Búcsúbuli

Végre eszembe jutott, hogy feltöltsem a búcsúbulin készült fényképeket a netre. Döbbenten tapasztaltam, hogy erről egy szót sem írtam! Pedig nagy élmény volt :)

Ez egy nagy parti volt, ugyanis nemcsak engem búcsúztattak el, hanem Nagano-sant is, aki szülési szabadságra ment. Kilenc évig dolgozott a csoportnál! Emellett köszöntöttük az új titkárnőt is, aki az ő helyére érkezett.

Nagano-san (az ajándék szakácskönyv alapján) készített gulyáslevest. Én vettem két üveg magyar bort Machidán a Tokyu Twins áruházban. Konkrétan háromféle bort láttam ott: Disznókői Tokaji Aszút három és öt puttonyost és Disznókői Szamorodnit. Szóval úgy tűnt Disznókő meghódította Machidát :) Gondolkoztam, hogy esetleg körülnézek máshol is, de aztán mégsem tettem így. Vettem egy öt puttonyos aszút és egy francia száraz vörösbort is. Én a száraz bort ugyanis jobban szeretem, de éreztem, hogy itt azért az édes borral nagyobbat fogok aratni :) Így is volt. Főleg Sato-san dicsérte nagyon a Tokajit. Fiatal lánytól, nem is vár mást az ember :) Egyébként érdekes volt, hogy a tokajik egyáltalán nem olyan üvegben voltak, mint itthon szokás - szóval nem abban a hosszú nyakú üvegben volt, hanem a szokásos boros palackban.

A gulyásleves pillanatok alatt elfogyott. A későn jövőknek már nem is maradt! Nagyon finom volt és gazdag. Francia baguette-t ettünk hozzá, úgyhogy teljesen nemzetköziek voltunk. Nem is szólva a rengeteg japán finomságról! Megkérdezték jó előre, hogy mit szeretnék enni és én fugut kértem. Ez ugye az veszélyes hal, ha nem megfelően készítik el halálos is lehet. Persze ez nem vonatkozik mindenegyes darabkájára, de azért a romantika és borzongás megmarad. Meg persze lehet ezzel dicsekedni is :)

Szóval volt fugu sashimi. A halszeletek szinte teljesen átlátszóak és enyhén rágósak, kicsit gumiszerűek. Egyedi íze van. Azt azért nem mondanám hogy a szokásos sashimi-nál jobb íze lenne, de mindenképpen érdemes megkóstolni.

Volt szárított fugu (Doi-san hozta otthonról, ahol ő lakik ott nagyon menő a fugu halászat). Ennek semmilyen extra ízét nem éreztem, olyan volt, mint a többi szárított hal amit eddig ettem. De fugu feldolgozás fénypontja a meleg szakéban áztatott fugu-uszony volt!

Leírhatatlan érzés, ahogy az ember hajol a szakés pohara fölé, amiben finom kellemesen meleg szaké van, és egyszer csak megcsapja az orrát a döbbenetesen tömény halszag. Én szeretem a halszagot, kifejezetten jól érzem magam a "büdös" halpiacon, de ez azért nekem is kicsit sok volt. Egyébként az ital ízére nem volt rossz hatással (igazából semmilyennel sem), de azt hiszem ezzel a technikával a keményvonalas szaké ivókat is le lehet szoktatni a mértéktelen alkohol fogyasztásról :)

Kino-san Fujija

Sikeresen megjártam Fujit. Természetesen fogok írni egy részletes beszámolót a kalandokról. Bevezetésképpen viszont két érdekes sport tevékenységről, amiken Kino-san vett részt. Ma mesélt erről ebéd közben.

Kino-san tagja volt az egyetemen a hegyi bringás klubnak. Fuji plusz bicikli? Bizonyám, megmászták a Fujit biciklivel a hátukon, hogy utána lekerekezhessenek! Tíz kiló volt a bicikli és azon kívül még persze vitt magával egyéb dolgokat is, amikre ilyenkor szükség van. Lefelé jövet a buldózer utat használták, a mászó utak nincsenek úgy kialakítva, hogy ott biciklizni lehessen.

A másik esemény az évente rendezett Fuji-mászó futóverseny. Ezen is részt vett Kino-san, még hozzá a hosszabbikon, ami a nulladik szintről indul. A távot kevesebb, mint négy és fél óra alatt kell teljesíteni, és neki sikerült 4 óra 29 perc 57 másodperc alatt feljutnia! A rekordot nem tudja pontosan, de kevesebb mint három óra! Kérdésemre mondta, hogy nők is részt vesznek, de nem "hétköznapi" nők, hanem nagyrészt sport iskola diákjai, vagy katonák. Azt is mesélte, hogy a futócipő egy ilyen Fuji-futás után teljesen tönkremegy. Természetesen nem a felfelé, hanem a lefelé utat szenvedi meg.

Kino-san ezenkívül még kétszer járt fent a hegyen. Kamegai-san viszont rengetegszer járt fent a Fujin - észlelni. Ilyenkor buldózerrel mentek fel; úgy három-négy óra az út. De egyszer ő is megmászta gyalog, illetve többször lejött gyalog (és ez egyáltalán nem egy egyszerű dolog!). Ezek mellett az élmények mellett az én Fuji mászásomra büszkének lenni elég nevetséges dolog. Az pedig, hogy magamhoz képest szép teljesítmény volt, csak azt mutatja, hogy milyen gyenge-lusta vagyok :)

Edzés :)

Most már biztos, hogy (ha jó az idő) augusztus 31-én nekivágunk.

Amióta újra komolyan szóba került a Fuji mászás, elkezdtem egy kicsit rákészülni a dologra. Mivel alapvetően rettentő lusta ember vagyok, olyan elfoglaltságot kellett kitalálnom, ami alól nem nagyon tudok kibújni. Ezzel már is kiesett az összes szabadtéri dolog, mert ugye eshet, süthet a nap, fújhat a szél, lehet sötét vagy világos, sok szúnyog, vagy sok ember - és ezek mind érvek, hogy miért is hagyjam ki az aznapi penzumot. Arról nem is szólva, hogy jó lenne valamilyen szinten reprodukálni a hegyre-menés nehézségeit és ez sík talajon nem igazán könnyű. Úgyhogy lépcsőzni kezdtem. A lépcsőház itt van az épületben, ki sem kell menni, meg sem ázhat az ember, hőmérséklete elég borzasztó ugyan, mert a nyári meleg megreked benne, de legalább nincsenek bogarak. Minden nap eggyel többször jöttem fel a nyolcadik szintre (ez ugye otthoni hetedik emeletnek felel meg). Nehezítésnek minden le- és felérkezés után beiktattam öt guggolást is.

Azonban amikor elértem a 15 fordulót, úgy döntöttem elég. Ehhez már több mint egy órára van szükségem, és az a helyzet, hogy hiába a Fujiról van szó még sem vagyok hajlandó egy óránál több időt naponta erre szánni. Arról nem is szólva, hogy hiányzott a sikerélmény, hiszen mindennap eggyel többször mentem, mindennap egyre fáradtabb lettem a végére. Taktikát váltottam és máshogy nehezítettem: pakoltam a hátizsákomba. Először csak egy félliteres vizes palack, aztán kettő és ma már hattal fogok nekivágni az emeleteknek. (Ebből persze azért fogy a végére.)

Szombatonként kicsit más a terv. Fél órát kocogok a Fuchinobe parkban, majd sétálok egy negyedórát és akkor állok neki a lépcsőzésnek, de hátizsák nélkül. Vasárnap pedig eddig mindig elblicceltem az edzést mondván kell egy pihenőnap is :) Továbbra sem lettem sport-ember, viszont a kocogás amit eddig utáltam egyre jobban tetszik. A lépcsőzésnél bármi más csak jobb lehet.

Az itt dolgozók nagy része már mind tud a hülye, lihegő, padlizsán arcú gaijinról, aki este hét, nyolc körül az egyik lépcsőházban mászkál fel-alá, mint valami skót várkastély őrült szelleme. Biztos csodálkozhatnak magukban, hogy miért az épületben kínzom magam, amikor itt van egy köpésre a Fuchinobe park benne uszodával, körbe futópályával :)

Nem tudom, mennyire lesz segítségemre ez a kis edzés. Ártani biztos nem árt. Sajnos az oxigénhiányra és alacsony légnyomásra nem tudok rákészülni - ez van.

Egyébként Nagano-san nagyon kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönadja a vízálló nadrágját, kabátját, úgyhogy azt nem kell vennem. Most hétvégén vettem zseblámpát, két pár vastag túrazoknit (túracipőm van szerencsére) és egy kis bélelt palacktartót. Hosszas gondolkozás után termoszt végül nem vettem. Még a Fuji mászó tömegről annyit, hogy hónap elején, amikor lefoglalták a szállást, akkor már nem volt hely máskorra csak augusztus 31-re! Az időjárásjelentés egyenlőre száraz-felhős időt mond hétvégére. Remélem így is lesz, most nagyon szomorúan, már három napja egyfolytában esik.

