. Természetesen Hagi az ujj-hiány felvetésemre is bólogatott, hogy az is egyértelmű jel :)

Vacsorázni egy igazi helyi kifőzdébe ültünk be, az emeleten kábé 20-25 férőhely volt, a földszinten még ennyi sem. Hagi szerint egy év végét ünneplő (忘年会) társaság számára lefoglalt asztalt adtak át nekünk, hogy ne essenek el bevételtől. Úgyhogy az alig pár perccel utánunk érkező társaságnak kicsit össze kellett húznia magát. De még ők kértek bocsánatot tőlünk folyton, hogy túl hangosak (pedig dehogy). A rendelést Hagira bíztuk és nem bántuk meg. Volt pacalszerű disznó belsőség, valami zselés anyaggal, ami állítólag zöldségből készült, de ezt nagyon nem akartuk elhinni neki. Volt még finom saláta, hurkapálcára húzott és megsütött csirkemáj, csirkebőr és csirkehús. Valamint "desszertnek" majdnem nyers csirkehús wasabival és szójaszósszal. Szomjunkat sörrel oltottuk:Mivel ezt a nagy adag sört pichának nevezik, elég sokat nevettem és vörösödtem, amikor Hagi és Zsolt megbeszélték, hogy rendeljenek-e még egy pichát, mert hogy egy nem volt elég nekik :) Vacsorát megkoronázandó meleg szakét is ittunk. Nagyon érdekes íze volt, egyáltalán nem volt tömény (szerencsére), nem volt agresszíven alkoholos sem. Valószínűleg ezért elég veszélyes is lehet :) De mi ellenálltunk a kísértésnek és nem ittunk még egyet. Hiszen holnap korán reggel Hagi is, meg én is indulunk Sapporoba, a japán VLBI szimpóziumra.

Machida állomáson búcsút vettem Zsoltéktól és hazamentem, pakolni a holnapi útra.