Hiroshima

Kedden reggel a hiroshimai pályaudvaron csomagmegőrzőbe tettük a táskákat, majd nekiindultunk a városnak. Először a Shukkeien kertet néztük meg. Ezt a helyi földesúr a 17. században építette, eredetileg egy kínai táj mintájára csak kicsiben. (Manapság pedig a kínaiak építik meg kicsiben az indiai-kínai határ tájait, hogy ott gyakorolhassanak a katonák.) Állítólag a Shanghaitól délre fekvő Hangdzsó Nyugati tavára (kiegészítésért köszönet Sheratannak) kellene hasonlítania, de nem teszi. Mellesleg az atombomba teljes mértékben megsemmisítette, de áldozatos munkával sikerült helyrehozni. Nagyon sok sebesült itt halt meg, mert a robbanás után ide menekültek. Maradványaikat is itt földelték el, tömegsírba kerültek.

A kert szép kontrasztot alkot a háttérben emelkedő felhőkarcolókkal. Nem tudom hogy csinálják, de már Yokohamában a Sankeien kertben is feltűnt, mennyire kis külön világot alkotnak ezek a kertek a hangos, rohanó város közepén. Itt csönd van és nagy nyugalom. A tóban persze vannak teknőcök, de itt még harsány piros, sárga színű kis rákocskákat is láttunk.

A kert után a hiroshimai kastély felé vettük az irányt, sajnos egyre erősödő esőben. Hogy teljes legyen szerencsénk, az egyébként sem túl jó állapotú esernyőm is megadta magát a sorsnak. Végül a várba nem mentünk be, hiszen másnapi programpontunk a Himeji kastély lesz. Ezek a fotók a körülményekhez képest nagyon jól sikerültek. Így utólag jobban meg tudjuk nézni mik mellett sétáltunk el. A nagy esőben nem igazán fűlt az ember foga a nézelődéshez.

Következő célunk az atombomba emlék park és múzeum volt. Útközben egy uszodában vettünk egy új esernyőt is :) Körbejártuk a híres Atombomba Dómot. Majdnem pontosan efelett robbant fel a bomba (ezért nem döntötte le a falakat a lökéshullám) és úgy döntöttek megőrzik az épületet kiégett, romos állapotában. A parkban is van jó pár modern szobor, de az ömlő esőben mi minél előbb be akartunk jutni a múzeumba. A kiállítás természetesen nagyon részletes és informatív volt, de azért volt egy kis hiányérzetem. Szívesen láttam volna egy a meglevőnél mélyebb magyarázatot a ledobott bomba felépítéséről, működéséről. Persze lehet, hogy a múzeum alapítói szerint ez nem hordozna megfelelő üzenetet és nem is ez a kiállítás elsődleges célja. Én mégis úgy gondolom, hogy azért ez egy hatalmas mérnöki-tudományos teljesítmény és nagyon érdekes a fizikai háttere. Ennek ismerete és elismerése nem menti a felelősöket, akik úgy gondolták, hogy az erőfitogtatástra legalkalmasabb, ha minél több civil áldozatot sikerül felmutatniuk.

Rengeteg új politikai háttérinformációt is megtudtam. Például, hogy az előzetesen meghatározott célvárosok közé tartozott Kiotó is. Iszonyatos mázli, hogy mégsem oda dobták. Valószínűleg azért kímélték meg Kiotót, mert az akkori amerikai hadügyminiszter, Henry Stimson ott töltötte a nászútját és olyan hatással volt rá Kiotó, hogy kivetette a lehetséges célpontok listájáról. (Lehet, hogy nem ártana, ha felelős katonai pozícióban lévő embereknek tanulmányutakat szerveznének a világ különböző pontjaira.)

A célvárosokat megkímélték a "hétköznapi" bombázásoktól, hogy aztán minél részletesebben tudják tanulmányozni az atombomba hatásait. A bomba ledobása előtt légiriadó volt Hiroshimában, de amikor látták, hogy milyen kevés gép érkezik, lefújták. Az iszonyatos pusztítás teljesen váratlanul érte a lakosokat.

A kiállított dokumentumok között voltak természetesen a magyar vonatkozású, Szilárd Leó által is aláírt levelek. Elgondolkodtató volt majdnem egymás mellett látni egy levelet, amiben Einsteinnel érvelnek amellett, hogy meg kell építeni a bombát és a későbbit, amikor arról győzködik a döntéshozókat, hogy ne vessék be a bombát, hanem előbb tartsanak demonstrációt a japán küldöttségnek.

Röviden bemutatták Hiroshimát és Japánt a bombázás előtt is. Itt írtak a (főként) koreai munkaszolgálatasokról, akik közül szintén rengeteg vált a bomba áldozatává.

Számtalan tárgyi emlékkel szemléltették a bomba pusztítását. Ezek közül talán az össze-olvadt üveg palackok, valamint a város maradékát bemutató makett érzékeltették számomra leginkább a pusztítás nagyságát. Az ember első gondolata, hogy ez a terepasztal még csak félig van kész, aztán rájön, hogy bizony nem ez a helyzet. Szintén nagyon felkavaró volt az tárlat, ahol túlélők rajzait és beszámolóit állították ki. Ezeket elnézve nem tudom, hogy lehetett ép ésszel túlélni.

Volt jó pár önkéntes segítő is a múzeumban. Egy kicsit beszélt némelyikük angolul és nagyon szívesen meséltek és válaszoltak az ember kérdéseire. Így tudtuk meg, hogy 100 méterre a robbanás helyétől egy férfi életben maradt, mert éppen egy olyan épület alagsorában tartózkodott, aminek szerkezetét megerősítették hogy ellenálljon a földrengéseknek.

Volt rengeteg fénykép az áldozatokról, de ezt nem bírtuk nézni, csak átrohantunk azon a termen. Nagyon sok iskoláskorú gyerek halt meg, akiket épületek bontására rendeltek ki dolgozni. Rájuk olvadt egyenruhájuk cafatait is meg lehetett nézni. Nagy szerencse, hogy ezt a pusztítást nem lehet letagadni. Az emberi hülyeség határtalan: ahogy jópár barom a koncentrációs táborokat bélyegzi hazugságnak, biztos lennének olyanok, akik hiroshimai, nagaszakai áldozatokról állítanák, hogy nem is volt annyi, nem is volt olyan vészesen nagy tragédia.

Számomra azonban kiábrándító volt a híres lépcsőre "beégett árnyék". Ebből nem látszik semmi. Ha akarom elhiszem, hogy ott van egy árnyék. Nem tudom, hogy eredetileg jobban látható volt a folt, csak rosszul tárolták a követ, vagy csak rosszul volt megvilágítva, mindenesetre egyáltalán nem ilyenre számítottam.

Végezetül a helyreállítási munkákról és a város újjáépítéséről mutattak fotókat, dokumentumokat. Döbbenetes teljesítmény volt, amit véghez vittek, miközben sokáig (a megszállás ideje alatt, egészen 1952-ig) az amerikaiak minden fajta kutatást a bomba hatásáról megtiltottak és a beszámolókat cenzúrázták.

A múzeum unalmasabb része volt a mai atomfegyvereket, atomfegyverkezést és az elleni harcot bemutató tárlat. De pár japán kisiskolás lány feldobta a hangulatomat, mert odajöttek hozzám autogramot kérni :) Biztos valami iskolai feladat volt. Felnézek rájuk - tudom, milyen nagy bátorság kell odamenni egy idegenhez, pláne ha még a nyelvén sem tud az ember beszélni! Én hasonló koromban biztos nem mertem volna japán turistákhoz odamenni.

Sajnos az eső továbbra is teljes erőből szakadt, úgyhogy a vasútállomás felé vettük az irányt. A vonat indulásáig hátralévő időben okonomiyakit ebédeltünk ugyanott ahol tegnap is. Majd körbejártuk az egyik hatalmas áruházat, ahol immár számszerűsítettük, hogy kinek is épülnek ezek az elegáns, hatalmas bevásárlóhelyek. 11 emeletből kettőn étterem volt, egy emeletet szántak a könyveknek, egyet gyerekjátékoknak és gyerekruházatnak. Egy emeleten férfi sport és elegáns divatáru volt, míg a maradék öt szintet a női ruha, cipő, táska és szépészeti osztály uralta.

Miyajima, Misen-hegy, majmok

Hétfőn indultunk útnak Hiroshimába. Úgy döntöttem, ideje megtörnöm az átkot és végre egyszer nem az utolsó pillanatban fogunk felugrani a shikanzenre. A tízperces buszútra az állomásig egy órát számoltam és így időben kint is voltunk a pályaudvaron. Végre először életemben láttam megérkezni azt a vonatot, amire a jegyem szólt :)

A vonatozás eseménytelenül telt. Talán csak az volt érdekes, hogy alig volt utas - a mi kocsinkban rajtunk kívül talán még négyen lehettek. Sajnos szürke, esős volt az idő, pedig nagyon szép zöld tájon vezetett át az utunk (amikor épp nem alagútban száguldottunk). A Himeji kastélyt is lehetett látni a távolban, de lefényképezni nem igazán sikerült.