ISAS nyílt nap

Minden évben megrendezik a nyílt napot az ISAS-ban. Idén ez augusztus kilencedikén, szombaton volt. Pénteken öt után szabadult fel az az előadó terem, ahol a mi csoportunk is kiállított, úgyhogy akkor kezdtük el a lepakolást, elrendezést. (Egyébként ez az a terem, ahol decemberben a VSOP-2 szimpózium előadásai voltak.)

Hát biztos benne van az is hogy nem értem a nyelvet, de valami idegőrlően lassan haladt a cuccolás. Este kilenckor úgy hagytam ott a társaság nagy részét, hogy remegtem az idegességtől. Természetesen már két hónapja kitalálták, megbeszélték egy csoport beszélgetésen, hogy milyen "standjaink" legyenek és ki mit fog csinálni. Aztán pénteken részletesen azt is megtárgyalták, hogy mit hova tegyenek, a mi csoportunknak fenntartott sarokban. Ebben a teremben ugyanis kiállítottak még az Akari, Hinode és Suzaku team-ek is. Gondoltam, hogy ezekután nem lesz nehéz elrendezni a dolgokat. Mekkorát tévedtem. Először is kiderült, hogy a szomszédos csoporttal (csoportokkal) nem volt megbeszélve, hogy mi hogy lesz, és ők sem beszéltek a mellettük lévő társasággal, úgyhogy volt olyan kis terület, amit háromszor húztak odébb, raktak össze újra. Nekem az volt az érzésem, hogy a mi társaságunk csak várt és várt és semmi az égadta világon nem történt legalább háromnegyed óráig, néha idehúztunk három poszter állványt néha oda. Pedig azért volt pár apróság amit vidáman meg lehetett volna csinálni: egy egyszerű kis papírlapot, amin a csoport neve volt, húsz percig tartott, mire eldöntötték hova is tűzzék fel. Az illető feltűző ember minimum négy taggal beszélt, akik az ötödikhez irányították, mondván, hogy ők mégsem szeretnének ilyen nagy formátumú kérdésben dönteni.

Végül nagy nehezen csak kitűztük, hogy hol legyen a feketelyuk-modell, a HEMT (High Electron Mobility Transistor) erősítőket bemutató asztalka a mikroszkópokkal, az antenna kinyitását bemutató rövidfilm, illetve kis füzetecske, és a síkhullámokat meg parabola antenna fokuszáló tulajdonságát bemutató vizes "kád". Amikor már nagyjából állt minden a helyén, még egy-két posztert nyomtattak az irodában illetve pár emberke a posztereket ragasztotta fel a műanyag lapra és vágta őket körbe, akkor ült le a társaság nagyobb része a földre és nekiállt hajtogatni az antenna papírmakettjét. (Egyébként ezt is osztogattuk egy pultnál a látogatóknak.) Ekkor egyébként már kettő makett készen volt, viszont még mindig a földön feküdt pár fellógatni való dolog... Ekkor döntöttem úgy hogy nem bírom tovább idegekkel a teszetoszázást és eljöttem. Mondom valószínűleg bennem is volt a hiba, nem tudtam érdemben belefolyni a társalgásba.

De mindezt félretéve maga a nyílt nap és rengeteg jobbnál jobb bemutató nagyon tetszett! Én egyrészt a fekete lyukaknál voltam felvigyázó, később pedig a posztereknél, ahol a papírmakettet osztogattuk. A fekete lyuk egyébként nagyon vicces és olcsó játék: két felfordított fém lámpabura, vödör és rengeteg kis színes gumi, fa és üveggolyó kell hozzá. A vödörbe állított lámpaburába dobálhatják a gyerekek a golyóbisokat és láthatják hogyan spirálozik be az anyag a potenciálgödörbe, illetve vödörbe :) A különböző golyóknak más-más a súrlódási együtthatójuk, úgyhogy a csillogó, sima fém-, vagy üveg-golyóbisnak tovább tart elvesztenie a perdületét és behullani a vödörbe, mint a rücskösebb felületű gumilabdának. Természetesen a fémgolyó jó hangos is, úgyhogy a gyerekek imádták azokat dobálni. Közben a felvigyázók a szülőknek elmagyarázták, hogy miért is haladnak olyan pályán a csemeték játékai ahogy. Nagyon sajnáltam, hogy én semmit sem tudtam mondani, ha kérdezek valamit átirányítottam az illetőt a japán kollégámhoz.

Amikor szabadidőm volt megnéztem a többi kiállítót is. Pont mellettünk lévők két, szájánál összeragasztott, vízzel töltött palackkal demonstrálták a feketelyukba áramló anyagot. Volt demonstráció polárszűrőkkel és folyékony nitrogénnel, rakétakilövés a kertben (sajnos erről pont lemaradtam), alacsony nyomásom megdagadó lufi, három dimenziós mozifilm a Nap felszínéről és a kozmoszról, infrakamera bemutató lehűtött palack vízzel, vagy hang megjelenítése oszcilloszkóp kijelzőjén. És a földszintre még nem is sikerült lejutnom. Nagy volt a tömeg, valószínűleg idén is megvolt a szokásos, több mint tízezer látogató. Egyébként fél tíztől fél ötig tartott a nyílt nap.

Az elpakolás rekord sebességgel, egy óra alatt megtörtént. Pedig a "kipakolás" negatív tapasztalata után hosszú kínlódásra készültem. Persze volt cél, hiszen Doi-san szervezett négy hatalmas pizzát, rántott csirkét, rágcsálnivalókat és természetesen megfelelő mennyiségű sört is a nyílt nap megünneplésére.

A nyílt napra JAXA egyen pólókat kapott mindenki, de nagyon boldog volt a csoport, hogy volt nekünk saját tervezésű ASTRO-G pólónk is, ami bizony ezerszer jobb volt az egyen kék, egy szál JAXA logóval ékesített felsőhöz képest. (Mellesleg az Akari-sok piros köntösszerű kabátja volt szerintem a legjobb. Nagyon szívesen szereznék egy olyat.) Hogy azért kárba ne vesszenek a JAXA-s felsők sem, ragasztócsíkok segítségével focimezekké léptek elő. A képen hátul balról jobbra: Asada-san, Mochizuki-san és Doi-san. Elöl balról jobbra: Kono-san, Kino-san és Nagai-san.

Virágillat

A minap fényképeztem pár virágos bokrot itt az intézet kertjében. Mára már az is kiderült, hogy ez hortenzia. (Úgy tűnik, műveltségem növényfronton is hagy némi kívánnivalót maga után :)) Yoshihara-san utánanézett nekem, megtalálta, hogyan hívják angolul (hydrangea), aztán megállapodtunk abban, hogy ezt egyikünk sem tudja kiejteni :) De utána már könnyű volt megtalálni a magyar nevet a neten. Van itt még egy csomó másik virág is, nekem ez a kedvencem. Nem tudom, hogy rokona-e a hortenziának, vagy semmi köze hozzá csak mellette nő. Mindenesetre nekem nagyon tetszik, hogy ilyen nagy virágok, meg egész kicsik így egy halomban vannak.

Egyik hétvégén, amikor körbesétáltam a kertben, találtam egy kis konyhakert sarkot is. Nem tudom, hogy a műhold összeszerelők, a biztonsági őrök, vagy a konyhásnénik ültették-e el azt a pár paradicsomot, meg paprikát. (Ez utóbbi elég satnyán nézett ki.)

Mellesleg virág ügyek mellett szóba került a mosás is. Ez nálam visszatérő beszédtéma, de most nem is én hoztam fel :) A kolléga mesélte, hogy a felesége külföldről ajándéknak mosóport szokott kérni, mert hogy sokkal jobb illatuk van mint a helyinek. (Ez nekem egyenlőre nem tűnt fel.) Ezekután viszont már muszáj volt rákérdeznem a hideg vízben mosás mikéntjére (rámutatva arra a tényre, hogy az általam ismert nyugati gépi mosóporok azért arra vannak tervezve, hogy meleg vízben oldódjanak fel és nem hidegben). Mire döbbenet volt a válasz, illetve: "akkor már értem miért marad néhány ruhadarabon mosópor". A választható hőfokú meleg vizes mosógép létezése újdonságnak hatott Yoshihara-sannak, pedig egy évet töltött Kanadában. Nem hiszem, hogy ott is csak hideg vízzel mosnának.

Nem viszünk fürdőruhát - Usudába megyünk

Jó régen adós vagyok az usudai élménybeszámolóval, konkrétan a golden week idején (ami idén nagyrészt hétvégére esett) kérdezte meg Murata-san, hogy akarnék-e velük menni Usudába. (Golden week-nek nevezik az április 29, május 3, 4 és 5-ei ünnepnapok együttesét.) Mondtam, hogy persze, szívesen. Megbeszéltük, hogy szombaton indulunk és vasárnap már jövünk is vissza, így azért nem fogom magam ott halálra unni :) Murata-san kocsijával mentünk. Először úgy volt, hogy Asada-san is velünk jön, de ő végül saját kocsijával érkezett. De ezt mi még induláskor nem tudtuk és mivel Murata-san otthon felejtette a mobilját, jó párszor leálltunk útközben, hogy megnézhesse az email-jeit, vajon hogyan utazik ki Asada-san. Ja igen Japánban az autópályák és vasútvonalak mentén wifi van, amit különböző mobilszolgáltatók biztosítanak. Úgyhogy ha az ember elhagyja a mobilját akkor is meg tudja nézni az emailjeit.

