Búcsúbuli

Végre eszembe jutott, hogy feltöltsem a búcsúbulin készült fényképeket a netre. Döbbenten tapasztaltam, hogy erről egy szót sem írtam! Pedig nagy élmény volt :)

Ez egy nagy parti volt, ugyanis nemcsak engem búcsúztattak el, hanem Nagano-sant is, aki szülési szabadságra ment. Kilenc évig dolgozott a csoportnál! Emellett köszöntöttük az új titkárnőt is, aki az ő helyére érkezett.

Nagano-san (az ajándék szakácskönyv alapján) készített gulyáslevest. Én vettem két üveg magyar bort Machidán a Tokyu Twins áruházban. Konkrétan háromféle bort láttam ott: Disznókői Tokaji Aszút három és öt puttonyost és Disznókői Szamorodnit. Szóval úgy tűnt Disznókő meghódította Machidát :) Gondolkoztam, hogy esetleg körülnézek máshol is, de aztán mégsem tettem így. Vettem egy öt puttonyos aszút és egy francia száraz vörösbort is. Én a száraz bort ugyanis jobban szeretem, de éreztem, hogy itt azért az édes borral nagyobbat fogok aratni :) Így is volt. Főleg Sato-san dicsérte nagyon a Tokajit. Fiatal lánytól, nem is vár mást az ember :) Egyébként érdekes volt, hogy a tokajik egyáltalán nem olyan üvegben voltak, mint itthon szokás - szóval nem abban a hosszú nyakú üvegben volt, hanem a szokásos boros palackban.

A gulyásleves pillanatok alatt elfogyott. A későn jövőknek már nem is maradt! Nagyon finom volt és gazdag. Francia baguette-t ettünk hozzá, úgyhogy teljesen nemzetköziek voltunk. Nem is szólva a rengeteg japán finomságról! Megkérdezték jó előre, hogy mit szeretnék enni és én fugut kértem. Ez ugye az veszélyes hal, ha nem megfelően készítik el halálos is lehet. Persze ez nem vonatkozik mindenegyes darabkájára, de azért a romantika és borzongás megmarad. Meg persze lehet ezzel dicsekedni is :)

Szóval volt fugu sashimi. A halszeletek szinte teljesen átlátszóak és enyhén rágósak, kicsit gumiszerűek. Egyedi íze van. Azt azért nem mondanám hogy a szokásos sashimi-nál jobb íze lenne, de mindenképpen érdemes megkóstolni.

Volt szárított fugu (Doi-san hozta otthonról, ahol ő lakik ott nagyon menő a fugu halászat). Ennek semmilyen extra ízét nem éreztem, olyan volt, mint a többi szárított hal amit eddig ettem. De fugu feldolgozás fénypontja a meleg szakéban áztatott fugu-uszony volt!

Leírhatatlan érzés, ahogy az ember hajol a szakés pohara fölé, amiben finom kellemesen meleg szaké van, és egyszer csak megcsapja az orrát a döbbenetesen tömény halszag. Én szeretem a halszagot, kifejezetten jól érzem magam a "büdös" halpiacon, de ez azért nekem is kicsit sok volt. Egyébként az ital ízére nem volt rossz hatással (igazából semmilyennel sem), de azt hiszem ezzel a technikával a keményvonalas szaké ivókat is le lehet szoktatni a mértéktelen alkohol fogyasztásról :)

Búcsú Fujitól, óceántól, halaktól

Nagano-sanéktól nagyon szép ajándékot kaptam búcsúzóul. Kirándulni mentünk utolsó japán hétvégémen Shizuoka prefektúrába. Szombaton indultunk, Yaizu városban volt szállás foglalva, a terv az volt, hogy vasárnap este érünk vissza.

Szikrázó napsütés volt odafele az úton. Ugyan nem volt tizenegy-két foknál melegebb, de nem tudtunk ellenállni az egyik pihenőhelyen árult wasabis fagylaltnak. Wasabi íze volt, szóval csípős, de emellett (enyhén) édes is. Nem volt rossz, de azt hiszem meg leszek nélküle is a jövőben. Nagano-san férje mesélte, hogy az általa evett legfurcsább fagylaltban, apró fehér halak voltak (később megmutatta, ebihal méretre kell itt gondolni), kis fekete szemükkel volt telepöttyözve a fehér fagylalt.

Első utunk a Miho no Matsubara tengerpartra vezetett. Fantasztikus a kilátás a Fujira, a Suruga öbölre, túloldalt az Izu félszigetre és távolban az óceánra. Ha mindez nem lenne elég, a parton gyönyörűszép fenyőfák sorakoznak és a tengerpart homokja is nagyon kellemes. A történet szerint egy istennő szállt le itt és egy fára akasztotta a ruháját. Egy halász meglátta a ruhát és úgy döntött hazaviszi. Hosszas könyörgésre csak visszaadta, talán énekelnie, táncolnia kellett a z istennőnek a halásznak - már nem emlékszem. Az a bizonyos fa most is látható, 650 éves állítólag. Természetesen tartozik hozzá, kis kegyhely is. Nekem persze muszáj volt belemerítenem a kezemet az óceánba, úgyhogy egy nagyobbacska hullám menten össze is vizezte a cipőmet. Szerencsére pótzoknim volt, a férjtől pedig megkaptam a szandálját átmenetileg.

Következő állomásunk Yaizu volt. Odafelé az út a tengerparton vezetett. Meredeken szakadt le a hegyoldal a vízbe. Kicsit hasonlított a horvát tengerpartra, sőt a víz is hasonlóan harsogó kék volt. Egyébként itt található Japán legmélyebb tengeröble, 2400 méter mély. A japán sziget átellenes oldalán csak 1400 körüli. A tokiói öböl meg csak 40 méter mély. Ezért itt rengeteg furcsábbnál furcsább halat, mélytengeri rákot lehet kifogni.

Yaizuban egy zászlófestő üzletbe mentünk, de előtte ebédeltünk. A műhely üzletben hagyományos halász-zászlókat készítenek, nagyjából a kékfestéshez hasonló módszerrel. Ragasztóval megrajzolják az ábrát, majd lefestik és kimossák. Ahol a ragasztó volt ott fehér vonal marad. Hogy a mai világban is jövedelmező lehessen ez a szakma, a látogatók elkészíthetik a saját kis méretű zászlóikat. (Persze az ábra már előre le van rajzolva, ez ilyen kifestés szerű tevékenység.) Ez volt a mi programunk is. Először aggódtam, hogy fog ez nekem menni de aztán kiderült, hogy nagyon jó mulatság. A legnehezebb az volt, amikor ragasztóval a saját monogramomat próbáltam a zászlóra felírni. Végül a mester kicsit javította. Rengeteg féle szebbnél szebb festék volt. Szerencsére volt pár példa darab is, mert egyébként órákig gondolkoztam volna rajta, hogy melyik figurát milyen színűre fessem. Nagyon jól szórakoztam, gyorsan elrepült az idő és már be is sötétedett.

A szállásunk elég közel volt. Nagano-sanék egy japán stílusú szobában voltak, nekem pedig foglaltak egy kicsi egy ágyas szobát. A földszinten volt hagyományos japán fürdő, helyi termálvízzel. A vacsorát pedig az étteremben szervírozták. Királyi adag volt. Volt fejenként egy-egy akkora rák, mint az alkarom, sashimi (tonhalból), savanyúság, csigaszerű kagyló (ezt sajnos nekem ki kellett hagynom, pedig nagyon jól nézett ki) és egy hatalmas kinmedai hal, ami három részre volt szelve. Ez utóbbi neve aranyszemű halat jelent, és mélytengeri élőlény. Hosszas rábeszélés után végülis én kaptam a fejét, mert állítólag az a legfinomabb része. Tényleg finom volt, de nem volt egyszerű pálcikával megbírkózni vele, és kicsit az állandóan rámmeredő sárga szeme is zavart. Pedig az igazán finom rész állítólag a szeme körüli rész, mert itt található talán kollagén - ebben nem vagyok biztos, csak valami olyasmit magyaráztak, hogy krémekben is van és öregedés ellen jó, de állítólag így belsőleg használva is :) Sőt a szemgolyót is egészséges megenni, de baromi nehéz, mert kemény. Kipróbáltam, tényleg kemény. Persze erre még tovább kellett rábeszélni, mint a fejre. Megvártam, amíg egyikkel Nagano-san férje tesz próbát, én csak utána haraptam rá. Egy kicsit sikerült a fogammal lehántolnom róla pá réteget, de azért a golyó háromnegyede meg maradt. Miután mindent elfogyasztottunk, kaptunk befejezésképpen mizólevest és rizst.

A reggeli hasonlóan bőséges volt. Azt egy tatamis, nagy szobában tálalták. Volt halpaszta szardellából (meglepően édeskés ízzel), nyers tojás, savanyúság, alga, a kis fehér, ebihal méretű halacskák, mizóleves és rizs.

Reggel sétáltunk a kikötőnél. Volt ott egy nagyon elegáns kinézetű uszoda-tornaterem. Az úszómedence úgy volt elhelyezve, hogy az egész falnyi ablakokon keresztül a Fujira és az óceán-öbölre lehetett látni. Ha jól értettem ezt a helyi halász-szakszervezet építette.

Ezekután begyűjtöttük az elkészült zászlóinkat. Nagyon jól sikerültek! Majd mentünk tovább a yaizui halpiacra. Hát döbbenetes volt, jó pár kört mentünk körbe és hallhattam igazi japán alkudozást is :) Tonhalra alkudtak Nagano-sanék és kemény vásárlók voltak, mert hosszas beszélgetés, telefonálás, "elmegyünk-visszajövünk" után mégiscsak máshol vették meg az ajándék tonhalat. Nade hogy az ember mélyfagyasztatott halat ajándékba teszem azt az oszakai üzletfeleinek, (mint jelen esetben) amikor a yaizui piacon sétálgat? Hát úgy, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal lehet házhoz-szállítást kérni, hogy a hal frissen érkezzen meg a rendeltetési helyére. Az ember a kofánál kiválasztja a halszeletet, kitölti a feladóvevényt és fizet. Az árus pedig hőszigetelő csomagolásban mélyhűtős kamionnal küldi az adott helyre az árut. Vannak külön erre szakosodott csomaghordó cégek. És az sem baj, ha egy másik pultnál vett adag halpasztát vagy frissen kézzel festett halász zászlót is mellécsomagoltat a vevő.