Szerencsére Hiroshimában nem esett amikor megérkeztünk. A Sansui Ryokanban foglaltam szállást és kicsit izgultam, mert az egyik vendég azt írta nehezen talált oda. (Tényleg nem volt bőbeszédű az útleírás). De nem volt gondunk, elvillamosoztunk a megadott állomásig, majd a balra fordultunk és folyóparton hamarosan megpillantottuk a szállás reklámját is. Az ajtó nyitva volt, és bent egy nagy táblán a mi nevünk is díszelgett, de többszöri kiabálásunkra és csengetésünkre sem került elő senki, úgyhogy inkább ebéd után néztünk. A folyópart itt már erősen elhanyagolt állapotú volt: terjeszkedő gyomok, leharcolt padok sőt egy-két eldobott szemét is! Amikor szűk óra múlva visszanéztünk a ryokanhoz, már ott volt egy bácsi, akkor szabadkozott japánul (és kézzel-lábbal, hogy megértsük), hogy pont elkerültük egymást, ő látott minket elmenni. Megkaptuk a kulcsot és egy angol nyelvű listát, hogy mit szabad és mit nem és egy papírt, hogy a háziasszony, akinél fizetni kell, majd délután érkezik. Nagyon szimpatikus, hogy hiába nem tudnak angolul, szereznek valakit aki készít egy angol nyelvű leírást, de még ilyen kis különleges eseményekre is felkészülnek, hogy a házinéni mikor jön vissza :)

A szoba tiszta, egyszerű és kicsi volt. Tipikusan az a hely, ami alvásra való. Egy-két éjszakát szépen el lehet itt tölteni, amíg az ember napközben a várost és a környező érdekességeket látogatja. A zuhany a földszinten (az én paranoid lelkemnek kicsit túlontúl "szem előtt") van. De vagy nekünk volt szerencsénk, hogy épp nem volt forgalom, vagy másokat is elriasztott a fürdő, de nem ütköztem senkiben, nem kellett várakoznom.

Úgy döntöttem, amíg még nem esik, addig menjünk el gyorsan Miyajima szigetére (egyébként a jima már szigetet jelent - illetve shima csak hasonul - úgyhogy nem is kellene odaírni, hogy sziget), ami Japán egyik legszebb látványossága. Sajnos legszebb látványosság nem lett belőle, mert elég szürke volt az idő és épp apálykor érkeztünk, úgyhogy a híres "lebegő torii" sem lebegett a vízben. De legalább oda lehetett sétálni hozzá. A hűvös, szeles időnek viszont volt egy szerencsés hozadéka erről is írok majd. Mindenekelőtt viszont egy jó tanács: villamossal nagyon hosszú az út! Megérte volna inkább visszamenni a pályaudvarra és vonatozni, mert kevesebb helyen áll meg és az embernek nincs az a tötymörgése érzete. (Arról nem is szólva, hogy JR vonat megy oda, amire érvényes a JR pass.)

A sziget szent helynek számít, itt senki nem halhat meg és nem születhet és állítólag az fákat sem vágják. Itt található Japán egyik legősibb erdeje.

Miután lefényképeztük párszor a toriit, átsétáltunk az Itsukushima shintó kegyhelyen - ami dagály idején szintén vízben állna. Majd rá sem pillantva a szabadon garázdálkodó szarvasokra (Narából jöttünk, mit nekünk egy-két agancsos állat), sétálni indultunk a szigeten - csak úgy. Először is belebotlottunk ebbe a látványba, ami engem teljesen felvillanyozott, hiszen egyértelmű, hogy itt zuhant le a kábítószert Szűz Mária szoborban szállító repülőgép, amit Locke, Boone, Charlie és Mr. Eko is felkeresett. Hoppá és ezek közül csak Locke él! (Néha kitör belőlem a Lost rajongó - elnézést.)

Aztán pedig egy nagyon szép, barátságos és rengeteg vicces szoborral rendelkező buddhista szentélybe futottunk bele. Ez a Daisho-in. Az előbb említett értékei mellett van itt még (Henjokutsu nevű) barlang (egy-két száz Buddha szoborral), gyönyörűszép kertecske (egy-két száz szobrocskával), kilátás az erdőre, tengerpartra és pagodára (mellesleg egy-két száz Buddhával az útban).

Ezen a fényképen jobb oldalt lehet látni azokat az arany imamalmokat, amelyek megérintése a hiedelem szerint hatalmas szerencsét hoz. Én ezt akkor még nem tudtam, de lépcsőn lefelé jövet megpörgettem mindet :)

Innen a libegő felé vettük az irányt, amivel a sziget legmagasabb pontjára, az 530 méter magas Misen hegyre lehet feljutni. Nem kevés pénzért: 1000 jen a jegy, 1800 jen oda-vissza, de bőven megérte. (Jobb időben talán érdemes lehet a kiránduló utat is kipróbálni.) Mielőtt odaértünk volna az állomásra, találkoztunk egy elég udvariatlan japánnal. Az út kétfelé ágazott és mivel felfelé kellett haladnunk a meredekebbet választottuk. Hamar belefutottunk azonban egy büfé teraszába. De még ekkor sem volt világos, hogy innen vissza kell-e fordulnunk, ugyanis az út mintha folytatódott volna tovább a terasz mögött. A tulaj viszont egyből kirohant az épületből és tudatta velünk, hogy ha nem fogyasztunk, akkor menjünk a másik úton. Valószínűleg félt, hogy esetleg ingyen gyönyörködnénk a teraszáról nyíló kilátásban. Lent csak japán nyelvű kiírás volt. szóval felháborodása nem volt igazán oka.

A kilátás a libegőről gyönyörű volt, alattunk az érintetlen erdő, a távolban pedig a Belső tenger (Honshu szigetét Shikoku-tól elválasztó tenger) és kisebb, nagyobb szigetek. De az igazi meglepetés akkor következett, amikor kiszálltunk a libegőből: rengeteg majom fogadta az érkezőket!

Szerencsére az állatok etetése tilos, úgyhogy nem koldultak, nem követelődztek. Igazából ránk sem hederítettek. Azért mi nagyon óvatosan közelítettünk hozzájuk, különösen a kölykös majom anyákat próbáltuk nagy ívben elkerülni. Ez nem volt mindig egyszerű, mert az egyikük pontosan a kilátóhoz vezető rövid lépcsősor közepén üldögélt legnagyobb lelki nyugalommal. Az útikönyv is említi a majmokat, mint látványosságot, de valószínűleg, azért is volt ott ennyi, mert a kellemetlen szeles idő elől a libegő állomás épületéhez húzódtak. Alapvetően békés jószágoknak tűntek, de amikor egymás között összekaptak, akkor látszott-hallatszott, hogy nem árt az óvatosság. Ha begorombulnak biztos csúnyákat tudnak harapni, karmolni. Mindkettőnknek nagy élmény volt a majom-társaságot testközelből szemügyre venni: kicsit olyan volt, mintha egy igazi Attenborough természetfilmbe keveredtünk volna. Próbáltam videót is készíteni - sajnos csak rövidített és elég rondán tömörített változatot sikerült csak feltöltenem.

Természetesen átverekedtük "magunkat" az útban ülő majmokon és készítettünk pár képet még a szigetekről.

Visszafelé úton már vonatoztunk és Hiroshima pályaudvaron megkóstoltuk a helyi specialitást az okonomiyakit. Ez a japán pizzának is nevezett étel - ami körülbelül ugyanannyira hasonlít a pizzához, mint a frizbihez. Forró fémplatnin sütik a vendég orra előtt a tészta alapot és pakolják rá a különböző feltéteket. Például, tintahalat, polipot, rákot, húst, zöldségeket és sült tésztát, udont (fehérebb és vastagabb), vagy sobát (sötétebb és vékonyabb). A hely egyébként autentikus lehetett, mert rajtunk kívül csak japánok voltak a vendégek és a szakácsok látóterébe helyezett széles képernyős tévén hiroshimai csapat baseball közvetítése ment. Az okonomiyakihoz szósz is dukál. Itt az asztalon kétféle volt, de mi semmi különbséget nem tudtunk felfedezni, pedig az egyik állítólag csípősebb volt.

Az ízletes főétel után muszáj volt valami desszertet is enni, úgyhogy a szomszéd cukrászdában fagylaltos waffelt ettünk. Csokis-banános-vanílíásat és gesztenyéset. Ezekre sem lehetett panasz :)

Az igai ninják az igazi ninják!