Egyébként kicsit aggódtam, eddigi tapasztalataim alapján hosszú és ínséges, vécézési lehetőség nélküli utazásra számítottam. Ámde vagy Murata-sannak van női jellegű anyagcseréje, vagy a japán udvariasság odáig terjed, hogy tudja, hogy nekünk kicsit gyakrabban kell meglátogatni a félreesőt, mindenesetre egyszer sem kellett könyörögnöm, hogy álljunk le a pihenőhelynél. Apropos autópálya pihenőhely! Van ott minden, parkoló, (wifi ugyebár), bálteremnek beillő vécé, ajandékbolt, étterem, ital- és ételautomaták minden mennyiségben - egy dolog nincs, benzinkút. A kisebb utak mellett is rengeteg 7-11 és egyéb éjjelnappali jellegű bolt van, de ezek mellett sosincs benzinkút. Teljesen logikus a magyarázat, amit Murata-santól kaptam. A földrengések miatt rettentő szigorú szabályai vannak a benzinkút építésnek. Például az is, hogy ne legyen hozzá túl közel másik épület. Úgyhogy általában csak egy kis házikó van, ahol az ember fizet. Murata-san mesélt is egy nagy földrengésről (már nem emlékszem hol volt), ahol szinte minden épület összedőlt, csak a benzinkutak maradtak meg épségben.

Szóval autózgattunk az út elején sokszor csak lépésben, akkora volt a csúcsforgalom az ünnepek miatt. Egyébként nagyon szép környéken mentünk Sagamihara "külsőn", gyönyörűszépek voltak az erdők, csomó minden most rügyezett, de van sok örökzöld is, úgyhogy a zöld szín minden árnyalatát megcsodálhattam. Sajna elég bamba voltam és nem fényképeztem, csak egy helyen, amikor már jóval messzebb voltunk, Nobeyama környékén. A képen látható "hal-zászlók" (koinobori) a gyereknap idején kerülnek ki mindenhova. Úgy hiszik, hogy ez elősegíti, hogy a fiúgyermekek egészségesek és erősek legyenek. Amikor Murata-sant kérdeztem, hogy de mégis mi köze van a halnak a gyerekhez, azt válaszolta, hogy a hal nagyon erős, mert szemben úszik az árral és ez a fiúgyermek felnövekedésére hasonlít. A május 5-ei gyereknap eredetileg csak a fiúgyermekek ünnepe volt, de a második világháború után próbálták általános gyereknapként bevezetni - több-kevesebb sikerrel. A többség még mindig úgy tekint rá, mint a kisfiúk ünnepére, a lánygyermekek napja hagyományosan március 3 (hinamatsuri).

Egy rövid videót is készítettem a kocsiból. Sajnos csak eléggé lebutított verziót tudtam feltölteni a netre, nem nagyon látszódik a háttérben a csodás Japán Alpok.

Megálltunk Nobeyamában is, bejártuk az ottani rádióantennákat. Aztán vacsoráztunk valamilyen kisebb faluban. Beszélgetés közben a csillagjóslásra terelődött a szó és kiderült, hogy Japánban ugyanolyan elterjedt a vércsoport-babona is. A vércsoportjaik alapján ruhazzák fel az embereket különböző tulajdonságokkal. Pédául a "B"-k önfejű, vad, vidám emberek - már azok szerint akik hisznek ilyesmiben. Mondjuk nem tudom, mit mond ez az "elmélet", mi történik, ha valaki másmilyen vércsoportú emberkétől kap transzfúziót - ugyebár nullástól mindenki kaphat - megváltozik a személyisége? :) Mindenesetre Japánban legalább nemcsak a csillagászoknak hanem az orvosoknak is meg van a maguk "nemezise" a babonás emberek képében :)

Usudába végül már jó késő este, sötétben érkeztünk meg. Szerencsére nem ugrott elénk az úton egy szarvas sem, sem egyéb vadállat. Azt hiszem egy rókát láttunk.

Nemsokára befutott Asada-san is - nem tévedt el, pedig most jött először ide kocsival. (Bezzeg amikor először mentem ki Effelsbergbe kocsival, alig értem ki időben, úgy eltévedtem, pedig a németekél aztán minden ki van táblázva rendesen.) Murata-san bemutatta a 64 méteres antennát, alaposan körbejártuk az összes szintet. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép. Ahhoz képest, hogy ez egy nem akármilyen hely, hanem mégiscsak az Usuda Deep Space Center, olyan elhagyatott volt, hogy csak na. Effelsbergben emlékeim szerint csak december 31-én délutántól január 1-jéig, vagy másodikáig nincsenek ott az operátorok, de biztonsági őr akkor is van. Hát itt bizony még az sem volt. Az egész területen hárman tébláboltunk. Igaz, Murata-san elmagyarázta, hogy van automatikus biztonsági figyelő rendszer kamerákkal, meg egyebekkel, ami például nézi, melyik ajtó mennyi ideig van nyitva, milyen gyakran nyitják ki, stb. Ez automatikusan riaszt lent a városban, ha valami gyanúsat tapasztal.

Este a még söröztünk egyet, miközben focimeccs összefoglalót néztünk a tévében. Újabb érdekességet tapasztaltam: nemcsak visszajátszották a helyzeteket, érdekes jeleneteket, de aztán az adott stadion helyi specialitására (banán, hot-dog, chips, ilyesmik) is felhívták a figyelmet - mit érdemes ott fogyasztani, mennyibe kerül, esetleg még be is mutatták az egyik árust.

A vendégszobák kellemesek voltak (azonkívül, hogy nem találtam meg hogy lehetne bekapcsolni a fűtést, de ez nem volt vészes, mert jó vastag volt a paplan) és nekem egy saját fürdőszobás szobát adtak a kollégák.

Másnap befutottak a többiek is (Doi-san és Mochizuki-san), valamint az operátorok és a biztonsági őrök is. (Egyébként az operátorok itt szerződéses külső alkalmazottak a Mitsubishitől, vagy egyéb hasonló vállalattól.) Az operátorok épp a Selene/Kaguya jeleit vették, láttam egy monitoron, ahol írta ki, hogy épp mennyi a távolsága a Földtől, másik monitoron, hogy mekkora a jelerősség, satöbbi. Hiába tudom, hogy fellőtték, működik, mégis ilyenkor mindig ledöbbenek, valahogy így válik nekem "kézzelfoghatóvá" a technikai fejlődés és azok az iszonyat távolságok, amiket már be tudunk járni és információt tudunk róla szerezni űrszondákkal. (Pedig ez csak egy "egyszerű" Hold-szonda, "csak" ide ment a szomszédba, nem úgy, mint a Cassini-Huygens például.) Aztán Murata-sannal átmentünk a tíz méteres antennához. Újra kellett indítani a kamera és teleszkóp mozgatásáért felelős számítógépet. Egy korábbi áramkimaradás óta ugyanis nem lehetett távolról irányítani. A többiek közben tesztelték valamelyik HALCA rendszert.

Végül jó későn indultunk visszafelé, mert a többiek lementek vacsorázni és mi addig nem mehettünk el amíg nem értek vissza, ők pedig csak nyolc után futottak be. Hazafelé még megálltunk enni, egy hatalmas hodály étteremben, ami leginkább német sörsátorra emlékeztette az embert - az étlap is. De nem ittunk, Murata-san ugye vezetett, én meg szolidáris voltam. Aztán beugruttunk még anyósáékhoz, akik Nobeyama környékén laknak. Csak lerakott pár dolgot náluk a fészerben, a rokonok már aludtak. Murata-san elmagyarázta, hogy már elkezdődtek a tavaszi munkák a földeken és korán kell kelniük, úgyhogy időben le szoktak feküdni.

Visszafelé is bekerültünk egy jó hosszú dugóba az autópályan. Csodálkoztam is, nálunk négynapos ünnep közepén nem szokott dugó lenni - csak az elején meg a végén. De a japánoknál az a szokás, hogy spórolási célzattal inkább egynapos kirándulásokat csinálnak és hazamennek aludni. Persze minél később indulnak haza, hogy tovább élvezhessék ki a pihenést, úgyhogy teljesen normális dolog, hogy hajnali egykor dugig van az autópálya és lépésben haladunk. A pihenőhelyek is tele vannak, van aki úgy dönt, hogy inkább ott alszik a kocsijában.

