Nikko, avagy most akkor hol is nyugszik Tokugawa Ieyasu sógun?

Valahova mindenképpen el akartam utazni az újévi ünnepek alatt, még ha csak egy napra is. Végül választásom Nikkora esett. Nincs ugyan közel - két óra gyorsvonattal Tokióból - de időm mint a pelyva, gondoltam.

A Tobu vonat társaságot választottam, mert jó kis kombinált jegyeket kínáltak, igaz hogy minimum két napra szólt, de úgy döntöttem meg éri úgyis hogy csak egy napot utazgatok vele. A World Heritage Pass-ot vettem meg 3600 jenért. Ebben benne volt az Asakusa-Nikko-Asakusa út (Asakusa a Tobu társaság tokiói pályaudvara), belépés a három híres kegyhelyre (ez amúgy 1000 jen lenne), nikkoi buszok használata és még a Kinugawa-onsenhez is elmehettem volna vele.

Eredetileg úgy terveztem, hogy 29-én mennék, de aztán olyan rossz időt mondtak, hogy inkább 30-ára halasztottam. Szerencsére a Tobu honlapján még időben kiszúrtam, hogy ők 30-án már zárva lesznek, így előző nap bementem Tokióba megvenni a jegyet. Legalább a pályaudvart is felderítettem. Másnap a kilenc órakor induló vonatot céloztam be, hogy azért ne kelljen nagyon hajnalban kelni. Így fél hétkor keltem, mert ugye még el kellett jussak Asakusa állomásra is, ami szintén egy másfélórányi út. Szerencsére nem centiztem ki az érkezést, így még ablak mellé is tudtam ülni.

A vonat érkezése amúgy már önmagában érdekes volt. Először is, minden ajtó helye föl van festve a peronon és az is, hogy merrefelé álljon sorba az ember. Aztán minden ajtóhoz tartozott egy "ajtónálló" is, kezükben egy raklapszerű izével. Erre azért volt szükség, mert a vonat és a peron között volt egy pár centinyi rés (talán kicsit nagyobb mint nálunk a metrónál) és ezt hidalták át a lappal. Amikor a vonat megérkezett először a másik oldalon nyílt ki az ajtó, hogy az utasok leszállhassanak kényelmesen és ne kelljen egymáson átverekednünk magunkat. Miután kiürült a vonat, takarítószemélyzet rohant végig rajta. Nem mondom hogy sok idejük lehetett a takarításra, csak összesöpörték a nagyobb szemeteket letörülték az ablakok karfák szélét. De ez is több, mint amit a MÁV-nál tapasztal az ember. (Nem is szólva a jól szervezett PR-ról: a kedves utas igenis láthatja, hogy az adott rövid idő alatt próbálnak annyit takarítani amennyit lehet.) Miután végeztek, nyílt ki a mi oldalunkon az ajtó és szállhattunk be. Talán itt még volt egy-két üres ülőhely, de a következő állomáson már azok is beteltek és végül amikor megérkeztünk Nikkoba már a teljesen dugig volt a vonat.

Az út eseménytelenül telt. Bár én folyamatosan az ablakra tapadtam, mert még az unalmasnak tűnő táj is érdekes volt, hiszen japán :) Az út utolsó harmadán értünk be a hegyek közé, ami kicsit Ausztriára emlékeztetett (pár ház egy völgyben magas hegyek között). Persze Ausztriában az ember nem láthat sintó szentélyek bejáratát jelző toriikat a fenyők között :)

Készültem, úgyhogy érkezés után egyből a buszpályaudvarra vettem az irányt. Nem volt nehéz megtalálni a megfelelő megállót, mert a tömeg nagy része odanyomult. Bár egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor a buszon hetes szám láttam és a prospektus szerint a kettes számú busz ami a szentélyekhez megy, de ennyi ember (légy meg a ló-végtermék esete ugye :) ) nem tévedhet. A jármű hamar tele lett. El is indultunk. A sofőr mindig bemondta előre (igaz csak japánul, de ez is több mint amit például Pesten elvárhat az ember), hogy merre fog kanyarodni, hogy tudjunk kapaszkodni, mert azért még maradt minimális hely az elesésre. Ezenkívül három nyelven is bemondta az automata az állomások nevét: japánul, angolul és kínaiul. Én a második megállónál leszálltam, jó pár emberrel. Ők fizettek a leszálláskor én meg csak felmutattam a Tobu pass-omat és leszálltam, mint egy igazi úr :)

Mint kiderült itt kezdődött a Nikkoi Nemzeti Park, aminek a szélén található a "szentélyes" terület. Megrohantuk a jegypénztárat, ahol hallottam ahogy turista társaim épp levegőért kapkodnak a borsos 1000 jenes ár hallatán - én pedig csak felmutattam a jegyemet és már kaptam is belépőket :) Megcéloztuk a legnagyobb épületet és beléptünk. Ez a Rinno-ji templom volt. Ahol három istenség szobra áll, ahogy a szerzetes-vezető elmesélte az mintegy apa, anya és gyerek isten. (Többet nem is értettem a teljesen japán szövegből, de olyan lelkesedéssel mesélt, hogy meghallgattam elejétől a végéig.) Érdekes család amúgy, egyiknek ezer karja van, a gyereknek meg lófej van a fején :) Az épület mögött van a Sorinto, ami egy nagy bronz oszlop és ezer kötet szutrát (buddhista szent iratot) tartalmaz - világ béke szimbóluma. Mondjuk amikor a képeket készítettem róla még nem tudtam ezeket a részleteket, igazából engem egy nagy interkontinentális rakétára emlékeztetett a formája. (A többi fotó erre található.)

A következő komplexum a Tosho-gu szentély volt. (A név onnan származik, hogy Tokugawa halála után a Tosho-Daigongen nevet kapta meg, ami a "Keletet felvilágosító nagy Buddha inkarnáció"-t jelenti az útikönyv szerint.) Több díszes kapuból és épületből áll. Állítólag 15000 ember dolgozott rajta Tokugawa Iemitsu megbízásából, aki nagyapjának, Tokugawa Ieyasunak akart méltó emléket állítani. A sógun egyébként még életében elintézte, hogy halála után istenként tiszteljék - biztos ami biztos. Itt található a három majom szobra. Az egyik a fülét, a másik a szemét, a harmadik a száját fogja be. A faragvány több másik majom szoborral együtt a szent istálló oldalán található. Itt elvileg az Új-Zélandi kormány ajándéka egy fehér ló áll - bár most nem láttam, de a szaga mindenesetre ott volt. Az épület falára kitűzött több nyelvű kiírás tudatta a látogatókkal, hogy ez az egyetlen szent ló Japán területén, amit külföldről kaptak és ez szimbolizálja a megbonthatatlan és örökérvényű Új-Zélandi-Japán barátságot.

Több épületbe is be lehetett menni, csak a cipőt kellett levenni. Így legalább senki nem töltött órákat odabent, mindenki sietett ki, hogy visszavehesse a cipőjét - nem volt nagyon meleg. Sajnos odabent sehol sem lehetett fotókat készíteni. Pedig ott is szép faragások, festmények, szobrok voltak. A plafonon általában sárkány festmény volt. Belehallgattam egy turistacsoport vezetőjének angol nyelvű előadásába, úgyhogy már tudom, hogy ezek víz-sárkányok. Mivel szinte minden fából épült a legnagyobb veszély a tűzvész. A víz-sárkány pedig esőt hoz, így védelmet jelent a tűzvész ellen.

A bejáratnál lévő öt emeletes pagoda egy daimyo (hűbérúr ajándéka). Öt szintje a földet, vizet, tüzet, szelet és a mennyországot jelképezi. Kevésbé vagyonos daimyok kő-lámpatartókat ajándékoztak. Ilyeneket:A következő komplexum a Taiyuin-bo, ami Iemitsunak (az unokának) a mauzóleuma. Kevésbé díszes, de valahogy ezért nekem sokkal előkelőbbnek, "komolyabbnak" tűnt. Nyugodtabb, békésebb is volt, kevesebb turista mászkált itt, jobban lehetett gyönyörködni az épületekben és a környező erdőben.