Másnapi - ünnepi :) - programunk a Ninja Múzeum felkeresése volt Iga-Uenoban. Ez majdnem másfél órás vonatozást és háromszori átszállást jelent, de egy igazi ninja-rajongónak (és kísérőjének) ez nem lehet akadály. Kívülállóként is sok érdekességet tudtam meg - a múzeumban pedig mindent feliratoznak angolul is, nagyon igényesen. Úgyhogy teljes mértékben megérte a vonatozást. Nem is szólva arról, hogy a vonatozás is egy élmény volt, igazi csöndes, álmos japán vidéki falvak, kisvárosok között. Vagy éppen egy hegyoldalban egy körülbelül húszfős japán kiránduló társasággal együtt egy villamosra emlékeztető vasúti kocsin, amin akár Chihiro is utazhatott volna. Az utolsó helyi vonat pedig különösen érdekes volt, mert a kalauztól kellett jegyet venni a vonaton. Ilyet Japánban még nem láttam :)

A múzeumban először egy igazi ninja-házat mutattak be. Az összes titkos ajtót, rejtekhelyet, eltüntető csapóajtót. Természetesen mindezt élőben demonstrálva is. Igaz csak japánul beszélt a hölgy, de mindenhova ki volt írva angolul is, hogy mit mire használtak - a hogyan pedig a bemutatóból egyértelmű volt. Természetesen volt csomó kisgyerek is. Többségük harsogóan színes (rózsaszín, vagy piros) ninja ruhába bújtatva. Kipróbálhatták a csapóajtókat és rejtekutakat a házban. Az egyik kissrác, pont úgy rohant neki a csapóajtónak, hogy az nem nyílt ki. Szegényke nagyon nem értette, mi történt. De legalább kiderült, hogy ami a bemutató alapján nagyon egyszerűnek tűnik, az nem mindig az. Egyébként a csapóajtó tényleg döbbenetes volt: rettentő hirtelen átfordult és eltüntette az embert. El tudom képzelni, hogy este, rosszul kivilágított házban, az üldözés során, ha ilyesmi történt a támadó biztos volt benne, hogy varázslat van a dologban.

Kiderült, hogy a ninja ruhája nem fekete, hanem sötétkék volt. Úgy hitték ez távol tartja a viperákat is. A macskák pupillájának tágultsága alapján határozták meg az időt. Persze ez a szokásos felhős idő van, sötét erdőben mászkálok esetében nem túl egyértelmű. Nem is szólva arról, hogy a macska vagy vadászik vagy alszik. Legalábbis házimacskák nap húsz órájában alszanak - nehézkes lehet a pupillájukat nézegetni :)

A kiállítás után következett a ninja harcot bemutatót műsor. A szereplők valószínűleg kaszkadőrök is. Volt pár fotó és plakát - többek között az Utolsó szamurájból is - azokból a filmekből, ahol szerepeltek. Az előadás nagyon jó volt. Gondolom a rengeteg gyerek miatt is viccelődtek egy csomót. Hosszan, látványosan sokszor burleszkbe illő sebesülések után haltak meg a ninják ellenségei a színpadon. Kifejezetten élvezetes volt és nagyon profi, verekedésben és szórakoztatásban is. Nem csináltunk videót, egyrészt mert nem tudtuk, hogy szabad-e, másrészt, mert inkább figyeltük az előadást. Csak egy-két képet csináltunk. Az összekötő szöveget sajnos csak japánul mondták el (nemcsoda, hiszen rajtunk kívül alig volt külföldi), azért a lényeget értettük. Az előadás után egyébként minden érdeklődő kipróbálhatta suriken dobási képességét is.

Később a neten jó pár videót találtunk. A társaság programja időről időre változik, de a hangulat és az ügyesség állandó. Íme egy-két link:

http://jp.youtube.com/watch?v=jtxV35FWHE4
http://jp.youtube.com/watch?v=nSgMp2XeIl4&feature=related
http://jp.youtube.com/watch?v=BdosiJzGjd4&feature=related
http://jp.youtube.com/watch?v=8-GhV9Q9Ypc&feature=related
http://jp.youtube.com/watch?v=bahpETVU2YU&feature=related

A múzeum egyetlen negatívuma a meglehetősen szegényes ajandékboltja. Ami kevés volt az is inkább gyerekjáték volt, vagy gyerekeknek szánt ruhadarab.

A visszaút utolsó szakaszán viszont megint késett a vonatunk. (Ez ugye már a második alkalom mióta itt vagyok!) Bár rettentő unlamas volt húsz perceket várakozni a nyílt pályán, azért megállapítottuk, hogy ez így még mindig sokkal jobb, mint ha az odaút alatt a csatlakozásokról maradunk le.

Nara

Szombatra jó időt jósoltak, úgyhogy akkora időzítettük a narai kirándulást. A látnivalók nagy része a hatalmas narai parkban helyezkedik el (jó szellősen), esőben nem nagy öröm ott mászkálni.

Kevesebb mint egy órát tartott oda a vonatút. A JR pályaudvartól pár perc sétával lehet megközelíteni a narai parkot. Először egy kis tavacskába ütközik az ember, ahol rengeteg a teknősbéka, de Nara igazi helyi állatai a szarvasok. És ez nem azt jelenti, hogy itt-ott mutatóban van egy-kettő, hanem hogy tömegesen garázdálkodnak szó szerint úton útfélen. Hasonló lehet a helyzet a szent tehenekkel Indiában. Szerencsére az szarvasok végterméke kisebb és kevésbé szagos. Bár sokszor még így is komoly figyelmet kívánt a lépkedés, hogy elkerüljük a szerencsénket. Természetesen mindenütt szarvas-eledelt árultak a turistáknak, de úgy látszik, a kereskedők nagyon ügyesen megnevelték az állatokat, mert tőlük sehol sem koldultak. Viszont amint meglátták, hogy valaki vett egy adagot, már indultak is oda. Időnként táskát, nadrágzsebet böködve akarták mielőbb megkapni az adagjukat. Őszintén szólva nálam sokat veszítettek így a varázsukból. Azért egy, fejedelmi tartását le nem vetkőző (vagy csak már jóllakott) bikát is láttunk.

A park bejáratánál botlottunk bele a Kofokuji szentélybe és a hozzá tartozó egy három- és egy ötemeletes pagodába. A főépületnél valamilyen előadásra készültek. Székeket állítottak fel és a templom lépcsőin öltönyös emberek rendezgettek ezt azt. Majd hirtelen több méter hosszú lándzsaszerű botokkal gyakoroltak valamit. Nagyon viccesen nézett ki. Gondoltuk, visszafelé majd megnézzük mire jutottak, de későn értünk vissza, addigra már nyoma sem volt a rendezvénynek.

Nara leghíresebb szentélye a Todaiji, mely a világ legnagyobb fa szerkezetű építménye. A tényleg impozáns látvány, sajnos ez nem igazán adható vissza a fényképeken. Majdnem 50 méter magas és körülbelül ekkora a mélysége is. A templomban található a Daibutsu, egy hatalmas bronz Buddha szobor. Ami építése idején, a 750-es években majdnem csődbe vitte a japán gazdaságot, mivel az ország összes bronzát erre költötték. Természetesen itt sem lehet fényképpel könnyen érzékeltetni a méreteit, az útikönyv szerint takarításkor két-három szerzetes szokott a szobor tenyerében tartózkodni. (Az épület előtt egyébként egy meglehetősen rémisztő másik Buddha szobor is van.)

Természetesen mind a szobor, mind maga a templom többször megsérült, leégett az idők folyamán. A ma látható épület már a harmadik generáció, amit az Edo időszakban építettek és 33%-kal kisebb (!), mint az eredeti. Bent kiállítottak egy makettet, amit szintén akkor készítettek a mostanit megelőző templom komplexumról.

Szintén itt található egy lyukas tartó oszlop. Úgy tartják, aki itt át tud mászni az a Nirvánába jut. Bár egyik kollégám szerint egész életében boldog lesz. Nem sokat értek a buddhizmushoz (pláne nem a japán ágához), de ez a két dolog nem ugyanaz. Mindenesetre ottlétünk alatt úgy tűnt nagyon népszerű ez a gyakorlat, úgyhogy a kollégám magyarázata hihetőbbnek tűnik :)

Ebédre halas és húsos udont illetve sobát ettünk. Nekem nagyon ízlett, de lehet, hogy a japánhoz még nem hozzászokott gyomornak veszélyes lehet. Különösen itt, a narai park szentélyei között, ahol csak pottyantós vécék vannak.

Láttuk még a Kasuga shintó kegyhelyet, ahol sikerült egy esküvői pár és a csoport szerzetes fényképezkedését is kilesni. (Ez természetesen két különálló esemény volt.) A rengeteg kő lámpás között sikerült felfedeznem a Sogo áruházlánc adományát is.

Első fél nap Kiotóban

Kiotói első programpotunk (még pénteken délután) a császári palota volt. Ennek látogatása nem egyszerű, előre jelentkezni kell a Császári Ügyek Hivatalánál - szerencsére neten is megoldható. Kiotóban még van pár nagyon szép szintén a császári tulajdonban lévő kert is, de ezek annyira népszerűek, hogy augusztus elején már nem találtam szeptember végére szabad helyet. Így maradt a palota.

Délután kettőkor indult a vezetés (külön időpontokban van angol és japán nyelvű is). Az épületekbe nem lehetett bemenni, de ahol bármilyen látványosság volt (híres falifestmény, vagy a császári ülőhely), azt mind meg lehetett csodálni kívülről is.