Hogy gyorsabban teljen a várakozás, Murata-san betett egy DVD-t. Egy jó pár évvel ezelőtti rendőrségi szappanopera pár részét néztük meg. A címe: Odoru daisosasen. Ebből az odoru az táncolni, a daisou nagy nomozást, a sen pedig vonalat jelent - a sorozat angol címe Bayside Shakedown. Nem sokat értettem, de amit igen, az nagyon vicces volt, el is kértem kölcsönbe a lemezt. Van benne ultra-extra-jóképű és laza, mindig- megoldja-a-helyzetet nyomozó. Van rettentően hülye-bugyuta, de jóindulatú rendőrfőnökség. Nagyon szép és nagyon kedves, de határozott rendőrnő, aki összebarátkozik az ártatlanul majdnem letartóztatott, még inkább nagyon szép és nagyon félénk lánnyal. És persze van iszonyatosan-szigorú szemű, nagyon leterhelt, borzasztóan fontos és borzasztóan elfoglalt, sohasem mosolygó főrendőr - aki ha jól látom, lehet hogy belezúg a nagyon félénk, ártatlanul meghurcolt, hölgybe. De lehet hogy csak félreértelmeztem a szokásosnál is szigorúbb nézést, amivel a lányt figyelte :) Ja, akció az nincs benne, illetve legföljebb csak annyi mint nálunk a Szomszédokban volt anno. Viszont annál jóval viccesebb :) Most látom, hogy a youtube-on jópár rész és még film is fent van darabokban, angol felirattal.

Végül, már hajnali kettő is volt mire visszaértünk az ISAS-ba (és Murata-sannak innen még haza is kellet autóznia, ami minimum félóra, de lehet hogy több). Még segítettem neki bevinni valamiket az egyik épületbe (valószínűleg ekkor eshetett ki a zsebemből a belépő kártyám, ami miatt másnap reggel a biztonsági őr hívott), aztán eldőltem aludni.

Ahol a piros kötött sapka mindig divatos

Természetesen nem hagyott nyugodni a már többször is látott piros sapkás szobor tömeg. Engem sem, meg ismerősöket sem, úgyhogy utána érdeklődtem. Kino-san és Asada-san az ebéd közben felvetett kérdésemre csak hallgatott nagyokat. Aztán annyit böktek ki, hogy biztos valami vallásos dolog, de ők nem tudják mi az. Illetve Asada-san elmondott egy mesét, Kasa Jizo istenről:

Szegény ember esernyőket próbált eladni a városban sikertelenül. Amikor elindult este hazafelé erősen havazott. Útközben talált hat kőszobrocskát. Megsajnálta őket és mindegyiknek adott egy esernyőt, de mivel csak öt darab esernyője volt, az utolsó szobornak saját sáljából (?) eszkábált a fejére sapkát. Majd hazament. Éjszaka a hálás isten meglátogatta és nagy adag kincset hagyott a házánál, így jutalmazva meg önzetlenségéért.

A neten pedig az alábbi oldalra akadtam, ahol a japán buddhista szokásokat, hiedelmekről írnak. Alaposabban nem néztem még meg, elsőre jól összerakott oldalnak tűnik. Külön cikket szentel a piros szín jelentőségének. Azt eddig is hallottam, hogy a shinto kegyhelyek torii-jait azért festik élénk pirosra, hogy elriasszák az ártó szándékú démonokat, de itt aztán olvasható, hogy a piros elősegíti a betegségből való felgyógyulást, kapcsolódik a termékenységhez és a korai gyermek halálhoz is.

Jizo istenről is azt írják, hogy a meg nem született gyerekek, a terhes anyák (na meg a tűzoltók és utazók - balettáncosoknak, kőfaragóknak és szimbolistáknak viszont nem!) a védelmezője. Jizo szobrokat sokszor a meghalt gyereknek szánt ruhákkal díszítik fel. Bár van amikor a sikeres szülést követően halmozzák el partedlivel és sapkával a szobrokat. De általános, hogy piros "ruhadarabokkal" díszítsék az isten szobrokat, főleg azokat, amik a kaput őrzik a démonoktól.

Kis reggeli rengésecske

Ma reggel Sato-san tartott előadást. Bonnba megy egy konferenciára most áprilisban és arra gyakorolt. Nekem tetszett, egész érthető volt, pedig nem igazán volt közöm a témához. Neki is hasznos volt mert kiderült melyek azok a részek amiben nem biztos, vagy félrevezető az illusztráció amit választott, stb.

Már az előadás vége felé jártunk, amikor úgy éreztem valaki megmozgatta a székemet. (Gurulós széken ültem.) Hátrafordultam, hogy ki az és mit akar, de nem volt ott senki. Ekkor jegyezte meg Tsuboi-san, hogy földrengés? Többiek bólogattak. Engem meg elkapott a harctéri idegesség. A japánok úgy néztek rám mint a hülyére - teljesen jogosan. Hiszen szinte semmi nem volt, ha nem jegyzik meg hogy földrengés akkor el is felejtem az egész székmozgást és arra fogom, hogy megint kicsit szédülök.

Na persze ilyenkor mindig eszembe jut, hogy Tokióban bármikor várható egy igazán nagy, mert olyan rég volt. Ezzel van tele az összes útikönyv.

Cseresznyefa-virágzás

Az előző bejegyzésemből kiderült, hogy sajnos erről a "legjapánabb" időszakról pont nem sikerült egyetlen képet sem csinálnom. Mindenesetre azért írok róla pár dolgot.

A cseresznyefa virágzás itt, Tokió környékén április első hete körül várható általában. Idén már március legvégén elkezdtek bimbózni a fák az enyhe időnek köszönhetően. Április elsejével kezdődik egyébként Japánban a pénzügyi év, sőt az iskolai év is. Mindez azt jelenti, hogy a cégeknél is április elsejével veszik fel az új munkarőket és azoknak ilyenkor (március végén) tartanak bemelegítő eligazító tanfolyamokat a cég felépítéséről illetve, hogy kinek mekkorát illik hajolni.

Hozzánk is érkezett két új munkaerő, mérnökök. Egyikükkel már többször beszéltem, ő a Tsukubai Űrközpontban volt korábban, de dolgozott a kanadai űrügynökségnél is. Egyébként az mondta, hogy nagyon ledöbbent, hogy itt milyen lazaság van. Tsukubában reggel fél kilenctől éjfélig tartott a munkaidő. Kanadában akkor van reggel és csak ilyenkor tudtak telekonferenciázni az ottani kapcsolataikkal. Ártatlan kérdésemre, hogy akkor mehettek volna be reggel később, nevetve válaszolta, hogy Japánban ez nem lehetséges. Mondjuk biztos voltam benne, hogy ez lesz a válasza :) Egyébként majdnem azt mondta, hogy nem igazán érti, hogy lehet ennyire "szabad" munkahelyen ilyen sikeres műholdakat építeni. Mindenesetre ő persze örül, hogy itt dolgozhat.

Nade vissza a cseresznyefa virágzáshoz. Március utolsó hétvégéjén végig sétáltam Sagamihara egyik főutcáján, aminek az az érdekessége az, hogy mindkét oldalt nagyon hosszan csak rózsaszín virágú cseresznyefák vannak ültetve. Tényleg semmihez sem volt hasonlítható, ahogy egy egész utca ameddig a szem ellát rózsaszín felhőben úszik. Parkokban is sétálgattam, ilyenkor tele van minden a piknikező tömegekkel. Úgyhogy szép a természet, de a rengeteg ember hangzavara miatt nem sokat tartózkodtam ott. Egyébként csomó nagyon szép virág van itt (nem igazán vagyok otthon ilyen témában, csak azt tudom, hogy kék, sárga, piros stb. ), nekem a virágzó cseresznyefa tetszik, ha magában áll egyedül egy szép parkban a többi zöld fa között, de ilyen tömegben inkább fura mint különösen szép. Lehet hogy egy-két sötétebb típus jobban feldobta volna a látványt.

Igazából a cseresznyefavirág nézés címszó hosszas, hangos, társasági ivászatot foglal magába. Nálunk az irodában múlt péntekre szervezett Asada-san az intézet parkjában szusievést-sörivást, ahol is az újonnan jötteket is megköszöntöttük. A cseresznyefákra meg rajtam kívül senki egy árva pillantást sem vetett, pedig az asztalt az alá pakoltuk. Fél nyolc körül Kino-san közölte összeakadó nyelvvel, hogy neki most haza kell mennie segíteni a gyerek fürdetésben. Gondolom asszonyka, megbecsüli Kino-sant, mert ilyet nem sokat találhat itt Japánban :) Még akkor is, ha segítségre nagyon nem is tűnt alkalmasnak ilyen állapotban, legalább emberi időpontban hazamegy.

Vendégségben

Ez is megvolt - túléltem Asaki-sanékat, meg ők is engem.

Körülbelül negyven percnyi vonatozás után érkeztem meg Tammachi állomásra, ahol már Asaki-san és a kisfia várt. Asaki-sanon papucs volt, zokni nélkül, ebből arra következtettem nem megyünk messzire és tényleg elég közel laknak az állomáshoz. Bár én még ennyi távolságot sem tennék meg ilyen időben papucsban. Asaki-san csodálkozott, hogy a kisfiú mennyire várta vendéget, most meg nem is akar rólam tudomást venni, meg beszélgetni. Szegény megijedt a csúnyán beszélő, csúnya nagy gaijin nénitől.