Találtam még egy erdei utat is, de annyira éhes voltam, hogy inkább visszafordultam. Sajnos elfelejtkeztem a helyről és nem mentem vissza oda, pedig biztos jót lehetett volna sétálni az erdőben. Helyette ettem egy-két falatot, hurkapálcára húzott három golyócskát. Hasonlót kostóltam már kamakurai kiránduláson, azt hittem ez is édes lesz. Amikor az eladó figyelmeztetett, hogy mustárt el ne felejtsek rátenni, rájöttem, hogy ez bizony nem édesség. De nagyon finom volt. A mustár csípett, a golyócskák jó forróak voltak és az elég hűvös erdei mászkálás után jól esett.

Sajnos úgy döntöttem, hogy nem eszem itt, pedig volt helyi specialitás, yuba soba (valamilyen "szójatejfölös" tészta étel). Lesétáltam a városba és elindultam az állomás felé. Közben láttam egy újabb látványosságot, a Shinkyo hidat. Elfelejtettem, hogy már sok helyen elkezdődött az ünnepi készülődés, úgyhogy sok bolt, étterem zárva volt a főúton is. Úgyhogy már kopogó szemekkel érkeztem az állomásra, ahol természetesen a nagy nehezen kiválasztott japán étterem kiszolgálója közölte, hogy ők már bizony zárnak. Úgyhogy átvonultam egy európaibb kinézetű helyre és paradicsomos-rákos spagettit ettem. Hát eleddig még nem voltam étteremben egyedül - nem igazán jó mulatság. Olyan alapvető problémák merülnek fel, mint hogyan is menjek ki a vécére (végül csak a pénztárcámat vittem- ez mégiscsak Japán nem fognak addig meglépni a táskámmal és kabátommal) és hogy átültetnek a háromszemélyes asztaltól hogy ne foglaljam a helyet a nagyobb társaságoktól. Persze ez abszolút udvariasan történt, a pincér nem győzött hajlongani és bocsánatot kérni, meg persze vitte át a cuccomat is.

Eredetileg úgy gondoltam, hogy ha találok egy hotelt talán maradnék még egy napra. De annyira fáradt voltam és át is fagytam, szerettem volna már a kellemesen meleg vonatban ücsörögni. Sötétedett is, csomó minden zárva volt, úgy éreztem nem tudnám már hasznosan eltölteni az időt.

A vonaton visszafelé jóval kevesebben voltak. Látnivaló odakint pedig nem nagyon akadt, mert tök sötét volt. Ez most egy lassabb vonat volt, több helyen megállt, úgyhogy két és fél óráig tartott az út Asakusa állomásig. Ahonnan újabb bő egy órát vonatoztam Fuchinobe állomásig, majd gyalogoltam haza. A negyven perces vonatúton Shinjukuból Machidáig újabb eredeti japán élménnyel lettem gazdagabb: egyik útitársnőm a vállamra borulva aludt. Szegényt muszáj volt Machidán felébresztenem egyébként eldűlt volna, ha csak úgy felállok mellőle.

Végülis sikeres volt az utazás, bár sajnálom, hogy nem figyeltem oda jobban gyomrom jelzéseire. Ha előbb ettem volna, talán nagyobb kedvem lett volna kirándulni az erdőben is.

A címben feltett kérdésre pedig nem igazán tudom a választ. Mindenesetre az útikönyvek átlapozgatása és a wikipédia olvasgatása után az derült ki számomra, hogy több Tosho-gu (Tokugawa Ieyasunak szentelt kegyhely) is található Japánban. Egy ugye Shizuokában, egy Nikkoban, egy Tokióban az Ueno parkban és egy Sendaiban.

Kiegészítés: Azt a tanácsot kaptam, hogy érdemes lenne megemlíteni a Magyarországon is vetített Sógun című tévéfilmsorozatot. Ez James Clavell regénye(i) alapján készült. Ebben a műben szerepelt egy Toranaga sógun, aki bár kitalált személy, az író nagyrészt Tokugawa Ieyasuról mintázta.

Bankszámla

Ha már pecsét van, minden van alapon, kedden Miyaji-sannal elmentünk bankszámlát nyitni a Yokohama Bankba. A számlanyitás majdnem ugyanolyan körülmények között zajlott mint a bejelentésem - talán egy leheletnyivel kevesebbet mosolygott az itteni ügyintéző. Két bankkártya közül lehet választani, de sajna kiderült, hogy a dombornyomott VISA-t csak Japánban letelepedett embereknek adják ki. De persze előbb a hölgy hosszasan részletezte, hogy mit tud a kártya és csak a legvégén kérdezte meg, hogy dehát nem fogok Japánban letelepedni, ugye? Mindegy ez van. A készpénzkártyámat egy-két hét múlva kiküldik.

A vicces a PIN kód kezelése volt. Egy formanyomtatványra kellett ráírnom, amit aztán az ügyintéző hölgy egy átlászatlan papírral leragasztott. Közben Miyaji-san és az ügyintéző körülbelül 1526-szor el tudta olvasni :)

Mielőtt még jobban elfelejteném, minden kedves olvasómnak Kellemes Karácsonyt és Boldog Újévet kívánok. A karácsony itt - mint a bejegyzésből is látható - nem ünnep semmilyen formában. Az újév viszont annál inkább. Terveim már vannak erre a pár napra. Majd itt közzéteszem, hogyan sikerül megvalósítanom őket.

Látnivalók és ennivalók Shizuokában

Vasárnap, 23-án Nagano-sannal és férjével (a nevét a bemutatkozás után egyből sikerült elfelejtenem persze) Shizuoka prefektúrába kirándultunk. Én rettenetesen jól éreztem magam - Nagano-san nem karácsonyi ajándéknak szánta a meghívást, de nekem felért azzal!

Kilencre jöttek értem az ISAS lodge-hoz és itt ért az első meglepetés. Amikor Nagano-san fuvarozott a sagamiharai városházára, akkor láttam először a kocsit. Egyből el is könyveltem, hogy ez biztos az asszonyé és a család rendes, naaagy kocsijával a férj jár dolgozni. Az autó ugyanis egy apró, Suzuki, mini-terepjáró :) Hát vasárnap nyilvánvalóvá vált, hogy ez a "családi autó", úgy is mondhatnám a "mi autónk" :) Szegény Nagano-san csomagolta össze magát a hátsó ülésre pedig próbálkoztam, hogy ülök én oda szívesen. De lebeszéltek: nagy európai nő nem fér be oda.

Az idő kezdetben esős volt, de mire a tetthelyre értünk (körülbelül három óra múlva, nagyjából 200 kilométerre van Shizuoka Sagamiharától) már javában sütött a nap. Így aztán már az úton odafelé is megláthattam a Fujit és bizony iszonyatosan tetszett! Az út egyébként gyorsan telt, folyamatosan szóval tartottak illetve kérdezgettek.




Először is a Kuno-zan Toshogu szentélyhez mentünk. Illetve felmásztunk 1159 kőlépcsőn - legalábbis az útikönyv szerint ennyi van. Arról az útikönyv nem tesz említést, hogy egyre nagyobbak lépcsők, ahogy feljebb halad az ember. Node sebaj, százszázalékosan megérte a mászást a kegyhely. Azon kívül, hogy az épületek gyönyörűen néztek ki, életemben először láttam bambuszerdőt is. A főépületen vidáman fedeztem fel a német nemzeti lobogó színeiben pompázó lógó díszítményeket - amin aztán útitársaim is jót nevettek. A kegyhelyen temették el Tokugawa Ieyasut, a legnagyobb japán sógunt. Neki sikerült az egymás ellen harcoló feudális urakat leverni és 1600-ra egységesíteni az országot. Az általa megalapozott békés időszak 260 évig tartott. A sógunátus egyik ügyes húzása volt, hogy megaparancsolta a "kiskirályoknak", szabályos időközönként - például minden második évben - el kell zarándokolniuk Edóba (Tokió régi neve) a sógunhoz. Csak hogy meg nem gondolja magát az illető, a feleségét és családját túszként tartották Edóban. Íly módon a nagyurak felesleges pénzüket és idejüket utazgatással voltak kénytelenek tölteni. Mindeféle konspirációs tevékenységre már nem maradt idejük. Mellesleg lehet, hogy ezzel alapozták meg a ma virágzó, japán belföldi turizmust is :)

A kegyhelyen nemcsak Tokugawa sógun hamvai találhatók meg, hanem állítólagos tenyérlenyomata is, amit egy fán találtak. Valamint ide temették el a lovát is.

