Búcsúbuli

Végre eszembe jutott, hogy feltöltsem a búcsúbulin készült fényképeket a netre. Döbbenten tapasztaltam, hogy erről egy szót sem írtam! Pedig nagy élmény volt :)

Ez egy nagy parti volt, ugyanis nemcsak engem búcsúztattak el, hanem Nagano-sant is, aki szülési szabadságra ment. Kilenc évig dolgozott a csoportnál! Emellett köszöntöttük az új titkárnőt is, aki az ő helyére érkezett.

Nagano-san (az ajándék szakácskönyv alapján) készített gulyáslevest. Én vettem két üveg magyar bort Machidán a Tokyu Twins áruházban. Konkrétan háromféle bort láttam ott: Disznókői Tokaji Aszút három és öt puttonyost és Disznókői Szamorodnit. Szóval úgy tűnt Disznókő meghódította Machidát :) Gondolkoztam, hogy esetleg körülnézek máshol is, de aztán mégsem tettem így. Vettem egy öt puttonyos aszút és egy francia száraz vörösbort is. Én a száraz bort ugyanis jobban szeretem, de éreztem, hogy itt azért az édes borral nagyobbat fogok aratni :) Így is volt. Főleg Sato-san dicsérte nagyon a Tokajit. Fiatal lánytól, nem is vár mást az ember :) Egyébként érdekes volt, hogy a tokajik egyáltalán nem olyan üvegben voltak, mint itthon szokás - szóval nem abban a hosszú nyakú üvegben volt, hanem a szokásos boros palackban.

A gulyásleves pillanatok alatt elfogyott. A későn jövőknek már nem is maradt! Nagyon finom volt és gazdag. Francia baguette-t ettünk hozzá, úgyhogy teljesen nemzetköziek voltunk. Nem is szólva a rengeteg japán finomságról! Megkérdezték jó előre, hogy mit szeretnék enni és én fugut kértem. Ez ugye az veszélyes hal, ha nem megfelően készítik el halálos is lehet. Persze ez nem vonatkozik mindenegyes darabkájára, de azért a romantika és borzongás megmarad. Meg persze lehet ezzel dicsekedni is :)

Szóval volt fugu sashimi. A halszeletek szinte teljesen átlátszóak és enyhén rágósak, kicsit gumiszerűek. Egyedi íze van. Azt azért nem mondanám hogy a szokásos sashimi-nál jobb íze lenne, de mindenképpen érdemes megkóstolni.

Volt szárított fugu (Doi-san hozta otthonról, ahol ő lakik ott nagyon menő a fugu halászat). Ennek semmilyen extra ízét nem éreztem, olyan volt, mint a többi szárított hal amit eddig ettem. De fugu feldolgozás fénypontja a meleg szakéban áztatott fugu-uszony volt!

Leírhatatlan érzés, ahogy az ember hajol a szakés pohara fölé, amiben finom kellemesen meleg szaké van, és egyszer csak megcsapja az orrát a döbbenetesen tömény halszag. Én szeretem a halszagot, kifejezetten jól érzem magam a "büdös" halpiacon, de ez azért nekem is kicsit sok volt. Egyébként az ital ízére nem volt rossz hatással (igazából semmilyennel sem), de azt hiszem ezzel a technikával a keményvonalas szaké ivókat is le lehet szoktatni a mértéktelen alkohol fogyasztásról :)

Búcsúvacsora

Tokiótól búcsúzván még utoljára a kardmúzeumot kerestük fel. Ez egy aprócska kiállítóterem Yoyogi park közelében, nem egyszerű megtalálni. Miközben kerengtünk a kis utcákban (egyébként nagyon kellemes, csöndes környék volt így vasárnap kora délután) összefutottunk egy másik külföldi párral, akik szintén ezt a múzeumot keresték. Végül közös erőfeszítéssel meg is találtuk. Nagyon tetszett, hogy részletes angolnyelvű leírást kaptunk a kard készítés menetéről fejlődéséről és a különböző művészeti irányzatokról, stílusokról. Pont annyi kiállítási tárgy volt, hogy abszolút kívülállóként sem untam el magam.