Asaki-sanék egy családi házban laknak. Ami úgy néz ki, hogy az utca felőli fronton laknak a szülők, ők pedig egy hátsó hozzátoldott építményben. Tipikus japán otthon, (úgyhogy a cipőt egyből levettem), tatami a földön, majdnem mindenütt tolóajtók. Európai szemmel nem igazán tűnt lakájosnak a dolog és mondjuk meleg sem volt igazán. Ami végülis nem baj egy vendégség esetén, az ember nem borul le horkolva az asztalra, miután megtömte a bendőjét. De amikor eljöttem este 8 körül, láttam hogyan öltöztetik (!) a kisfiút a lefekvéshez, azért csodálkoztam egy kicsit, hogy ezek szerint az emeleti hálóban sincsen valami trópusi időjárás. Kisfiú ugyanis kapott egy trikót a hosszú ujjú pizsama alá, fölé pedig egy bundás mellényt.

A lakásnak nem sok részét tudtam szemrevételezni. A nappaliban ültünk és tettem egy rövid kirándulást a mellékhelységbe, de már így is majdnem sikerült eltévednem a tólóajtók rengetegében :) A nappaliban egy dohányzóasztal magasságú asztalka körül ültünk, alacsony fotelekben. (És nagyon örültem, hogy kicsit letornáztam a fenekemből, mert problémák adódhattak volna.) A nappaliban tartózkodott még egy számítógép, elhelyezése alapján azt a földön ülve szokták használni, valamint egy kis tévé (semmi "hiperszuper ahogy az ember japánt a huszonegyedik században elképzeli" tévé), körötte meg cédé lejátszó meg ilyesmik. Két plafonig érő polc telis teli játékokkal. Mondjuk azt nem mondanám hogy rendben, de egy helyen. Valamint a nappali tetemes részét elfoglalta egy nyúl. Illetve a nyúl "karámja". Mimi (végre valakinek a nevére emlékszem! ez egyébként fület jelent) fehér szőrű, piros szemű, jó karban lévő állatka - öt éve hozta haza Asaki-san. A mezőn találta és félt hogy megeszik a macskák. Mondjuk hol talált itt mezőt, azt nem tudom, ameddig a szem ellát én még csak várost láttam eddig :) Mimi egy járóka (de nem sándor) magasságú kis kerítéssel volt körbevéve, belül volt neki kis ketrece. De láttam, hogy Mimi a szabadság híve, mert nem csak a ketrecébén potyogtatta el a bogyóit, hanem a kerítéssel körbevett területén bárhol. Ennek ellenére nem volt büdös, biztos gyakran takarítják, meg valami alom is lehet a járóka alján. Mimi egyébként a fő helyet foglalta el, szemben a tévével. A nappaliból nyílott még egy gardrobe-szoba, bár ez körülbelül olyan mértékben igaz, mint Mimit vérengző vadállatnak titulálni. Amikor vendéglátóm beakasztotta a kabátomat, akkor láttam, hogy ruhák mellett kerti szerszámokat és még ki tudja milyen vasakat (vesd össze Üvegtigris) tárolnak ott.

A vécé meglátogatásakor láttam viszont a legérdekesebb dolgot! Hogy a szokásos több gombos melegített ülőke volt, az nem döbbentett le, de hogy hogyan volt megoldva a kéz mosó az igen. A vécé mögött volt ugyanis a tartály és a tartály tetején a csap és a mosdókagyló. Amikor az ember lehúzta a vécét, akkor a víz ami feltöltötte a tartályt a csapon folyt keresztül, kezet lehetett vele mosni. Azért volt kint egy rendes méretes kézmosó is meleg vízzel is. Megjegyzem meglestem a mellette álló mosogépet és nem volt rajta olyan gomb, hogy hány fokos vízzel akar mosni az ember. Úgy tűnik ez a hideg vízben mosok (vagy melegíts magadnak hozzá vizet, ha akarsz) dolog nem csak a vendégházban található mosógépek sajátja. Mondjuk itt asszonykának nem kell egy emelettel arrébbról hozni a vizet. A vendégházban ugyanis, csak a konyhában van meleg víz, ami egy emelettel a mosóhelység alatt van.

A vacsora nagyon finom volt. Teljesen európai paradicsomos szószos, húsos penne. Volt még pirított kenyér valami májkrémszerűséggel, ami szintén első rangú volt, meg kis kocka sajtok (borsos, olívás, paradicsomos). Ilyet egyszer vettem itt, és nagyon ízlett már akkor is. Még délután vacsora előtt volt répás süti a tea mellé. Finom volt az is. Ja és a tiszteletemre Asaki-san kibontotta a San Diegoból hozott édes bort. Én nem szeretem az édes bort, de meg kell hagyni, hogy ez nagyon jó volt. Sajna egy pohár nem volt elég arra, hogy levetkőzzem gátlásaimat és nem mertem tölteni újra magamnak. De nem is baj, olyan finom volt, hogy tényleg szégyelltem volna magam , ha megiszom előlük.

Beszéd téma volt, hogy

1. A kisfiút még nem érdekli a hiragana és katakana írás. De már egyszerűbb összeadásokat elvégez.
2. Óvodába jár, ahol hozzánk hasonlóan kor szerint osztják be a gyerekeket.
3. Japánban nem túl gyakori a válás, mert a feleség általában nagyon rosszul járna, szóval nem erőlteti a dolgot, hogy úgy mondjam. Mivel általában ott hagyják a munkát, amikor gyereket szülnek és a lakás is általában a férjé, ha elválnak ott marad a gyerekkel fedél és munka nélkül.
4. Asaki-san hétköznap általában éjfél körül ér haza. De "csak" tíz, tizenegyre jár dolgozni.
5. Amikor Asaki-san még gyerek volt, nagyon erős volt a szakszervezet főleg a vasúti és voltak sztrájkok is. Ma már nincs ilyesmi. Általában a fiatalok nem is szeretik a szakszervezetet. Ha jól értettem a munkáltató ahol tud, ott tesz keresztbe azoknak a munkavállalóknak, akik tagok.

Amikor Asaki-san épp nem volt ott, a felesége megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk mi otthon. Illetve mondta is, hogy "magyargo" (go jelenti japánul a nyelvet). Bólogattam és kérdeztem, hogy honnan tud ilyesmit. Azt mondta, hogy az középiskolában tanulták és őt érdekelte a földrajz és a történelem. És miért kérdezte mindezt addig amíg nem volt ott a férje? Mert hogy amikor őt megkérdezte erről, akkor az volt a válasz, hogy dehogy "hangarigo" a nyelvünk. Mindenesetre amikor előkerült az ház ura, azért elmondta, hogy neki is igaza volt :)

Természetesen ajándékot is vittem. Először letámadtam őket a gyümölcslével. A kisfiúnak ízlett, Asaki-san mérsékelten érdekesnek találta, a feleségnek azt hiszem nem volt vele semmi baja. Mondták, hogy látták már a tévében is a reklámot, ahol azt is bemutatták, hogyan kell gyümölcslevest csinálni. Bár ennek némileg ellentmondott, hogy azt nekem kellett volna elmondanom, hogy igazából otthon milyen gyümölcs kerül bele.

Amikor már gondoltam, hogy teljesen maguk alatt vannak, hogy semmi mást nem kapnak, akkor előkaptam a kisebb doboz töltött mocsit, és a nagyobb doboz csokoládét, amit még előző nap vettem. Mondjuk sajnos emiatt a mocsit nem is merték kibontani, pedig én már ettem vásárlás után három nappal is és semmi baja nem volt, de ők tudják. Viszont a csokoládéval nagy sikert arattam. Gyönyörűen volt csomagolva és finom is volt. (Szerencsémre kibontották vacsora után, úgyhogy megtudtam, mit vettem.) Másnap az irodában Asaki-san mondta is, hogy biztos nagyon drága volt, én meg mondta, hogy ha ajándékot veszek nem szoktam nézni az árat, úgyhogy tőlem nagyon olcsó is lehetett akár. Mire a válasz az volt, hogy akkor jöjjek még sokszor hozzájuk vendégségbe :)

Ez nem a Lost - itt vannak válaszok

Először is egy szolgálati közlemény: többeknek is gondja adódott a megjegyzések írásával. A blognál olyan beállításokat alkalmaztam, hogy minden megjegyzésről, először én kapok egy email üzenetet és ameddig nem hagyom jóvá, addig nem kerül ki a megjegyzés az oldalra. Nagyon gyakran ellenőrzöm a leveleimet, úgyhogy türelem, ha nem látszik is azonnal a komment hamarosan ki fog kerülni. Természetesen a 8 órás időeltolódást is bele kell kalkulálni :)

Most pedig következzen pár válasz, Tamás kérdéseire.

mikor kezditek a napot és mikor fejezitek be?