Az egy dolog, hogy innen nagyon szép kilátás nyílt a Csendes-óceánra (olyan hullámok voltak, hogy még!), de át lehetett libegőzni a szomszéd hegyre, ahonnan viszont a Fujiban lehetett gyönyörködni. És hát gyönyörködtem is, ahogy a számolatlanul ellőtt fényképek is bizonyítják. Mellesleg a libegő mellett található boltban Nagano-san férje kiszúrta, hogy árulnak Rubik kockát is :) Csak éppen a Fuji képe volt látható az összes oldalán.

Ebédelni egy híres tempura (ez leginkább rántott dologra emlékeztető étel - itt az apró rák volt a helyi specialitás) evő helyre mentünk. Olyan híres volt, hogy szép kis sor állt a leginkább nagyobbacska konténerre emlékeztető kifőzde előtt. Szeretett volna az Üvegtigris ilyen vevőkört :) Lehetett enni tempurát rizzsel, meg tésztával, meg volt mizóleves is. Én tésztás tempurát ettem. Finom volt. A hely egyébként a kikötőben található és a halászok szakszervezete üzemelteti.

Következő célpontunk a Hiroshige múzeum, a Tokaido Galéria volt (Yui városban). Hiroshigetalán a leghíresebb ukiyo-e meg Meiji művész. Nem igazán tudom hogy hívják hivatalosan ezt a technikát, angolul woodblock print a neve (megfejtéseket szívesen látok :) ). Nagyon jók voltak a képek, egy baj volt, hogy csak japán nyelvű magyarázatok voltak. A múzeum kertjében egy kis épület állt, ahol (egy rövid) tea szertartáson lehetett résztvenni. Egyébként itt háromszor szállt meg Meiji császár. Mi meg bementünk teázni. Fura volt így először szembesülni ezekkel a japán stílusú tényleg teljesen üres szobákkal. Viszont első találkozásom a tatamival olyan jól sikeredett, hogy alig akartam abbahagyni a simogatását olyan jó sima volt. Meg is kérdezték, hogy teát öntöttem ki és azt akarom-e eltüntetni :) A tea finom volt, de eléggé keserű ahhoz hogy az ember ne akarjon még inni. Úgy készül, hogy ilyen borotva pamacshoz hasonló dologgal felverik a teaport egy kis folyadékkal, aztán öntenek hozzá forró vizet. Úgyhogy a tea felszínén hab úszik. Kaptunk előtte édes süteményt is - azért jó édes, hogy utána az ember még jobban élvezhesse a keserű tea ízét. Persze az igazi formális tea szertartás órákig is tarthat és a tea készítőnek kimonóban kell lennie, ésatöbbi ésatöbbi - de persze arányosan drágább.

Ekkor már besötétedett és elindultunk vacsorázni egy szomszédos városba. Eltartott az út egy ideig, mi Nagano-sannal el is szundítottunk a kocsiban. Aztán jól eltévedtünk a városban, de végül mégis csak helyre találtunk, a kikötőben. Itt van egy szusi utca, jó pár vendéglővel, halas bolttal. Ez egyik helyen például árultak egészben halfejet! Először azt gondoltam az is valami kisnyugdíjas étel lehet, mint nálunk a csirkefej, de felvilágosítottak, hogy grillezve sokan szeretik enni. Bár amikor megkérdeztem vendéglátóimat, hogy és a szemét is megeszik-e a halnak, már azt válaszolták, hogy hááát van olyan is, de ők nem. Körbejártuk a különböző éttermeket és végül a férj döntött és bevonultunk egy eléggé kedvelt intézménybe - még épp jutott nekünk asztal. Természetesen szusit ettünk. Ilyen gyönyörűen nézett ki az előétel:
A felszúrt halfejet nem ettük meg, az csak díszítés volt. De a kaviárral töltött rózsát bizony secc-perc alatt szétszedtük :) Aztán jött a szusi tál . De mi ekkor már nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe a férj úrral (nemcsoda söröcske is volt hozzá) szóba került a munkám, az ösztöndíjam, hogy tulajdonképpen miért is egy évre jöttem és elég lesz-e nekem egy év Japánban, stb. Szó szót követett és egyszer csak odajött az egyik felszolgáló és ránk ripakodott (persze azért rettentő japánosan), hogy kezdjük el enni a szusit, mert összeszárad és akkor már nem lesz olyan jó. Úgyhogy rá is vetettük magunkat. Közben meleg szaké is érkezett, úgyhogy már hasznos tanácsokat is hallottam, mint például, hogy a japán férfiak nagyon nehezen kezelik a panaszkodást, szóval ha nem vagyok elégedett valamivel a munkahelyemen akkor tegyem szóvá sokszor és feltűnően, mert akkor inkább megoldják, csakhogy ne kelljen hallgatniuk a panaszokat. A szusi tál elpusztítása után még rendeltünk egy kis kiegészítőt, aztán következett a fizetés. Ahol is Nagano-san nem engedett fizetni, én meg nem győztem hálálkodni. Nagyon örültem magamnak, hogy van egy adag becsomagolt marcipánom, meg kis ajándékom számukra. Visszaérkezésünkkor oda is adtam nekik.

Visszafelé természetesen Nagano-san vezetett és mivel késő volt, meg a hasunk is jól tele volt rakva, bevásárolt rágógumit és kávét hogy éber legyen. Megint én ültem elől, mert az én feladatom volt, hogy szóval tartsam, nehogy elaludjon vezetés közben, amire férje szerint erősen hajlamos. De semmi ilyesmi nem történt végig beszélgettünk. Először a magyar nyelvről. A férj ugyanis szóvá tette, hogy nem megfelelően használom a válaszformulákat az angolban. (Hosszabb időt töltött Angliában és az USA-ba is kijár, mert egy amerikai cég japán leányvállalatánál dolgozik.) Tehát egy típusú megállapításra, hogy "Én úgy hiszem, X. nem jó ember, én nem szeretem" én kategorikusan azt válaszoltam, hogy "Igen, én sem", ami angolul helytelen. Ilyen mondatba yes-nek nincs helye. Viszont a férj szerint az ázsiai nyelveknél (kínai, vietnámi, koreai, japán) helyes az igen használata. Ugyanis arra értik, hogy egyetért a beszélgetőpartner állításával. Persze ez semmit nem jelent, de legalább Nagano-san nem aludt el. Aztán áttértünk a magyar konyhára. Különösen az tetszett nekik, amikor leghíresebb és egyik kedvenc magyar ételemnek a halászlét neveztem meg. Aztán még soroltam más ételeket is, de a gulyáslevesre már nekik kellett engem figyelmeztetniük, mert azt teljesen elfelejtettem :)

Összességében baromi jól éreztem magam a kiránduláson. Remélem, hogy ők is, és elhívnak még magukkal máskor is. Azért azt megjegyeztem később Nagano-sannak, hogy máskor hagyják hogy beszálljak a benzin, autópálya satöbbi költségekbe is. Annyi már történt, hogy említették szeretnék jövőre megmászni a Fujit és velük tartanék-e. Természetesen egyből igent mondtam :) Mindenesetre nem ártana gyakorolnom rá egy kicsit, mert az azért nem lesz piskóta.