Este Hashimotoban találkoztunk Nagano-sanékkal, jó kis japán étterembe mentünk vacsorázni. Az egyetlen hátránya az volt a helynek, hogy a legközelebbi asztalnál elég hangosak voltak a vendégek, így néha nehezünkre esett megérteni egymást. De az ételre-italra nem lehet panasz, volt yakitori, okonomiyaki és háromféle szakét is megkóstoltunk. Végre átadtam Nagano-sannak az otthonról "rendelt" ajándékokat, terítőt, egy japán nyelvű magyaros szakácskönyvet és egy Budapest útikönyvet. Még Hiroshimában vettem neki egy biztonságos szülést elősegítő amulettet is. Azt hiszem örült mindennek :)

Yokohama, először

Ahogy a cím is sugallja alig láttam valamit Yokohamából. Viszont amit láttam az arra ösztönöz, hogy mindenképpen visszamenjek még párszor. Na meg egyébként is itt van egy köpésre (csodálkoztak is a kollégák, hogy eddig hogyhogy nem is jártam még arra) és könnyebben, átszállás nélkül és eljutok a belvárosba, nem úgy mint Tokióban. (Érdekes módon pénzben viszont ugyanott vagyok, ennyivel drágább a JR, a magán vasútvonalaknál, konkrétan az Odakyunál.)

Eredeti tervem az volt, hogy a kínai negyedet nézem meg. Japánban ez a legnagyobb kínai kolónia és minden útikönyv ezt említi első helyen. Aztán rádöbbentem, hogy tengerparti kikötővárosról van szó, irány az "óceán part", ami persze igazából csak egy öböl. Úgyhogy először a Yamashita parkban sétáltam, ami egy nagyon kellemes hatalmas virágos-zöld tengerparti korzó, egy-két szoborral díszítve. Mint például a Käthe Kollwitz jellegű asszony köcsöggel (miért ilyen morcos, amikor csomó szép virág van körötte és a gyönyörű tengert nézheti?). Aztán az unatkozó kikötői munkások által összedobott konténer alkotás. Volt még a gyerekek kedvencének tűnő vízköpő béka, hal és csatorna együttes. Persze a minden útikönyv szerint kiemelt piros cipellős kislány szobrát nem fényképeztem le, elég felhős volt akkor és úgy gondoltam úgysem fog jól látszódni. Helyette megörökítettem a földrengések indiai áldozatainak emelt kutat.

A park másik végén van az Osambashi Pier. Itt van a nemzetközi utas terminál. Sajnos éppen semmilyen nagy hajó nem érkezett, amikor arra jártam, csak egy kisebb, amit azért lefilmeztem.
Egy döbbenetes eseménynek is szemtanúja voltam itt. Két japán néni automatából italt vett és nem tudták kinyerni a visszajárót! Hiába rángatták az erre rendszeresített kallantyút. Végül valami azért csörrent, de nem volt felhőtlen az örömük, lehet hogy nem eleget kaptak vissza. Nem tudom, mi lett a végeredmény, de a japán társadalom és jövőbeni töretlen fejlődés érdekében, nagyon remélem, hogy szóltak az üzemeltetőnek, mert az ilyen események alapjaiban rengethetik meg a stabilitást az országban!

Maga a terminál egyébként hatalmas futurisztikus épület, talán egy hajót próbált formázni az építész, és a padló mindenütt fa borítású. Nagyon szép kilátás nyílik innen a felhőkarcolókra és a hatalmas óriáskerékre is. Azt írják építésekor, 1989-ben ez volt a legnagyobb a világon. Ezek most kimaradtak, de ezért is mindenképpen vissza fogok még menni Yokohamába. Most viszont a kínai negyed felé indultam. Menetközben még találkoztam egy japán MOL reklámmal is :)

Amennyire megdöbbentően kevés ember (japán viszonylatban persze) volt a Yamashita parkban, annyira nagy volt a tömeg a kínai negyedben. Persze itt az utcák is szűkösek és a rengeteg árus kipakol a boltja elé, így is foglalva a helyet. Nagy élmény volt. Japánban egyébként is szinte minden harmadik házban van valamilyen étterem, vagy büfé, de itt a kínai negyedben szinte minden házban kajálda volt. Illetve, ha ajándék bolt foglalta el a földszinti részt, akkor is kipakoltak egy-két hűtőt, vagy pultot amiről árultak az ennivalót. Természetesen szinte mindenütt lehetett kapni a kínai gőzölt gombócot (nikuman), és ugye ezt ott gőzölték, hogy friss legyen, ami az alapból harminc fok feletti hőmérsékleten még dobott egy kicsit. Nem tudom, hogy bírták az eladók, valami iszonyat munka lehet. Én még azt sem bírtam volna, hogy csak kiállítanak és azt kell kiabálnom percenként százszor, széles mosollyal hogy "Irrashaimaszeee!", meg "Ikaga deszka?!" (Ezek az alap kifejezések a vendég betessékelésére, üdvözlésére.)