Az épületek nagy része egyszerű, elegáns barna-fehér színű volt, de a központi Shishindent egy narancssárgára festett fal és kapu vette körül. Számomra kicsit vásári-ringlispiles-vattacukros hangulatot árasztott a többi komoly, tényleg egy uralkodóhoz méltó épület mellett. A harsány szín funkciója, hogy elijessze az ártó szellemeket, démonokat. Bent, a kapukon túl, ahova nem lehetett belépni, állt az a trónszék-pár amin a császár és császárné ül beiktatásukkor. Ezeket hagyományosan Kiotóban tárolják, de a koronázási szertartásra helikopterrel Tokióba szállították. A trónokat nem lehet látni, mert a hatalmas nagy kavicsos udvar végében van a palota épület, jó messze a kaputól, ahol be lehet nézni. A palota két oldalán két fa áll egy cseresznyefa és egy tachibana, valamilyen citrusfa.

Természetesen a palota nem lehetett teljes gyönyörűszép japán-kert nélkül. A kert érdekessége a patakocska, aminek partján a császár vendégei haikukat költöttek. Hogy felgyorsítsák az írási folyamatot a folyócskán kis papír hajókat engedtek útnak - mindegyiket egy teli szakés pohárral terhelve. Aki befejezte a versét elkaphatott egy hajót és ihatott.

A palota komplexumnak több kapuja is van és minden látogató a társadalmai rangjának megfelelő kapun léphet csak be. Például van olyan, amit csak a császár használhat, illetve, ha vele van akkor a császárné is. De egyedül már nem léphet ott be az asszony.

A vezetés nem volt rettentően érdekes, de azért unalmas sem, valószínűleg, ha kicsit jobb idő van jobban élveztem volna a látványt.

A korábbi jó tapasztalataim miatt, a Hanakiya Innben szálltunk meg. Most az új épületben kaptunk szobát és először azt hittük egyedül is leszünk az egész házban, de este megérkezett a többi vendég is. Nem csalódtam, tiszta, rendes volt a szállás. Az egyetlen hátrány a másik épülethez képest, hogy központi helyen van a közös helység és amikor három fős finn lány csapat éjszakába nyúló beszélgetést folyatott a számítógépen nem volt egyszerű elaludni.

Kis pihenés után, este elindultunk feltérképezni Giont, a gésa negyedet. Láttunk nagyon zárt körű helyre siető öltönyös urakat, gésát teljes munkafelszerelésben fellépésre sietve - már amennyire tudott, mert egyfolytában fotózták a turisták, és láttunk jó pár báli ruhát viselő szórakozni, vagy szórakoztatni siető hölgyet is.

Utazás sok jó emberrel Shin-Yokohamába

Lassan nekikezdek az egy hetes kiruccanás élményeinek megírásához. (A bejegyzéseket visszadátumozom arra a napra, amikor az aktuális esemény történt.) Mivel egy-egy bejegyzés hosszú lesz ezért már félkészen ki fognak kerülni. (Ilyenkor a végén jelzem, hogy folytatás következi.) Közben folyamatosan töltöm fel a képeket is.

Pénteken reggel a Shin-Yokohamából 9:22-kor induló Hikari shinkanzenre vettem jegyet. Eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy jobb mielőbb kiérni a pályaudvarra, mert azok hatalmasak és a shinkanzenhez két beengedő kapun is át kell jutni. Szóval nem egyszerű a dolog, ha az állomáson sokszor egy percet sem töltő szuperexpresszet akarja elkapni az ember. Így aztán úgy számoltam, hogy fél órával indulás előtt már Shin-Yokohamán legyünk.

De nem lettünk. Ugyanis a helyi vonat, amivel Fuchinobe-ről közelítettük volna meg Shin-Yokohamát az nem jött. Sőt az állomáson látható tömegből és a kiírás alapján az is kiderült, hogy már az előző sem jött. A tömeg nőtt, a bemondó folyamatosan olvasott be dolgokat (később rájöttem, hogy azt közli, a vonat épp melyik állomáson jár) és egyre idegesebb lettem. Amikor megjött a vonat sem lélegezhettünk fel - pedig jó lett volna, mert utána fél órán át erre nem nagyon volt lehetőségünk, sőt általában a levegővétel mint olyan sem volt egyszerű feladat. Megtapasztaltuk a japán csúcsforgalmat. A vonat ugyanis tele volt megérkezéskor, sőt az utasok leszállása után is - magyar értelemben. Nade japán hozzáállás szerint volt még hely bőven. Röviden és tömören eljutottunk az állomásunkig úgy, hogy kapaszkodnunk nem kellett, mert a tömeg tartott. Igazából nem is tudtunk volna kapaszkodni - nagyon örültünk, ha a kezünk, nem teljesen kifordulva nyomódott a testünkhöz. Szerencsénkre ahhoz az ajtóhoz préselődtünk véletlenül, ami nem nyílt ki többet, így nem kellett minden állomáson közelharcot vívnunk a beszálláskor. Így minden megállókor volt egy tized másodpercnyi időnk relatíve mélyebb levegőt venni, amikor a leszállók, már leértek a vonatról és a beszállók épp kezdtek benyomakodni. Olyan luxusra, mint vakaródzás, táska másik kézbe áthelyezése, súlypont változtatás, fejforgatás nem volt lehetőségünk. Ilyen tömegnyomort én még egyetlen otthoni, vagy külföldi utazásom során nem tapasztaltam. Az viszont döbbenetes volt, hogy a megfelelően csúcsra járatott légkondinak köszönhetően semmilyen rossz szagot, büdöset nem lehetett érezni.

A lényeg a lényeg, öt perccel a shinkanzen indulása előtt a mozgólépcsőn álltunk Shin-Yokohamán és kerestük a shinkanzen beengedő kaput. Szerencsére jól ki volt táblázva merre kell menni és a beengedő kapunál segítők is voltak, így gyorsan átjutottunk. Végül az utolsó pillanatban felugrottunk a vonatra. Kivételesen a késés nem rajtam múlott ki gondolta volna, hogy a "soha nem késő" japán vasútban pont most nem lehet majd megbízni.

"Szabadság, szerelem"

A blog egy kicsit pihenni fog, mert a blogíró is azt teszi :) Szabadságra megy egy hétre, a tervezett útvonal: Kiotó (plusz Nara), Hiroshima, Himeji, Biwa-tó. Remélem minden jól alakul és sok-sok fotót fogok tudni feltölteni az út végeztével.

Kocogás közben

Már régóta szerettem volna írni egy bejegyzést azokról az apróságokról amiket a nyár folyamán tapasztaltam. Most hogy lassan lassan vége a nagy kánikuláknak (ma is alig volt 29 fok délben) talán itt az ideje ennek is.

Szóval a nyári öltözködés a nőket illetően elég megdöbbentő lehet egy külföldinek. Itt ugyanis nem divatos a napbarnította bőr. Sőt. Nagyon sok nő mindent megtesz azért, hogy a lehető legkisebb bőrfelülete legyen kitéve napfénynek. Itt arra kell gondolni, hogy egy fiatal lány lenge ruhája alatt hord egy bokáig érő nadrágot, magasszárú cipőt, és könyök fölé érő kesztyűt, ha rövidujjú felső lenne rajta, sálat ha kivágott a ruhája felül és kalapot. Vagy napernyőt. Ez utóbbi különesen egyedi és arisztokratikus hatást kölcsönöz az egyszerű járókelőknek :) Természetesen a ruhák a legnagyobb figyelemmel vannak összeválogatva és egymáshoz pározva, szóval nem valami "magamra borítom a szekrényt, csak hogy le ne égjek" típusú öltözködésre kell gondolni. Persze vannak kivételek is akik amúgy is délebbi vidékről származnak és ezért alapértelmezetten már sötétebb a bőrük. Ők nem sokat törödnek a napfénnyel.

Mindenesetre a legérdekesebb volt a parkban kocogás közben összefutni hosszúkesztyűs, sapkás sporttárssal. Vagy látni a család hétvégi piknikezését: anyu mielőtt kilépett volna az árnyékból labdázni a gyerekhez, gyorsan védőruhát vett.

Egyébként kocogás közben mást is feltűnt. Például, hogy a kutyák mindig pórázon vannak és ha észreveszik, hogy közeledem, a gazdák sokszor elhúzzák, megfogják az ebet. Pedig nem bernáthegyi méretű állatokat tartanak (nem nagyon férné az el egy tipikus japán otthonban).

A másik érdekes eset volt, amikor munkásokkal futottam össze - épp a futóút mellett gallyaztak. Kicsit belehúztam, hogy ne akadályozzam őket sokáig. Egyből jött az utánam kiábálás, hogy "hú de gyors". Kicsit gyorsabbra kapcsoltam és nevettem egyet, csak hogy érezzék, hogy értem. Erre nevettek ők is. Igazából ledöbbentem, nem vártam ilyesmit japánoktól, kíváncsi vagyok, hogy csak külföldiekkel szemben "merik-e". De azért az tetszett, hogy nem a nyugaton szokásos "építkezési" beszólások jöttek.