Időszámítás

A hivatalos dolgok intézése során derült ki számomra, hogy bizony a japánok tényleg használják a császári időszámítást. Az összes dokumentumon így van feltüntetve a kiállítás és lejárat dátuma, de volt ahol még a születési évem is.

Idén Heisei 19. évét írjuk. Ami mellesleg így néz ki: 平成 19 年
A Heisei éra Akihito császár trónra lépésével vette kezdetét 1989-ben. Ezt megelőzően Shówa éra volt (昭和) jó hosszan, 1927 óta. Én Shówa éra 53. évében születtem, ahogy ezt az ideiglenes kártyámon fel is tüntették.

A császár halála után megkapja az éra elnevezését, de életében ezen a néven emlegetni nagy faragatlanság (wikipédia szerint). A ma használatos rendszert egyébként (tehát, hogy szigorúan új császárral új éra kezdődik) Mutsuhito császár vezette be. Aki 1868-tól 1912-ig uralkodott és ma már ugye Meijinek nevezik őt erről a korszakról.

UPDATE Ma (27-én) vettem valami vaníliás jellegű krémmel töltött péksüteményt és a lejárati idő is császári időszámítással volt rajta feltüntetve. Legalábbis másként nem igazán tudom értelmezni a 20.01.31 számjegysort :)

Bejelentkezés

Újabb szintet léptem a Japánban tartózkodás rögös útján: bejelentkeztem, mint ideiglenesen Japánban tartózkodó külföldi, sőt elindítottuk az egészség biztosítási rendszerbe való belépésemet és még bélyegzőt is csináltattunk. Ezen kívül úgy érzem, munkahelyi integrációm is némiképp előrelendült (legalábbis ami a szabadidő eltöltését jelenti). Na de haladjunk szép sorjában.

Szerdai nap nagy részét Nagano-san társaságában töltöttem, mivel ő kísért a hivatalba. Ahol ízelítőt kaptam, hogy milyen is az adminisztráció japán módra. Először is semmivel sem kevesebb a papír mennyisége, mint otthon, sőt. Szabályozás is van bőven. Na de a légkör! A szokásos japán udvariasság, amitől tényleg úgy éreztem én vagyok az egyetlen akivel itt foglalkoznak. Amit otthon meg sem mernék kockáztatni hasonló helyzetben, Nagano-san amikor másodszorra jelentünk meg a regisztrációs pultnál és már mentünk volna elfelé, még megkérte az ügyintézőt, hogy ugyan már adjon nekünk egy két prospektust (térkép Sagamiharáról, nyelvtanfolyamok, stb.). Hivatlanoknő: persze azonnal és kb. 5 percig mászkált fel-alá a különböző fachok között, hogy összegyűjtse nekem az összes lehetséges papírkát. Majd bocsánatkérően odaadta, hogy hát sajnálja nem mindegyikből volt angol nyelvű, de hozott egy-két spanyolt cserébe. Természetesen tudatában vagyok, hogy ha egyedül vagyok japán kísérő (sőt helyesebben beszélő :) ) nélkül, akkor nem biztos hogy ennyire kellemesen alakulnak a dolgok, de ez így akkoris döbbenetesen érdekes élmény volt a szokásos európai stílusú (illetve otthon még persze sokszor olyan se) kiszolgáláshoz képest.

Amúgy a prospektusokból megtudtam, hol is van a sagamiharai International Lounge, ahol vannak nyelvtanfolyamok is. Phil Edwards mesélte, hogy kis szerencsével meg kitartással nagyon jó kis nyelvtanfolyamokat lehet megcsípni. Lehet hogy másikat is tudnak ajánlani, ha náluk csak teljesen kezdő lenne. Majd jövőre megnézem.

Szóval első körben elintéztük a bejelentésemet. A legnagyobb poén az volt amikor szépen oda kellett írnom a pesti címemet. Szegény csajt nem irigyeltem, volt abban minden, "ö" is meg "ú" is. Természetesen minden betű megszabadult a felesleges ékezettől a folyamat során :) Aztán hosszas tárgyalás következett amelynek lényege az volt, hogy január huszadika körül lesz csak kész a kártyám és ha bankszámlát akarok nyitni, vagy bejelentkezni biztosításra, akkor bizony szükségem van egy ideiglenes kártyára amit "kemény" 300 yen ellenében húsz percen belül átvehetek.

Így is történt, de addig az időt jól kihasználandó megnéztük magunknak a helyi TB-t is. (Ugyanaz az épület csak másik oldala). Itt valami döbbenetesen hosszú magyarázatot kapott Nagano-san (meg én is, de persze hiába :) ) az előnyökről-hátrányokról szerződési feltételekről, stb. Az előadó pacák olyan döbbenetes örömmel beszélt, hogy engem így értetlenben teljesen meggyőzött, illetve azt vártam, mikor kéri meg Nagano-san kezét az egész előadása végén :) Miután mindent körbejártunk, illetve ők ketten, és kaptam pár prospektust, szerződési feltételeket angolul és japánul, megállapították, hogy ez mind szép és jó, de menjünk vissza a bejelentőkhöz, mert onnan lehet kérni jövedelem igazolást ami alapján számolják ki, hogy mennyit is kell fizetnem. Úgyhogy visszabattyogtunk. Közben Nagano-san azt a jó hírt közölte, hogy én nem jövedelmet kapok, hanem "megélhetési támogatást" és ezért elég minimális lesz majd a befizetendő járulékom is. Pár tízezer, ha jól értem, de hiszem, ha látom és megkapom a fizetési csekket. Ezekután felvettük az ideiglenes kártyát és újra letámadtunk azt a hölgyet, akinél korábban bejelentkeztünk.

Majd Nagano-san megkérdezte, hogy nem akarok-e körülnézni az épület tetejéről. Egyértelműen igenlő választ várt, de én is kíváncsi voltam. Hiába mondta, hogy nem jó a kilátás nekem nagyon tetszett. Főleg a távoli hegyek voltak gyönyörűek és hatalmasak. A kiírás szerint állítólag még a Fujit is lehet látni innen, de ezen Nagano-san és erőteljesen csodálkozott.

Délutánra bélyegző készítés volt beütemezve. Helyben sitty-sutty megcsinálták. Katakanával van rajta a vezetéknevem. Maga a bélyegző pedig szép pirosas és egy bagoly van rajta, ami állítólag boldogságot hoz, de lehet hogy csak Nagano-san akart jókedvre deríteni :) Mindenesetre nagyon kedves volt, ugyanis rávett, hogy vegyünk a pecsétnek tokot is, de úgy intézte, hogy egy számlára kerüljön a két tétel, egy összegben. Aztán az ISAS-ban derült ki, hogy visszafizetik nekem a pecsét árát, de a számlán ugye együtt volt a tokkal, úgyhogy azt is kifizették :) Nem mintha iszonyat összeg lenne, de azért mégis csak nagyon jól esett.

Arról nem is szólva, hogy pecsét bolt után betértünk a mellette található cukrászdába (mindezt természetesen szigorúan munkaidőben). Hááát isteni volt a süti megint. Csak már tényleg zavaró, hogy ennyire tökéletesen néz ki, az ember tényleg nem is akarja elhinni, hogy valódi. Úgy látszik Nagano-san nem hagyja annyiban a magyar nyelv iránti érdeklődését. Megbírkozott az eper és alma szavak kiejtésével is. Ő ugyanis epres süteményt evett én pedig almalét ittam. Nekem azért kiejtés terén könnyebb dolgom volt (ringo és ichigo - nem vágtak földhöz).

Kicsit fura is volt ez a nagy egymásra találás én nem vagyok ilyesmihez szokva, majd valahogy próbálok magamból kivetkőzve barátságosan viselkedni. Végülis ezt akartam, nem? Hogy karoljanak fel, meg minden - na itt a lehetőség.