Étterembe megint nem mertem menni, de az utcán egyébként is nagyon gyorsan jól laktam. Egyrészt ettem valami kis golyócskát, amin szezámmag volt és belül édes volt, aztán szintén édes, leginkább tavaszi tekercsre hajazó "tésztájú", de hosszú palacsintaszerű valamit. Sajnos a gőzgombócból rosszat választottam, mert a változatosság kedvéért az is édes volt. De legalább egy életre megjegyzem, hogy az anman az a gombóc ami édes vörösbabpasztával van töltve. Egyébként nem lett volna rossz, csak már nagyon szerettem volna valami sósat is enni. Vettem egy hideg italt is. Sárgás színű gyümölcslé volt és nagyon finom. Viszont volt egy hátulütője: az italban valamilyen barna első látásra magnak tűnő golyók úszkáltak. (Méretre talán nagyon csökött, félérett cseresznyére hajazott). Az italhoz szívószál járt, ami pont olyan vastag volt, hogy átférjen rajta egy galacsin. Érdekes élmény volt, ahogy az ember nagy örömmel szürcsöli a finom gyümölcslét és egyszercsak a szájába kerül egy csúszós, kicsit ragadós leginkább mini-mocsira emlékeztető hideg gömböc. Párat megettem belőle, mert végülis ízre nem volt rossz (mivel hogy ízetlen volt), de a végén amikor már nem tudtam úgy ügyeskedni a szívószállal, hogy ne kerüljön bele szilárd áru, akkor kidobtam. Amiért még mindig szégyellem magam, mert egy italautomata szelektív PET palackos szemetesébe dobtam, mivel más nem volt se közel se távol. (Ez a szemetestelenség egyébként teljesen normális Japánban, én is vidáman szoktam magammal cipelni zacskóban hazáig, de most teljesen kiment a fejemből a dolog, nem volt nálam megfelelő dolog, amibe biztonságosan elrejtem a nem üres műanyagpoharat.)

A boltokban természetesen rengeteg ajándék tárgyat lehetett kapni. Ahogy láttam, a sláger a csípős csili paprikát mintázó szerencse amulettek és a mindenféle fajta játék panda. Ezek közül is kiemelkedett az önjáró, lambadát borzasztó hamisan elnyikorgó panda. A japánok valószínűleg rettentő módon élvezik a gagyi ilyen tömegben való látványát. Szerintem otthon kellene szervezi japán turistáknak jobbfajta magyar gagyi-piacra is kirándulást, nagyon örülnének az egzotikumnak :)

Voltak még szebbnél szebb kínai mintájú női selyemblúzok, ruhák is. Egyrészt az iszonyat melegben nem kívántam ruhákat nézegetni, próbálni, másrészt éltem a gyanúperrel, hogy nem a hozzám hasonló tehén méretű gaijin nőknek készültek a darabok. Úgyhogy nem sokat fájdítottam a szívem a látványukkal.

A boltok mellett persze azért belefutottam egy igazi díszes kínai szentélybe is. Nem volt kiírva, hogy nem szabad, úgyhogy lefényképeztem a belső részt is. Végül dobtam cserébe az isteneknek egy öt jenest.

Természetesen mi mást reklámoztak volna úton-útfélen a kínai negyedben, ha nem a Kung-Fu Panda című filmet :)

Még lehetett volna nézelődni, de egyrészt elfáradtam, másrészt féltem, hogy nagyon leégek. Ideje beszerezni egy napvédő krémet.