Japán - kert

Most szombaton a yokohamai Sankeien kert került sorra a környező látnivalók közül. Ez azért is történhetett meg, mert a valahonnan hozzám került Yokohama térkép hátoldalán volt egy jó kis leírás hogyan lehet odajutni. Eddig csak annyit hallottam róla, hogy Yokohama állomáson buszra kell szállni - ez eléggé gyönge információ mennyiség.

Az odautam nem indult jól, ugyanis sikerült valahogy "elrontanom" a SUICA kártyámat. Ez a csippkártya, amivel vonatozni szoktam. Az eset a következő kép zajlott: már Fuchinobe állomásra menet eldöntöttem, hogy pénzt kell rakni a kártyára, mert mintha kevés lenne már rajta. Viszont a mikor betettem az automatába az egy jóval ezer jen fölötti összeget írt ki, úgyhogy úgy döntöttem ez még ráér. Nézelődtem, hogyan szerezhetném vissza a kártyát, amikor megláttam egy piros, cancel feliratú gombot, és tényleg megkaptam a kártyát. Irány a beengedő kapu. Odaérintem a leolvasóhoz, de valami nem stimmelt. Már régen reflexből "kártyázom", de most valami hiányzott, nem volt hangjelzés vagy valaminek fel kellett volna villania? Nem tudom, lehet hogy el is mozdítottam a kártyát, vagy zavaromba újra odanyomtam a leolvasóhoz. Mindenestre azért nekiindultam és persze hogy becsukódott a kapu és nem engedett be. Utána visszamentem az automatához, de hiába, már annak sem kellett a kártyám, úgyhogy utolsó lehetőségként az állomásfőnökhöz mentem. Ő éppen nagy vidáman egy méretes papírvágó olló segítségével szabadította meg a kollégáját valamitől. Pontosan mitől azt nem láttam, és nem is akartam meglesni a jókedvű párt :) Lényeg a lényeg, az emberke elvette a kártyámat leolvasta a kis automatájával, hümmögött, majd tartott nekem egy pár mondatos kiselőadást, aztán rámnézett és megjegyezte, "maga ezt úgy tűnik nem igazán értette". Hát nem kellemes dolog, ha az ember egy idegen nyelven, mindig csak azt érti meg, amikor ezt közlik vele. Mindenesetre megbeszéltük, hogy ráérek-e, vállat vontam, hogy persze. Erre bepötyögte a kártya kódját, majd a gép egy hosszú blokkot nyomtatott ki, amit ő a kártyára ragasztott és közölte, hogy holnap működni fog, ma meg vegyek szépen jegyet. Így is törtent. (Másnap kimentem az állomásra, ahol a jegyeladó elvette a kártyát és a blokkot, pötyögött a számítógépébe, majd adott egy új kártyát, amin rajta volt a régiről az pénzem is.)

Visszatérve a napi programhoz, Yokohama állomáson megkerestem a buszpályaudvart. Szerencsére az is szerepelt a leírásban, hogy a keleti kijáratot kell keresni az állomáson. Mivel itt minimum egy West End bevásárlóközpont méretű aluljáró és bolt komplexumra kell gondolni (nem is szólva a jó pár kívülről becsatlakozó áruházról) ez egy nagyon hasznos segítség volt. Megtaláltam a buszomat is, éppen bent állt a megállóban. Körülbelül húsz-huszönöt percig tartott az út. A park Yokohamának már külső, lakókörzetében van. Itt már nincsenek felhőkarcolók, vagy hatalmas bérházak (csak kisebbek), inkább kertes házak, vagy kisebb társasházak vannak. Nyugisabb csöndesebb környéknek tűnt.

A kert gyönyörűszép volt. Középütt hatalmas park benne kacsák, teknőcök, halak, kis dombon háromszintes pagoda. Volt egy úgynevezett belső kert is, ez ha lehet még elegánsabban volt megtervezve és elrendezve. Az épületek nagy részét (a pagodát is többek között) Kiotóból hozták ide és építették itt fel újra. A parkot Sankei Hara egy gazdag selyem kereskedő építette először magán használatra, később, 1906-ban nyitotta meg mindenki számára.

Volt egy bejárható "parasztház" is, hatalmas nádtetővel Ezt az 1960-as években telepítették át ide Gifu prefektúrából. Bent égett a tűz egy fém edény alatt, így aztán az eredeti füstös szagot is átérezhette az ember, egyébként mindenféle használati tárgyat és eszközt meg lehetett nézni.

Szerencsémre volt bent a parkban büfé is. Finom, hideg udont ettem, szárított hártyavékonyságú haldarabkák és egy ecetes sós szilva is tartozott hozzá. A lehűtést egy nagy jég darabbal oldották meg, amit a tésztára raktak.

A pagoda mellett, de a domb másik oldalán egy kilátó is volt. Inkább érdekes mint szép kilátással. Itt derült ki, hogy mennyire is vagyunk közel a nagyváros Yokohamához és a kikötőhöz. Gondolom eredetileg, 100 évvel ezelőtt nagyon szépen lehetett látni az óceánt a távolban, de ma már örültem, hogy nagyrészt a növényzet eltakarta a kikötői gyárakat és az autópályát, amit csak hallani lehetett. (Viszont a kertbe egyáltalán nem hallatszott be a zaj.)

A visszafelé menő buszmegállót kicsit keresnem kellett - nem ugyanazon az úton jött a busz, mint amin ment, de aztán meg lett. Útközben még benéztem a kínai városrészbe is. Sikerült húsos kínai gombócot vennem, nagyon ízletes volt :) Egyébként döbbenetes volt az este leszállta után a rengeteg étterem, ahova folyamatosan próbálták becsábítani a sétálókat, vagy éppen sorban álltak a jobb helyek előtt az emberek. Az egyik étterem bejáratánál középütt egy macska ült. Nem volt hajlandó egy centit sem arrébb mozdulni, úgyhogy a vendégek amikor kijöttek kénytelenek volt átlépni fölötte. Szerintem a tulajdonosok ötlete lehetett ez az élő Maneki Neko. Be is vállt, mert elég sokan álltunk meg a bolt előtt a cicát nézni és a vásárlók is inkább nevettek mint bosszankodtak az "ajtónállón" :)

Kit Kat

Odahaza, ha jól tudom van Kit Kat, meg Csánki Kit Kat (Chunky). Én szeretem mindegyiket. Itt Japánban meglepődve láttam, hogy van ám jó pár fajta egyéb Kit Kat is! Eldöntöttem mindet kipróbálom. Aztán ráálltam a mérlegre és úgy éreztem ez mégsem annyira jó ötlet. Mindenesetre, ha csokoládéra fáj a fogam, akkor megpróbálok egy újabb Kit Kat-et kipróbálni. Itt egy kép, hogy eddig miket próbáltam:

Az aranyszínű dobozos normális, hétköznapi Kit Kat-nek tűnt. A legyezős vörösbabbal (azuki) töltött változat rózsaszínes fehér csokiban. Nem nagyon szeretem a fehér csokit, ez nem volt rossz, de többet nem veszek. Az almás extrém finom volt! Sajnos nem látok azóta a környéken ilyet. A zöld teás szintén finom volt, de szinte alig lehetett érezni a zöld tea ízét. Nem úgy mint annak, amit ajándékba vittem haza, az kívül volt zöld. Sokkal erőteljesebb íze volt. Alul egy bonbon jellegű Kit Kat zacskója látható. Ízre semmi extra - nagyon éhes voltam amikor ettem, nem is figyeltem rá oda különösebben. Ezenkívül egyszer sikerült vennem tea (nem zöld, hanem az Európában szokásos tea) ízűt. Na az valami fenséges volt. Egy szinten volt az almással.

Kisebb kiszerelésben találkoztam a helyi "pörkölt teás" töltelékű Kit Kattel. A csoki elnyomta a tea ízét. Mostanában kezdett megjelenni itt a helyi boltokban egy új, szőlős típus: Muscat of Alexandria. Amikor kibontottam a csomagolást nagyon kellemes muskotályos illat csapta meg az orromat. Az íze is tetszett, bár közel sem annyira karakteres mint az illata után várná az ember.

Láttam még egyszerű fehér csokis Kit Katet, de azt nem próbáltam, nem hiszem, hogy tudna újat mutatni.

Remélem még ki tudom egészíteni később ezt a bejegyzést a további kóstolások eredményeivel.

Halpiac és Rózsadomb

Szombaton korán keltem (hétkor), mert a tokiói halpiac volt az utazásom célja és ugye mint minden piac délelőtt, illetve korán reggel él. Így is már majdnem kilenc volt mire odaértem. Már a metróállomáson - Toei Oedo vonalon a Tsukijishijo állomás - jó pár méterrel a föld alatt átható halszag terjengett. Még az is eszembe jutott, hogy úgy nyomatják be direkt a halszagot az állomásra, hogy minden turista tisztában legyen vele jó helyen jár. Természetesen nem ismerem az összes tokió metróvonalat, de van egy olyan érzésem, hogy az Toei Oedo Line az egyik, ha nem a legmélyebben futó vonal. Általában három-négy lépcsőforduló is van, amíg az ember lejut a vonatokig. Wikipédia szerint 48 méterrel van a föld alatt.