Ebédidőben már Shizukokában jártunk és angolnát ettünk. Nagyon ízletes volt. A belváros szimpatikus bevásárló helynek tűnt, de nem értünk rá, mert még naplemente előtt el kellett érnünk egy helyre, amit nemrégiben fedezett fel Nagano-san férje, amikor egy barátjával krossz motoroztak, ahol nagyon szépen lehet látni az őszi erdő színeit. Robogtunk egyre kisebb és kisebb utakon, legvégül már olyan keskeny hegyi szerpentinen, ahol sokszor egy autó fért csak el és az út olyan elhagyatott volt, sokszor majdnem felét avar borította. Mi viszont lassan már hiperűrsebességre kapcsolva vágtattunk, ami a mini Suzuki terepjáró hátsóülésén időnként elég megrázó élmény volt. De a táj és kilátás, mindent megért. Tényleg gyönyörű volt, nem csak a hegyek és az őszi színpompás erdő, hanem a Fuji is, aminek csúcsa hirtelen kibukkant a hegyvonulat mögött! Aztán nagyon hirtelen besötétedett és mi már romboltunk le a hegyről, hogy mielőbb megérkezzünk utunk következő állomására, Nagano-san szüleihez!

Ez egy hosszú út volt sötétben és párszor dugóba is kerültünk, pedig, hogy elkerüljünk egy hatalmas háromórás dugót (hétfő szünnap volt, szóval mindenki utazgatott keresztül-kasul Japánban) még le is tértünk az autópályáról. Végül csak befutottunk és eredeti japán vidéki otthont láthattam belülről, eredeti japán vidéki földművesekkel. Hatalmas élmény volt! Körbeültük a kicsi asztalkát, ami alatt egy kis gödörben ment a fűtő alkalmatosság és az asztal körül, mint egy lelógó abroszként takaró volt aplikálva, hogy a meleg bent maradjon és ne fázzon az ember lába. Sukiyakit ettünk, de volt egy nagy adag sashimi is. Mako-csan Nagano-san öccse egyből előkapott egy szemre minimum húszéves világatlaszt, hogy megkeressük Magyarországot. Nagy volt az öröme, amikor felfedezte, hogy nálunk saját városa is van: Makó. Nagano-san apja egyből hozott egy halom fényképet, ahol nem kisebb esemény van megörökítve, mint az az alkalom, amikor megnyerte a helyi virág-versenyt. Ez két évben is megtörtént egyébként. Szóba került, hogy ki-mivel foglalkozik. Ő nyugdíjazása előtt a helyi földműves-szervezetben tevékenykedett, ő volt a hír-felelős. Mondtam, hogy anyukám is a "helyi" coop-nál dolgozik, egyből megörültek, hogy tudom miről van szó :)

A vacsora nagyon finom volt sajnáltam, hogy az angolnák még mindig sok helyet foglalnak a hasamban. Nagano-san körbevezetett a házban. Láttam melyik volt az ő szobája és hol van a nagy szülei házi szentélye. Ajándékot is kaptam. A helyi fesztivál zászlaját. A fesztivált két nagy hűbérúr közti véres harcának emlékére rendezik.

Hazafelé már nem volt hosszú az út, már itt voltunk a kertek alatt. Nagano-san vette át a kormányt, mert söröztünk is, szakét is ittunk a vacsorához. Nagyon jól éreztem magam ezen a hétvégén, utolsó hétvégémen Japánban. A családi vacsora meghívás az igazi japán falusi otthonban, pedig megkoronázta a kirándulást! Azt hiszem a kíváncsiság és ezért az élmény kölcsönös volt. Állítólag Mako-san nem szokott ilyen nyílt és érdeklődő lenni a külföldi vendégekkel :)

A szálak elvarrása

Ma mentünk el Miyaji-sannal lemondani a betegbiztosításomat és megszüntetni a bankszámlámat. Doi-san volt olyan rendes és fuvarozott minket. Igazi luxus sportkocsija van! Belül csak az nem bőr, ami fa borítású és mindent elektronika irányít. Pedig nem egy új modell. Az egyetlen furcsaság az automata sebváltó - legalábbis én úgy képzelem, ha valaki ilyen kocsit vesz az szeret vezetni, a vezetés élményéhez pedig a sebességváltó is hozzátartozik szerintem.

Az ügyintézés egyszerű volt és relatíve gyors. A biztosító még nekem fizetett kétezer jent, pedig azt hittem én tartozom még nekik. A banknál is többet kaptam mint amennyi a számlámon volt, pedig én azt hittem levonni fognak "büntetésből", hogy elmegyek. Valószínűleg kamatot kaptam. Annak is nagyon örültem, hogy visszaadták a kis füzetecskét, nagyon jó emlék. Ha egyszer fontos, nagy ember leszek és lesz egy bankom :) én is be fogom vezetni ezt a rendszert. Könnyen gyorsan követhető, hogy mikor mennyit költ az ember, a pénzkiadó automaták ugyanis ingyen beírják a füzetecskébe a számlán történt pénzforgalmat. Tehát nemcsak azt, hogy automatából mennyit vettem ki, hanem, hogy ki mikor mennyit utalt rá, mennyit és mit vont le bank stb.

Egyébként ritka bugyuta voltam, mert mielőtt elmentünk volna intézkedni, Miyaji-san kérte, hogy keressem elő a biztosítótól kapott kártyámat és én váltig állítottam, hogy nincs is ilyen kártyám. Aztán Nagano-san volt az, aki emlékezett, hogy majd egy éve amikor intéztük a dolgokat hova tettem. Ott is volt, mindennap magamnál hordtam, csak éppen az nem esett le nekem, hogy mi is az a kártya. Még szerencse, hogy nem kellett orvoshoz mennem.

Búcsúvacsora

Tokiótól búcsúzván még utoljára a kardmúzeumot kerestük fel. Ez egy aprócska kiállítóterem Yoyogi park közelében, nem egyszerű megtalálni. Miközben kerengtünk a kis utcákban (egyébként nagyon kellemes, csöndes környék volt így vasárnap kora délután) összefutottunk egy másik külföldi párral, akik szintén ezt a múzeumot keresték. Végül közös erőfeszítéssel meg is találtuk. Nagyon tetszett, hogy részletes angolnyelvű leírást kaptunk a kard készítés menetéről fejlődéséről és a különböző művészeti irányzatokról, stílusokról. Pont annyi kiállítási tárgy volt, hogy abszolút kívülállóként sem untam el magam.

Este Hashimotoban találkoztunk Nagano-sanékkal, jó kis japán étterembe mentünk vacsorázni. Az egyetlen hátránya az volt a helynek, hogy a legközelebbi asztalnál elég hangosak voltak a vendégek, így néha nehezünkre esett megérteni egymást. De az ételre-italra nem lehet panasz, volt yakitori, okonomiyaki és háromféle szakét is megkóstoltunk. Végre átadtam Nagano-sannak az otthonról "rendelt" ajándékokat, terítőt, egy japán nyelvű magyaros szakácskönyvet és egy Budapest útikönyvet. Még Hiroshimában vettem neki egy biztonságos szülést elősegítő amulettet is. Azt hiszem örült mindennek :)

Fuji

Az eredeti terv úgy szólt, hogy Nagano-sanék az ISAS-hoz jönnek kocsival vasárnap korán reggel (háromnegyed nyolcra), felkapnak és megyünk. Tíz óra körül, valahol úton, már a Fuji közelében egy parkolóban felvesszük Saito-sant (az idősebb ismerőst, aki szintén jönne hegyet mászni), majd kb. 11-kor indulunk neki a hegynek. Végül ebből nem lett semmi, mivel egész múlt héten, sőt még szombaton is esett, sőt felhőszakadás is jutott majd minden napra (dörgéssel-villámlással), Saito-san berezelt és visszalépett a Fuji mászástól. De ekkor már sem Nagano-san férje, sem én nem akartuk annyiban hagyni a dolgot. Szombaton este abban állapodtunk meg, hogy legalább teszünk egy próbát, ha nagyon borzasztó az időjárás legföljebb visszafordulunk. Így viszont elegendő volt 9-kor indulni reggel.

Ez nekem azért is jött jól, mert kipihenhettem magam, miután szombati nap nagy részét mászóbot keresésével töltöttem. A JUSCO szupermarketben ugyanis szőrén szálán eltűnt az a sport részleg, ahol nem is olyan régen egy nadrágot vettem. (Úgy emlékeztem az áruház mellett is van egy nagy sportszer bolt, de azt sem sikerült megtalálnom.) Végül Machidán sikerült bevásárolnom.

Szóval vasárnap reggel kilenckor útnak indultunk. Körülbelül másfél, két órát tartott az út. Nagyon szép hegyek között kanyarogtunk. Szépen sütött a nap, a héten talán először. Jó pár motorost is láttunk az út során. Az egyiküket Nagano-san le s fényképezte. A motoros mögött ugyanis két dobozban két kutya foglalt helyet és vidáman nézelődtek jobbra-balra, láthatóan élvezték a száguldást. Megálltunk ebédet venni, majd letettük Nagano-sant Yamanaka tó partján, ahol megszállt, amíg mi visszaérünk. Végül dél körül értünk az ötödik szinten lévő parkolóhoz (ez 2000 méteren van), ahol a Subashiri út kezdődik. Elfogyasztottuk az ebédet, felöltöztünk (vízálló nadrág, pulóver, sapka) és elindultunk. Nagano-san férje vett egy botot is. Ezek egyszerű fa botok, amibe minden állomáson (pénzért) belepecsételik az adott szint jelzését. Hiába kapacitáltak, hogy vegyek én is, milyen jó emlék lehet és postán is haza tudom küldeni, nem volt kedvem felcipelni a hegyre. (Végül kiderült, hogy jól döntöttem - de erről majd később.)

Meglepően jól ment a mászás. A hatodik szintig szinte végig erdőben haladtunk. Az út általában keskeny volt és én mentem elől, hogy gyengébbként diktálhassam a tempót. Esni nem esett, csak felhős volt az ég és szürke. A hatos szinten (pontosabban új hatos szinten), kb 2400 méteren pihentünk egy kicsit. Egy nagyobb társaság jó pár külföldivel is üldögélt ott, csináltak kettőnkről képet. Később többször találkoztunk velük. Ők a nyolcadik szinten aludtak és napfelkeltére mentek fel a csúcsra. Egyikükre csak úgy hivatkoztunk "the businessman" - nem volt hegymászáshoz öltözve: esernyővel és oldaltáskával ment neki a Fujinak. Végül mégis előttünk ért fel és ért le (valószínűleg). A hatos szint után már nem erdőben haladtunk, de szép virágok voltak az út mellett. Felfelé nem láttunk, az út beleveszett a sűrű felhőkbe, de lefelé pillantva néha felszakadozott a szürkeség és elővillant a kék ég. Sőt egyszer a lenti rizsföldeket is lehetett látni. Ez nagyon érdekes élmény volt, ugyanis meg voltam győződve, hogy abban az irányban az eget kellene látnom. De Nagano-san férje megerősített, hogy az bizony nem délibáb, hanem tényleg a hegy lábánál elterülő földek. Az érzést, ahhoz tudnám hasonlítani, amikor Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című sci-fijében feltérképezik a hatalmas hengeres idegen űrhajó belsejét és annak "felfelé" görbülő "talaja" párszor összezavarja az űrhajósokat.