Még Yokohama állomáson gondoltam kiszállok és megkeresem a könyvesboltot, ami elvileg a Sogo áruház hetedik szintjén van. Hát Shinjuku meg Tokyo is baromi nagy állomás, de lehet hogy az újdonság varázsa miatt, de itt Yokohamán baromira ledöbbentem. Egy akkora aluljárón közelítettem meg a Sogo-t, ami szélességében a Nagykörúttal vetekedett. Csak ugye itt teljes széltében hosszában emberekkel volt tele. Két oldaláról további utak nyíltak, különböző boltokhoz, áruházakhoz. Amikor végre a Sogohoz értem, kiderült, hogy az is valami óriási hely. (Ez aztán az igazi fogyasztói társadalom - jutott eszembe.) Valószínűleg a tömeg extrém nagy volt, mert július első két hetében leárazást tartanak. Még szerencse hogy célirányosan mentem, így csak egy órát töltöttem a hetediken a papír írószer részleg felfedezésével. A könyvesbolt idegennyelvű kínálata elég gyér volt (és akkor visszafogottan nyilatkoztam). De mégis sikerült két könyvet is vennem és végülis így jobb volt, nem kerültem a nagy választék miatt döntésképtelen helyzetbe. Az étel részlegen már nem is mertem körülnézni, pedig volt egy-két csokoládés pult, olyan termékekkel, mint például a Chocoelixir. Na például ezért is vissza kell még oda menni :)

A japán gyümölcsleves-ital teszt

Megkóstoltam a gyümölcsleves inspirálta üdítőt! Nem rossz :) Hasonlít a gyümölcslevesre, de csak éppenhogy, úgyhogy még tűréshatáron belül van nálam. Valószínűleg a keményvonalas gyümölcslevesesek azt mondanák, hogy semmi köze hozzá :)

Egyetlen hátránya, hogy az én ízlésemnek túl édes, pedig savanyú is. Leginkább híg joghurtos-gyümölcsös italra hasonlít. A barack ízét érezni rajta, de a mangó agresszívabb.

Szegény Asaki-san még nem tudja, hogy milyen merénylet készül ellene. Úgy döntöttem, a szokásos szépen csomagolt édesség mellé kap még a család ajándékba ilyen üdítőt is.

Ez itt a reklám helye

Olyat láttam tegnap a vonaton, amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Ezt:

Akkor most következzen a dekódolás. Először is látható egy "Inspiration from Hungary" felirat az üveg alján. Aztán fent egy néni fényképe, ami fölött a (ügyetlen szabadfordításom szerint) magyar anya felirat látható. Ezenkívül a néni tényleg szép magyarosan hímzett kötényt visel a hasonlóan terített asztalnál. Mellesleg nekem ismerős is egy kicsit az arca, mintha láttam volna már tévében, de persze lehet hogy tévedek.

Na de mit is főz a magyar anya? Hát gyümölcslevest! Gondolom honfitársaim nagy örömére. (Nálam mondjuk egyike azon kevés ételnek, amit nagyon messzire próbálok elkerülni, sajnos.)

Mekkora a valószínűsége, hogy én Machidáról Fuchinobe felé menet a JR Yokohoma line egy vonatján az alábbi hirdetéssel találkozom? Természetesen amint tehetem megkóstolom a terméket - titkoban reménykedve, hogy nincs köze a gyümölcsleveshez :)

Újabb fejlemények: Utánanéztem a Kirin honlapján és egy kis reklám videót találtam a termékről. Ez egyébként egy világ konyhája nevű sorozat része, erről is van videó. Ha jól értem valami citromos limonadé jellegű ital is van, ami olasz recepten alapul.

Pénzügyek

Ma belenéztem a pénztárcámba és csodálkozva vettem észre, hogy kétféle 1000 jenes bankjegy lapul benne. Szerencsére semmi gond nincsen, mint kiderítettem az egyik egy régebbi kiadás, de azt is lehet használni. A ma használatos 1000 jenesen Hideyo Noguchi van, aki a wikipédia szerint bakteorológus volt. Én eddig meg voltam győződve hogy valami lánglelkű költő a képe alapján. A régebbi 1000 jenesen Natsume Soseki képe volt. (Őt baromi konzervatív politikusnak néztem). Soseki híres költő-író volt a Meiji időszakban. Ebből is látszik, hogy nem szabad egy kép alapján ítélni :)

Egyébként egy kérdésre válaszolva, tényleg nem láttam még gyűrött papírpénzt. Eddig fel sem tűnt, de se kicsit "beleharapott", se összefirkált, se semmilyen módón károsult papírpénzzel még nem találkoztam. A boltokban is szinte mindenütt egy külön tálcára helyezi az ember a pénzt és kapja a visszajárót.