Még nagyon tanulságos volt elolvasni a biztosítási szerződési feltételeket. Természetesen az angol nyelvű részt olvastam, bár az is elég bikkfa nyelven van írva helyenként. Mindenesetre nagyon tetszett a több helyen is szereplő kijelentés, hogy a befizetők egy közös (helyi, sagamiharai) alaphoz járulnak hozzá, amiből támogatják ugye a közösség lebetegedett tagjait. Nem tudom, és remélhetőleg nem is fogom megtudni, hogy működik ez az életben, mindenesetre talán otthon sem ártana valami hasonló szöveget szajkózni időnként, hátha leesik egyszer, hogy mit is jelent a közteherviselés fogalma.

A rendetlenség és ami mögötte van

Ez egy rövid kis bejegyzés lesz. Csak megmutatom az irodát ahol a következő szűk (bezony, hiszen már tart egy ideje) egy évben dolgozni fogok. (Kisfilm erre.) Az az asztalom amelyiken jelenleg még alig van egy-két dolog. Most már kicsit változott a helyzet hiszen ma megkaptam a gépemet. Télapó módjára Murata-san odacsempészte az íróasztalom mellé. (Mikor alszik ez az ember azt nem tudom. Vasárnap is összefutottunk odabent, és ma nem úgy nézett ki mintha már járt volna otthon.) Csodálatos japán billentyűzettel egyetemben (fotó az alábbi albumban látható, a képet letöltve a részletek is megfigyelhetőek). Úgyhogy a hétfői napom nagyrészt azzal telt, hogy installálgattam a hiányzó cumókat, megnéztem működik-e a backup-om. (Hál istennek az egyik fele működik, a másik felét majd csak AIPS installálás után merem megnézni.) Operációs rendszer Fedora Linux. Természetesen egyből beleszerettem. Aztán majd egy hét múlva amikor előjönnek a kisebb nagyobb huncutságai, már nem fog tetszeni annyira...

Sapporo

Fél hatkor indultunk Kaj Wiikkel a vendégházból, hogy elérjük a Fuchinobéről 6:04-kor induló vonatunkat. Ami olyan jól sikerült, hogy bő tíz percet várhattunk még az állomáson. Végülis háromszor szálltunk át mire Haneda reptérre értünk. Volt olyan is, hogy egy percünk volt az átszállásra, de még így is sikerült a dolog. Az egyik vonaton (ami Yokohamáról indult) megtapasztalhattam, milyen is a reggeli japán csúcsforgalom. Nemcsak hogy elesni nem tudtam volna, de egy hölgy táskája olyan kellemetlenül belém nyomódott, hogy teljesen kígyózó formát kellett felvennem.

Reggelit a reptéren ettünk. Nagyon szép volt a kilátás, de sajnos a fényképeken nem sikerült ezt visszaadni. Beszálláskor ért nagy meglepetés. Ugye kis helyi, országon belüli utazásról van szó, alig másfél óra repülési idővel, így nem számítottam rá, hogy nagyobb géppel fogok utazni, mint eddig bármikor: emeletes jumbóval! És majdnemhogy tele is volt. A kilátásra nem lehetett panasz, gyönyörű, hófödte hegyvidéket, tengert, tengeren hajókat, Hokkaidón havas tájat lehetett látni. Talán még mást is, de alig bírtam nyitva tartani a szememet, sajnos fénykép sem készült ezért sok.

A reptéren Murata-san és Asada-san gyűjtött be minket, miközben mi a feladott csomagjainkat vártuk. Majd egy-másfél órás vonatozás után értünk be Sapporoba. Ismét elragadó tájat lehetett látni a távolban, de az álmosság megint győzött. A pályaudvarról a hotelbe rohantunk, letenni a csomagokat. Hotel Monterey - rettentő elegáns hely. A szobában van minden, nemcsak hajszárító, papucs, türölköző, hanem pizsama, fogkefe, fogkrém, teafőző is. Az ágy akkora, hogy hárman elférnének benne.

Ebédre vettünk pár dolgot a pályaudvaron, majd futottunk Hokkaido egyetemre, ahol a szimpóziumot tartják. Itt aztán szembesültem a valósággal, hogy tényleg csak Kaj és én vagyunk itt nem japánok, és bizony minden előadás a miénket kivéve ékes japán nyelven fog folyni. Hát többször is lehanyatlott a fejem, de legalább örömmel nyugtáztam, hogy a helyiek sem bírták jobban a terhelést.

Első este egy eredetileg fukuokai születésű, de 12 évet Hokkaidoban töltött geodéta (Ichikawa-san, ha jól emlékszem) vitt el vacsorázni párunkat (Murata-san, Asada-san, Hiroshi-san volt ott a JAXA-ból, és ketten a Kashima Űrközpontból). Volt végre névjegy cserélgetés is :) A vacsora nagyon finom volt. Volt többek között szusi, helyi illetőségű nagy rák, kétféle főtt hal, helyben az asztalnál megsüthető csirke hús valami sárga, zöldséges lében. A sör mellé adtak sörkorcsolyát: polip kart. Ott figyeltek rajta a tapadókorongok. Tényleg most így belegondolva nem is volt rizs. Nem volt éjszakába nyúló ivászat, mert másnap Murata-sannak, Kashima-sannak, Kajnak és nekem is előadást kellett tartanom.

Hiroshi-san egyébként megemlítette, hogy december 29. és január 3. között senki nem lesz ISAS-ban, mert mindenki az évvégét-évkezdést ünnepli családi körben. El kellene utaznom valahová, de lehet hogy már késő ilyenkor helyet foglalni bárhova :( Mindenesetre azért beszélek még erről a többiekkel, meg főleg Murata-sannal, hogy tényleg elmehetek-e :) Eddig ötletek amiket kaptam: Hakone, de ott már szinte biztos hogy nincs hely és/vagy nyitott szálló, illetve Kaj említette Okinawát, ami nem is hangzik rosszul. Most nincs ott olyan meleg, nincs szezonja, talán tömeg sincsen meg drágaság sem.

Az előadás jól sikerült, de kicsúsztam a megengedett időkeretből. Így nem is tudtam minden kérdésre válaszolni, még szünetben is megkerestek.

Ebédelni az egyetem kantinjába mentünk. Gyors pillantást vetettem az aznapi menü ajánlatra és az "A" jelű mellett döntöttem. A másik valahogy nagyon szokásos európainak tűnt. Mint később kiderült, a "B" már el is fogyott. Neve pedig nem volt más, mint hús szafttal magyar módra!

A konferencia vacsora kedd este volt. A helyi szervezők figyelmeztették a társaságot, hogy ne várjanak valami nagy dolgot. Pedig végül nem lehetett panasz a menüre. Megint volt rák, szusi, kétféle meleg étel is, de ezt már nem kóstoltam meg, tele voltam a többi finomsággal. Beszélgettem többek között Asada-sannal, aki megint kezdte kérdezgetni meg fogom-e hosszabítani az ittlétemet, stb. Végül kijelentette, hogy ha szakítanék a barátommal ő be tudna mutatni pár ismerősének, majd kis gondolkozás után közölte, hogy igazándiból sok ismerősének...

Fél kilenckor indultunk vissza a hotelbe, de aztán megálltunk egy ivóhelynél. Igazi japán hely volt: cipőt le kellett venni és voltak kis cipő tároló szekrények. Ilyen kisebb-nagyobb paravánnal elválasztott szeparék voltak. Mi 12-en kaptunk egy három asztalosat. Alacsony asztalok voltak, de nem kellett összehajtogatott lábbal ülni, mert az asztal alatt volt egy "gödör" (mélyedés), ahova a lábunkat tehettük. Mi hideg szakét ittunk (ha jól emlékszem gindzsó változatot, 吟醸酒). Kis tányérkába teszik a poharat, amit aztán úgy csurig töltenek, hogy ki is folyik, bele a tányérba, aztán persze abból is kiisszák az italt. A társalgás először a japán és magyar esküvőkről folyt. A két házas ember az asztalnál elmesélte saját élményeit, én meg a barátnőim esküvőit. Aztán "ijesztgettek" azzal, hogy hány különböző dialektus létezik Japánban. Például kiderült, hogy mindahárom asztaltársam Fukuokába valósi, de három különböző helyről, úgyhogy ők is különböző nyelvjárásban beszélnek - beszélnének, ha nem "Hochjapanisch"-t beszélnének :)

A szaké-korcsolya szusi volt és csigaszerűség. De Murata-san figyelmeztetett, hogy az kagyló, úgyhogy csak kioperáltam a házából és egy mikroszkópikus méretű darabját megkóstóltam (szerencsére nem lett tőle semmi bajom). Jó íze volt, kár, hogy nem ehetek ilyet. Ezek az ital mellé adott ételek azért érdekesek, mert úgy tűnik nagyrészt inkább édeskések és nem sósak, mint nálunk. Legalábbis amiket eddig ettem.