Végül kevesebb mint három óra alatt felértünk a hetes szintre (3090 méterre), ahol a szállásunk is volt. Kellemesen fáradt voltam, de akár tudtam volna még tovább menni - úgyhogy összességében nagyon elégedett voltam magammal. A hálóteremben emeletes fekvőhelyek voltak - valószínűleg jó zsúfolt lehet főszezonban, de most nem volt tele. Bár ahol mi aludtunk, ott az egész szint tele volt, nyolcan voltunk egymás mellett. A folyosó közepén volt egy fűtő alkalmatosság is. A lakók ingyen és bérmentve használhatták a vécét (egyébként 200 jen egy "menet" a menedékházakban). Sőt még másnap lefelé jövet is betérhetünk a kis igazoló cetlinkkel. (A szállás vacsorával és reggelivel 9000 jenbe került, amúgy.) A vécé egyébként kellemes meglepetés volt, természetesen vízöblítés nincs - illetve az van hogy az ember egy ott álló vödörből öblíti le a terméket - de rendes kerámia piszoárok, és vécécsészék vannak.

Amíg vártuk a vacsorát, kint üldögéltünk, néztük az újabb érkezőket, akik pihentek tíz perceket, aztán indultak tovább. Nem túl hosszas rábeszélésre vettem egy adag meleg szakét, Nagano-san férje pedig vörösbort ivott, amit kis műanyag palackban hozott fel. (Az árak természetesen tükrözték a hely nehézkes megközelíthetőségét.) Ahogy vidámabbak lettünk, kiderült az is, hogy nem volt baj, hogy én mentem elől végig, mert útitársam elégedett volt a hátsó felépítményem nyújtotta "kilátással" :)

Fél hat körül került sor a vacsorára. Név szerint hívtak be minket a házba, hogy le ne maradjunk róla. Nekem ízlett minden, de a legfinomabb a leves volt! Legszívesebben vittem volna belőle termoszban :) Az étkezőben jó pár festett, írott fa panelt lehetett látni. Ezek pár száz évvel ezelőtt kerültek ide. Akkoriban nem volt olyan egyszerű eljutni a Fujihoz, ezért nagyobb társaságok, céhek választottak maguk közül egy képviselőt és összedobták az utazáshoz szükséges pénzt. Az illető pedig elhozta magával az adott csoport tábláját. Többek között a legősibb szakma művelői is küldtek ilyet a Fujira.

Korán lefeküdtünk, hogy aztán korán tudjunk kelni. Nem is volt először gondom az elalvással, de aztán nagyon meleg lett a hálóban egyre idegesebb lettem a másnapi mászás miatt, úgyhogy sokszor felébredtem és forgolódtam. Végül négy óra előtt keltett fel Nagano-san férje és félóra készülődés után elindultunk. A reggelit szépen becsomagolva kaptuk, eltettük, hogy majd később fogyaszthassuk el. Egyébként a menedékházból kilépve gyönyörűszép csillagos ég fogadott. Lefelé voltak felhők, de nem volt összefüggő, sok város fényeit is látni lehetett odalent. Felfelé pillantva pedig lehetett látni a mászók fejlámpájának fényeit.

Már az első pár lépés után éreztem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű nap, mint a tegnapi. Egyrészt a sötétben sokkal fárasztóbb volt a mászás, hiába volt mindkettőnknek lámpája. Bár amit nekem adtak kölcsönbe az elég halovány volt, mondták, hogy vegyek bele elemet, de elfelejtettem. A levegőm is hamar elfogyott, még álmos is voltam egy kicsit. Elképzelni sem tudom, hogyan tudják rengetegen az egész mászást éjszaka lebonyolítani. Az ugyanis az általános, hogy napfelkeltére érjenek fel a csúcsra. Szerencsére nekünk nem volt ilyen tervünk, így legalább menetközben is lehetett élvezni a kilátást, a tájat és nem csak a felérkezésen volt a hangsúly. Amint elkezdett világosodni én is egyre jobban lettem. Nem kellett még arra is koncentrálnom, hogy lássam az utat a sötétben. A felhők fölé emelkedő Nap gyönyörű volt. Folyamatosan fényképeztünk.

Kértem, hogy legyen megörökítve a "nagy eltévedő hely". Szinte minden leírásban olvastam, hogy az illető eltévedt vagy majdnem eltévesztette az utat lefelé jövet, amikor odaért, ahol három nagy mászóút (Kawaguchiko, Fujiyoshida és Subashiri) összeolvad. Láthatóan szépen angolul is ki van táblázva, hogy merre kell menni, de már éreztem, hogy könnyen lehet olyan fáradt az ember lefelé jövet, hogy még az is elkerüli a figyelmét. A nyolcas szinten fogyasztottuk el kiadós reggelinket. Majd kis pihenés és fényképeszkedés után folyattuk utunkat. Egyre sűrűbben találkoztunk mászókkal, de sor nem alakult ki, soha nem volt tömeg.

Ahogy 3400 méter fölé értünk, már egyre megterhelőbbé vált a mászás. Hányingerem lett és fejem is elkezdett fájni egy kicsit. Gyakrabban álltunk meg pihenni és a fejfájásom ugyan majdnem teljesen elmúlt, de a hányingerem mellé vécézési inger is betársult (természetesen szigorúan az után, hogy elhagytuk az utolsó menedékházat). Az út legvége már meredek lépcsőkbe torkollik, ekkor már nagyon lassan tudtam csak menni. Mire felértünk úgy elfáradtam, hogy nem is emlékszem, hogy készült ez a kép. Sajnos japán precizitás nem hazudtolta meg magát: ha a mászó szezon augusztus végéig tart, akkor szeptember elsején kilenc órakor a csúcson már minden hermetikusan bezárt. Illetve egy ajándékbolt nyitva volt, de vécé az nem volt. Hogy ne csak én legyek elkenődve a bot-pecsételők sem működtek már, úgyhogy az emlékbotot sem sikerült befejezni. Így aztán a hegycsúcson töltött első húsz percünk nem volt a legvidámabb.

Nagano-san férje körbe szerette volna járni a krátert, de mivel látta teljes elkenődésemet felajánlotta, hogy várjam meg. Viszont én is nagyon kíváncsi voltam - ha már idáig eljutottam és ilyen gyönyörűszép az idő ezt nem kellene kihagyni. Úgyhogy hányingert és egyéb problémáimat háttérbe szorítva nekivágtunk a körülbelül egy órás útnak. A Fuji istennője úgy tűnik meg akarta jutalmazni kitartásom miatt, ugyanis ott ahol a Gotemba út ér fel a hegyre egy öt csillagos, nyitott vécét találtunk! Ezek után már végre én is tudtam gyönyörködni a tájban és fotózni. Többek között a Shizuoka félszigetet és az óceánt is lehetett látni. Felmásztunk a ténylegesen legmagasabb pontra (3776 méter) is, ami az időjárás megfigyelő állomáson van. A linkelt képen talán nem is látszik, hogy az odavezető út, milyen rettentő meredek volt. Bizony belekapaszkodtam időnként az oldalt látható rozsdás vaskorlátba, aminek a funkciója egyébként teljesen érthetetlen számomra. A keresztrúd ugyanis kábé olyan magasan van mint a vállam, időnként mint a fejem, ezért kényelmesen folyamatosan ebbe kapaszkodva menni nem lehet, viszont az ember alatta nyugodtan lebucskázhat.

Egyébként nem ez volt mindig Japán legmagasabb pontja. A tizenkilencedik század végétől a második világháborúig ugyanis Taiwan is japán fennhatóság alá tartozott és az ottani legmagasabb pont 3952 méter.

A kráter fantasztikus látvány volt és az aljában egy adag koszos havat is lehetett látni. Utoljára 1707-ben tört ki a Fuji, de akkor sem a tetején. A hegy oldalában alakult ki ekkor három új kürtő, ahonnan 800 köbméter hamut szórt szét (lávafolyás ekkor nem volt) egészen az akkori Edo (mai Tokió) területéig.

Ahogy lassan körbe értünk, láttuk, hogy a felhők elindultak felfelé, a mi irányunkba, úgyhogy nekivágtunk a lefelé vezető útnak. Ez szélesebb, igazi szerpentin volt, nem az a keskeny köves lépcsős, amin felfelé jöttünk.

Lassan beértünk a felhőbe és onnan szinte végig a hegy lábáig tejfehér, általában nedves, gyengén szitáló esőben mentünk. Azonkívül, hogy szinte alig láttam át a vizes szemüvegem, nem volt zavaró, esőálló felszerelésünk jól bírta a megterhelést. A hetedik szintig semmi gondom nem volt, de utána következett az igazi "homok-futó" útszakasz - ezt jelenti az út neve: Subashiri. Egy természetesen meredek, vulkáni kisebb nagyobb kőtörmelékkel borított szélesebb utat kell elképzelni, ahol minden lépésnél az ember majdnem bokáig süllyed a kavicsba, homokba és egy lépésnél minimum hármat csúszik még lefelé. Párszor elestem, de ez nem volt igazán vészes, az itteni kövek, kis kavicsok ugyanis elég "puhák". Próbáltam cikcakkban menni ahogy Nagano-san férje is mutatta, de bal kézzel sokkal ügyetlenebbül bántam a bottal. Az igazi probléma az volt, hogy felhólyagosodott a lábujjam, és a végén már tiszta kínszenvedés volt menni. Arról nem is szólva, hogy a köd miatt fogalmam sem volt mióta megyünk és mennyi van még vissza. Végtelennek tűnt az út. Végül csak megérkeztünk a parkolóhoz fél kettő körül. Az eredetileg tervezett délhez képest elég későn.

A Yamanaka tó partján találkoztunk egy étteremben Nagano-sannal és ebéd közben elmeséltük élményeinket. Lent, a tó partján szinte végig esett az eső, vihar is volt - Nagano-san aggódott is értünk. Nagyon nagy mázlink volt az idővel. Az elmúlt héten most volt az első nap, hogy szép, tiszta, napos idő volt a Fuji tetején.

Végül Nagano-sanék öt órakor tettek le az ISAS bejáratánál. Természetesen első utam a fürdőszobába vezetett - bármelyik hajléktalant megszégyenítő szag-aurámtól minél előbb meg akartam szabadulni :)

Összességében hatalmas élmény volt. Megérte a szenvedést. Bár boldogabb lettem volna, ha csúcsra érkezéskor egy kicsit kevésbé vagyok ramatyul. Továbbra sem értem az éjszakai mászókat. Biztos csodálatos élmény a napfelkelte, de az volt az a nyolcas szintről is, valamint világosban mászva gyönyörködni tudtunk a szemkápráztató kilátásban, a meredek hegyoldal és kék ég kontrasztjában. Tényleg olyan volt, mint ha repülőgépről néztük volna a tájat. (Egyébként láttunk is a magasban egy gépet, meg is beszéltük, hogy a pilóta biztos most mondja az utasoknak, hogy épp a Fuji fölött repülnek - integettünk is nekik.) Valószínűleg ez a két eltérő megközelítése a hegymászásnak olyasmi lehet mint a teljesítménytúra és a kirándulók ellentéte. Mindenesetre örültem, hogy nem fárasztottam le magam annyira és így még a krátert is körbe tudtuk járni. A lefelé út, ahogy figyelmeztettek is előre, jóval megterhelőbb volt, mint a felfelé vezető. És bár akkor menetközben időnként eszembe jutott, hogy nem lett volna egyszerűbb inkább ugyanarra menni, ahol jöttünk, most visszagondolva akárhogyan jövünk is le, megszenvedtem volna az utat.