Tényleg nagyon sok a külföldi, ezzel szemben japán kollégáim többször kérdezték, hogy miért érdeklődnek egy halpiac irány ennyire a gaijinok. Csak a saját nevemben tudtam nyilatkozni: nekünk nincs tengerünk, viszont szeretem a halakat és az egyéb tengeri herkentyűket. Konkrétan a halszag sem zavart, sőt inkább tetszett. Csak annyi hátránya volt, hogy még éhesebb lettem tőle.

A piac külső részén jártam, ahol már a kisebb boltok az egyszerű vásárlókat szolgálják ki. Rengeteg pultnál lehetett kóstólni és nemcsak szárított, nyers, élő, szeletelt halat árultak, volt zöldséges (főként wasabi meg gomba minden mennyiségben), édesség árus, hentes és olyan helyek is ahol csak algát árultak minden méretben formában és ízesítésben. (Ez utóbbira persze csak tippelek, mert nem értettem a kiírásokat.) Csináltam jó pár fotót egy standon, ahol hokkaidói ínyencségeket, például nagy piros rákot árultak. Meg rengeteg más félelmetes, tengeri ufonautát.

Egy kicsit beljebb az igazi nagybani piac körül szűk "utcákban" helyezkedtek el további boltok és talponálló méretű éttermek. Beljebb nem mertem haladni, mert iszonyatosan nyüzsögtek a mindenféle méretű targoncák - nagyon résen kellett lenni, hogy az ember ne lépjen egyik elé sem. Kétfélé étkezde típus volt: a szusibár és a nem szusi bár. Ez utóbbiak nagy részében a helyi munkások ettek, míg a többi előtt a turisták álltak kígyózó sorokban. Hosszas tépelődés után - mégiscsak hosszú sorba kellene állni az biztos jó hely, de nagyon éhes vagyok nem tudok ennyit várni - egy olyan hely mellett döntöttem, ami előtt állt korábban pár ember, de nem sok, viszont fényképes étlapjuk volt és a különböző szettek a hangzatos A, B, C, D, E nevet (is) viselték. Maga a hely egyébként rettentő pici, talán inkább büfének lehetne nevezni. Egy hosszú asztal mögött serénykednek a szakácsok, készítik el a szusit. A vendégek (maximum talán tizenöt fér be) pedig az asztal másik oldalán ülnek bárszékeken. Mögöttük pont annyi hely van, hogy oldalazva elfér egy ember.

Minden útikönyv azt írja, hogy itt lehet olcsón szusit enni. Na nekem nincs összehasonlítási alapon, mert nem szoktam étteremben szusit enni - vagy ha igen, akkor éppen mindig meg vagyok hívva :) - de a szokásos csomagolt szusihoz képest, amit Fuchinobe állomáson szoktam venni, ez háromszor annyiba került. Persze nem lehet összehasonlítani a kettőt és egyáltalán nem sajnáltam rá a pénzt, mivel:

1. Étteremben szolgáltatásért is fizet az ember. A pincér még le is fényképezett :)
   
2. Nemcsak szusit kapok, hanem zöld teát, szép nagy adag miso levest, többféle halat.
   
3. És természetesen frissebb a hal, mint az előre elkészített dobozban.
   

Az aprócska hely hátránya, hogy nincs arra lehetőség, hogy az ember nyugodtan üldögélve emésszen. Végzett, fizet, távozik. Így aztán tele hassal, már nem volt kedvem a piaci forgatagban utat vágni magamnak. Inkább elindultam csak úgy.

Útközben találtam egy aranyos kis játszóteret. Volt hinta-panda, meg hinta-koala és talpmasszírózó járda is. Hozzátartozó részletes leírással, hogy mi mindenre jók a különböző rücskösödések.

Láttam a séta során szemetet is. Csikket, meg neylonszatyrokat. Mondjuk kutyaszart egy darabot sem.

Mivel Tokió Roppongi körzetében még nem jártam, ezt céloztam meg, mikor belebotlottam egy metrómegállóba. Elöszőr Hiroo állomáson szálltam le, hogy megnézzem az Arisugawanomiya Memorial Park-ot. Ami egyébként semmi különleges, akármilyen extrán hangzik is a neve. Egy kis parkocska, tavacskával, patakkal. Kacsák, teknőcök, madarak is lakják, valószínűleg halak is, mert láttam jó pár horgászt. Kicsit ijesztő feliratok is voltak az ösvények mellett: figyelmeztették a látogatókat, hogy veszélyes rovarok vannak a bokrokban ne lépjenek le az útról. Hát az én esetemben nagyon hatásos volt ez a kiírás :)

Itt már egyre több külföldit lehetett látni, hiszen itt található egy csomó nagykövetség is. Elsétáltam a katari, madagaszkári és dél-koreai külképviselet előtt. Ez utóbbinál jó pár rendőr álldogált. De egy titokzatos kis utcát is nagyon védtek, az elején és végén is posztolt egy-egy rendőr. Mellettük útelzáró korlátok voltak felhalmozva, hogy bármikor lezárhassák a helyet. Nem tudom ki lakhatott ott, csak két macskát láttam az egyik kertben. Nagyon csöndes környék volt, szinte el is felejtette az ember, hogy Tokióban van. Az autókon is lehetett látni hogy elit helyen járok, csomó BMW, Mercedes, egy-két Porsche, meg számomra ismeretlen, de nagy és csillogó (gondolom) amerikai márkák.

Eredetileg szépen el akartam sétálni Roppongi Hills nevű városrészre, de persze eltévedtem. Hiába volt csak 500 méterre, ha az ember mindig olyan utcákba kanyarodik be, ami éppen tetszik neki, akkor persze hogy nem jut oda. Úgyhogy végül metróztam egy megállót, hogy megint képbe kerüljek. Így jutottam az Azuba-Juban bevásárló kerületbe, ami kellemesen emlékeztetett a szokásos, kicsi európai bevásárló utcákra: kisebb, ember közeli boltok és kiülős kávéházak - továbbra is többségben a nyugati sétálókkal és vásárlókkal. Persze az árakat nem mertem megnézni :) Végül csak elérkeztem Roppongi Hills épületkomplexumához, modern üveg felhőkarcolók, viszonylag sok fa, széles utcák, szellős terek. Az Asahi tévé irodaháza előtt egy jó nagy kivetítőn ment többek között a Red Cliff című legújabb kínai hős eposz előzetese. Monumentális tömegjelenetek, várostrom, vér, verejték, meg ami kell. Japánba november elsejével érkezik, de nem hiszem, hogy tudnám élvezni kínai hanggal és japán felirattal :)

Egy magasabb szinten kisebb park volt kialakítva, padokkal, kicsit rémisztő pók szoborral (én nem mertem alatta átsétálni), és nagyon kellemes "mű-vízesésekkel". Szép látvány nyílt a Tokió Tower-re is. Található itt egy kilátó is, de nem volt kedvem felmenni, mert nagyon párás volt az idő, gondoltam nem érné meg. Viszont vettem egy erdei gyümölcs "kompótot". Igazából nem kompót, hanem jégkása, tejes vanília fagylalttal és gyümölcsökkel. Valami hihetetlenül finom volt. Pedig először a kép alapján azt hittem, hogy a jégkása az ehetetlen,de az is ízesített volt és nagyon kellemes volt a bogyókkal együtt.

Az épületekben van egy csomó elegáns bolt. Olyan elegánsak, hogy az árcédulákat nem is nagyon láttam. Van egy mozi komplexum is, egy pillanatra gondoltam rá, hogy beülök egy előadásra, de aztán láttam, hogy kétezer jen egy jegy. Úgy döntöttem maradok a yokohamai mozimnál, ahol 1800 jen a jegy a legdrágább időszakban.

Nagyon vicces volt belefutni egy szusibárba az egyik felhőkarcoló földszintjén. A hely nevére nem emlékszem de a szlogenje a következő volt: "Sushi from New York". Hát mit is mondhatnék - fantasztikus ötlet Japánba ilyen boltot nyitni :) Gondolom a new yorkiak örülnek a hazai ízeknek, és az egzotikumra vágyó japánok is gyakran keresik fel a helyet. Most utánanéztem a neten, talán a Genji cég lehetett az. Egyébként nagyon gusztusos volt a bolt. De nem volt elég halszagú, nem úgy mint a halpiacon lévő.

Útban a legközelebbi metrómegálló felé belefutottam egy könyvesboltba, ahol örömmel láttam, hogy megjelent Harry Potter utolsó kötete puhaborításban. Gyorsan be is ruháztam rá.

