Búcsú Takao-santól

Mégegyszer mindenképpen el akartam menni Takao-sanra a közeli kiránduló helyre, megnézni az őszi leveleket. Ez az időszak Japánban a cseresznyafa-virágzáshoz hasonlóan kedvelt kiránduló, piknikező (természetben lerészegedő) szezon.

Sajnos az időjárással megint nem volt szerencsém. Éppen csak hogy nem esett az eső, de nagyon szürke volt az ég, úgyhogy Tokió ismét láthatatlan volt. Jó volt friss levegőn lenni, meg felmászni a hegyre, megnézni a szentélyeket és piros sapkás szobrokat újra. De olyan depressziós színe volt mindennek, hogy végül alig csináltam csak egy-két fotót. Végre azonban nem felejtkeztem el, arról, hogy a hegycsúcsra is elmenjek. Ott viszont a rossz idő ellenére akkora tömeg fogadott, hogy pár elrettentő fénykép készítése után inkább elmenekültem.

A vonaton visszafelé két idősebb bácsi állt meg a mellettem és láttam, hogy azt próbálják eldönteni melyikük üljön le a mellettem lévő egyetlen szabad helyre. (Mellesleg már feltűnt, hogy általában a mellettem lévő szabad helyeket foglalják el utoljára a vonaton.) Úgyhogy felálltam és átadtam nekik a helyet. Természetesen hajlongások közepette megköszönték, de jó pár perc múlva, az egyikük felállt és odajött hozzám, hogy egy nagyon udvarias és teljesen kerek angol mondatban köszönje meg mégegyszer. Kifejezetten emiatt gondolták ki és rakták össze a mondatot (amennyire én meg tudom ítélni tökéletes angolsággal). Megható volt.

Fuji

Az eredeti terv úgy szólt, hogy Nagano-sanék az ISAS-hoz jönnek kocsival vasárnap korán reggel (háromnegyed nyolcra), felkapnak és megyünk. Tíz óra körül, valahol úton, már a Fuji közelében egy parkolóban felvesszük Saito-sant (az idősebb ismerőst, aki szintén jönne hegyet mászni), majd kb. 11-kor indulunk neki a hegynek. Végül ebből nem lett semmi, mivel egész múlt héten, sőt még szombaton is esett, sőt felhőszakadás is jutott majd minden napra (dörgéssel-villámlással), Saito-san berezelt és visszalépett a Fuji mászástól. De ekkor már sem Nagano-san férje, sem én nem akartuk annyiban hagyni a dolgot. Szombaton este abban állapodtunk meg, hogy legalább teszünk egy próbát, ha nagyon borzasztó az időjárás legföljebb visszafordulunk. Így viszont elegendő volt 9-kor indulni reggel.

Ez nekem azért is jött jól, mert kipihenhettem magam, miután szombati nap nagy részét mászóbot keresésével töltöttem. A JUSCO szupermarketben ugyanis szőrén szálán eltűnt az a sport részleg, ahol nem is olyan régen egy nadrágot vettem. (Úgy emlékeztem az áruház mellett is van egy nagy sportszer bolt, de azt sem sikerült megtalálnom.) Végül Machidán sikerült bevásárolnom.

Szóval vasárnap reggel kilenckor útnak indultunk. Körülbelül másfél, két órát tartott az út. Nagyon szép hegyek között kanyarogtunk. Szépen sütött a nap, a héten talán először. Jó pár motorost is láttunk az út során. Az egyiküket Nagano-san le s fényképezte. A motoros mögött ugyanis két dobozban két kutya foglalt helyet és vidáman nézelődtek jobbra-balra, láthatóan élvezték a száguldást. Megálltunk ebédet venni, majd letettük Nagano-sant Yamanaka tó partján, ahol megszállt, amíg mi visszaérünk. Végül dél körül értünk az ötödik szinten lévő parkolóhoz (ez 2000 méteren van), ahol a Subashiri út kezdődik. Elfogyasztottuk az ebédet, felöltöztünk (vízálló nadrág, pulóver, sapka) és elindultunk. Nagano-san férje vett egy botot is. Ezek egyszerű fa botok, amibe minden állomáson (pénzért) belepecsételik az adott szint jelzését. Hiába kapacitáltak, hogy vegyek én is, milyen jó emlék lehet és postán is haza tudom küldeni, nem volt kedvem felcipelni a hegyre. (Végül kiderült, hogy jól döntöttem - de erről majd később.)