Egy másik kérdésre válaszolva, az automatákból vásárolható palackos italok ára 110 és 160 jen között mozog. Ezek nagyrészt a különböző ásványvizek, hűtött vagy forró teák fél vagy negyed literes kiszerelésben. Pehelypalackban árulnak kávét is, de azt még sosem vettem. Valamint a kóláról sem tudok nyilatkozni, az ilyen automatákban ugyanis általában nincs kedvemre való tea, úgyhogy nem tanulmányozom őket hosszasan. Az intézetben van kifejezetten "beltéri" kávéautomata, ami poharas kávét, forró csokit ad (például Nestlét is). Ezek 70 jenbe kerülnek, ami nekem baromi olcsónak tűnik.

Első bemelegítés a Fujihoz: Makuyama

A mai hegymászás rádöbbentett, hogy nem ártana erőteljesen készülgetnem, ha tényleg a Fujira akarok feljutni, pláne ha Nagano-san férje fogja diktálni a tempót.

Reggel nyolckor indultunk (Nagano-sanék egy kicsit késtek - bizony pedig japánok). Sajnos elfelejtettem megnézni, hány órakkor indultunk neki a hegynek, de fél tizenegykor már javában kaptattunk felfelé. Sőt én addigra már ki is voltam ütve :)

Mielőtt nekiveselkedtünk volna az emelkedőnek, egy emberke (a személyzet tagja, akik segítenek a turistáknak az információs pultnál) külön felhívta rá a figyelmünket, hogy van valami újabb fő turistaút és el ne tévedjünk.

Jó meredeken indult az ösvény és hát én azt hittem, hogy ez így indul, aztán majd csak befutunk az enyhébben emelkedő részhez. De nem futottunk. Csak maradt olyan meredek mint az elején. (Konkrétan lépcsőszerűen volt megépítve az ösvény.) És hát Nagano-san férje ment előre, mint az úthenger. A felesége szerintem csak azért maradt mögöttem, hogy ne érezzem magam annyira szerencsétlennek. Még szegény énekelni is próbált, meg beszélgetni velem, hogy elterelje a gondolataimat. De én akkor már alig tudtam két lihegés közben válaszolni. Sajna a helyzetet tovább rontotta, amikor már hányingerem is lett - valószínűleg csak a vércukrom eshetett le, mert egy kis darabka KitKat rendbe hozott. Úgyhogy a dombtetőn már egész jól voltam és utána is könnyebben ment a túra. Igaz hogy annyira meredek olyan hosszasan, mint az első menetben már nem volt. Egy lankásabb úton mentünk át egy szomszédos dombtetőre, ahol miután egy vidám nyugdíjas társaság távozott (akik közül a legidősebb is minimum félórát vert volna rám a hegymászásban), elfogyasztottuk ebédünket. Kis gázfőzőn melegítettünk vizet a dobozos tésztához, meg az útközben vásárolt onigirit ettük meg. A többes szám nem teljesen helyes, mert Nagano-sant a férje nem engedte a forró víz közelébe. Mint elmesélték egy sátorozás alkalmával az enyhén illuminált Nagano-san a forrásban lévő vizet sikeresen úgy borította a férje lábára, hogy az utána két hétig volt kórházban.

További utunk nagyrészt lejtett és csúszott. Itt-ott hófoltok voltak, a bambuszok és fenyők között. Egy sűrűbb fenyves részen Nagano-san felszerelt egy kis csilineglő harangot a hátizsákjára - ezen a területen járnak medvék és vaddisznók és az elriasztó kolomp teljesen standard japán kiránduló kellék.

A kilátás nagyon szép volt. Mindig ledöbbentem amikor az óceánt pillantottam meg - annyira furcsa, hogy hegytetőről télen tengert láthatok :)

Ahogy az út átváltott lassan utcává, amit két oldalt már nem erdő, hanem kertek határoltak, egyre több helyen láttunk kirakva mandarint, becsületkasszával. 100 jenért adtak egy kilót (lent a parkoló mellett, persze már kétszer annyi volt). Vettünk is egyet, én először nem nagyon akartam megkóstolni, mert nem vagyok nagyon oda a mandarinért, de jól tettem, hogy meggondoltam magam, mert nem volt annyira nagyon édes, mint az otthoni, amit pont amiatt a cukros víz íze miatt nem szeretek annyira. Ez inkább narancsosabb volt.