Fuji

Az eredeti terv úgy szólt, hogy Nagano-sanék az ISAS-hoz jönnek kocsival vasárnap korán reggel (háromnegyed nyolcra), felkapnak és megyünk. Tíz óra körül, valahol úton, már a Fuji közelében egy parkolóban felvesszük Saito-sant (az idősebb ismerőst, aki szintén jönne hegyet mászni), majd kb. 11-kor indulunk neki a hegynek. Végül ebből nem lett semmi, mivel egész múlt héten, sőt még szombaton is esett, sőt felhőszakadás is jutott majd minden napra (dörgéssel-villámlással), Saito-san berezelt és visszalépett a Fuji mászástól. De ekkor már sem Nagano-san férje, sem én nem akartuk annyiban hagyni a dolgot. Szombaton este abban állapodtunk meg, hogy legalább teszünk egy próbát, ha nagyon borzasztó az időjárás legföljebb visszafordulunk. Így viszont elegendő volt 9-kor indulni reggel.

Ez nekem azért is jött jól, mert kipihenhettem magam, miután szombati nap nagy részét mászóbot keresésével töltöttem. A JUSCO szupermarketben ugyanis szőrén szálán eltűnt az a sport részleg, ahol nem is olyan régen egy nadrágot vettem. (Úgy emlékeztem az áruház mellett is van egy nagy sportszer bolt, de azt sem sikerült megtalálnom.) Végül Machidán sikerült bevásárolnom.

Szóval vasárnap reggel kilenckor útnak indultunk. Körülbelül másfél, két órát tartott az út. Nagyon szép hegyek között kanyarogtunk. Szépen sütött a nap, a héten talán először. Jó pár motorost is láttunk az út során. Az egyiküket Nagano-san le s fényképezte. A motoros mögött ugyanis két dobozban két kutya foglalt helyet és vidáman nézelődtek jobbra-balra, láthatóan élvezték a száguldást. Megálltunk ebédet venni, majd letettük Nagano-sant Yamanaka tó partján, ahol megszállt, amíg mi visszaérünk. Végül dél körül értünk az ötödik szinten lévő parkolóhoz (ez 2000 méteren van), ahol a Subashiri út kezdődik. Elfogyasztottuk az ebédet, felöltöztünk (vízálló nadrág, pulóver, sapka) és elindultunk. Nagano-san férje vett egy botot is. Ezek egyszerű fa botok, amibe minden állomáson (pénzért) belepecsételik az adott szint jelzését. Hiába kapacitáltak, hogy vegyek én is, milyen jó emlék lehet és postán is haza tudom küldeni, nem volt kedvem felcipelni a hegyre. (Végül kiderült, hogy jól döntöttem - de erről majd később.)

Meglepően jól ment a mászás. A hatodik szintig szinte végig erdőben haladtunk. Az út általában keskeny volt és én mentem elől, hogy gyengébbként diktálhassam a tempót. Esni nem esett, csak felhős volt az ég és szürke. A hatos szinten (pontosabban új hatos szinten), kb 2400 méteren pihentünk egy kicsit. Egy nagyobb társaság jó pár külföldivel is üldögélt ott, csináltak kettőnkről képet. Később többször találkoztunk velük. Ők a nyolcadik szinten aludtak és napfelkeltére mentek fel a csúcsra. Egyikükre csak úgy hivatkoztunk "the businessman" - nem volt hegymászáshoz öltözve: esernyővel és oldaltáskával ment neki a Fujinak. Végül mégis előttünk ért fel és ért le (valószínűleg). A hatos szint után már nem erdőben haladtunk, de szép virágok voltak az út mellett. Felfelé nem láttunk, az út beleveszett a sűrű felhőkbe, de lefelé pillantva néha felszakadozott a szürkeség és elővillant a kék ég. Sőt egyszer a lenti rizsföldeket is lehetett látni. Ez nagyon érdekes élmény volt, ugyanis meg voltam győződve, hogy abban az irányban az eget kellene látnom. De Nagano-san férje megerősített, hogy az bizony nem délibáb, hanem tényleg a hegy lábánál elterülő földek. Az érzést, ahhoz tudnám hasonlítani, amikor Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című sci-fijében feltérképezik a hatalmas hengeres idegen űrhajó belsejét és annak "felfelé" görbülő "talaja" párszor összezavarja az űrhajósokat.

Végül kevesebb mint három óra alatt felértünk a hetes szintre (3090 méterre), ahol a szállásunk is volt. Kellemesen fáradt voltam, de akár tudtam volna még tovább menni - úgyhogy összességében nagyon elégedett voltam magammal. A hálóteremben emeletes fekvőhelyek voltak - valószínűleg jó zsúfolt lehet főszezonban, de most nem volt tele. Bár ahol mi aludtunk, ott az egész szint tele volt, nyolcan voltunk egymás mellett. A folyosó közepén volt egy fűtő alkalmatosság is. A lakók ingyen és bérmentve használhatták a vécét (egyébként 200 jen egy "menet" a menedékházakban). Sőt még másnap lefelé jövet is betérhetünk a kis igazoló cetlinkkel. (A szállás vacsorával és reggelivel 9000 jenbe került, amúgy.) A vécé egyébként kellemes meglepetés volt, természetesen vízöblítés nincs - illetve az van hogy az ember egy ott álló vödörből öblíti le a terméket - de rendes kerámia piszoárok, és vécécsészék vannak.

Amíg vártuk a vacsorát, kint üldögéltünk, néztük az újabb érkezőket, akik pihentek tíz perceket, aztán indultak tovább. Nem túl hosszas rábeszélésre vettem egy adag meleg szakét, Nagano-san férje pedig vörösbort ivott, amit kis műanyag palackban hozott fel. (Az árak természetesen tükrözték a hely nehézkes megközelíthetőségét.) Ahogy vidámabbak lettünk, kiderült az is, hogy nem volt baj, hogy én mentem elől végig, mert útitársam elégedett volt a hátsó felépítményem nyújtotta "kilátással" :)

Fél hat körül került sor a vacsorára. Név szerint hívtak be minket a házba, hogy le ne maradjunk róla. Nekem ízlett minden, de a legfinomabb a leves volt! Legszívesebben vittem volna belőle termoszban :) Az étkezőben jó pár festett, írott fa panelt lehetett látni. Ezek pár száz évvel ezelőtt kerültek ide. Akkoriban nem volt olyan egyszerű eljutni a Fujihoz, ezért nagyobb társaságok, céhek választottak maguk közül egy képviselőt és összedobták az utazáshoz szükséges pénzt. Az illető pedig elhozta magával az adott csoport tábláját. Többek között a legősibb szakma művelői is küldtek ilyet a Fujira.

Korán lefeküdtünk, hogy aztán korán tudjunk kelni. Nem is volt először gondom az elalvással, de aztán nagyon meleg lett a hálóban egyre idegesebb lettem a másnapi mászás miatt, úgyhogy sokszor felébredtem és forgolódtam. Végül négy óra előtt keltett fel Nagano-san férje és félóra készülődés után elindultunk. A reggelit szépen becsomagolva kaptuk, eltettük, hogy majd később fogyaszthassuk el. Egyébként a menedékházból kilépve gyönyörűszép csillagos ég fogadott. Lefelé voltak felhők, de nem volt összefüggő, sok város fényeit is látni lehetett odalent. Felfelé pillantva pedig lehetett látni a mászók fejlámpájának fényeit.

Már az első pár lépés után éreztem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű nap, mint a tegnapi. Egyrészt a sötétben sokkal fárasztóbb volt a mászás, hiába volt mindkettőnknek lámpája. Bár amit nekem adtak kölcsönbe az elég halovány volt, mondták, hogy vegyek bele elemet, de elfelejtettem. A levegőm is hamar elfogyott, még álmos is voltam egy kicsit. Elképzelni sem tudom, hogyan tudják rengetegen az egész mászást éjszaka lebonyolítani. Az ugyanis az általános, hogy napfelkeltére érjenek fel a csúcsra. Szerencsére nekünk nem volt ilyen tervünk, így legalább menetközben is lehetett élvezni a kilátást, a tájat és nem csak a felérkezésen volt a hangsúly. Amint elkezdett világosodni én is egyre jobban lettem. Nem kellett még arra is koncentrálnom, hogy lássam az utat a sötétben. A felhők fölé emelkedő Nap gyönyörű volt. Folyamatosan fényképeztünk.

Kértem, hogy legyen megörökítve a "nagy eltévedő hely". Szinte minden leírásban olvastam, hogy az illető eltévedt vagy majdnem eltévesztette az utat lefelé jövet, amikor odaért, ahol három nagy mászóút (Kawaguchiko, Fujiyoshida és Subashiri) összeolvad. Láthatóan szépen angolul is ki van táblázva, hogy merre kell menni, de már éreztem, hogy könnyen lehet olyan fáradt az ember lefelé jövet, hogy még az is elkerüli a figyelmét. A nyolcas szinten fogyasztottuk el kiadós reggelinket. Majd kis pihenés és fényképeszkedés után folyattuk utunkat. Egyre sűrűbben találkoztunk mászókkal, de sor nem alakult ki, soha nem volt tömeg.