Meglepően jól ment a mászás. A hatodik szintig szinte végig erdőben haladtunk. Az út általában keskeny volt és én mentem elől, hogy gyengébbként diktálhassam a tempót. Esni nem esett, csak felhős volt az ég és szürke. A hatos szinten (pontosabban új hatos szinten), kb 2400 méteren pihentünk egy kicsit. Egy nagyobb társaság jó pár külföldivel is üldögélt ott, csináltak kettőnkről képet. Később többször találkoztunk velük. Ők a nyolcadik szinten aludtak és napfelkeltére mentek fel a csúcsra. Egyikükre csak úgy hivatkoztunk "the businessman" - nem volt hegymászáshoz öltözve: esernyővel és oldaltáskával ment neki a Fujinak. Végül mégis előttünk ért fel és ért le (valószínűleg). A hatos szint után már nem erdőben haladtunk, de szép virágok voltak az út mellett. Felfelé nem láttunk, az út beleveszett a sűrű felhőkbe, de lefelé pillantva néha felszakadozott a szürkeség és elővillant a kék ég. Sőt egyszer a lenti rizsföldeket is lehetett látni. Ez nagyon érdekes élmény volt, ugyanis meg voltam győződve, hogy abban az irányban az eget kellene látnom. De Nagano-san férje megerősített, hogy az bizony nem délibáb, hanem tényleg a hegy lábánál elterülő földek. Az érzést, ahhoz tudnám hasonlítani, amikor Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című sci-fijében feltérképezik a hatalmas hengeres idegen űrhajó belsejét és annak "felfelé" görbülő "talaja" párszor összezavarja az űrhajósokat.

Végül kevesebb mint három óra alatt felértünk a hetes szintre (3090 méterre), ahol a szállásunk is volt. Kellemesen fáradt voltam, de akár tudtam volna még tovább menni - úgyhogy összességében nagyon elégedett voltam magammal. A hálóteremben emeletes fekvőhelyek voltak - valószínűleg jó zsúfolt lehet főszezonban, de most nem volt tele. Bár ahol mi aludtunk, ott az egész szint tele volt, nyolcan voltunk egymás mellett. A folyosó közepén volt egy fűtő alkalmatosság is. A lakók ingyen és bérmentve használhatták a vécét (egyébként 200 jen egy "menet" a menedékházakban). Sőt még másnap lefelé jövet is betérhetünk a kis igazoló cetlinkkel. (A szállás vacsorával és reggelivel 9000 jenbe került, amúgy.) A vécé egyébként kellemes meglepetés volt, természetesen vízöblítés nincs - illetve az van hogy az ember egy ott álló vödörből öblíti le a terméket - de rendes kerámia piszoárok, és vécécsészék vannak.

Amíg vártuk a vacsorát, kint üldögéltünk, néztük az újabb érkezőket, akik pihentek tíz perceket, aztán indultak tovább. Nem túl hosszas rábeszélésre vettem egy adag meleg szakét, Nagano-san férje pedig vörösbort ivott, amit kis műanyag palackban hozott fel. (Az árak természetesen tükrözték a hely nehézkes megközelíthetőségét.) Ahogy vidámabbak lettünk, kiderült az is, hogy nem volt baj, hogy én mentem elől végig, mert útitársam elégedett volt a hátsó felépítményem nyújtotta "kilátással" :)

Fél hat körül került sor a vacsorára. Név szerint hívtak be minket a házba, hogy le ne maradjunk róla. Nekem ízlett minden, de a legfinomabb a leves volt! Legszívesebben vittem volna belőle termoszban :) Az étkezőben jó pár festett, írott fa panelt lehetett látni. Ezek pár száz évvel ezelőtt kerültek ide. Akkoriban nem volt olyan egyszerű eljutni a Fujihoz, ezért nagyobb társaságok, céhek választottak maguk közül egy képviselőt és összedobták az utazáshoz szükséges pénzt. Az illető pedig elhozta magával az adott csoport tábláját. Többek között a legősibb szakma művelői is küldtek ilyet a Fujira.

Korán lefeküdtünk, hogy aztán korán tudjunk kelni. Nem is volt először gondom az elalvással, de aztán nagyon meleg lett a hálóban egyre idegesebb lettem a másnapi mászás miatt, úgyhogy sokszor felébredtem és forgolódtam. Végül négy óra előtt keltett fel Nagano-san férje és félóra készülődés után elindultunk. A reggelit szépen becsomagolva kaptuk, eltettük, hogy majd később fogyaszthassuk el. Egyébként a menedékházból kilépve gyönyörűszép csillagos ég fogadott. Lefelé voltak felhők, de nem volt összefüggő, sok város fényeit is látni lehetett odalent. Felfelé pillantva pedig lehetett látni a mászók fejlámpájának fényeit.

Már az első pár lépés után éreztem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű nap, mint a tegnapi. Egyrészt a sötétben sokkal fárasztóbb volt a mászás, hiába volt mindkettőnknek lámpája. Bár amit nekem adtak kölcsönbe az elég halovány volt, mondták, hogy vegyek bele elemet, de elfelejtettem. A levegőm is hamar elfogyott, még álmos is voltam egy kicsit. Elképzelni sem tudom, hogyan tudják rengetegen az egész mászást éjszaka lebonyolítani. Az ugyanis az általános, hogy napfelkeltére érjenek fel a csúcsra. Szerencsére nekünk nem volt ilyen tervünk, így legalább menetközben is lehetett élvezni a kilátást, a tájat és nem csak a felérkezésen volt a hangsúly. Amint elkezdett világosodni én is egyre jobban lettem. Nem kellett még arra is koncentrálnom, hogy lássam az utat a sötétben. A felhők fölé emelkedő Nap gyönyörű volt. Folyamatosan fényképeztünk.