Nekem nagyon jó dolgom van, egyrészt ugye nem egy termelő/szolgáltató cégnél dolgozom. Másrészt nem is munkavállaló vagyok hanem ösztöndíjas, nincs megszabva semmi (se szabadság, se heti munkaóra). De én általában kilenc körül, legkésőbb fél tízre szeretek beérni és bent maradok átlagosan hétig, fél nyolcig. Van amikor hatkor lelépek (ritkán) és van (szintén ritkán), hogy jóval nyolc után megyek haza.
Nade ugye mi van a japánokkal? Hát én még úgy nem tudtam eljönni bentről hogy ne lett volna ott valaki. Minimum 3-4 ember. Van hogy konferenciahívás este nyolcra van időzítve és ez nem külföldi és időeltolódás miatt van így, hanem hazai, ilyenkor érnek rá.
Az egyetlen ember, aki általában "korán" lelép (6 óra körül) az Kino-san. Nekem az a tippem, hogy azért, mert el kell hozni a gyerekét a bölcsödéből.

kezded átvenni a Japán munkamorált? tényleg van, hogy nem mennek haza hanem inkább ott maradnak a munkahelyük közelében, hogy mihamarabb kezdhessék a munkát?

Konkrétan bent alszanak. Egyrészt a diplomamunkát író egyik diáklányt rengetegszer láttam január folyamán a benti heverőn éjszakázni. De ez azért elég normális diákoknál, én is dolgoztam annó éjszakába-hajnalba nyúlóan a közeledő határidők miatt. De a teljes értékű, jó "munkásemberrel" is előfordul hogy bent tölti az éjszakát. Például Murata-san a szimpózium alatt (egy hét) állítólag egyszer sem ment haza aludni...
Én azért nem tervezek ilyesmit :) Főleg mivel két percnyire lakom.

a gaijin megnevezés pejoratív, vagy általánosságban használják?

Ez egy nagyon jó kérdés. Elvileg nekem úgy tűnt, hogy nem pejoratív, de amikor egyszer viccesen magamra használtam, nagyon furán néztek rám.

a régi kasztrendszerből valami marad vissza?

Szerintem semmi. Mármint nincsenek főurak, meg szamurájok, meg kereskedők, és ahogy én látom, senki sem tartja számon a származását. Szóval ebből a szempontból teljesen olyan mint bármilyen nyugati ország.

ÉS A LEGFONTOSABB: HOGY TETSZIK EDDIG JAPÁN? AZ EMBEREK, A HELY, A KÖRNYEZET, STB, STB, STB!!! :-)

Tetszik. Tetszik, hogy működnek a dolgok. Legalábbis eddig, ha le volt írva, hogy ez meg az meg amaz kell az adott adminisztratív dologhoz, akkor tényleg csak azok kellenek és annyiba kerül. Tetszik, hogy a boltban, étteremben az eladó hangosan bejelenti, hogy milyen címletű bankjegyet kapott és leszámolja a visszajárót. Tetszik, hogy próbálnak abban a kevés helyen, ami még nincs beépítve kis parkot, ligetet létesíteni. És azt aztán iszonyat mód rendben tartani. Tetszik az általános kerüljük a stresszes helyzeteket hozzáállás. Így elérik, hogy amikor például bankszámlát nyitottunk nekem és kiderült, hogy nem lehet dombornyomott kártyám, mert az csak rezidens japánoknak jár, akkor sem akartam a haragomat az ügyintézőn kitölteni (mondjuk egyébként sem vagyok az a típus), mert együtt sajnálkozott velem :)

De persze itt is vannak kivételek, vagy csak én voltam nagyon rossz passzban. Egyszer egy boltból szó szerint kimenekültem, mert miután kétszer körbejártam segíteni (?) akartak és az idős tulaj előjött, hogy megkérdezze mit akarok, persze japánul. Amikor hiába integettem neki, hogy semmi bajom, minden oké, csak jött utánam és szegényes tudásommal azt megértettem, hogy épp azt mondogatja, hogy nahát nem értek semmit, meg azt sem tudom, mit keresek. Szóval ténylegesen elmenekültem a helyről :)

Ami még most így hirtelen eszembe jut mindennapi kis pozitívum, az az automaták. Itt aztán nem lehet szomjan halni, mert minden sarkon van italautomata (hűtött üdítők és forró kávé, tea). Az automaták mindig működnek és mindig van bennük visszajáró és papípénzt is elfogadnak. Ilyenkor nem az van, hogy az ember két percig forgatja a bankjegyet jobbra-balra hogy a gép hajlandó legyen elfogadni. Ahogy jól esik beteszi és már választhatja is az italt :) Bárhogy be lehet rakni a bankjegyet.

Ami viszont kicsit kellemetlen néha és hozzá kell szoknom, az a viccelődés. Most valahogy egyetlen konkrét példa sem jut eszembe, de többször volt, hogy olyasmivel poénkodtak, ami nálam kicsit már vagy a sértés határán volt, vagy számomra fura volt, hogy kollégák, nem barátok ilyesmit mondanak nekem. Nem sértődtem meg, hiszen tudom, hogy nem annak szánják, csak kicsit megdöbbentett, mert azért nem tartom az illetőt ennyire közelállónak, nem ismerem olyan régen, hogy ilyesmit mondjon. Persze könnyen elképzelhető, hogy ez csak nekem, kicsit zárkozott embernek, tűnik furcsának. Mindenesetre egyáltalán nem ridegek, vagy nehezen megközelíthetők, mint ahogy a németekre szoktak panaszkodni az emberek. Természetesen ennek a munkahelyi közvetlenségnek is vannak határai és mondjuk barátkozni, barátokat szerezni, gondolom, sokkal bonyolultabb, több időt igényel.

Igazából például nem tudom, hogy most Nagano-san barátnét akart magának szerezni személyemben, unatkozott, megsajnált, vagy például szeretne Európába (vagy Magyarországra) utazni és gondolta, hogy jó lenne egy ismerős ott. De végülis mindegy nekem, én nagyon hálás vagyok neki és örülök, hogy rángat ide-oda időnként :)

Friss hír, még mozog!

Ebben a percben (oké, egy órával ezelőtt) odajött az asztalomhoz Asaki-san és közölte, hogy meghívna magukhoz vacsorára egyszer. Helyzetemet a "köpnyi nyelni nem tudtam" szófordulattal tudnám legjobban leírni, hiszen amelyik útikönyvet (illetve nyelvkönyvet) én olvastam, abban mind benne volt, hogy a japánok nagyon ritkán hívnak meg valakit magukhoz. Főként azért, mert a lakások kicsik és nem igazán lehet kényelmes társasági életet élni.

Persze az egy óra alatt volt időm lenyugodni, és már eszembe is jutott, hogy anno Hagi mondta a szimpózium sikeres megrendezését, lefolytatását ünneplő kis partin (már sörök után), hogy Asaki-san imádja meghívni magához a külföldieket és nekiszegezte a kérdést, hogy mikor hív meg engem is. Én meg nem győztem mondani, hogy ne hozza már szegény ember ilyen kellemetlen helyzetbe. Hát úgy látszik Asaki-san most látta elérkezettnek az időt erre a meghívásra. Majd jövő héten megbeszéljük melyikünknek mikor lenne jó.

Nagyon kíváncsi vagyok. Japán családi élet közvetlen közelről! Mert hogy van feleség, meg négyéves forma kisfiú is.

Kávészünet

Asaki-san ötlete volt egy-két hete, hogy ha nincs más program (tárgyalás, meeting, stb.), akkor háromkor jöjjünk össze egy kávészünet erejéig az iroda nagy asztalánál. Az ötlet nekem nagyon tetszik, mert úgyis ez az az időpont, amikor a legmélyebb hullámvölgyben szoktam lenni. Mondhatnám azt is, hogy ilyenkor bizony elszundítok egy-két pillanatra.

Tegnap természetesen szóba került a Valentin nap is. Asaki-san kérdezte Asada-sant, hogy várja-e a csokoládét a feleségétől, illetve ő maga eldicsekedett, hogy bizony ő már reggel megkapta a csokoládé-adagját. Ugyanis Japánban Valentin napkor csak a nők adnak és csak csokoládét a szerelmüknek (illetve az iskolában annak, akire kivetik a hálójukat). Cserébe egy hónap múlva kerül sor a white day-re, amikor a fiúk viszonozzák az ajándékot és ők adnak valamit a lánynak akitől a csokoládét kapták. Persze prakitus kérdésemre, hogy ne da mi történik, ha az alatt az egy hónap alatt átrendeződtek a viszonyok, nem tudtak válaszolni :) Asada-san a történetet kiégészítette még azzal is, hogy hallotta, hogy Koreában létezik olyan is, hogy black day, amikor azok a szerencsétlenek, akik nem kaptak semmit az előző két alkalommal együtt étterembe mennek és kötelezően fekete ételt fogyasztanak. Hát elég érdekesen hangzik, hogy nem elégednek meg, hogy egy napon az évben nyomorultul érzik magukat, még szereznek mellé egy másik napot is, ha valakinek eddig még nem tűnt volna fel, hogy mennyire magányosok, most észrevegye.