Másnap (nem volt másnap :) ) délig voltak előadások. Aztán tömegesen elvonultunk egy csípős-kajás helyre. Helyi (modern) specialitás a csípős curry. Öt csípősségi fokozatból lehetett választani (egyes nem csípős ötös meg rettenet), én hármast kértem. Hááát húú, lehet hogy jobban jártam volna egy kettes fokozattal, de akkor sosem tudom meg milyen a hármas :) Mindenesetre rettentően ízletes volt! Volt benne padlizsán, meg sütőtök és ezek finom édeskés ízükkel üdítően hatottak, a csípős szaft kanalazása közben. Az egyetlen hátránya az volt, hogy rántott csirkecombot adtak hozzá és ez így már nekem sajnos túl sok volt. Ott hagytam majdnem az egész combot. Sajnáltam nagyon.

Ebéd után még volt egy-két óránk, úgyhogy sétáltunk a városban. A legmegdöbbentőbb és legviccesebb a Weichnachstmarkt volt, ami a februári hó- és jégfesztiválra fenntartott utca egyik végében volt. Az egyik bódéból, nagyhangú, nagybajuszú európai (?) eladó vidáman németül társalgott japán vásárlójával :)

Sajnos nem sokat időztünk, pedig van nem túl messze halpiac is, de ötkor indult a gépünk és az odavonatozás is eltart egy, másfél órát. A repülő (megint nagy emeletes gép) dugig volt, legalábbis ahol én ültem nem láttam egyetlen szabad helyet sem a közelemben. A legfárasztóbb az út "vége" volt: Hanedáról Fuchinobére tovább tartott az út, mint Sapporóból Hanedára. Mondjuk azzal hogy a lassabb vonatot választottuk (Murata-san hathatós közreműködésével) legalább megúsztuk az esti csúcsforgalmat.

We don't go to East Shinjiku

Vasárnapra egy rövid tokiói kirándulást terveztünk Zsolttal és a Beával a feleségével. Egyből a mélyvízbe dobtak, hiszen Shinjuku pályaudvarra mentünk be, ami a világ egyik legforgalmasabb vasút/metrópályaudvara - naponta 3 millió ember fordul meg itt. Ehhez képest egész könnyedén megtaláltuk a déli kijáratot. Sétáltunk egy kicsit a napsütésben, ilyesmiket láttunk:Aztán kiültünk egy kávézó kert helységébe. Egy másik, amerikai stílusú fánkot is kínáló hely előtt akkora sor állt, hogy először nem is akartuk elhinni, hogy azok csak ezért állnak sorba. Később arra a következtetésre jutottunk, hogy valami akció lehet, bár igazából nehezen tudok elképzelni olyan akciót, ami miatt én ennyit sorban állnék.

Egy bevásárlóközpontban belefutottunk pár karácsonyi díszítésbe (nem túl nehéz ebben az időpontban). A legdurvább egy mű fenyő dizájn volt, ahol is a fenyő tulajdonképpen műanyag játékmackóból volt kirakva. Méghozzá három színűből: feketéből, vörösből és ezüstből. Hát elég durván nézett ki.

Úgy beszéltük meg, hogy Giuseppével és Hagival is ott találkozunk, de Giuseppe nem került elő. Hagit sem volt könnyű megtalálni, végül fel is kellett hívni telefonon és csak így tudtuk megtalálni egymást. Elsőként egy olyan körzetbe vitt minket, ahol olcsóbb boltok voltak, ezért elvileg elsősorban a tizenévesek járnak oda. Arra számítottunk, hogy az egy négyzetméterre eső kihívóan/döbbenetesen öltözködő fiatalok aránya mindent felül fog múlni, de végül is egy gésának öltözött erősen kifestett enyhén borostás fiatalemberen kívül nem volt kirívó a vásárlóközönség. Viszont borzasztó volt a tömeg, egy helyben megállni sem lehetett, mert csak úgy hömpölyögtek az emberek az utcán. Ennek oka Hagi szerint, hogy közeledik a karácsony, ugye maga a hely az olcsóságáról híres és meglepően szép napsütéses vasárnap is volt.

Ezek után egy nagyobb útra értünk ki, ahol már valószínűleg nem voltak olyan olcsók az üzletek, mert ilyen neveket lehetett látni, mint Bulgari, Luis Vutton, Chanel, stb. Ennek ellenére nem éreztem, hogy kisebb lenne a tömeg, csak az út volt szélesebb :) Benéztünk az előbb felsorolt nevekhez méltó bevásárló központba. Ilyesmi látvány fogadott:

Ez már igazi karácsonyi díszítés! (Mellesleg az információnál szép kis térképes-brossurát adtak a "bolthoz", hogy el ne tévedjen az ember a 7 vagy 8 emeleten.)

Séta során felkerestük még a Jingu-Gaien utat, ahol sárga színben pompázott a gingkó fasor. Közben mint a képekről is látható teljesen besötétedett, hideg szél kezdett fújni, úgyhogy beültünk egy kávézóba, felmelegedni, mielőtt nekiindultunk volna a tokiói "városháza" (Tokyo Metropolitan Government Building) meghódításának. Este csak az egyik torony van nyitva oda mentünk fel a 45. emeletre. Helyesebben ugye csak 44., de ne legyünk kicsinyesek :) A bejáratnál gyönyörűen néztek ki a világító girlandokkal feldíszített fák:Fentről pedig ameddig a szem ellátott csak Tokió fényei világítottak. Sajnos a képeim nagy része elmosódott lett, bemozdult - de megyek én még a Metropolitan Building utcájába, csak sikerül jobb képeket is készítenem. A házak nagy részén piros fények villództak folyamatosan a helikoptereket irányítandó.

Fentről megnézhettük Kelet-Shinjukut is, ahova jobb nem menni Hagi szerint. Vagy legalábbis jobb a kivilágított főutcákon maradni. Ez a szórakózónegyed ugyanis, tele rosszlányokkal - akik természetesen nem japánok, hanem koreaiak, vietnámiak, kínaiak - és a maffiával. Hogy megint Hagit idézzem óvakodni kell az öltönyös, szürke nyakkendős, fekete kocsival közlekedő emberektől, mert azok a yakuzák. Megemlítettük neki, hogy öltönyös emberből azért van egy-kettő Tokióban, nehezen hihető, hogy mindegyikük elkerülendő :) Lehetséges hogy a szürke nyakkendő valami különös megkülönböztető jel. Természetesen Hagi az ujj-hiány felvetésemre is bólogatott, hogy az is egyértelmű jel :)

Vacsorázni egy igazi helyi kifőzdébe ültünk be, az emeleten kábé 20-25 férőhely volt, a földszinten még ennyi sem. Hagi szerint egy év végét ünneplő (忘年会) társaság számára lefoglalt asztalt adtak át nekünk, hogy ne essenek el bevételtől. Úgyhogy az alig pár perccel utánunk érkező társaságnak kicsit össze kellett húznia magát. De még ők kértek bocsánatot tőlünk folyton, hogy túl hangosak (pedig dehogy). A rendelést Hagira bíztuk és nem bántuk meg. Volt pacalszerű disznó belsőség, valami zselés anyaggal, ami állítólag zöldségből készült, de ezt nagyon nem akartuk elhinni neki. Volt még finom saláta, hurkapálcára húzott és megsütött csirkemáj, csirkebőr és csirkehús. Valamint "desszertnek" majdnem nyers csirkehús wasabival és szójaszósszal. Szomjunkat sörrel oltottuk:Mivel ezt a nagy adag sört pichának nevezik, elég sokat nevettem és vörösödtem, amikor Hagi és Zsolt megbeszélték, hogy rendeljenek-e még egy pichát, mert hogy egy nem volt elég nekik :) Vacsorát megkoronázandó meleg szakét is ittunk. Nagyon érdekes íze volt, egyáltalán nem volt tömény (szerencsére), nem volt agresszíven alkoholos sem. Valószínűleg ezért elég veszélyes is lehet :) De mi ellenálltunk a kísértésnek és nem ittunk még egyet. Hiszen holnap korán reggel Hagi is, meg én is indulunk Sapporoba, a japán VLBI szimpóziumra.