Kértem, hogy legyen megörökítve a "nagy eltévedő hely". Szinte minden leírásban olvastam, hogy az illető eltévedt vagy majdnem eltévesztette az utat lefelé jövet, amikor odaért, ahol három nagy mászóút (Kawaguchiko, Fujiyoshida és Subashiri) összeolvad. Láthatóan szépen angolul is ki van táblázva, hogy merre kell menni, de már éreztem, hogy könnyen lehet olyan fáradt az ember lefelé jövet, hogy még az is elkerüli a figyelmét. A nyolcas szinten fogyasztottuk el kiadós reggelinket. Majd kis pihenés és fényképeszkedés után folyattuk utunkat. Egyre sűrűbben találkoztunk mászókkal, de sor nem alakult ki, soha nem volt tömeg.

Ahogy 3400 méter fölé értünk, már egyre megterhelőbbé vált a mászás. Hányingerem lett és fejem is elkezdett fájni egy kicsit. Gyakrabban álltunk meg pihenni és a fejfájásom ugyan majdnem teljesen elmúlt, de a hányingerem mellé vécézési inger is betársult (természetesen szigorúan az után, hogy elhagytuk az utolsó menedékházat). Az út legvége már meredek lépcsőkbe torkollik, ekkor már nagyon lassan tudtam csak menni. Mire felértünk úgy elfáradtam, hogy nem is emlékszem, hogy készült ez a kép. Sajnos japán precizitás nem hazudtolta meg magát: ha a mászó szezon augusztus végéig tart, akkor szeptember elsején kilenc órakor a csúcson már minden hermetikusan bezárt. Illetve egy ajándékbolt nyitva volt, de vécé az nem volt. Hogy ne csak én legyek elkenődve a bot-pecsételők sem működtek már, úgyhogy az emlékbotot sem sikerült befejezni. Így aztán a hegycsúcson töltött első húsz percünk nem volt a legvidámabb.

Nagano-san férje körbe szerette volna járni a krátert, de mivel látta teljes elkenődésemet felajánlotta, hogy várjam meg. Viszont én is nagyon kíváncsi voltam - ha már idáig eljutottam és ilyen gyönyörűszép az idő ezt nem kellene kihagyni. Úgyhogy hányingert és egyéb problémáimat háttérbe szorítva nekivágtunk a körülbelül egy órás útnak. A Fuji istennője úgy tűnik meg akarta jutalmazni kitartásom miatt, ugyanis ott ahol a Gotemba út ér fel a hegyre egy öt csillagos, nyitott vécét találtunk! Ezek után már végre én is tudtam gyönyörködni a tájban és fotózni. Többek között a Shizuoka félszigetet és az óceánt is lehetett látni. Felmásztunk a ténylegesen legmagasabb pontra (3776 méter) is, ami az időjárás megfigyelő állomáson van. A linkelt képen talán nem is látszik, hogy az odavezető út, milyen rettentő meredek volt. Bizony belekapaszkodtam időnként az oldalt látható rozsdás vaskorlátba, aminek a funkciója egyébként teljesen érthetetlen számomra. A keresztrúd ugyanis kábé olyan magasan van mint a vállam, időnként mint a fejem, ezért kényelmesen folyamatosan ebbe kapaszkodva menni nem lehet, viszont az ember alatta nyugodtan lebucskázhat.

Egyébként nem ez volt mindig Japán legmagasabb pontja. A tizenkilencedik század végétől a második világháborúig ugyanis Taiwan is japán fennhatóság alá tartozott és az ottani legmagasabb pont 3952 méter.

A kráter fantasztikus látvány volt és az aljában egy adag koszos havat is lehetett látni. Utoljára 1707-ben tört ki a Fuji, de akkor sem a tetején. A hegy oldalában alakult ki ekkor három új kürtő, ahonnan 800 köbméter hamut szórt szét (lávafolyás ekkor nem volt) egészen az akkori Edo (mai Tokió) területéig.

Ahogy lassan körbe értünk, láttuk, hogy a felhők elindultak felfelé, a mi irányunkba, úgyhogy nekivágtunk a lefelé vezető útnak. Ez szélesebb, igazi szerpentin volt, nem az a keskeny köves lépcsős, amin felfelé jöttünk.

Lassan beértünk a felhőbe és onnan szinte végig a hegy lábáig tejfehér, általában nedves, gyengén szitáló esőben mentünk. Azonkívül, hogy szinte alig láttam át a vizes szemüvegem, nem volt zavaró, esőálló felszerelésünk jól bírta a megterhelést. A hetedik szintig semmi gondom nem volt, de utána következett az igazi "homok-futó" útszakasz - ezt jelenti az út neve: Subashiri. Egy természetesen meredek, vulkáni kisebb nagyobb kőtörmelékkel borított szélesebb utat kell elképzelni, ahol minden lépésnél az ember majdnem bokáig süllyed a kavicsba, homokba és egy lépésnél minimum hármat csúszik még lefelé. Párszor elestem, de ez nem volt igazán vészes, az itteni kövek, kis kavicsok ugyanis elég "puhák". Próbáltam cikcakkban menni ahogy Nagano-san férje is mutatta, de bal kézzel sokkal ügyetlenebbül bántam a bottal. Az igazi probléma az volt, hogy felhólyagosodott a lábujjam, és a végén már tiszta kínszenvedés volt menni. Arról nem is szólva, hogy a köd miatt fogalmam sem volt mióta megyünk és mennyi van még vissza. Végtelennek tűnt az út. Végül csak megérkeztünk a parkolóhoz fél kettő körül. Az eredetileg tervezett délhez képest elég későn.