Nagyon hálás vagyok Nagano-sanéknak ezért az élményért, nem is tudom, hogyan tudnám ezt valahogyan visszafizetni nekik.

Edzés :)

Most már biztos, hogy (ha jó az idő) augusztus 31-én nekivágunk.

Amióta újra komolyan szóba került a Fuji mászás, elkezdtem egy kicsit rákészülni a dologra. Mivel alapvetően rettentő lusta ember vagyok, olyan elfoglaltságot kellett kitalálnom, ami alól nem nagyon tudok kibújni. Ezzel már is kiesett az összes szabadtéri dolog, mert ugye eshet, süthet a nap, fújhat a szél, lehet sötét vagy világos, sok szúnyog, vagy sok ember - és ezek mind érvek, hogy miért is hagyjam ki az aznapi penzumot. Arról nem is szólva, hogy jó lenne valamilyen szinten reprodukálni a hegyre-menés nehézségeit és ez sík talajon nem igazán könnyű. Úgyhogy lépcsőzni kezdtem. A lépcsőház itt van az épületben, ki sem kell menni, meg sem ázhat az ember, hőmérséklete elég borzasztó ugyan, mert a nyári meleg megreked benne, de legalább nincsenek bogarak. Minden nap eggyel többször jöttem fel a nyolcadik szintre (ez ugye otthoni hetedik emeletnek felel meg). Nehezítésnek minden le- és felérkezés után beiktattam öt guggolást is.

Azonban amikor elértem a 15 fordulót, úgy döntöttem elég. Ehhez már több mint egy órára van szükségem, és az a helyzet, hogy hiába a Fujiról van szó még sem vagyok hajlandó egy óránál több időt naponta erre szánni. Arról nem is szólva, hogy hiányzott a sikerélmény, hiszen mindennap eggyel többször mentem, mindennap egyre fáradtabb lettem a végére. Taktikát váltottam és máshogy nehezítettem: pakoltam a hátizsákomba. Először csak egy félliteres vizes palack, aztán kettő és ma már hattal fogok nekivágni az emeleteknek. (Ebből persze azért fogy a végére.)

Szombatonként kicsit más a terv. Fél órát kocogok a Fuchinobe parkban, majd sétálok egy negyedórát és akkor állok neki a lépcsőzésnek, de hátizsák nélkül. Vasárnap pedig eddig mindig elblicceltem az edzést mondván kell egy pihenőnap is :) Továbbra sem lettem sport-ember, viszont a kocogás amit eddig utáltam egyre jobban tetszik. A lépcsőzésnél bármi más csak jobb lehet.

Az itt dolgozók nagy része már mind tud a hülye, lihegő, padlizsán arcú gaijinról, aki este hét, nyolc körül az egyik lépcsőházban mászkál fel-alá, mint valami skót várkastély őrült szelleme. Biztos csodálkozhatnak magukban, hogy miért az épületben kínzom magam, amikor itt van egy köpésre a Fuchinobe park benne uszodával, körbe futópályával :)

Nem tudom, mennyire lesz segítségemre ez a kis edzés. Ártani biztos nem árt. Sajnos az oxigénhiányra és alacsony légnyomásra nem tudok rákészülni - ez van.

Egyébként Nagano-san nagyon kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönadja a vízálló nadrágját, kabátját, úgyhogy azt nem kell vennem. Most hétvégén vettem zseblámpát, két pár vastag túrazoknit (túracipőm van szerencsére) és egy kis bélelt palacktartót. Hosszas gondolkozás után termoszt végül nem vettem. Még a Fuji mászó tömegről annyit, hogy hónap elején, amikor lefoglalták a szállást, akkor már nem volt hely máskorra csak augusztus 31-re! Az időjárásjelentés egyenlőre száraz-felhős időt mond hétvégére. Remélem így is lesz, most nagyon szomorúan, már három napja egyfolytában esik.

Fesztivál és Fuji

Régóta nem került szóba a Fuji. Ugye arról volt szó, hogy Nagano-san meg a férje idén vágnak neki, és mivel én is szívesen mennék velül, nem ártana egy kis bemelegítő mászást tartani májusban, júniusban. Hát ebből sajnos nem lett semmi. Májusban ugye én nem voltam itt, júniusban meg Nagano-san volt nagyon elfoglalt saját bevallása szerint. Nem is nagyon került terítékre az ügy. Aztán valamelyik nap mégiscsak a Fujira terelődött a szó és a végül azt beszéltük meg, hogy vasárnap délután megyek hozzájuk vendégségbe és akkor megtárgyaljuk, mi is a helyzet és mellesleg megnézzük a nyári fesztivált is, ami az ő városukban (Kamimizo) épp azon a hétvégén lesz.

Nagano-san jött elém kocsival négyre, útközben még megálltunk bevásárolni. Mire megérkeztünk hozzájuk pont leszakadt a vihar, úgyhogy a fesztivál előtt került sor a vacsorára és a Fuji stratégia vázolására. Szóval férj augusztus utolsó hétvégéjén szándékozik menni, mert talán akkor már kisebb a tömeg (vége az iskolai szünetnek). Persze ilyenkor meg van az a hátránya a dolognak, hogy ha rossz az idő, akkor csak jövőre lehet újra próbálkozni (hivatalos mászó szezon ugyanis július és augusztus), ami az én esetemben egyenértékű a sohával. Pár ismerősét megkérdezte, hogy akarnak-e csatlakozni, de eddig egy mondta csak biztosra a részvételt. Nagano-san pedig biztosan nem fog hegyet mászni. (Mint egy elszólásból kiderült gyerek-projekt miatt.) Elmondtam, hogy legnagyobb problémám, hogy nem vagyok valami sportos alkat, nem akarok a lassúságommal, gyors elfáradásommal terhelni a többieket, pláne így, hogy nem lesz az én szintemhez közelebb álló résztvevő. Erre az volt a válasz, hogy nem kell aggódnom, mert a másik ismerős hatvanéves, szóval ő sem fog futni mint a nyúl. Ez engem nem nagyon győzött meg, mert láttam én már jó pár japán nyugdíjast, aki vidáman lehagyott sétálva miközben én kocogtam. Mindenesetre az a kellemes meglepetés ért, hogy igen erősen kapacitált a férj is, hogy menjek, próbáljam meg. Pedig én arra számítottam, hogy csak örül, ha egy kolonccal kevesebb lesz.

A terv a következő: a Subashiri úton indulnak neki, ez egy kicsit hosszabb, mint a többi, de épp ezért kényelmesebb. Valamint szép a kilátás is, így az ember talán kevesebbet foglalkozik a fáradtsággal, mert van ami elvonja a figyelmét. Mellesleg a prospektus alapján, elég durvának tűnik még ez az út is. Ugyanis nem az otthoni, szerpentin jelleggel felsétálunk a hegyre típusú, hanem a gradiens irányú - szintvonalra merőlegesen, toronyiránt, bummbele. Végülis japánoktól nem is várna az ember mást :) A mászást két naposra tervezték, az estét a hetedik szinten (3200 méteren) lévő menedékhézban töltik, mert ott állítólag jó a vacsora. Amúgy arra figyelmeztettek, hogy nincs zuhany ezeken a helyeken és nagy hodályban a földön a alszanak a vendégek. De kérdésemre biztosítottak, hogy vécé persze van (nanáhogy :) ), szóval akkor már nem lehet olyan vészes a dolog.

Summa summárum a nagyon meggyőzően érveltek, hogy igenis menjek velük (ha az időjárás engedi). Még azt is kitalálták, hogy adnak nekem egy mobiltelefont, ha elveszítenénk egymást a tömegben se legyen gond.

Mire mindent letárgyaltunk, az eső is elállt, úgyhogy indulhattunk megnézni a felvonulást. Útközben kérdezték, hogy van-e nálunk otthon fesztiválszerűség. Megemlítettem az augusztus huszadikai tűzijátékot. De miután láttam ezt a felvonulást, kijelenthetem, hogy nem, nálunk nincsenek fesztiválok. Jó pár, talán nyolc hordozható "oltárt" visznek körbe a forgalom elől lezárt két utcán, ahol hömpölyög a tömeg. (A különböző környékbeli kegyhelyeknek mind van egy ilyen hordozható szentélye.) Hangosbemondó es a hordozókat irányító ember síppal figyelmezteti, terelgeti a nézőközönséget. Vannak kisebb építmények, amiket 30-40 ember visz folyamatos hangos kántálás közepette, hogy tudják tartani a ritmust. Amikor a kereszteződéshez, a felvonulás legközepéhez érnek, megállnak és "belengetik" az egész istenbizonyt. Mindezt persze a főnök egy síppal írányítja, vezényli, hogy az összes hordozó az elfogyasztott alkohol mennyiség és egész napos harmincfokban való fel-alá mászkálás ellenére teljesen összeszedetten és egyszerre vigye végbe. Természetesen a különböző csoportok egymásra "licitálnak" ki tud nagyobb és bonyolultabb belengetést véghezvinni. Az egyik társaság fel is dobta az oltárt és elkapta! Mennyivel vidámabb lenne egy augusztus huszadikai körmenet egy hasonló ministráns performansszal :) Közben az érsek meg síppal vezényelne nekik :)

Vannak nagyobb oltárok, amiket gurulós szekereken húznak ezeken dobosok táncosok is helyet foglalnak. A helyi legrégibb ilyen szerkezeten a fehér róka istennek beöltözött táncos is megjelent.

Természetesen jelen vannak a búcsú egyéb alapkellékei is: célbadobó, étel, ital árus, vattacukros, kihelyezett rendőr-örs. Nagano-san férje befizett minket és mindkettőnknek három palackot sikerült levernünk a célbadobás során, ezért kaptunk egy-egy színes műanyag rúgó-spirált. A fődíj, egyébként egy Wii konzol volt :)

Visszatértünk még Nagano-sanékhoz, ahol döbbentem fedeztem fel az előszobában egy közepes méretű terráriumot dugig tele valamilyen rovarral. Elég ijesztően nézett ki. Kiderült, hogy ez valamilyen talán tücsök, vagy kabóca jellegű állat, ami nagyon szép hangot ad a szárnyaival nyár azon szakaszában, amikor párt keres. Régen ennek nagy hagyománya volt Japánban és Kínában is, ilyen rovarokat tartottak a háznál, hogy éjjel gyönyörködhessenek a hangjában. Ma már ez nem akkora divat, akkoriban komoly üzletág volt a tücsök begyűjtés és árulás, ők ajándékba kapták talán Nagano-sanék szüleitől - ha jól emlékszem. Hasonló "bogaras" hobbi a pók-harc, ez Shikoku szigetén divatos, amikor is két jól fejlett pókot ugrasztanak egymásnak.