A településen ahova leértünk megnéztünk még egy kegyhelyet is. Igaz zárva volt, de nekem tetszett. Valamint vendéglátóim nagy örömére sikerült alkapni a meleg édesburgonyát áruló bácsit. Kis barkasz jellegű autóval furikázik, aminek a hátuljában van a melegítő, ahol az édes burgonyák ülnek. Van neki hangosbemondója is. Állítólag, főleg hölgyek szeretik nagyon és egyből kifutnak a házból, ha meghallják az édes-burgonyás kiabálását. Nem volt rossz az íze, de kicsit nekem sok volt egy akkora darab. Bár lehet hogy csak azért, mert újra erőltetett menetbe kapcsolt Nagano-san férje. Kicsit kezdtem is sajnálkozni magamban, hogy egész nap olyan tempóban rohangálunk, hogy alig van időm körbenézni, meg fényképezni. De aztán kiderült, hogy Nagano-san félt hogy a következő programpont bezár az orrunk előtt. Azért pedig nagy kár lett volna :)

A kirándulás után ugyanis egy helyi szabadtéri lábáztató melegvizes fürdő (onszen) meglátogatása volt a cél. Helyi forróvizes források vizét vezetik itt kis medencékbe. Mindegyik medence alja más mintájú, és a víz is más-más hőfokú. Azzal, hogy különböző helyeken nyomja az ember talpát más és más testrész bajait orvosolják a különböző medencék vizei - elvileg. Hát némelyikben elég nehéz volt lépkedni és szégyenszemre az egyik medencében még egy lépést sem tudtam tenni. Itt ilyen közepes méretű kövecskék voltak leszórva, na ez az a típus amivel a tengerparton is mindig szenvedek. Még szerencse hogy semmi baj a fülemmel, az ugyanis a fül problémákat orvosolta volna :) A parkocska bejárata előtt egy kis oltár is van emelve a két mosómedvének (racoon-nak hívták vendéglátóim és úgy beszéltek róla, mint a rókánál veszélyesebb agresszív ragadozóról, szóval lehet hogy mégsem mosómedve :) ), aki felfedezte a melegvizes források gyógyhatását. Nagyon jó ötlet volt ez a lábáztatás, teljesen rendbejött a túracipőben ki vízhólyagosodott lábam tőle.

Hazafelé a kocsiban el-elszunyókáltam, de azt még hallottam, hogy épp most van az egyik szumó-szezon utolsó meccse és a döntőt két mongóliai születésű versenyző vívja.

Vacsorázni egy sagamiharai főleg rántott csirkére (nem olyan azért mint az otthoni, sokkal világosabb a panír) specializálódott helyre mentünk. Azért volt még saláta is, meg egy-két szelet nyers hal, meg egy nagyon fura tojásleves, ami meleg volt és puding állagú. Nem volt rossz, de addigra már a fülemen is étel lógott ki. Aztán sörözés meg szakézás közben már nagyokat nevettünk Nagano-san férjével, főleg amikor közölte, hogy úgy iszom a szilvás szakét, mint a középkorú japán férfiak. A szaké aljában egy szilva van, amit sós vizben tettek el, úgyhogy elég erőteljes sós-savanyú íze van. Viszont hogy mennyire savanyítja be a szakét az a fogyasztón múlik, attól függ ugyanis mikor szedi szét apró darabokra és keveri el az itallal. (Ha jól emlékszem az alkohol talán nem is szaké volt, hanem shochu.) Elég erőteljesen sós, meg kicsit savanyú volt, de nem volt annyira vészes, mint ahogy az ember egy ilyen leírás alapján gondolná.

Megbeszéltük azt is, hogy edzenem kell még a Fuji-túrára és a következő célpont egy 1200 méteres hegy lesz valamikor áprilisban. Addig pedig minden nap gyalog közlekedek fel a hatodik emeleten lévő irodába.