Machida állomáson búcsút vettem Zsoltéktól és hazamentem, pakolni a holnapi útra.

Kirándulás Kamakurába

A szombatra páran a konferencia résztvevői közül kamakurai kiruccanást terveztek - nem voltam rest becsatlakozni. Gondolom mondanom sem kell, nem bántam meg. Az Odakyu vasútvonalán mentünk, ők ajánlanak ugyanis egy nagyon olcsó Machidából 990 jenes egy napos "Kamakura free passt", amivel végig lehet utazni Kamakurába Fujisawán keresztül és még Katase-Enoshimába is lehet menni. Nagyon megérte a vásárlás, még úgyis hogy nem tudtuk teljesen igénybe venni, mert egy nap nem bizonyult elegendőnek.

Tehát először is elvonatoztunk Fujisawába, majd onnan Katase-Enoshimába, ahol egy kis hídon lehet megközelíteni Enoshima szigetet. Itt is van nagyon szép buddhista szent hely, egy kis domb tetején. Az odavezető utcácska tele volt ajándékboltossal meg ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételeket áruló kifőzdékkel. Itt például valami csokis dolognak kinéző édességet árultak: Az ablakon keresztül lehetett látni ahogy készül a finomság:Sajnos kóstolás most elmaradt, ha másért nem, ezért tutira visszafogok még jönni ide :) Ettem viszont ilyen kis fehér tésztagolyócskát, ami valami barnaszósszal volt bekenve. Négy darab volt belőle hurkapálcára tűzve. Finom volt, kicsit édes, kicsit nem és nagyon laktató :)

Felmásztunk a buddhista szentélyhez. Volt minden amiről az ember hallott, hogy szokott ilyen helyeken lenni: nagy piros kapu (torii, 鳥居), rituális kézmosóhely, ha átmegyünk rajta szerencsét hozó kerek kapu (tiszta stargate :) ), meg kívánság fal. Ezenkívül láttunk nagyon jó karban lévő macskákat. Egyikük sajnos éppen egy mókus életének vetett véget - nagyon élvezte, hogy nézzük a ki primadonna. Aztán egyszer csak ráakadtunk egy igazi japán teázóra, ahonnan valami isteni kilátás nyílt az öbölre. Mégha ez sajnos az én képemen nem is látszik. (Itt említeném meg, hogy Giuseppénél sokkal jobb képek is láthatóak.) Az étlap számunkra nehezen értelmezhető volt, én konkrétan csak az árakat értettem. Teát kaptunk kérés nélkül is, hárman kértek kávét. Persze minden rettentő szépen volt tálalva, tea mellé kis keksz, kávé mellé kis süti járt. A fizetésnél ért a meglepetés - vártunk a gatyánkat is követelő végösszeget helyette kiderült, csak a három kávéért kellett fizetni (összesen 1500 jent). Mi éreztük magunkat kényelmetlenül szegény öreg bácsi tulajdonos miatt. Ilyenkor kicsit sajnálja az ember, hogy nem lehet borravalót adni.

Következő célpontunk az enyhén németesen hangzó Hase megálló volt. Innen lehet megközelíteni a híres nagy Buddha szobrot. Előtte még egy másik szentélybe is elmentünk. Gyönyörű kert, rengeteg (szerintem kicsit túltáplált, de nagyon színpompás) halak, füstölők, tömegben támadó szobrocskák. Nekem legjobban a fázó szobrocska tetszett :)

Végül következett az igazi attrakció a Kótoku-inben lévő daibutsu (大仏), a több mint 13 méter magas bronz Buddha szobor. Igazából nem is néz ki annyira megdöbbentően nagynak, amikor ott van mellette az ember. Igazából jobb is így, mert az ember nem azzal van elfoglalva hogy "hú meg ha de hatalmas", hanem tényleg látszik, hogy szép maga a szobor is.

Be is lehet menni a belsejébe, úgyhogy mindjárt ki is próbáltam, vajon ha belülről simogatja az ember a Buddha hasát, akkor is szerencsés lesz-e :)

Ha arra gondolok, hogy mennyi agyalás után álltunk meg végre egy étteremnél és hogy ott milyen isteni jó kajákat ettünk utána, azt kell mondjam a buddha-has-simogatás igenis szerencsét hozott. Én valami tojásos (rántottás), rizses, csirkehúsos nagyon kellemesen fűszerezett ételt ettem. De volt még az asztalunkon ilyen-olyan, tempura-tál, hideg soba, és szusi is.

Ide még mindenképpen vissza fogok menni, már csak azért is, mert északi Kamakura részre és parkokban való kirándulásra már nem maradt időnk. Ha pedig már erre járok, remélem sikerül újra megtalálnom ezt az éttermet is :)

VSOP2 konferencia

Első itt töltendő hetem nagyon kényelmesen telik, hiszen a VSOP2 konferencián veszek részt - magyarán nem dolgozom :) Szerencsésen letudtam az előadásomat a szimpózium első napján, azóta csak hallgatok. Hétfő este páran ellátogattunk egy közeli japán étterembe (さと), ahol hiába volt feltüntetve az ételek kalóriatartalma, mégis sikerült alaposan teleraknom a hasamat. Vegyestálat ettem. Volt benne szusi, tempura, udon tészta és valami meleg tojás-szószban úszkáló rákocskák és gomba. Ez utóbbi nem nyerte el tetszésemet, legalábbis ami a meleg folyékony tojást illeti. Most így utólag belegondolva lehet hogy egy kis só jót tett volna neki. A helyszínen Giuseppe Cimo leleplező fotókat is készített :) (Valahogy többre emlékszem, hogy készült, hmm valószínűleg jobb is, hogy csak ennyi került fel a netre.)

A konferencia vacsora szerda este volt, az Odakyu Hotel Century Sagami-Onoban. Nagyon elegánsan nézett ki, fehérkesztyűs pincérek, "beöltöztetett" pincérnők, hatalmas feldíszített (mű)karácsonyfa. A menüből legfinomabb a szusi volt. Ott helyben csinálta "szabadkézzel" egy szusimunkás :) EU hivatalnokokat gondolom, kiverte volna a víz, ha látták volna, hogy enkezével gyurmálja össze a rizst. Sajnos csak egy adagot sikerült ennem, hosszú volt a sor és mire magamhoz tértem, már pakolta is össze a holmiját és eltűnt. Szerettem volna az ételekről fotókat készíteni, de miután megkóstoltam, amit a tányeromra vettem, már nem volt kedvem abbahagyni a táplálkozást emiatt. A szusi mellett, az apró, mignon méretűre vagdalt sütemények is meglepően jók voltak. Szemre rettentő műanyagnak tűntek, de kellemes csalódás ért kóstoláskor: valami lehet egyszerre finom és szép is. A vacsorát színesítették a felszólalók. Volt YMCA dallamára előadott űr-VLBI ének (inkább elszavalt), anekdotázások, meg egy elég ciki éneklés (nevet nem említek - de félréértés ne essék nem japánokról van szó!). Szerencsémre jobban értesült ismerőseim kimenekítettek ez utóbbi idejére a teremből, így elkerültem a nyolc napon túl gyógyuló szégyenkezést és hallás-károsodást.