Amikor Nagano-san hazafuvarozott, megint szóbakerült augusztus huszadika. Ő kérdezte, hogy ugye nemrég nagy vihar volt a tűzijáték fesztivál idején Magyarországon. Kiderült, hogy akkor ez volt a legnagyobb hír a japán tévében!

Földrengésjelző rendszer tesztelése élesben

Most (fél tizenegy körül) is volt egy kis rengés. Nem volt valami kellemes - éreztem, ahogy beleng az épület. Kicsit olyan volt, mintha hirtelen leesett volna a vérnyomásom és baromira szédülnék. (A szédülés érzet még megvan.) De tényleg földrengés volt, Nagano-san felállt az asztalától és megkérdezte, hogy daijobu? - azaz minden oké. Rendes volt tőle :) Megnyugtató érzés, hogy ha valószínűleg valami komolyabb földmozgás lenne, sem hagyná, hogy teljesen lemerevedjek az ijedtségtől.

Viszont gondoltam, itt az alkalom, hogy megnézzem a nemrégiben talált földrengés jelző oldalt, hogy működik. Bizony negyedórán belül ez a kép fogadott:

Földrengés

Nagano-san kérdezte az imént, hogy éreztem-e a földrengést. Azt mondta ebédidőben volt.

Én szokás szerint mentem az "üzemi étkezdébe". Arra emlékszem, hogy az étel első körben kevésnek tűnt, aztán mégis jól laktam vele. Kifelé jövet hosszasan tanulmányoztam a cetli adó automatát, mert kivételesen nem volt sor. Sőt odabent is alig voltak ebédlők. Aztán kicsit másfelé jöttem vissza az irodába, mint szoktam - útba ejtettem a kicsit eldugott helyen lévő legolcsóbb ital-automatát. Itt már 100 jenért lehet venni félliteres zöldteát. Közben eszembe jutott, hogy Leonid Gurvits mesélte, hogy annó volt egy földrengés amikor épp az ablakon hajolt ki és a lent álló feleségének kiabált valamit - érezte ahogy kilengett az épület. Én meg gondolkoztam, hogy vajon milyen lesz ha én is megtapasztalok egy ilyet.

Hát úgy látszik az elsőt sehogysem tapasztaltam meg. Nem éreztem én semmit. Nagano-san azt mondta szerencsés vagyok. Persze most megint rámjött az izgulás. Pedig az utóbbi két hónapban eszembe sem jutott.

Ez nem a Lost - itt vannak válaszok

Először is egy szolgálati közlemény: többeknek is gondja adódott a megjegyzések írásával. A blognál olyan beállításokat alkalmaztam, hogy minden megjegyzésről, először én kapok egy email üzenetet és ameddig nem hagyom jóvá, addig nem kerül ki a megjegyzés az oldalra. Nagyon gyakran ellenőrzöm a leveleimet, úgyhogy türelem, ha nem látszik is azonnal a komment hamarosan ki fog kerülni. Természetesen a 8 órás időeltolódást is bele kell kalkulálni :)

Most pedig következzen pár válasz, Tamás kérdéseire.

mikor kezditek a napot és mikor fejezitek be?

Nekem nagyon jó dolgom van, egyrészt ugye nem egy termelő/szolgáltató cégnél dolgozom. Másrészt nem is munkavállaló vagyok hanem ösztöndíjas, nincs megszabva semmi (se szabadság, se heti munkaóra). De én általában kilenc körül, legkésőbb fél tízre szeretek beérni és bent maradok átlagosan hétig, fél nyolcig. Van amikor hatkor lelépek (ritkán) és van (szintén ritkán), hogy jóval nyolc után megyek haza.
Nade ugye mi van a japánokkal? Hát én még úgy nem tudtam eljönni bentről hogy ne lett volna ott valaki. Minimum 3-4 ember. Van hogy konferenciahívás este nyolcra van időzítve és ez nem külföldi és időeltolódás miatt van így, hanem hazai, ilyenkor érnek rá.
Az egyetlen ember, aki általában "korán" lelép (6 óra körül) az Kino-san. Nekem az a tippem, hogy azért, mert el kell hozni a gyerekét a bölcsödéből.

kezded átvenni a Japán munkamorált? tényleg van, hogy nem mennek haza hanem inkább ott maradnak a munkahelyük közelében, hogy mihamarabb kezdhessék a munkát?

Konkrétan bent alszanak. Egyrészt a diplomamunkát író egyik diáklányt rengetegszer láttam január folyamán a benti heverőn éjszakázni. De ez azért elég normális diákoknál, én is dolgoztam annó éjszakába-hajnalba nyúlóan a közeledő határidők miatt. De a teljes értékű, jó "munkásemberrel" is előfordul hogy bent tölti az éjszakát. Például Murata-san a szimpózium alatt (egy hét) állítólag egyszer sem ment haza aludni...
Én azért nem tervezek ilyesmit :) Főleg mivel két percnyire lakom.

a gaijin megnevezés pejoratív, vagy általánosságban használják?

Ez egy nagyon jó kérdés. Elvileg nekem úgy tűnt, hogy nem pejoratív, de amikor egyszer viccesen magamra használtam, nagyon furán néztek rám.

a régi kasztrendszerből valami marad vissza?

Szerintem semmi. Mármint nincsenek főurak, meg szamurájok, meg kereskedők, és ahogy én látom, senki sem tartja számon a származását. Szóval ebből a szempontból teljesen olyan mint bármilyen nyugati ország.

ÉS A LEGFONTOSABB: HOGY TETSZIK EDDIG JAPÁN? AZ EMBEREK, A HELY, A KÖRNYEZET, STB, STB, STB!!! :-)

Tetszik. Tetszik, hogy működnek a dolgok. Legalábbis eddig, ha le volt írva, hogy ez meg az meg amaz kell az adott adminisztratív dologhoz, akkor tényleg csak azok kellenek és annyiba kerül. Tetszik, hogy a boltban, étteremben az eladó hangosan bejelenti, hogy milyen címletű bankjegyet kapott és leszámolja a visszajárót. Tetszik, hogy próbálnak abban a kevés helyen, ami még nincs beépítve kis parkot, ligetet létesíteni. És azt aztán iszonyat mód rendben tartani. Tetszik az általános kerüljük a stresszes helyzeteket hozzáállás. Így elérik, hogy amikor például bankszámlát nyitottunk nekem és kiderült, hogy nem lehet dombornyomott kártyám, mert az csak rezidens japánoknak jár, akkor sem akartam a haragomat az ügyintézőn kitölteni (mondjuk egyébként sem vagyok az a típus), mert együtt sajnálkozott velem :)

De persze itt is vannak kivételek, vagy csak én voltam nagyon rossz passzban. Egyszer egy boltból szó szerint kimenekültem, mert miután kétszer körbejártam segíteni (?) akartak és az idős tulaj előjött, hogy megkérdezze mit akarok, persze japánul. Amikor hiába integettem neki, hogy semmi bajom, minden oké, csak jött utánam és szegényes tudásommal azt megértettem, hogy épp azt mondogatja, hogy nahát nem értek semmit, meg azt sem tudom, mit keresek. Szóval ténylegesen elmenekültem a helyről :)

Ami még most így hirtelen eszembe jut mindennapi kis pozitívum, az az automaták. Itt aztán nem lehet szomjan halni, mert minden sarkon van italautomata (hűtött üdítők és forró kávé, tea). Az automaták mindig működnek és mindig van bennük visszajáró és papípénzt is elfogadnak. Ilyenkor nem az van, hogy az ember két percig forgatja a bankjegyet jobbra-balra hogy a gép hajlandó legyen elfogadni. Ahogy jól esik beteszi és már választhatja is az italt :) Bárhogy be lehet rakni a bankjegyet.

Ami viszont kicsit kellemetlen néha és hozzá kell szoknom, az a viccelődés. Most valahogy egyetlen konkrét példa sem jut eszembe, de többször volt, hogy olyasmivel poénkodtak, ami nálam kicsit már vagy a sértés határán volt, vagy számomra fura volt, hogy kollégák, nem barátok ilyesmit mondanak nekem. Nem sértődtem meg, hiszen tudom, hogy nem annak szánják, csak kicsit megdöbbentett, mert azért nem tartom az illetőt ennyire közelállónak, nem ismerem olyan régen, hogy ilyesmit mondjon. Persze könnyen elképzelhető, hogy ez csak nekem, kicsit zárkozott embernek, tűnik furcsának. Mindenesetre egyáltalán nem ridegek, vagy nehezen megközelíthetők, mint ahogy a németekre szoktak panaszkodni az emberek. Természetesen ennek a munkahelyi közvetlenségnek is vannak határai és mondjuk barátkozni, barátokat szerezni, gondolom, sokkal bonyolultabb, több időt igényel.

Igazából például nem tudom, hogy most Nagano-san barátnét akart magának szerezni személyemben, unatkozott, megsajnált, vagy például szeretne Európába (vagy Magyarországra) utazni és gondolta, hogy jó lenne egy ismerős ott. De végülis mindegy nekem, én nagyon hálás vagyok neki és örülök, hogy rángat ide-oda időnként :)

Rövid hírek

Ma valaki nagyon fázhatott idebent, vagy megjavították a légkondi eddig nem működő hőmérőjét, mert nagyon meleg levegőt fújt be egész nap.

Ma elvileg lunch talk nap volt, ami azt jelenti, hogy ilyenkor bentót rendelünk ebédre és az irodában eszünk, míg valaki előad. Az előadás ma elmaradt, mert Murata-san készült volna, de nem készült, mert elfelejtette felinstallálni a programot a gépére amit meg akart mutatni. Most már nekem is illene csinálnom lunch talk-ot valamikorra.

Hosszasan gondolkoztam melyik menüt válasszam ebédre nem akartam olyat, amilyet már ettem. Aztán a végén mégis sikertült egy olyanba beleválasztanom.

Nagano-santól pedig a közelgő setsubunra készülendő kaptam egy kis adag babot. Majd szórhatom szanaszéjjel :) Február 3-án van ez a fesztivál, amikor a gonosz szellemet elűzendő babszemeket szórnak szét a szentélyek és a lakások körül.

Első bemelegítés a Fujihoz: Makuyama

A mai hegymászás rádöbbentett, hogy nem ártana erőteljesen készülgetnem, ha tényleg a Fujira akarok feljutni, pláne ha Nagano-san férje fogja diktálni a tempót.

Reggel nyolckor indultunk (Nagano-sanék egy kicsit késtek - bizony pedig japánok). Sajnos elfelejtettem megnézni, hány órakkor indultunk neki a hegynek, de fél tizenegykor már javában kaptattunk felfelé. Sőt én addigra már ki is voltam ütve :)

Mielőtt nekiveselkedtünk volna az emelkedőnek, egy emberke (a személyzet tagja, akik segítenek a turistáknak az információs pultnál) külön felhívta rá a figyelmünket, hogy van valami újabb fő turistaút és el ne tévedjünk.