Szégyenszemre ezen kávészünet alkalmával kellett rádöbbenem arra is, hogy Hattori Hanzo (akit én csak a Kill Bill-ből ismerek) élő személy volt. Méghozzá egy ninja - aki mikor máskor élt volna, mint Tokugawa sógun idejében :) Mindez úgy került szóba, hogy megemlítettem, hogy a Hanzomon szállodában fogok lakni Tokióban 3 napig (a JSPS összejövetel idején). Amikor is kiderült, hogy Hanzomon a császári palota egyik kapujának a neve, amely Hattori Hanzoról kapta a nevét. Ez utóbbi nem teljesen egyértelmű, lehet hogy valami turpisság van a dologban, mert Asada-san ugyan elkezdte ezt magyarázni, de csak odáig jutott, hogy ki volt az a Hattori Hanzo, és hogy a mon az kaput jelent, majd hirtelen abbahagyta, mint aki zavarban van. Gyanús :) Mindesetre a Kill Bill említésére Asaki-san reagált egyből, mondván, hogy az egy nagyon vicces film volt. Majd hogy a többiek is értsék miért, elmesélte, hogy a filmben Hattori Hanzo a jelenben él, méghozzá Okinawán. Szó se róla szerintem is voltak vicces jelenetek a filmben, de én inkább a "bloody funny" (véresen vicces) jelzővel illetném.

Korábbi kávészünetben egyébként, rövid magyar nyelvtanfolyamot tartottam. Melynek során kiderült, hogy a "szívesen" szót legegyszerűbben Sebastian-ként (fonetikusan szebasztyián) tudják kiejeteni és megjegyezni a kollégák. Ha a jövőben vidáman Sebastian-ozó japán turista csoport tűnik fel Budapesten, akkor annak én vagyok az oka :)

Mellesleg arra az érdekességre is fény derült, hogy a sótalan japánul is sótlant jelent :) Ezt Kino-san hallotta a japán tévében és ellenőrizte rajtam egyből.

Ja és sikeresen ellőttem az első japán "szó-viccemet": Kino-san kino nani-o tabemastha ka. (azaz Kino-san tegnap mit evett?) Ezt még a kérdezett fokozta azzal a megjegyzéssel, hogy nem is volt Kinoban (das Kino - mozi németül). Ebből is látható, hogy igenis szükség van a kávészünetre délután - ekkor éri el fáradtságunk a mélypontot :)

Setsubun az irodában

Ma újabb döbbenetes élményben volt részem: rövid setsubun "partit" szerveztek az irodában. Ez azzal járt, hogy hat óra körül levonultunk a főépület előtti kis parkba. Mindenki kapott egy marék szárított (pörkölt?) babszemet, amivel ugye a gonosz démonokat kell megdobálni, hogy az embernek szerencséje legyen a következő évben.

Természetesen a babszemeket nem csak úgy a tenyerünkben szorongattuk, hanem kis papír dobozkában kapta mindenki. Japánban szinte elképzelhetetlen, hogy valami ne legyen becsomagolva. Múltkorjában vásároltam intim betétet, azt is külön átlátszatlan papírzacskóba rejtette az eladó, mert hát mégse kandikáljon ki ilyesmi a neylonszatyorból. A takarítónő is mindig lefóliázott kis csomagban hagyja ott a tiszta törülközőket a szobámban. Igazából kicsit zavar is ez a nagy "pocsékolás", elgondolkoztat, hogy hát azért környezetvédelem is van a világon.

Na de vissza a setsubunhoz! Levonulás előtt még kő-papír-olló játékkal eldöntöttük ki legyen az a két szerencsés :), aki a papír démon-maszkot viselheti. Őket kellett megdobálni a babszemekkel persze ők meg futkároztak előlünk. Nem tudom mennyire volt autentikus megoldás, de az egyik "ördög" kitalálta, hogy ő meg hóval fog minket visszadobálni. Mindenesetre életem egyik legszürreálisabb élménye volt félhomályban babszemeket hajigálni és futkározni az enyhén havas udvaron pár japán családapa és családanya társaságában két életnagyságú rakéta-modell óvó szomszédságában :)

Az irodában még várt ránk egy kis ennivaló: szusi-rúd (sushi roll). Hogy az ember szerencsés legyen, a szerencsésnek kinevezett irányba fordulva kell elfogyasztani az ételt. Ez most (azt hiszem évente változik) a délkeleti irány volt. Ez azt jelentette a konkrét esetben, hogy a nagy asztaltól az iroda ajtaja felé fordulva tömte magába mindenki a szusit. Ezzel enyhe szívinfarktust okozva a betévedőknek, akik hirtelen nem tudták eldönteni, hogy miért is bámul rájuk egyszerre nyolc hallgatagon szusit majszoló ember :)

Azért hogy elkerüljem az esetleges félreértéseket, megjegyzem, hogy a "parti" nem azt jelentette, hogy utána munkát eldobva mindenki rohan haza! Most tíz perccel nyolc után a többség még javában dolgozik, megbeszélést tart, stb. Mondjuk Kino-san lépett le egyedül fél hét körül, de hát neki még féléves sincs a gyereke.

Sapporo

Fél hatkor indultunk Kaj Wiikkel a vendégházból, hogy elérjük a Fuchinobéről 6:04-kor induló vonatunkat. Ami olyan jól sikerült, hogy bő tíz percet várhattunk még az állomáson. Végülis háromszor szálltunk át mire Haneda reptérre értünk. Volt olyan is, hogy egy percünk volt az átszállásra, de még így is sikerült a dolog. Az egyik vonaton (ami Yokohamáról indult) megtapasztalhattam, milyen is a reggeli japán csúcsforgalom. Nemcsak hogy elesni nem tudtam volna, de egy hölgy táskája olyan kellemetlenül belém nyomódott, hogy teljesen kígyózó formát kellett felvennem.

Reggelit a reptéren ettünk. Nagyon szép volt a kilátás, de sajnos a fényképeken nem sikerült ezt visszaadni. Beszálláskor ért nagy meglepetés. Ugye kis helyi, országon belüli utazásról van szó, alig másfél óra repülési idővel, így nem számítottam rá, hogy nagyobb géppel fogok utazni, mint eddig bármikor: emeletes jumbóval! És majdnemhogy tele is volt. A kilátásra nem lehetett panasz, gyönyörű, hófödte hegyvidéket, tengert, tengeren hajókat, Hokkaidón havas tájat lehetett látni. Talán még mást is, de alig bírtam nyitva tartani a szememet, sajnos fénykép sem készült ezért sok.

A reptéren Murata-san és Asada-san gyűjtött be minket, miközben mi a feladott csomagjainkat vártuk. Majd egy-másfél órás vonatozás után értünk be Sapporoba. Ismét elragadó tájat lehetett látni a távolban, de az álmosság megint győzött. A pályaudvarról a hotelbe rohantunk, letenni a csomagokat. Hotel Monterey - rettentő elegáns hely. A szobában van minden, nemcsak hajszárító, papucs, türölköző, hanem pizsama, fogkefe, fogkrém, teafőző is. Az ágy akkora, hogy hárman elférnének benne.

Ebédre vettünk pár dolgot a pályaudvaron, majd futottunk Hokkaido egyetemre, ahol a szimpóziumot tartják. Itt aztán szembesültem a valósággal, hogy tényleg csak Kaj és én vagyunk itt nem japánok, és bizony minden előadás a miénket kivéve ékes japán nyelven fog folyni. Hát többször is lehanyatlott a fejem, de legalább örömmel nyugtáztam, hogy a helyiek sem bírták jobban a terhelést.

Első este egy eredetileg fukuokai születésű, de 12 évet Hokkaidoban töltött geodéta (Ichikawa-san, ha jól emlékszem) vitt el vacsorázni párunkat (Murata-san, Asada-san, Hiroshi-san volt ott a JAXA-ból, és ketten a Kashima Űrközpontból). Volt végre névjegy cserélgetés is :) A vacsora nagyon finom volt. Volt többek között szusi, helyi illetőségű nagy rák, kétféle főtt hal, helyben az asztalnál megsüthető csirke hús valami sárga, zöldséges lében. A sör mellé adtak sörkorcsolyát: polip kart. Ott figyeltek rajta a tapadókorongok. Tényleg most így belegondolva nem is volt rizs. Nem volt éjszakába nyúló ivászat, mert másnap Murata-sannak, Kashima-sannak, Kajnak és nekem is előadást kellett tartanom.

Hiroshi-san egyébként megemlítette, hogy december 29. és január 3. között senki nem lesz ISAS-ban, mert mindenki az évvégét-évkezdést ünnepli családi körben. El kellene utaznom valahová, de lehet hogy már késő ilyenkor helyet foglalni bárhova :( Mindenesetre azért beszélek még erről a többiekkel, meg főleg Murata-sannal, hogy tényleg elmehetek-e :) Eddig ötletek amiket kaptam: Hakone, de ott már szinte biztos hogy nincs hely és/vagy nyitott szálló, illetve Kaj említette Okinawát, ami nem is hangzik rosszul. Most nincs ott olyan meleg, nincs szezonja, talán tömeg sincsen meg drágaság sem.

Az előadás jól sikerült, de kicsúsztam a megengedett időkeretből. Így nem is tudtam minden kérdésre válaszolni, még szünetben is megkerestek.