Sapporo

Fél hatkor indultunk Kaj Wiikkel a vendégházból, hogy elérjük a Fuchinobéről 6:04-kor induló vonatunkat. Ami olyan jól sikerült, hogy bő tíz percet várhattunk még az állomáson. Végülis háromszor szálltunk át mire Haneda reptérre értünk. Volt olyan is, hogy egy percünk volt az átszállásra, de még így is sikerült a dolog. Az egyik vonaton (ami Yokohamáról indult) megtapasztalhattam, milyen is a reggeli japán csúcsforgalom. Nemcsak hogy elesni nem tudtam volna, de egy hölgy táskája olyan kellemetlenül belém nyomódott, hogy teljesen kígyózó formát kellett felvennem.

Reggelit a reptéren ettünk. Nagyon szép volt a kilátás, de sajnos a fényképeken nem sikerült ezt visszaadni. Beszálláskor ért nagy meglepetés. Ugye kis helyi, országon belüli utazásról van szó, alig másfél óra repülési idővel, így nem számítottam rá, hogy nagyobb géppel fogok utazni, mint eddig bármikor: emeletes jumbóval! És majdnemhogy tele is volt. A kilátásra nem lehetett panasz, gyönyörű, hófödte hegyvidéket, tengert, tengeren hajókat, Hokkaidón havas tájat lehetett látni. Talán még mást is, de alig bírtam nyitva tartani a szememet, sajnos fénykép sem készült ezért sok.

A reptéren Murata-san és Asada-san gyűjtött be minket, miközben mi a feladott csomagjainkat vártuk. Majd egy-másfél órás vonatozás után értünk be Sapporoba. Ismét elragadó tájat lehetett látni a távolban, de az álmosság megint győzött. A pályaudvarról a hotelbe rohantunk, letenni a csomagokat. Hotel Monterey - rettentő elegáns hely. A szobában van minden, nemcsak hajszárító, papucs, türölköző, hanem pizsama, fogkefe, fogkrém, teafőző is. Az ágy akkora, hogy hárman elférnének benne.

Ebédre vettünk pár dolgot a pályaudvaron, majd futottunk Hokkaido egyetemre, ahol a szimpóziumot tartják. Itt aztán szembesültem a valósággal, hogy tényleg csak Kaj és én vagyunk itt nem japánok, és bizony minden előadás a miénket kivéve ékes japán nyelven fog folyni. Hát többször is lehanyatlott a fejem, de legalább örömmel nyugtáztam, hogy a helyiek sem bírták jobban a terhelést.

Első este egy eredetileg fukuokai születésű, de 12 évet Hokkaidoban töltött geodéta (Ichikawa-san, ha jól emlékszem) vitt el vacsorázni párunkat (Murata-san, Asada-san, Hiroshi-san volt ott a JAXA-ból, és ketten a Kashima Űrközpontból). Volt végre névjegy cserélgetés is :) A vacsora nagyon finom volt. Volt többek között szusi, helyi illetőségű nagy rák, kétféle főtt hal, helyben az asztalnál megsüthető csirke hús valami sárga, zöldséges lében. A sör mellé adtak sörkorcsolyát: polip kart. Ott figyeltek rajta a tapadókorongok. Tényleg most így belegondolva nem is volt rizs. Nem volt éjszakába nyúló ivászat, mert másnap Murata-sannak, Kashima-sannak, Kajnak és nekem is előadást kellett tartanom.

Hiroshi-san egyébként megemlítette, hogy december 29. és január 3. között senki nem lesz ISAS-ban, mert mindenki az évvégét-évkezdést ünnepli családi körben. El kellene utaznom valahová, de lehet hogy már késő ilyenkor helyet foglalni bárhova :( Mindenesetre azért beszélek még erről a többiekkel, meg főleg Murata-sannal, hogy tényleg elmehetek-e :) Eddig ötletek amiket kaptam: Hakone, de ott már szinte biztos hogy nincs hely és/vagy nyitott szálló, illetve Kaj említette Okinawát, ami nem is hangzik rosszul. Most nincs ott olyan meleg, nincs szezonja, talán tömeg sincsen meg drágaság sem.

Az előadás jól sikerült, de kicsúsztam a megengedett időkeretből. Így nem is tudtam minden kérdésre válaszolni, még szünetben is megkerestek.

Ebédelni az egyetem kantinjába mentünk. Gyors pillantást vetettem az aznapi menü ajánlatra és az "A" jelű mellett döntöttem. A másik valahogy nagyon szokásos európainak tűnt. Mint később kiderült, a "B" már el is fogyott. Neve pedig nem volt más, mint hús szafttal magyar módra!