Jó meredeken indult az ösvény és hát én azt hittem, hogy ez így indul, aztán majd csak befutunk az enyhébben emelkedő részhez. De nem futottunk. Csak maradt olyan meredek mint az elején. (Konkrétan lépcsőszerűen volt megépítve az ösvény.) És hát Nagano-san férje ment előre, mint az úthenger. A felesége szerintem csak azért maradt mögöttem, hogy ne érezzem magam annyira szerencsétlennek. Még szegény énekelni is próbált, meg beszélgetni velem, hogy elterelje a gondolataimat. De én akkor már alig tudtam két lihegés közben válaszolni. Sajna a helyzetet tovább rontotta, amikor már hányingerem is lett - valószínűleg csak a vércukrom eshetett le, mert egy kis darabka KitKat rendbe hozott. Úgyhogy a dombtetőn már egész jól voltam és utána is könnyebben ment a túra. Igaz hogy annyira meredek olyan hosszasan, mint az első menetben már nem volt. Egy lankásabb úton mentünk át egy szomszédos dombtetőre, ahol miután egy vidám nyugdíjas társaság távozott (akik közül a legidősebb is minimum félórát vert volna rám a hegymászásban), elfogyasztottuk ebédünket. Kis gázfőzőn melegítettünk vizet a dobozos tésztához, meg az útközben vásárolt onigirit ettük meg. A többes szám nem teljesen helyes, mert Nagano-sant a férje nem engedte a forró víz közelébe. Mint elmesélték egy sátorozás alkalmával az enyhén illuminált Nagano-san a forrásban lévő vizet sikeresen úgy borította a férje lábára, hogy az utána két hétig volt kórházban.

További utunk nagyrészt lejtett és csúszott. Itt-ott hófoltok voltak, a bambuszok és fenyők között. Egy sűrűbb fenyves részen Nagano-san felszerelt egy kis csilineglő harangot a hátizsákjára - ezen a területen járnak medvék és vaddisznók és az elriasztó kolomp teljesen standard japán kiránduló kellék.

A kilátás nagyon szép volt. Mindig ledöbbentem amikor az óceánt pillantottam meg - annyira furcsa, hogy hegytetőről télen tengert láthatok :)

Ahogy az út átváltott lassan utcává, amit két oldalt már nem erdő, hanem kertek határoltak, egyre több helyen láttunk kirakva mandarint, becsületkasszával. 100 jenért adtak egy kilót (lent a parkoló mellett, persze már kétszer annyi volt). Vettünk is egyet, én először nem nagyon akartam megkóstolni, mert nem vagyok nagyon oda a mandarinért, de jól tettem, hogy meggondoltam magam, mert nem volt annyira nagyon édes, mint az otthoni, amit pont amiatt a cukros víz íze miatt nem szeretek annyira. Ez inkább narancsosabb volt.

A településen ahova leértünk megnéztünk még egy kegyhelyet is. Igaz zárva volt, de nekem tetszett. Valamint vendéglátóim nagy örömére sikerült alkapni a meleg édesburgonyát áruló bácsit. Kis barkasz jellegű autóval furikázik, aminek a hátuljában van a melegítő, ahol az édes burgonyák ülnek. Van neki hangosbemondója is. Állítólag, főleg hölgyek szeretik nagyon és egyből kifutnak a házból, ha meghallják az édes-burgonyás kiabálását. Nem volt rossz az íze, de kicsit nekem sok volt egy akkora darab. Bár lehet hogy csak azért, mert újra erőltetett menetbe kapcsolt Nagano-san férje. Kicsit kezdtem is sajnálkozni magamban, hogy egész nap olyan tempóban rohangálunk, hogy alig van időm körbenézni, meg fényképezni. De aztán kiderült, hogy Nagano-san félt hogy a következő programpont bezár az orrunk előtt. Azért pedig nagy kár lett volna :)

A kirándulás után ugyanis egy helyi szabadtéri lábáztató melegvizes fürdő (onszen) meglátogatása volt a cél. Helyi forróvizes források vizét vezetik itt kis medencékbe. Mindegyik medence alja más mintájú, és a víz is más-más hőfokú. Azzal, hogy különböző helyeken nyomja az ember talpát más és más testrész bajait orvosolják a különböző medencék vizei - elvileg. Hát némelyikben elég nehéz volt lépkedni és szégyenszemre az egyik medencében még egy lépést sem tudtam tenni. Itt ilyen közepes méretű kövecskék voltak leszórva, na ez az a típus amivel a tengerparton is mindig szenvedek. Még szerencse hogy semmi baj a fülemmel, az ugyanis a fül problémákat orvosolta volna :) A parkocska bejárata előtt egy kis oltár is van emelve a két mosómedvének (racoon-nak hívták vendéglátóim és úgy beszéltek róla, mint a rókánál veszélyesebb agresszív ragadozóról, szóval lehet hogy mégsem mosómedve :) ), aki felfedezte a melegvizes források gyógyhatását. Nagyon jó ötlet volt ez a lábáztatás, teljesen rendbejött a túracipőben ki vízhólyagosodott lábam tőle.

Hazafelé a kocsiban el-elszunyókáltam, de azt még hallottam, hogy épp most van az egyik szumó-szezon utolsó meccse és a döntőt két mongóliai születésű versenyző vívja.

Vacsorázni egy sagamiharai főleg rántott csirkére (nem olyan azért mint az otthoni, sokkal világosabb a panír) specializálódott helyre mentünk. Azért volt még saláta is, meg egy-két szelet nyers hal, meg egy nagyon fura tojásleves, ami meleg volt és puding állagú. Nem volt rossz, de addigra már a fülemen is étel lógott ki. Aztán sörözés meg szakézás közben már nagyokat nevettünk Nagano-san férjével, főleg amikor közölte, hogy úgy iszom a szilvás szakét, mint a középkorú japán férfiak. A szaké aljában egy szilva van, amit sós vizben tettek el, úgyhogy elég erőteljes sós-savanyú íze van. Viszont hogy mennyire savanyítja be a szakét az a fogyasztón múlik, attól függ ugyanis mikor szedi szét apró darabokra és keveri el az itallal. (Ha jól emlékszem az alkohol talán nem is szaké volt, hanem shochu.) Elég erőteljesen sós, meg kicsit savanyú volt, de nem volt annyira vészes, mint ahogy az ember egy ilyen leírás alapján gondolná.

Megbeszéltük azt is, hogy edzenem kell még a Fuji-túrára és a következő célpont egy 1200 méteres hegy lesz valamikor áprilisban. Addig pedig minden nap gyalog közlekedek fel a hatodik emeleten lévő irodába.

Ha áram van, minden van - ha nincs, akkor megyünk kirándulni

Jó előre bejelentették, kiplakátozták (és szerintem hangosbemondón is bemondták - bár közel sem értettem meg) az intézetben, hogy január 27-én a kampusz egész területén áramszünet lesz. Méghozzá nem valami kispályás szöszmötölés miatt, hanem komoly ellenőrzési munkálatok lesznek, hiszen reggel 9-től este 6-ig fog tartani. Külön felhívták a figyelmünket, hogy mindent húzzunk ki a konnektorokból, nehogy a feszültség ingadozás kárt tegyen valamiben.

Csak áttekintés kedvéért, mi nem lesz:

• áram :)
• meleg víz
• fűtés - mert ugye a légkondival fűt az ember, az meg delejjel megy
• biztonsági beengedő rendszer
• étel- és italautomaták
• net - mert hogy a szerverek is le lesznek kapcsolva ugye

Nem csoda, hogy már jó előre elrendeztem, hogy szombaton (ma) nem csinálok semmit és nem megyek sehova, mert vasárnap úgyis egész nap mászkálni fogok Tokióban. Azonban szerencsémre Nagano-sanék kirándulást terveznek (konkrétan erősítést a Fuji megmászásához) és elhívtak engem is magukkal. Úgyhogy holnap reggel 8-kor találkozunk a vendégház előtt és irány Yugawara és a Makuyama hegy.

A bürokrácia üzenete, avagy az újrabelépési engedély

Hétfőn Nagano-sannal begyűjtöttük a bejelentő kártyámat. Nagyon professzionálisan néz ki. Van rajta csomó hologram, rengeteg japán és angol felirat, fénykép, aláírás, a hivatal pecsétje. A nemzetiségemhez sikerült beírni nemcsak azt hogy ハンガリー (Hungary), hanem hogy Budapest, Thokoly :) 2012-ig érvényes egyébként. Már most sajnálom kicsit, hogy az országból való távozáskor vissza kell majd adni.

Nade, ha ez a dokumentum elkészült, akkor akár neki is állhatok a - remélhetőleg - utolsó hivatalos dokumentum beszerzésének az újrabelépési engedélynek. Többször és több helyen is felhívták figyelmemet, hogy ez az egyik legfontosabb dokumentum. Hiszen ha kilépek az országból, hiába van még érvényes vízumom, enélkül a papír nélkül nem fognak újra beengedni. Szegény Nagano-sant ráállítottam a témára és egyből kiderült, hogy egészen közel Shin-yurigaokaban van a bevándorlási hivatal, amelyikhez én is tartozom. Gyakran hallom ezt a nevet, mivel ez az egyik megálló Tokióba menet az Odakyu vonalon. Nagano-san volt olyan rendes, hogy kinyomtatta a kitöltendő papírt is és ekkor ért a meglepetés. Meglepetés egy az volt, hogy meg kell adni a dátumot mikor akar kiutazni az illető és visszajönni. Persze szerencsére nem kell pontosnak lennie, egy hónapos intervallumot adtak meg egy példán. Meglepetés kettő pedig az volt, hogy az egyszeri újrabelépésre jogosító irat 3000 jent, míg a többszöri 6000 kemény jent kóstál!

Huh, hát nem semmi. Elkényelmesedtem, ingyen vízum és regisztrációs kártya után már azt hittem mindent megkapok a két szép szememért, dehát nem :) Vicces gondolat, hogy a japánok ezek szerint nagyon örülnek ha valaki hosszabb időt akar náluk tölteni (ingyen vízum), természetesen ez igazán akkor egyszerű ha van itt kapcsolata (meghívó levél), viszont ha már idejött a gaijin, akkor ne akarjon állandóan hazajárni, maradjon csak itt szépen :)

Kimonó testközelből

Úgy kezdődött, hogy Nagano-san megállt az asztalom mellett, méghozzá úgy, hogy egyből nyilvánvaló volt, hogy itt most valami nagy bejelentés és/vagy kérés fog következni, és lőn. Először nem is értettem, miről beszél annyira hihetetlen volt az egész. Aztán úgy döntöttem, hogy valószínűleg jól értelmezem a dolgokat és arról van szó, hogy az egyik barátnője, aki az adminisztrációs osztályon dolgozik, ma behozott pár kimonót és felajánlotta ismerőseinek, hogy beöltözteti őket. És Nagano-san úgy döntött az ismerősöm ismerőse az én ismerősöm is, úgyhogy menjek vele én is kimonót próbálni.