Ebédelni az egyetem kantinjába mentünk. Gyors pillantást vetettem az aznapi menü ajánlatra és az "A" jelű mellett döntöttem. A másik valahogy nagyon szokásos európainak tűnt. Mint később kiderült, a "B" már el is fogyott. Neve pedig nem volt más, mint hús szafttal magyar módra!

A konferencia vacsora kedd este volt. A helyi szervezők figyelmeztették a társaságot, hogy ne várjanak valami nagy dolgot. Pedig végül nem lehetett panasz a menüre. Megint volt rák, szusi, kétféle meleg étel is, de ezt már nem kóstoltam meg, tele voltam a többi finomsággal. Beszélgettem többek között Asada-sannal, aki megint kezdte kérdezgetni meg fogom-e hosszabítani az ittlétemet, stb. Végül kijelentette, hogy ha szakítanék a barátommal ő be tudna mutatni pár ismerősének, majd kis gondolkozás után közölte, hogy igazándiból sok ismerősének...

Fél kilenckor indultunk vissza a hotelbe, de aztán megálltunk egy ivóhelynél. Igazi japán hely volt: cipőt le kellett venni és voltak kis cipő tároló szekrények. Ilyen kisebb-nagyobb paravánnal elválasztott szeparék voltak. Mi 12-en kaptunk egy három asztalosat. Alacsony asztalok voltak, de nem kellett összehajtogatott lábbal ülni, mert az asztal alatt volt egy "gödör" (mélyedés), ahova a lábunkat tehettük. Mi hideg szakét ittunk (ha jól emlékszem gindzsó változatot, 吟醸酒). Kis tányérkába teszik a poharat, amit aztán úgy csurig töltenek, hogy ki is folyik, bele a tányérba, aztán persze abból is kiisszák az italt. A társalgás először a japán és magyar esküvőkről folyt. A két házas ember az asztalnál elmesélte saját élményeit, én meg a barátnőim esküvőit. Aztán "ijesztgettek" azzal, hogy hány különböző dialektus létezik Japánban. Például kiderült, hogy mindahárom asztaltársam Fukuokába valósi, de három különböző helyről, úgyhogy ők is különböző nyelvjárásban beszélnek - beszélnének, ha nem "Hochjapanisch"-t beszélnének :)

A szaké-korcsolya szusi volt és csigaszerűség. De Murata-san figyelmeztetett, hogy az kagyló, úgyhogy csak kioperáltam a házából és egy mikroszkópikus méretű darabját megkóstóltam (szerencsére nem lett tőle semmi bajom). Jó íze volt, kár, hogy nem ehetek ilyet. Ezek az ital mellé adott ételek azért érdekesek, mert úgy tűnik nagyrészt inkább édeskések és nem sósak, mint nálunk. Legalábbis amiket eddig ettem.


Másnap (nem volt másnap :) ) délig voltak előadások. Aztán tömegesen elvonultunk egy csípős-kajás helyre. Helyi (modern) specialitás a csípős curry. Öt csípősségi fokozatból lehetett választani (egyes nem csípős ötös meg rettenet), én hármast kértem. Hááát húú, lehet hogy jobban jártam volna egy kettes fokozattal, de akkor sosem tudom meg milyen a hármas :) Mindenesetre rettentően ízletes volt! Volt benne padlizsán, meg sütőtök és ezek finom édeskés ízükkel üdítően hatottak, a csípős szaft kanalazása közben. Az egyetlen hátránya az volt, hogy rántott csirkecombot adtak hozzá és ez így már nekem sajnos túl sok volt. Ott hagytam majdnem az egész combot. Sajnáltam nagyon.

Ebéd után még volt egy-két óránk, úgyhogy sétáltunk a városban. A legmegdöbbentőbb és legviccesebb a Weichnachstmarkt volt, ami a februári hó- és jégfesztiválra fenntartott utca egyik végében volt. Az egyik bódéból, nagyhangú, nagybajuszú európai (?) eladó vidáman németül társalgott japán vásárlójával :)

Sajnos nem sokat időztünk, pedig van nem túl messze halpiac is, de ötkor indult a gépünk és az odavonatozás is eltart egy, másfél órát. A repülő (megint nagy emeletes gép) dugig volt, legalábbis ahol én ültem nem láttam egyetlen szabad helyet sem a közelemben. A legfárasztóbb az út "vége" volt: Hanedáról Fuchinobére tovább tartott az út, mint Sapporóból Hanedára. Mondjuk azzal hogy a lassabb vonatot választottuk (Murata-san hathatós közreműködésével) legalább megúsztuk az esti csúcsforgalmat.

Beköltözés

Az ISAS épületébe belépve egyből ki mással, mint Hirabayashi-sannal futottunk össze. Ő volt a VSOP (VLBI Space Observatory Programme) egyik (ha nem "a") szülőatyja :) Mostanában ment nyugdíjba. Mindenesetre ez nem akadályozta meg abban, hogy kiragadja kezemből alig húsz kilós egyik bőröndömet és elrohanjon vele az épületbe. Ahol is, amíg Murata-san parkolóhelyet keresett, megnéztük a Kaguya (Selene) űrszonda HDTV felvételét a Holdról és a "Föld-felkeltéről".

Aztán irány az iroda, ahol hirtelen bemutatkozott nekem saccperkábé öt japán kolléga. Akiknél egyből szabadkoztam is, hogy ugye tudják, hogy fogalmam se lesz három perc múlva (sőt már igazából akkor sem volt), hogyan hívják őket. Következő két hír az volt, hogy a szobámat csak négy után tudom átvenni (akkor délután egy óra volt), valamint hogy gépem még (a híresztelésekkel ellentétben) nincsen. Mintha sok papírmunkáról panaszkodtak volna.

A következő eseményeket jetlag hatására enyhe homály fedi, de tudom, hogy Murata-sannal elmentünk a kantinba kajálni, ahol rántott csirkét ettem (Kentucky Fried Chicken jellegű panírra kell itt gondolni). De volt még hozzá rizs, mizo leves, saláta, meg zöld tea is. Mindez 500 yenért. Az is rémlik, hogy Murata úr annak ellenére hogy beszélgetett egy kollégájával (lehet hogy én is beszélgettem vele?) negyed annyi idő alatt fejezte be az ebédet, úgyhogy nem volt pofám várakoztatni, a kaja harmadát visszaadtam. Pedig jó volt.

Este, illetve délután volt pizzarendelés és sörivás a tiszteletemre és felköszöntésemre. A pizza nagyon jó volt sok sajttal. A nevekre már megint nem nagyon emlékszem. Motokitól kaptam egy névjegykártyát ez jó volt. Aztán ott volt még Doi-san akire azt hittem diák közbe kiderült hogy segédprofesszor (mindenki jót nevetett a bocsánatkérésemen :) ). Tsuboi-san valami nagykutya de jó kedélyű kerek emberke, van egy srác akinek a beceneve Jack, mert hogy hasonlít Jack Sparrowra a barátai szerint. Hát van benne valami, bár nekem ez nem jutott volna eszembe. De neki legalább tutira megjegyeztem a nevét :) Jaj voltak, még de hiába :( Sebaj majd a konferencián úgyis kitűzött fog mindenki hordani.

Hagi is ott volt és rámenősen kérdezgette, hogy miért japán, miért ISAS (miért nem a NAOJ ahol ő dolgozik) és miért csak egy év. Hát probálkoztam megfelelően diplomatikusan válaszolni, nem tudom, hogy sikerült. Én aztán korán leléptem, hallottam még hogy Murata is munkára buzdítja a diákjait (mindenféle udvariaskodás nélkül, bele az arcukba, hát kemény főnöknek tűnik).

Ja amúgy a szobába ketten cipeltük fel szegény Miyaji-sannal, a titkárnővel (vasággyal együtt negyven kiló) a bőröndöket - lift nincs. Mondjuk tényleg csak két emelet az egész és én szerencsére az elsőn vagyok (amit itt második szintnek mondanak). A szoba spártai, látszik a falakon az idő vasfoga, de kényelmes az ágy, a bútorok jók, sok helyre lehet pakolni. Van hűtő és légkondi is. Ez utóbbi nagyon hasznosnak bizonyult esténként fújatom be vele a 24 fokos levegőt, hogy ne legyen hideg. Kiderült hogy net is van, másnap odaadták a beállításokat is, hogy fel tudjak csatlakozni.

A szobám az ISAS körötti szép kertre/parkra néz. Ezt látom balra:

középütt:
meg jobbra:

És persze hallom a madárcsivitelést is. Amiről mindig az jut eszembe, hogy valami olyasmi rémlik dokumentumfilmekből, hogy az állatok megérzik a földrengést és olyankor elhallgatnak a madarak. Szóval addig örülök amíg hallom őket. Van egyébként valami érdekes varjúféle is, ami károg ugyan, de valahogy a "k" része lemarad. Elöszőr hallottam, már azt hittem valakik nagyon jól érzik magukat a vendégházban :)

Az irodáról ugyan még nem készítettem képet, de egy rettentő fontos felvételt azért ellőttem. Íme:
A gombokat még nem mertem kipróbálni :)