A Yamanaka tó partján találkoztunk egy étteremben Nagano-sannal és ebéd közben elmeséltük élményeinket. Lent, a tó partján szinte végig esett az eső, vihar is volt - Nagano-san aggódott is értünk. Nagyon nagy mázlink volt az idővel. Az elmúlt héten most volt az első nap, hogy szép, tiszta, napos idő volt a Fuji tetején.

Végül Nagano-sanék öt órakor tettek le az ISAS bejáratánál. Természetesen első utam a fürdőszobába vezetett - bármelyik hajléktalant megszégyenítő szag-aurámtól minél előbb meg akartam szabadulni :)

Összességében hatalmas élmény volt. Megérte a szenvedést. Bár boldogabb lettem volna, ha csúcsra érkezéskor egy kicsit kevésbé vagyok ramatyul. Továbbra sem értem az éjszakai mászókat. Biztos csodálatos élmény a napfelkelte, de az volt az a nyolcas szintről is, valamint világosban mászva gyönyörködni tudtunk a szemkápráztató kilátásban, a meredek hegyoldal és kék ég kontrasztjában. Tényleg olyan volt, mint ha repülőgépről néztük volna a tájat. (Egyébként láttunk is a magasban egy gépet, meg is beszéltük, hogy a pilóta biztos most mondja az utasoknak, hogy épp a Fuji fölött repülnek - integettünk is nekik.) Valószínűleg ez a két eltérő megközelítése a hegymászásnak olyasmi lehet mint a teljesítménytúra és a kirándulók ellentéte. Mindenesetre örültem, hogy nem fárasztottam le magam annyira és így még a krátert is körbe tudtuk járni. A lefelé út, ahogy figyelmeztettek is előre, jóval megterhelőbb volt, mint a felfelé vezető. És bár akkor menetközben időnként eszembe jutott, hogy nem lett volna egyszerűbb inkább ugyanarra menni, ahol jöttünk, most visszagondolva akárhogyan jövünk is le, megszenvedtem volna az utat.

Nagyon hálás vagyok Nagano-sanéknak ezért az élményért, nem is tudom, hogyan tudnám ezt valahogyan visszafizetni nekik.

Edzés :)

Most már biztos, hogy (ha jó az idő) augusztus 31-én nekivágunk.

Amióta újra komolyan szóba került a Fuji mászás, elkezdtem egy kicsit rákészülni a dologra. Mivel alapvetően rettentő lusta ember vagyok, olyan elfoglaltságot kellett kitalálnom, ami alól nem nagyon tudok kibújni. Ezzel már is kiesett az összes szabadtéri dolog, mert ugye eshet, süthet a nap, fújhat a szél, lehet sötét vagy világos, sok szúnyog, vagy sok ember - és ezek mind érvek, hogy miért is hagyjam ki az aznapi penzumot. Arról nem is szólva, hogy jó lenne valamilyen szinten reprodukálni a hegyre-menés nehézségeit és ez sík talajon nem igazán könnyű. Úgyhogy lépcsőzni kezdtem. A lépcsőház itt van az épületben, ki sem kell menni, meg sem ázhat az ember, hőmérséklete elég borzasztó ugyan, mert a nyári meleg megreked benne, de legalább nincsenek bogarak. Minden nap eggyel többször jöttem fel a nyolcadik szintre (ez ugye otthoni hetedik emeletnek felel meg). Nehezítésnek minden le- és felérkezés után beiktattam öt guggolást is.

Azonban amikor elértem a 15 fordulót, úgy döntöttem elég. Ehhez már több mint egy órára van szükségem, és az a helyzet, hogy hiába a Fujiról van szó még sem vagyok hajlandó egy óránál több időt naponta erre szánni. Arról nem is szólva, hogy hiányzott a sikerélmény, hiszen mindennap eggyel többször mentem, mindennap egyre fáradtabb lettem a végére. Taktikát váltottam és máshogy nehezítettem: pakoltam a hátizsákomba. Először csak egy félliteres vizes palack, aztán kettő és ma már hattal fogok nekivágni az emeleteknek. (Ebből persze azért fogy a végére.)

Szombatonként kicsit más a terv. Fél órát kocogok a Fuchinobe parkban, majd sétálok egy negyedórát és akkor állok neki a lépcsőzésnek, de hátizsák nélkül. Vasárnap pedig eddig mindig elblicceltem az edzést mondván kell egy pihenőnap is :) Továbbra sem lettem sport-ember, viszont a kocogás amit eddig utáltam egyre jobban tetszik. A lépcsőzésnél bármi más csak jobb lehet.