Azért kérettem magam pár percig. Tisztáztam, hogy de ugye nem jövünk vissza kimonóban az irodába a kollégák nagy örömére. Nem persze. Ugye nem tart sokáig ez az egész (mégiscsak elvileg munkaidő van ugyebár). Ezek után még gyorsan végig gondoltam mi is van ma rajtam :) aztán rábólintottam a dologra.

A földszinten egy kis szoba volt kialakítva átöltözésre (ebben az esetben átöltöztetésről kellene inkább beszélni). Tatamival, kis asztalkával, meg persze egy függönnyel. Ki volt rakva egy halom cucc és azt sem tudtam melyik milyen rész és mi mihez tartozik. Megkérdezték, hogy melyik kimonót szeretném. Kiszúrtam, hogy van két halmocska összekészítve, valamint azt is hogy Nagano-san már kinézte magának az egyiket, úgyhogy ráböktem a másikra. Még persze megkérdezték hogy biztos vagyok-e benne, de én a halmok elhelyezéséből úgy éreztem, hogy ez nekem lett szánva.

Először is volt egy hosszú ujjú fehér alsóing, amin semmiféle megkötési gombolási lehetőség nem volt. Az ember szépen maga köré tekerte és úgy tartotta a kezét hogy ne nyíljon ki. Persze, meg van hogy melyik oldalnak kell felül lenni én persze egyből el is rontottam. Alulra egy oldalt madzaggal megkötős fehér "kötény" került. Ezek után jött egy díszesebb, bő ujjú selyeming, valamint vettem tabit is. Ez utóbbi a nagyujjat a többitől elválasztó zokni. Nem tudom, hogy ez általános-e, az enyém keményített volt és a hátulján voltak kis csatolók amivel össze lehetett fogni. Na amikor ezt a zoknit fölvettem, azzal nem tudtam egy ideig betelni, ott nevetgéltem meg mozgattam benne a lábujjamat, nagyon fura érzés volt :)

Ezek után következett maga a kimonó. Sajnos innentől már nem tudom dokumentálni az eseményeket. A hölgy rám adta, aztán összefogta elől, felrakott egy keményített tartót a derekamra, aztán kötözött itt meg ott, aztán csíptetett ide meg oda, felkerült az obi is (az a nagy széles öv ami középen van). Időnként megkérdezte, hogy kapok-e még levegőt. Aztán hátul is elkészítette azt "mű-púpot", ahol az obi meg van kötve-csavarva. Leszedett egy-két átmenetileg használt kötözőt meg csatot, és egyszercsak, kábé negyedóra múlva, végzett. Utánam Nagano-san következett. Addigra már összegyűltek páran, akiknek sikerült nagy örömet okoznom kinézetemmel.

Miután mind ketten ott álltunk teljes harci díszben, a barátnő visszament dolgozni és mondta, hogy mi nyugodtan fotózgassunk, amíg csak akarunk. Nagano-san egyből ki is találta, hogy menjünk ki a kertbe a virágzó bokor előtt fényképezkedni. Ez második nekifutásra sikerült is, először ugyanis szembejött egy férfi és erre mi visszamenekültünk az öltözőbe :) Bár lehet, hogy teljesen feleslegesen futottunk vissza, rettentően a gondolataiba lehetett merülve az az ember, mert egy arcizma se rándult. Végül csak kijutottunk a kertbe és a fotók is elkészültek.

A levetkőzés már könnyebben ment, de utána bizony a hajtogatásban nem jeleskedtem.

Egyébként a kimonó meglepően kényelmes viselet volt, ha az ember eltekint attól, hogy nem lehet benne hajolgatni, vagy mondjuk busz után rohanni. Viszont nagyon erősen tartja a derekat és az ember mindig kénytelen egyenes derékkal mozogni, de úgy hogy ez igazából nem megterhelő. Na persze nem kellett azért egész nap viselnem :) A szandál viszont rémes volt. Csúszott az ember talpa, lelógott cipőről, és legfőképpen nagyon vágott elől a szíj a két lábujj között.

Nagano-san egyébként azt mesélte, hogy ez a barátnője imádja a kimonókat, ha teheti otthon is abban van. Az összes, amit behozott, az mind az övé. Ő (mármint Nagano-san) is elment egy kimonó iskolába, de már elfelejtette, hogyan is kell felvenni a ruhát. Nem is csodálom, gondolom sűrűn kellene gyakorolni, hogy megmaradjon az ember fejében ez a csomó húzás-kötés-csatolás.

Látnivalók és ennivalók Shizuokában

Vasárnap, 23-án Nagano-sannal és férjével (a nevét a bemutatkozás után egyből sikerült elfelejtenem persze) Shizuoka prefektúrába kirándultunk. Én rettenetesen jól éreztem magam - Nagano-san nem karácsonyi ajándéknak szánta a meghívást, de nekem felért azzal!

Kilencre jöttek értem az ISAS lodge-hoz és itt ért az első meglepetés. Amikor Nagano-san fuvarozott a sagamiharai városházára, akkor láttam először a kocsit. Egyből el is könyveltem, hogy ez biztos az asszonyé és a család rendes, naaagy kocsijával a férj jár dolgozni. Az autó ugyanis egy apró, Suzuki, mini-terepjáró :) Hát vasárnap nyilvánvalóvá vált, hogy ez a "családi autó", úgy is mondhatnám a "mi autónk" :) Szegény Nagano-san csomagolta össze magát a hátsó ülésre pedig próbálkoztam, hogy ülök én oda szívesen. De lebeszéltek: nagy európai nő nem fér be oda.

Az idő kezdetben esős volt, de mire a tetthelyre értünk (körülbelül három óra múlva, nagyjából 200 kilométerre van Shizuoka Sagamiharától) már javában sütött a nap. Így aztán már az úton odafelé is megláthattam a Fujit és bizony iszonyatosan tetszett! Az út egyébként gyorsan telt, folyamatosan szóval tartottak illetve kérdezgettek.




Először is a Kuno-zan Toshogu szentélyhez mentünk. Illetve felmásztunk 1159 kőlépcsőn - legalábbis az útikönyv szerint ennyi van. Arról az útikönyv nem tesz említést, hogy egyre nagyobbak lépcsők, ahogy feljebb halad az ember. Node sebaj, százszázalékosan megérte a mászást a kegyhely. Azon kívül, hogy az épületek gyönyörűen néztek ki, életemben először láttam bambuszerdőt is. A főépületen vidáman fedeztem fel a német nemzeti lobogó színeiben pompázó lógó díszítményeket - amin aztán útitársaim is jót nevettek. A kegyhelyen temették el Tokugawa Ieyasut, a legnagyobb japán sógunt. Neki sikerült az egymás ellen harcoló feudális urakat leverni és 1600-ra egységesíteni az országot. Az általa megalapozott békés időszak 260 évig tartott. A sógunátus egyik ügyes húzása volt, hogy megaparancsolta a "kiskirályoknak", szabályos időközönként - például minden második évben - el kell zarándokolniuk Edóba (Tokió régi neve) a sógunhoz. Csak hogy meg nem gondolja magát az illető, a feleségét és családját túszként tartották Edóban. Íly módon a nagyurak felesleges pénzüket és idejüket utazgatással voltak kénytelenek tölteni. Mindeféle konspirációs tevékenységre már nem maradt idejük. Mellesleg lehet, hogy ezzel alapozták meg a ma virágzó, japán belföldi turizmust is :)

A kegyhelyen nemcsak Tokugawa sógun hamvai találhatók meg, hanem állítólagos tenyérlenyomata is, amit egy fán találtak. Valamint ide temették el a lovát is.

Az egy dolog, hogy innen nagyon szép kilátás nyílt a Csendes-óceánra (olyan hullámok voltak, hogy még!), de át lehetett libegőzni a szomszéd hegyre, ahonnan viszont a Fujiban lehetett gyönyörködni. És hát gyönyörködtem is, ahogy a számolatlanul ellőtt fényképek is bizonyítják. Mellesleg a libegő mellett található boltban Nagano-san férje kiszúrta, hogy árulnak Rubik kockát is :) Csak éppen a Fuji képe volt látható az összes oldalán.

Ebédelni egy híres tempura (ez leginkább rántott dologra emlékeztető étel - itt az apró rák volt a helyi specialitás) evő helyre mentünk. Olyan híres volt, hogy szép kis sor állt a leginkább nagyobbacska konténerre emlékeztető kifőzde előtt. Szeretett volna az Üvegtigris ilyen vevőkört :) Lehetett enni tempurát rizzsel, meg tésztával, meg volt mizóleves is. Én tésztás tempurát ettem. Finom volt. A hely egyébként a kikötőben található és a halászok szakszervezete üzemelteti.

Következő célpontunk a Hiroshige múzeum, a Tokaido Galéria volt (Yui városban). Hiroshigetalán a leghíresebb ukiyo-e meg Meiji művész. Nem igazán tudom hogy hívják hivatalosan ezt a technikát, angolul woodblock print a neve (megfejtéseket szívesen látok :) ). Nagyon jók voltak a képek, egy baj volt, hogy csak japán nyelvű magyarázatok voltak. A múzeum kertjében egy kis épület állt, ahol (egy rövid) tea szertartáson lehetett résztvenni. Egyébként itt háromszor szállt meg Meiji császár. Mi meg bementünk teázni. Fura volt így először szembesülni ezekkel a japán stílusú tényleg teljesen üres szobákkal. Viszont első találkozásom a tatamival olyan jól sikeredett, hogy alig akartam abbahagyni a simogatását olyan jó sima volt. Meg is kérdezték, hogy teát öntöttem ki és azt akarom-e eltüntetni :) A tea finom volt, de eléggé keserű ahhoz hogy az ember ne akarjon még inni. Úgy készül, hogy ilyen borotva pamacshoz hasonló dologgal felverik a teaport egy kis folyadékkal, aztán öntenek hozzá forró vizet. Úgyhogy a tea felszínén hab úszik. Kaptunk előtte édes süteményt is - azért jó édes, hogy utána az ember még jobban élvezhesse a keserű tea ízét. Persze az igazi formális tea szertartás órákig is tarthat és a tea készítőnek kimonóban kell lennie, ésatöbbi ésatöbbi - de persze arányosan drágább.