Ahogy 3400 méter fölé értünk, már egyre megterhelőbbé vált a mászás. Hányingerem lett és fejem is elkezdett fájni egy kicsit. Gyakrabban álltunk meg pihenni és a fejfájásom ugyan majdnem teljesen elmúlt, de a hányingerem mellé vécézési inger is betársult (természetesen szigorúan az után, hogy elhagytuk az utolsó menedékházat). Az út legvége már meredek lépcsőkbe torkollik, ekkor már nagyon lassan tudtam csak menni. Mire felértünk úgy elfáradtam, hogy nem is emlékszem, hogy készült ez a kép. Sajnos japán precizitás nem hazudtolta meg magát: ha a mászó szezon augusztus végéig tart, akkor szeptember elsején kilenc órakor a csúcson már minden hermetikusan bezárt. Illetve egy ajándékbolt nyitva volt, de vécé az nem volt. Hogy ne csak én legyek elkenődve a bot-pecsételők sem működtek már, úgyhogy az emlékbotot sem sikerült befejezni. Így aztán a hegycsúcson töltött első húsz percünk nem volt a legvidámabb.

Nagano-san férje körbe szerette volna járni a krátert, de mivel látta teljes elkenődésemet felajánlotta, hogy várjam meg. Viszont én is nagyon kíváncsi voltam - ha már idáig eljutottam és ilyen gyönyörűszép az idő ezt nem kellene kihagyni. Úgyhogy hányingert és egyéb problémáimat háttérbe szorítva nekivágtunk a körülbelül egy órás útnak. A Fuji istennője úgy tűnik meg akarta jutalmazni kitartásom miatt, ugyanis ott ahol a Gotemba út ér fel a hegyre egy öt csillagos, nyitott vécét találtunk! Ezek után már végre én is tudtam gyönyörködni a tájban és fotózni. Többek között a Shizuoka félszigetet és az óceánt is lehetett látni. Felmásztunk a ténylegesen legmagasabb pontra (3776 méter) is, ami az időjárás megfigyelő állomáson van. A linkelt képen talán nem is látszik, hogy az odavezető út, milyen rettentő meredek volt. Bizony belekapaszkodtam időnként az oldalt látható rozsdás vaskorlátba, aminek a funkciója egyébként teljesen érthetetlen számomra. A keresztrúd ugyanis kábé olyan magasan van mint a vállam, időnként mint a fejem, ezért kényelmesen folyamatosan ebbe kapaszkodva menni nem lehet, viszont az ember alatta nyugodtan lebucskázhat.

Egyébként nem ez volt mindig Japán legmagasabb pontja. A tizenkilencedik század végétől a második világháborúig ugyanis Taiwan is japán fennhatóság alá tartozott és az ottani legmagasabb pont 3952 méter.

A kráter fantasztikus látvány volt és az aljában egy adag koszos havat is lehetett látni. Utoljára 1707-ben tört ki a Fuji, de akkor sem a tetején. A hegy oldalában alakult ki ekkor három új kürtő, ahonnan 800 köbméter hamut szórt szét (lávafolyás ekkor nem volt) egészen az akkori Edo (mai Tokió) területéig.

Ahogy lassan körbe értünk, láttuk, hogy a felhők elindultak felfelé, a mi irányunkba, úgyhogy nekivágtunk a lefelé vezető útnak. Ez szélesebb, igazi szerpentin volt, nem az a keskeny köves lépcsős, amin felfelé jöttünk.

Lassan beértünk a felhőbe és onnan szinte végig a hegy lábáig tejfehér, általában nedves, gyengén szitáló esőben mentünk. Azonkívül, hogy szinte alig láttam át a vizes szemüvegem, nem volt zavaró, esőálló felszerelésünk jól bírta a megterhelést. A hetedik szintig semmi gondom nem volt, de utána következett az igazi "homok-futó" útszakasz - ezt jelenti az út neve: Subashiri. Egy természetesen meredek, vulkáni kisebb nagyobb kőtörmelékkel borított szélesebb utat kell elképzelni, ahol minden lépésnél az ember majdnem bokáig süllyed a kavicsba, homokba és egy lépésnél minimum hármat csúszik még lefelé. Párszor elestem, de ez nem volt igazán vészes, az itteni kövek, kis kavicsok ugyanis elég "puhák". Próbáltam cikcakkban menni ahogy Nagano-san férje is mutatta, de bal kézzel sokkal ügyetlenebbül bántam a bottal. Az igazi probléma az volt, hogy felhólyagosodott a lábujjam, és a végén már tiszta kínszenvedés volt menni. Arról nem is szólva, hogy a köd miatt fogalmam sem volt mióta megyünk és mennyi van még vissza. Végtelennek tűnt az út. Végül csak megérkeztünk a parkolóhoz fél kettő körül. Az eredetileg tervezett délhez képest elég későn.

A Yamanaka tó partján találkoztunk egy étteremben Nagano-sannal és ebéd közben elmeséltük élményeinket. Lent, a tó partján szinte végig esett az eső, vihar is volt - Nagano-san aggódott is értünk. Nagyon nagy mázlink volt az idővel. Az elmúlt héten most volt az első nap, hogy szép, tiszta, napos idő volt a Fuji tetején.

Végül Nagano-sanék öt órakor tettek le az ISAS bejáratánál. Természetesen első utam a fürdőszobába vezetett - bármelyik hajléktalant megszégyenítő szag-aurámtól minél előbb meg akartam szabadulni :)

Összességében hatalmas élmény volt. Megérte a szenvedést. Bár boldogabb lettem volna, ha csúcsra érkezéskor egy kicsit kevésbé vagyok ramatyul. Továbbra sem értem az éjszakai mászókat. Biztos csodálatos élmény a napfelkelte, de az volt az a nyolcas szintről is, valamint világosban mászva gyönyörködni tudtunk a szemkápráztató kilátásban, a meredek hegyoldal és kék ég kontrasztjában. Tényleg olyan volt, mint ha repülőgépről néztük volna a tájat. (Egyébként láttunk is a magasban egy gépet, meg is beszéltük, hogy a pilóta biztos most mondja az utasoknak, hogy épp a Fuji fölött repülnek - integettünk is nekik.) Valószínűleg ez a két eltérő megközelítése a hegymászásnak olyasmi lehet mint a teljesítménytúra és a kirándulók ellentéte. Mindenesetre örültem, hogy nem fárasztottam le magam annyira és így még a krátert is körbe tudtuk járni. A lefelé út, ahogy figyelmeztettek is előre, jóval megterhelőbb volt, mint a felfelé vezető. És bár akkor menetközben időnként eszembe jutott, hogy nem lett volna egyszerűbb inkább ugyanarra menni, ahol jöttünk, most visszagondolva akárhogyan jövünk is le, megszenvedtem volna az utat.

Nagyon hálás vagyok Nagano-sanéknak ezért az élményért, nem is tudom, hogyan tudnám ezt valahogyan visszafizetni nekik.

Kino-san Fujija

Sikeresen megjártam Fujit. Természetesen fogok írni egy részletes beszámolót a kalandokról. Bevezetésképpen viszont két érdekes sport tevékenységről, amiken Kino-san vett részt. Ma mesélt erről ebéd közben.

Kino-san tagja volt az egyetemen a hegyi bringás klubnak. Fuji plusz bicikli? Bizonyám, megmászták a Fujit biciklivel a hátukon, hogy utána lekerekezhessenek! Tíz kiló volt a bicikli és azon kívül még persze vitt magával egyéb dolgokat is, amikre ilyenkor szükség van. Lefelé jövet a buldózer utat használták, a mászó utak nincsenek úgy kialakítva, hogy ott biciklizni lehessen.

A másik esemény az évente rendezett Fuji-mászó futóverseny. Ezen is részt vett Kino-san, még hozzá a hosszabbikon, ami a nulladik szintről indul. A távot kevesebb, mint négy és fél óra alatt kell teljesíteni, és neki sikerült 4 óra 29 perc 57 másodperc alatt feljutnia! A rekordot nem tudja pontosan, de kevesebb mint három óra! Kérdésemre mondta, hogy nők is részt vesznek, de nem "hétköznapi" nők, hanem nagyrészt sport iskola diákjai, vagy katonák. Azt is mesélte, hogy a futócipő egy ilyen Fuji-futás után teljesen tönkremegy. Természetesen nem a felfelé, hanem a lefelé utat szenvedi meg.

Kino-san ezenkívül még kétszer járt fent a hegyen. Kamegai-san viszont rengetegszer járt fent a Fujin - észlelni. Ilyenkor buldózerrel mentek fel; úgy három-négy óra az út. De egyszer ő is megmászta gyalog, illetve többször lejött gyalog (és ez egyáltalán nem egy egyszerű dolog!). Ezek mellett az élmények mellett az én Fuji mászásomra büszkének lenni elég nevetséges dolog. Az pedig, hogy magamhoz képest szép teljesítmény volt, csak azt mutatja, hogy milyen gyenge-lusta vagyok :)