Az itt dolgozók nagy része már mind tud a hülye, lihegő, padlizsán arcú gaijinról, aki este hét, nyolc körül az egyik lépcsőházban mászkál fel-alá, mint valami skót várkastély őrült szelleme. Biztos csodálkozhatnak magukban, hogy miért az épületben kínzom magam, amikor itt van egy köpésre a Fuchinobe park benne uszodával, körbe futópályával :)

Nem tudom, mennyire lesz segítségemre ez a kis edzés. Ártani biztos nem árt. Sajnos az oxigénhiányra és alacsony légnyomásra nem tudok rákészülni - ez van.

Egyébként Nagano-san nagyon kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönadja a vízálló nadrágját, kabátját, úgyhogy azt nem kell vennem. Most hétvégén vettem zseblámpát, két pár vastag túrazoknit (túracipőm van szerencsére) és egy kis bélelt palacktartót. Hosszas gondolkozás után termoszt végül nem vettem. Még a Fuji mászó tömegről annyit, hogy hónap elején, amikor lefoglalták a szállást, akkor már nem volt hely máskorra csak augusztus 31-re! Az időjárásjelentés egyenlőre száraz-felhős időt mond hétvégére. Remélem így is lesz, most nagyon szomorúan, már három napja egyfolytában esik.

Fesztivál és Fuji

Régóta nem került szóba a Fuji. Ugye arról volt szó, hogy Nagano-san meg a férje idén vágnak neki, és mivel én is szívesen mennék velül, nem ártana egy kis bemelegítő mászást tartani májusban, júniusban. Hát ebből sajnos nem lett semmi. Májusban ugye én nem voltam itt, júniusban meg Nagano-san volt nagyon elfoglalt saját bevallása szerint. Nem is nagyon került terítékre az ügy. Aztán valamelyik nap mégiscsak a Fujira terelődött a szó és a végül azt beszéltük meg, hogy vasárnap délután megyek hozzájuk vendégségbe és akkor megtárgyaljuk, mi is a helyzet és mellesleg megnézzük a nyári fesztivált is, ami az ő városukban (Kamimizo) épp azon a hétvégén lesz.

Nagano-san jött elém kocsival négyre, útközben még megálltunk bevásárolni. Mire megérkeztünk hozzájuk pont leszakadt a vihar, úgyhogy a fesztivál előtt került sor a vacsorára és a Fuji stratégia vázolására. Szóval férj augusztus utolsó hétvégéjén szándékozik menni, mert talán akkor már kisebb a tömeg (vége az iskolai szünetnek). Persze ilyenkor meg van az a hátránya a dolognak, hogy ha rossz az idő, akkor csak jövőre lehet újra próbálkozni (hivatalos mászó szezon ugyanis július és augusztus), ami az én esetemben egyenértékű a sohával. Pár ismerősét megkérdezte, hogy akarnak-e csatlakozni, de eddig egy mondta csak biztosra a részvételt. Nagano-san pedig biztosan nem fog hegyet mászni. (Mint egy elszólásból kiderült gyerek-projekt miatt.) Elmondtam, hogy legnagyobb problémám, hogy nem vagyok valami sportos alkat, nem akarok a lassúságommal, gyors elfáradásommal terhelni a többieket, pláne így, hogy nem lesz az én szintemhez közelebb álló résztvevő. Erre az volt a válasz, hogy nem kell aggódnom, mert a másik ismerős hatvanéves, szóval ő sem fog futni mint a nyúl. Ez engem nem nagyon győzött meg, mert láttam én már jó pár japán nyugdíjast, aki vidáman lehagyott sétálva miközben én kocogtam. Mindenesetre az a kellemes meglepetés ért, hogy igen erősen kapacitált a férj is, hogy menjek, próbáljam meg. Pedig én arra számítottam, hogy csak örül, ha egy kolonccal kevesebb lesz.

A terv a következő: a Subashiri úton indulnak neki, ez egy kicsit hosszabb, mint a többi, de épp ezért kényelmesebb. Valamint szép a kilátás is, így az ember talán kevesebbet foglalkozik a fáradtsággal, mert van ami elvonja a figyelmét. Mellesleg a prospektus alapján, elég durvának tűnik még ez az út is. Ugyanis nem az otthoni, szerpentin jelleggel felsétálunk a hegyre típusú, hanem a gradiens irányú - szintvonalra merőlegesen, toronyiránt, bummbele. Végülis japánoktól nem is várna az ember mást :) A mászást két naposra tervezték, az estét a hetedik szinten (3200 méteren) lévő menedékhézban töltik, mert ott állítólag jó a vacsora. Amúgy arra figyelmeztettek, hogy nincs zuhany ezeken a helyeken és nagy hodályban a földön a alszanak a vendégek. De kérdésemre biztosítottak, hogy vécé persze van (nanáhogy :) ), szóval akkor már nem lehet olyan vészes a dolog.

Summa summárum a nagyon meggyőzően érveltek, hogy igenis menjek velük (ha az időjárás engedi). Még azt is kitalálták, hogy adnak nekem egy mobiltelefont, ha elveszítenénk egymást a tömegben se legyen gond.