Ekkor már besötétedett és elindultunk vacsorázni egy szomszédos városba. Eltartott az út egy ideig, mi Nagano-sannal el is szundítottunk a kocsiban. Aztán jól eltévedtünk a városban, de végül mégis csak helyre találtunk, a kikötőben. Itt van egy szusi utca, jó pár vendéglővel, halas bolttal. Ez egyik helyen például árultak egészben halfejet! Először azt gondoltam az is valami kisnyugdíjas étel lehet, mint nálunk a csirkefej, de felvilágosítottak, hogy grillezve sokan szeretik enni. Bár amikor megkérdeztem vendéglátóimat, hogy és a szemét is megeszik-e a halnak, már azt válaszolták, hogy hááát van olyan is, de ők nem. Körbejártuk a különböző éttermeket és végül a férj döntött és bevonultunk egy eléggé kedvelt intézménybe - még épp jutott nekünk asztal. Természetesen szusit ettünk. Ilyen gyönyörűen nézett ki az előétel:
A felszúrt halfejet nem ettük meg, az csak díszítés volt. De a kaviárral töltött rózsát bizony secc-perc alatt szétszedtük :) Aztán jött a szusi tál . De mi ekkor már nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe a férj úrral (nemcsoda söröcske is volt hozzá) szóba került a munkám, az ösztöndíjam, hogy tulajdonképpen miért is egy évre jöttem és elég lesz-e nekem egy év Japánban, stb. Szó szót követett és egyszer csak odajött az egyik felszolgáló és ránk ripakodott (persze azért rettentő japánosan), hogy kezdjük el enni a szusit, mert összeszárad és akkor már nem lesz olyan jó. Úgyhogy rá is vetettük magunkat. Közben meleg szaké is érkezett, úgyhogy már hasznos tanácsokat is hallottam, mint például, hogy a japán férfiak nagyon nehezen kezelik a panaszkodást, szóval ha nem vagyok elégedett valamivel a munkahelyemen akkor tegyem szóvá sokszor és feltűnően, mert akkor inkább megoldják, csakhogy ne kelljen hallgatniuk a panaszokat. A szusi tál elpusztítása után még rendeltünk egy kis kiegészítőt, aztán következett a fizetés. Ahol is Nagano-san nem engedett fizetni, én meg nem győztem hálálkodni. Nagyon örültem magamnak, hogy van egy adag becsomagolt marcipánom, meg kis ajándékom számukra. Visszaérkezésünkkor oda is adtam nekik.

Visszafelé természetesen Nagano-san vezetett és mivel késő volt, meg a hasunk is jól tele volt rakva, bevásárolt rágógumit és kávét hogy éber legyen. Megint én ültem elől, mert az én feladatom volt, hogy szóval tartsam, nehogy elaludjon vezetés közben, amire férje szerint erősen hajlamos. De semmi ilyesmi nem történt végig beszélgettünk. Először a magyar nyelvről. A férj ugyanis szóvá tette, hogy nem megfelelően használom a válaszformulákat az angolban. (Hosszabb időt töltött Angliában és az USA-ba is kijár, mert egy amerikai cég japán leányvállalatánál dolgozik.) Tehát egy típusú megállapításra, hogy "Én úgy hiszem, X. nem jó ember, én nem szeretem" én kategorikusan azt válaszoltam, hogy "Igen, én sem", ami angolul helytelen. Ilyen mondatba yes-nek nincs helye. Viszont a férj szerint az ázsiai nyelveknél (kínai, vietnámi, koreai, japán) helyes az igen használata. Ugyanis arra értik, hogy egyetért a beszélgetőpartner állításával. Persze ez semmit nem jelent, de legalább Nagano-san nem aludt el. Aztán áttértünk a magyar konyhára. Különösen az tetszett nekik, amikor leghíresebb és egyik kedvenc magyar ételemnek a halászlét neveztem meg. Aztán még soroltam más ételeket is, de a gulyáslevesre már nekik kellett engem figyelmeztetniük, mert azt teljesen elfelejtettem :)

Összességében baromi jól éreztem magam a kiránduláson. Remélem, hogy ők is, és elhívnak még magukkal máskor is. Azért azt megjegyeztem később Nagano-sannak, hogy máskor hagyják hogy beszálljak a benzin, autópálya satöbbi költségekbe is. Annyi már történt, hogy említették szeretnék jövőre megmászni a Fujit és velük tartanék-e. Természetesen egyből igent mondtam :) Mindenesetre nem ártana gyakorolnom rá egy kicsit, mert az azért nem lesz piskóta.

Bejelentkezés

Újabb szintet léptem a Japánban tartózkodás rögös útján: bejelentkeztem, mint ideiglenesen Japánban tartózkodó külföldi, sőt elindítottuk az egészség biztosítási rendszerbe való belépésemet és még bélyegzőt is csináltattunk. Ezen kívül úgy érzem, munkahelyi integrációm is némiképp előrelendült (legalábbis ami a szabadidő eltöltését jelenti). Na de haladjunk szép sorjában.

Szerdai nap nagy részét Nagano-san társaságában töltöttem, mivel ő kísért a hivatalba. Ahol ízelítőt kaptam, hogy milyen is az adminisztráció japán módra. Először is semmivel sem kevesebb a papír mennyisége, mint otthon, sőt. Szabályozás is van bőven. Na de a légkör! A szokásos japán udvariasság, amitől tényleg úgy éreztem én vagyok az egyetlen akivel itt foglalkoznak. Amit otthon meg sem mernék kockáztatni hasonló helyzetben, Nagano-san amikor másodszorra jelentünk meg a regisztrációs pultnál és már mentünk volna elfelé, még megkérte az ügyintézőt, hogy ugyan már adjon nekünk egy két prospektust (térkép Sagamiharáról, nyelvtanfolyamok, stb.). Hivatlanoknő: persze azonnal és kb. 5 percig mászkált fel-alá a különböző fachok között, hogy összegyűjtse nekem az összes lehetséges papírkát. Majd bocsánatkérően odaadta, hogy hát sajnálja nem mindegyikből volt angol nyelvű, de hozott egy-két spanyolt cserébe. Természetesen tudatában vagyok, hogy ha egyedül vagyok japán kísérő (sőt helyesebben beszélő :) ) nélkül, akkor nem biztos hogy ennyire kellemesen alakulnak a dolgok, de ez így akkoris döbbenetesen érdekes élmény volt a szokásos európai stílusú (illetve otthon még persze sokszor olyan se) kiszolgáláshoz képest.

Amúgy a prospektusokból megtudtam, hol is van a sagamiharai International Lounge, ahol vannak nyelvtanfolyamok is. Phil Edwards mesélte, hogy kis szerencsével meg kitartással nagyon jó kis nyelvtanfolyamokat lehet megcsípni. Lehet hogy másikat is tudnak ajánlani, ha náluk csak teljesen kezdő lenne. Majd jövőre megnézem.

Szóval első körben elintéztük a bejelentésemet. A legnagyobb poén az volt amikor szépen oda kellett írnom a pesti címemet. Szegény csajt nem irigyeltem, volt abban minden, "ö" is meg "ú" is. Természetesen minden betű megszabadult a felesleges ékezettől a folyamat során :) Aztán hosszas tárgyalás következett amelynek lényege az volt, hogy január huszadika körül lesz csak kész a kártyám és ha bankszámlát akarok nyitni, vagy bejelentkezni biztosításra, akkor bizony szükségem van egy ideiglenes kártyára amit "kemény" 300 yen ellenében húsz percen belül átvehetek.

Így is történt, de addig az időt jól kihasználandó megnéztük magunknak a helyi TB-t is. (Ugyanaz az épület csak másik oldala). Itt valami döbbenetesen hosszú magyarázatot kapott Nagano-san (meg én is, de persze hiába :) ) az előnyökről-hátrányokról szerződési feltételekről, stb. Az előadó pacák olyan döbbenetes örömmel beszélt, hogy engem így értetlenben teljesen meggyőzött, illetve azt vártam, mikor kéri meg Nagano-san kezét az egész előadása végén :) Miután mindent körbejártunk, illetve ők ketten, és kaptam pár prospektust, szerződési feltételeket angolul és japánul, megállapították, hogy ez mind szép és jó, de menjünk vissza a bejelentőkhöz, mert onnan lehet kérni jövedelem igazolást ami alapján számolják ki, hogy mennyit is kell fizetnem. Úgyhogy visszabattyogtunk. Közben Nagano-san azt a jó hírt közölte, hogy én nem jövedelmet kapok, hanem "megélhetési támogatást" és ezért elég minimális lesz majd a befizetendő járulékom is. Pár tízezer, ha jól értem, de hiszem, ha látom és megkapom a fizetési csekket. Ezekután felvettük az ideiglenes kártyát és újra letámadtunk azt a hölgyet, akinél korábban bejelentkeztünk.

Majd Nagano-san megkérdezte, hogy nem akarok-e körülnézni az épület tetejéről. Egyértelműen igenlő választ várt, de én is kíváncsi voltam. Hiába mondta, hogy nem jó a kilátás nekem nagyon tetszett. Főleg a távoli hegyek voltak gyönyörűek és hatalmasak. A kiírás szerint állítólag még a Fujit is lehet látni innen, de ezen Nagano-san és erőteljesen csodálkozott.

Délutánra bélyegző készítés volt beütemezve. Helyben sitty-sutty megcsinálták. Katakanával van rajta a vezetéknevem. Maga a bélyegző pedig szép pirosas és egy bagoly van rajta, ami állítólag boldogságot hoz, de lehet hogy csak Nagano-san akart jókedvre deríteni :) Mindenesetre nagyon kedves volt, ugyanis rávett, hogy vegyünk a pecsétnek tokot is, de úgy intézte, hogy egy számlára kerüljön a két tétel, egy összegben. Aztán az ISAS-ban derült ki, hogy visszafizetik nekem a pecsét árát, de a számlán ugye együtt volt a tokkal, úgyhogy azt is kifizették :) Nem mintha iszonyat összeg lenne, de azért mégis csak nagyon jól esett.

Arról nem is szólva, hogy pecsét bolt után betértünk a mellette található cukrászdába (mindezt természetesen szigorúan munkaidőben). Hááát isteni volt a süti megint. Csak már tényleg zavaró, hogy ennyire tökéletesen néz ki, az ember tényleg nem is akarja elhinni, hogy valódi. Úgy látszik Nagano-san nem hagyja annyiban a magyar nyelv iránti érdeklődését. Megbírkozott az eper és alma szavak kiejtésével is. Ő ugyanis epres süteményt evett én pedig almalét ittam. Nekem azért kiejtés terén könnyebb dolgom volt (ringo és ichigo - nem vágtak földhöz).

Kicsit fura is volt ez a nagy egymásra találás én nem vagyok ilyesmihez szokva, majd valahogy próbálok magamból kivetkőzve barátságosan viselkedni. Végülis ezt akartam, nem? Hogy karoljanak fel, meg minden - na itt a lehetőség.

Még nagyon tanulságos volt elolvasni a biztosítási szerződési feltételeket. Természetesen az angol nyelvű részt olvastam, bár az is elég bikkfa nyelven van írva helyenként. Mindenesetre nagyon tetszett a több helyen is szereplő kijelentés, hogy a befizetők egy közös (helyi, sagamiharai) alaphoz járulnak hozzá, amiből támogatják ugye a közösség lebetegedett tagjait. Nem tudom, és remélhetőleg nem is fogom megtudni, hogy működik ez az életben, mindenesetre talán otthon sem ártana valami hasonló szöveget szajkózni időnként, hátha leesik egyszer, hogy mit is jelent a közteherviselés fogalma.