A konferencia vacsora kedd este volt. A helyi szervezők figyelmeztették a társaságot, hogy ne várjanak valami nagy dolgot. Pedig végül nem lehetett panasz a menüre. Megint volt rák, szusi, kétféle meleg étel is, de ezt már nem kóstoltam meg, tele voltam a többi finomsággal. Beszélgettem többek között Asada-sannal, aki megint kezdte kérdezgetni meg fogom-e hosszabítani az ittlétemet, stb. Végül kijelentette, hogy ha szakítanék a barátommal ő be tudna mutatni pár ismerősének, majd kis gondolkozás után közölte, hogy igazándiból sok ismerősének...

Fél kilenckor indultunk vissza a hotelbe, de aztán megálltunk egy ivóhelynél. Igazi japán hely volt: cipőt le kellett venni és voltak kis cipő tároló szekrények. Ilyen kisebb-nagyobb paravánnal elválasztott szeparék voltak. Mi 12-en kaptunk egy három asztalosat. Alacsony asztalok voltak, de nem kellett összehajtogatott lábbal ülni, mert az asztal alatt volt egy "gödör" (mélyedés), ahova a lábunkat tehettük. Mi hideg szakét ittunk (ha jól emlékszem gindzsó változatot, 吟醸酒). Kis tányérkába teszik a poharat, amit aztán úgy csurig töltenek, hogy ki is folyik, bele a tányérba, aztán persze abból is kiisszák az italt. A társalgás először a japán és magyar esküvőkről folyt. A két házas ember az asztalnál elmesélte saját élményeit, én meg a barátnőim esküvőit. Aztán "ijesztgettek" azzal, hogy hány különböző dialektus létezik Japánban. Például kiderült, hogy mindahárom asztaltársam Fukuokába valósi, de három különböző helyről, úgyhogy ők is különböző nyelvjárásban beszélnek - beszélnének, ha nem "Hochjapanisch"-t beszélnének :)

A szaké-korcsolya szusi volt és csigaszerűség. De Murata-san figyelmeztetett, hogy az kagyló, úgyhogy csak kioperáltam a házából és egy mikroszkópikus méretű darabját megkóstóltam (szerencsére nem lett tőle semmi bajom). Jó íze volt, kár, hogy nem ehetek ilyet. Ezek az ital mellé adott ételek azért érdekesek, mert úgy tűnik nagyrészt inkább édeskések és nem sósak, mint nálunk. Legalábbis amiket eddig ettem.


Másnap (nem volt másnap :) ) délig voltak előadások. Aztán tömegesen elvonultunk egy csípős-kajás helyre. Helyi (modern) specialitás a csípős curry. Öt csípősségi fokozatból lehetett választani (egyes nem csípős ötös meg rettenet), én hármast kértem. Hááát húú, lehet hogy jobban jártam volna egy kettes fokozattal, de akkor sosem tudom meg milyen a hármas :) Mindenesetre rettentően ízletes volt! Volt benne padlizsán, meg sütőtök és ezek finom édeskés ízükkel üdítően hatottak, a csípős szaft kanalazása közben. Az egyetlen hátránya az volt, hogy rántott csirkecombot adtak hozzá és ez így már nekem sajnos túl sok volt. Ott hagytam majdnem az egész combot. Sajnáltam nagyon.

Ebéd után még volt egy-két óránk, úgyhogy sétáltunk a városban. A legmegdöbbentőbb és legviccesebb a Weichnachstmarkt volt, ami a februári hó- és jégfesztiválra fenntartott utca egyik végében volt. Az egyik bódéból, nagyhangú, nagybajuszú európai (?) eladó vidáman németül társalgott japán vásárlójával :)

Sajnos nem sokat időztünk, pedig van nem túl messze halpiac is, de ötkor indult a gépünk és az odavonatozás is eltart egy, másfél órát. A repülő (megint nagy emeletes gép) dugig volt, legalábbis ahol én ültem nem láttam egyetlen szabad helyet sem a közelemben. A legfárasztóbb az út "vége" volt: Hanedáról Fuchinobére tovább tartott az út, mint Sapporóból Hanedára. Mondjuk azzal hogy a lassabb vonatot választottuk (Murata-san hathatós közreműködésével) legalább megúsztuk az esti csúcsforgalmat.