Mire mindent letárgyaltunk, az eső is elállt, úgyhogy indulhattunk megnézni a felvonulást. Útközben kérdezték, hogy van-e nálunk otthon fesztiválszerűség. Megemlítettem az augusztus huszadikai tűzijátékot. De miután láttam ezt a felvonulást, kijelenthetem, hogy nem, nálunk nincsenek fesztiválok. Jó pár, talán nyolc hordozható "oltárt" visznek körbe a forgalom elől lezárt két utcán, ahol hömpölyög a tömeg. (A különböző környékbeli kegyhelyeknek mind van egy ilyen hordozható szentélye.) Hangosbemondó es a hordozókat irányító ember síppal figyelmezteti, terelgeti a nézőközönséget. Vannak kisebb építmények, amiket 30-40 ember visz folyamatos hangos kántálás közepette, hogy tudják tartani a ritmust. Amikor a kereszteződéshez, a felvonulás legközepéhez érnek, megállnak és "belengetik" az egész istenbizonyt. Mindezt persze a főnök egy síppal írányítja, vezényli, hogy az összes hordozó az elfogyasztott alkohol mennyiség és egész napos harmincfokban való fel-alá mászkálás ellenére teljesen összeszedetten és egyszerre vigye végbe. Természetesen a különböző csoportok egymásra "licitálnak" ki tud nagyobb és bonyolultabb belengetést véghezvinni. Az egyik társaság fel is dobta az oltárt és elkapta! Mennyivel vidámabb lenne egy augusztus huszadikai körmenet egy hasonló ministráns performansszal :) Közben az érsek meg síppal vezényelne nekik :)

Vannak nagyobb oltárok, amiket gurulós szekereken húznak ezeken dobosok táncosok is helyet foglalnak. A helyi legrégibb ilyen szerkezeten a fehér róka istennek beöltözött táncos is megjelent.

Természetesen jelen vannak a búcsú egyéb alapkellékei is: célbadobó, étel, ital árus, vattacukros, kihelyezett rendőr-örs. Nagano-san férje befizett minket és mindkettőnknek három palackot sikerült levernünk a célbadobás során, ezért kaptunk egy-egy színes műanyag rúgó-spirált. A fődíj, egyébként egy Wii konzol volt :)

Visszatértünk még Nagano-sanékhoz, ahol döbbentem fedeztem fel az előszobában egy közepes méretű terráriumot dugig tele valamilyen rovarral. Elég ijesztően nézett ki. Kiderült, hogy ez valamilyen talán tücsök, vagy kabóca jellegű állat, ami nagyon szép hangot ad a szárnyaival nyár azon szakaszában, amikor párt keres. Régen ennek nagy hagyománya volt Japánban és Kínában is, ilyen rovarokat tartottak a háznál, hogy éjjel gyönyörködhessenek a hangjában. Ma már ez nem akkora divat, akkoriban komoly üzletág volt a tücsök begyűjtés és árulás, ők ajándékba kapták talán Nagano-sanék szüleitől - ha jól emlékszem. Hasonló "bogaras" hobbi a pók-harc, ez Shikoku szigetén divatos, amikor is két jól fejlett pókot ugrasztanak egymásnak.

Amikor Nagano-san hazafuvarozott, megint szóbakerült augusztus huszadika. Ő kérdezte, hogy ugye nemrég nagy vihar volt a tűzijáték fesztivál idején Magyarországon. Kiderült, hogy akkor ez volt a legnagyobb hír a japán tévében!

Takao hegyre indultam, szentélyig jutottam

Már egy ideje elég csúnya esős idő volt, de szerencsére pont szombatra azt jósolták eláll, úgyhogy eldöntöttem, megnézem magamnak Takao-sant. Ez egy kisebb 600 méter magas hegy, úgyhogy nem nevezném a túrát hegymászásnak :) Nem is szólva arról, hogy az egyes számú, a legegyszerűbb úton vágtam neki.

A hegy lábát a Keio vasútvonallal lehet megközelíteni. Erre a vonalra pedig Hachiojiban szálltam át a JR-ról. Döbbentem tapasztaltam, hogy Hachioji mekkora hely. Még sosem voltam itt eddig és azt hittem, hogy Tokiótól távolodva egyre "kisvárosiabbak" (persze japán standarddal) a helyek. Azonban Hachioji Machidához hasonló, nyüzsgő helyi központnak tűnt. A hegyhez érkezve azonban tényleg már falusias környezet fogadott. Egy pillanatra eszembe villant, hogy hú milyen lesz egyedül az erdőben, de hamar láttam, hogy egyedül nem leszek egy pillanatig sem. A kiránduló úton a nagykörúthoz hasonló forgalom volt. Természetesen villamosok és autók nélkül :)

Az út maga végig le volt kövezve, tehát inkább egy erdőben haladó sétaútra, mintsem kiránduló ösvényre hasonlított. De ettől függetlenül azért nagyon szépen, meredeken emelkedett. Az út mentén mindenféle istenek-szentek-buddhák (?) szobrocskái álltak. Engem egy kicsit a stációkra emlékeztetett. A hegyre (illetve egy félúton lévő pihenőig) egyébként sikló és libegő is jár, de ezeket nem néztem meg. A pihenő helyen viszont lehetett kapni minden földi jót - najó pörkölt nokedlivel nem volt :) - és elvileg a kilátásban is lehetett volna gyönyörködni, ha nem lett volna minden felhős. Szerencsére néhány cseresznyefa és egyéb éppen virágzó növény látványa kárpótolt a panorámáért. Amúgy számítottam erre, itt leszek még Japánban jó ideig, majd megnézem még magamnak ezt a hegyet.

A hegytető felé "botlik" bele az ember a Yakuoin szentély komplexumba. A két legfontosabb helyi istennek ez a kettő tűnt, mert elég sok szobrukat láttam. Az egyiknek szép méretes orra van, a másiknak pedig kacsacsőre. Mindkettő rendelkezik szárnyakkal is. Úgyhogy a "szakállas angyalok" mondás kiegészíthető a pinokkió orrú és csőrös angyalokkal.

Ezenkívül láttam még nagyon szép bonzai fácskákat, hatalmas szent fákat (a fa törzse köré kötött papírdarabok jelölik, hogy az adott dolog szent) és rengeteg piros kötött-sapkás szobrocskát. Egy négy-öt fős vidám férfi társaság körbejárta ezeket az egyformának tűnő bábukat és egyikük mindegyik elé rakott egy egy jenest. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy valami fogadás, vagy fogadalom lehetett a háttérben :)

Annyira elálmélkodtam a rengeteg látnivalón, hogy bizony elfelejtettem megkeresni merre folytatódik az út tovább. Már a libegő (felső) állomásánál jártam, amikor rájöttem, hogy én nem is mentem fel a hegytetőre. Úgyhogy ezt következő látogatásomkor be kell még pótolnom. Viszont legalább megkóstoltam a helyi étel-különlegességet, a tororo soba-t. (Japánban szinte mindenhol van valami helyi specialitás). A fehér hab rajta yamból készül. Ha minden igaz, ezt magyarul édesburgonyának nevezik. Hát kinézetre elég érdekes asszociációkra adhat alkalmat (különösen ha az ember megnézi a wikipedian, hogy mi a neve az ilyen típusú soba ételeknek :) ), de nagyon ízletes volt és pálcikával is egész jól meg lehetett vele birkózni.

A kirándulás alkalmat adott arra is, hogy kipróbáljam az új fényképezőgépet. Mivel a szokásos fényképes oldalam majdnem betelt, ezért egy újabb helyre pakoltam a képeket. (Egyébként a régi és új galériák linkjeit kitettem a a jobb oldalra a blogon.) Mivel a képek ugyanakkorára vannak tömörítve a google-s oldalon, (a fényképész pedig nem lett lecserélve) kívülállóként gondolom sok minőségbeli különbséget nem nagyon lehet felfedezni. Filmeket is csináltam, de azok olyan hatalmasak lettek, hogy percekig bufferelte a google oldala a lejátszáskor, úgyhogy inkább nem tettem ki őket. Pedig nagyon jók lettek. Majd ki próbálok különböző beállításokat a gépen, hátha találok egy optimális kompromisszumot, hogy jól is nézzen ki, de neten is megnézhető legyen.

Első bemelegítés a Fujihoz: Makuyama

A mai hegymászás rádöbbentett, hogy nem ártana erőteljesen készülgetnem, ha tényleg a Fujira akarok feljutni, pláne ha Nagano-san férje fogja diktálni a tempót.

Reggel nyolckor indultunk (Nagano-sanék egy kicsit késtek - bizony pedig japánok). Sajnos elfelejtettem megnézni, hány órakkor indultunk neki a hegynek, de fél tizenegykor már javában kaptattunk felfelé. Sőt én addigra már ki is voltam ütve :)

Mielőtt nekiveselkedtünk volna az emelkedőnek, egy emberke (a személyzet tagja, akik segítenek a turistáknak az információs pultnál) külön felhívta rá a figyelmünket, hogy van valami újabb fő turistaút és el ne tévedjünk.

Jó meredeken indult az ösvény és hát én azt hittem, hogy ez így indul, aztán majd csak befutunk az enyhébben emelkedő részhez. De nem futottunk. Csak maradt olyan meredek mint az elején. (Konkrétan lépcsőszerűen volt megépítve az ösvény.) És hát Nagano-san férje ment előre, mint az úthenger. A felesége szerintem csak azért maradt mögöttem, hogy ne érezzem magam annyira szerencsétlennek. Még szegény énekelni is próbált, meg beszélgetni velem, hogy elterelje a gondolataimat. De én akkor már alig tudtam két lihegés közben válaszolni. Sajna a helyzetet tovább rontotta, amikor már hányingerem is lett - valószínűleg csak a vércukrom eshetett le, mert egy kis darabka KitKat rendbe hozott. Úgyhogy a dombtetőn már egész jól voltam és utána is könnyebben ment a túra. Igaz hogy annyira meredek olyan hosszasan, mint az első menetben már nem volt. Egy lankásabb úton mentünk át egy szomszédos dombtetőre, ahol miután egy vidám nyugdíjas társaság távozott (akik közül a legidősebb is minimum félórát vert volna rám a hegymászásban), elfogyasztottuk ebédünket. Kis gázfőzőn melegítettünk vizet a dobozos tésztához, meg az útközben vásárolt onigirit ettük meg. A többes szám nem teljesen helyes, mert Nagano-sant a férje nem engedte a forró víz közelébe. Mint elmesélték egy sátorozás alkalmával az enyhén illuminált Nagano-san a forrásban lévő vizet sikeresen úgy borította a férje lábára, hogy az utána két hétig volt kórházban.

További utunk nagyrészt lejtett és csúszott. Itt-ott hófoltok voltak, a bambuszok és fenyők között. Egy sűrűbb fenyves részen Nagano-san felszerelt egy kis csilineglő harangot a hátizsákjára - ezen a területen járnak medvék és vaddisznók és az elriasztó kolomp teljesen standard japán kiránduló kellék.

A kilátás nagyon szép volt. Mindig ledöbbentem amikor az óceánt pillantottam meg - annyira furcsa, hogy hegytetőről télen tengert láthatok :)

Ahogy az út átváltott lassan utcává, amit két oldalt már nem erdő, hanem kertek határoltak, egyre több helyen láttunk kirakva mandarint, becsületkasszával. 100 jenért adtak egy kilót (lent a parkoló mellett, persze már kétszer annyi volt). Vettünk is egyet, én először nem nagyon akartam megkóstolni, mert nem vagyok nagyon oda a mandarinért, de jól tettem, hogy meggondoltam magam, mert nem volt annyira nagyon édes, mint az otthoni, amit pont amiatt a cukros víz íze miatt nem szeretek annyira. Ez inkább narancsosabb volt.

A településen ahova leértünk megnéztünk még egy kegyhelyet is. Igaz zárva volt, de nekem tetszett. Valamint vendéglátóim nagy örömére sikerült alkapni a meleg édesburgonyát áruló bácsit. Kis barkasz jellegű autóval furikázik, aminek a hátuljában van a melegítő, ahol az édes burgonyák ülnek. Van neki hangosbemondója is. Állítólag, főleg hölgyek szeretik nagyon és egyből kifutnak a házból, ha meghallják az édes-burgonyás kiabálását. Nem volt rossz az íze, de kicsit nekem sok volt egy akkora darab. Bár lehet hogy csak azért, mert újra erőltetett menetbe kapcsolt Nagano-san férje. Kicsit kezdtem is sajnálkozni magamban, hogy egész nap olyan tempóban rohangálunk, hogy alig van időm körbenézni, meg fényképezni. De aztán kiderült, hogy Nagano-san félt hogy a következő programpont bezár az orrunk előtt. Azért pedig nagy kár lett volna :)

A kirándulás után ugyanis egy helyi szabadtéri lábáztató melegvizes fürdő (onszen) meglátogatása volt a cél. Helyi forróvizes források vizét vezetik itt kis medencékbe. Mindegyik medence alja más mintájú, és a víz is más-más hőfokú. Azzal, hogy különböző helyeken nyomja az ember talpát más és más testrész bajait orvosolják a különböző medencék vizei - elvileg. Hát némelyikben elég nehéz volt lépkedni és szégyenszemre az egyik medencében még egy lépést sem tudtam tenni. Itt ilyen közepes méretű kövecskék voltak leszórva, na ez az a típus amivel a tengerparton is mindig szenvedek. Még szerencse hogy semmi baj a fülemmel, az ugyanis a fül problémákat orvosolta volna :) A parkocska bejárata előtt egy kis oltár is van emelve a két mosómedvének (racoon-nak hívták vendéglátóim és úgy beszéltek róla, mint a rókánál veszélyesebb agresszív ragadozóról, szóval lehet hogy mégsem mosómedve :) ), aki felfedezte a melegvizes források gyógyhatását. Nagyon jó ötlet volt ez a lábáztatás, teljesen rendbejött a túracipőben ki vízhólyagosodott lábam tőle.

Hazafelé a kocsiban el-elszunyókáltam, de azt még hallottam, hogy épp most van az egyik szumó-szezon utolsó meccse és a döntőt két mongóliai születésű versenyző vívja.

Vacsorázni egy sagamiharai főleg rántott csirkére (nem olyan azért mint az otthoni, sokkal világosabb a panír) specializálódott helyre mentünk. Azért volt még saláta is, meg egy-két szelet nyers hal, meg egy nagyon fura tojásleves, ami meleg volt és puding állagú. Nem volt rossz, de addigra már a fülemen is étel lógott ki. Aztán sörözés meg szakézás közben már nagyokat nevettünk Nagano-san férjével, főleg amikor közölte, hogy úgy iszom a szilvás szakét, mint a középkorú japán férfiak. A szaké aljában egy szilva van, amit sós vizben tettek el, úgyhogy elég erőteljes sós-savanyú íze van. Viszont hogy mennyire savanyítja be a szakét az a fogyasztón múlik, attól függ ugyanis mikor szedi szét apró darabokra és keveri el az itallal. (Ha jól emlékszem az alkohol talán nem is szaké volt, hanem shochu.) Elég erőteljesen sós, meg kicsit savanyú volt, de nem volt annyira vészes, mint ahogy az ember egy ilyen leírás alapján gondolná.

Megbeszéltük azt is, hogy edzenem kell még a Fuji-túrára és a következő célpont egy 1200 méteres hegy lesz valamikor áprilisban. Addig pedig minden nap gyalog közlekedek fel a hatodik emeleten lévő irodába.