A képeket a vacsoráról és az előadásokról feltöltöttem a netre. Nem volt egyszerű, de sikerült a vacsorán lekapnom Murata-sant és a két titkárnőt Miyaji-sant és Takako-sant is:

A hazavonatozás különleges élmény volt, hiszen először utaztam japán vonattal. Használtam a beengedő kaput, meg a zöld jegyvásárló automatát (ahol azt kell megadni, hogy hány jenes jegyet akarok venni). Hú, izgi lesz ezt majd egyedül használni (egyenlőre még veterán japánba-utazók segítséget vettem igénybe). Fuchinobe ( 渕野辺) állomásról Leonyid Gurvitsék kísértek haza. Megtudtam egy csomó hasznos dolgot: hol vannak nagyobb, de olcsóbb boltok, mint a 7/11, ahol eddig voltam, hogy nem kell félni, mert a vendégház is földrengésbiztosra épült meg az intézet is.

Más huzamosabb ideig (egy-két évig) itt tartózkodó vendégkutatóktól kaptam további tanácsokat is. Például egy bankról, amivel olcsón és egyszerűen lehet külföldre utalni pénzt. Remélhetőleg Magyarországra is. Ketten is mondták, hogy nehogy a vendégházban maradjak, mert ők ott maradtak és milyen rossz volt ilyen közel lenni a munkahelyhez. Viszont egy másik vélemény szerint (találkoztam Phil Edwardscal személyesen is végre) ez a legkényelmesebb és legolcsóbb megoldás. Egyenlőre én sem érzem a negatívumait. Majd ha egyedül maradok a konferencia után, lehet, hogy máshogy fogom gondolni. Több embert is megkérdeztem a mosógép használat ügyében (mármint hogy hogyan működik). A titkárnőt is felcipeltem és lefordítattam a gombok feliratait. Igazándiból egy szótár segítségével nekem is értelmeznem kellett volna tudni, de a bonni teljesen érthető mosógéppel való ügyetlenkedéseim óta próbálok nagyon óvatos lenni. Pénteken vagy szombaton kerítek sort az első, "nagy" mosásra. Nem mondom, hogy nem izgulok.

Megkaptam a repülőjegyet a Sapporoba. 10-én 9:05-kor indul a gép a Haneda repülőtérről és 12-én 17 órakor indulunk vissza. Szerencsére nem egyedül megyek, Kaj Wiik is jön a konferenciára és ő is a vendégházban lakik, úgyhogy együtt indulunk reggel. Előadásom még nincs teljesen kész, de azért már alakul. Ha minden igaz kedden kerül majd rám a sor.

Tartalmas szombat

Első itt töltendő hétvégemre több feladatot is kitűztem magamnak, úgymint:

1. Pénzfelvétel újonnan szerzett japán bankkártyámról (közel sem triviális!)
   
2. Hajszárító vásárlása
3. Töltő vásárlása Nintendo DS-hez
4. Evő-helyek felderítése

A legégetőbb szükségem hajszárítóra volt, úgyhogy első célpontnak a szupermarket felderítését tűztem ki. Kedves titkárnő figyelmembe ajánlotta, hogy egy korábbi ösztöndíjas több minden cuccot rám hagyományozott. Amikor rákérdeztem, hogy hajszárító esetleg nincs-e köztük, sajnálkozott, hogy nincsen, ám hirtelen felderülő arccal közölte: "van vasaló"! Igazán sajnáltam elrontani a kedvét, de ki kellett ábrándítanom - nekem hajszárító kell :) Tehát szombaton elindultam és halált megvető bátorsággal lesétáltam a négy buszmegállónyira lévő JUSCO fedőnevű bevásárlóközpontba. (Később még részletesen szeretnék írni a helyről - mindenképpen visszafogok menni fényképeket is csinálni - főként az élelmiszer osztályon.) Rövid terepfelmérés után a harmadik emeleten (illetve igazából csak második, de itt a földszintet nevezik az első szintnek - csakúgy mint az USA-ban) az elektronikai osztályon kötöttem ki. De hiába mentem körbe hatszázszor, hajszárítót csaknem találtam. Végső elkeseredésemben minden bátorságomat összegyűjtöttem és megkérdeztem az egyik eladót. És megértettük egymást! Na nem volt azért százszázalékos a japán szövegértésem, de utána a földszinten könnyedén megtaláltam a hajszárítókat.

Következő programpont a készpénzfelvétel lett, mert miközben a vécét irányoztam be magamnak elém ugrott egy Mizuho bank automata. Nem állítom, hogy egyszerű volt - többször nekifutottam a feladatnak. Természetesen minden japánul volt rajta kiírva, és japánul beszélt is hozzám az automata is. Ez utóbbi biztos nagyon hasznos funkció, de én úgy éreztem magam, mintha japán-analfabétaságomat és ügyetlenkedéseimet egy hangosbemondó közölte volna az egybegyültekkel. Így biztosítva uszkve ötven embernek a szombati kabaréműsort :) Szerencsémre nem jöttek sokan arrafelé, akkor lett volna igazán rossz a helyzetem, ha azt kell látnom, hogy mögöttem már feltorlódik a készpénzre áhítozó japán tömeg :) Hasznát vettem a japán nyelvtanfolyamnak is. Ott vettünk egy olyan olvasmányt, ahonnan kiderült, hogy a pénzösszeg beütése után meg kell nyomni a jen jelét az automatán (円), akkor fogadja el a kért összeget. A lényeg a lényeg, az utolsó kérdésnél egyszerűen a baloldali válaszra tippelve megkaptam a kért pénzt, a káryát és a bizonylatot is (valószínűleg ez utóbbira vonatkozott a kérdés). Azóta egyébként beszéltem Murata-sannal és ő mondta hogy van egy kis füzetecske azt is be lehet táplálni az automatába, ahova az feljegyzi a kivétet, meg a maradványösszeget. Iszonyat! Már alig várom hogy kipróbálhassam :)

Hajszárító keresés közben összefutottam DS töltőnek látszó tárgyal, de mivel annyira furán nézett ki, nem mertem megvenni. Aztán itthon láttam az amazonon, hogy az tényleg egy DS töltő. Úgyhogy itt még lesz folytatás :)

A földszinti élelmiszer részleg fantasztikus volt! Hosszasan időztem a halpultnál, ahol körülbelül négyszer akkora volt a választék, mint nálunk egy Interspar húsospultjánál. Találtam ezenkívül még nyers, félkész, teljesen kész, helyben sütött kaját úgyhogy ezt a kvesztet is sikerült teljesítenem. Íme a kép az egyik mikróban melegítendő ételről, amit szombat este fogyasztottam el:Egyébként a képen láthato dolgok igazából a feltétek a tésztához, ami alul helyezkedik el. Finom volt. Vettem még egy kis (olcsó) adag szusit, és egy másik melegítős ételt. Egyiket sem bántam meg. Azt hiszem a huszonnegyedikei ünnepi vacsorámat is innen fogom beszerezni, egy nagyobb, bőségesebb szusi tál személyében :) Az egyetlen nem igazán sikeres vásárlásom egy kávékrém volt. Abban a hitben vettem, hogy kávés krém. De nem, ez zselésített formájú kávé volt. Először eléggé elszontyolodtam, de aztán amikor már tudtam, hogy miről is van szó, nem is volt olyan rossz :)

A földszinten egyébként még voltak ténylegesen leülős-kajálos helyek is, de addigra már felszerelkeztem minden földi jóval, úgyhogy hazaindultam.

Beköltözés

Az ISAS épületébe belépve egyből ki mással, mint Hirabayashi-sannal futottunk össze. Ő volt a VSOP (VLBI Space Observatory Programme) egyik (ha nem "a") szülőatyja :) Mostanában ment nyugdíjba. Mindenesetre ez nem akadályozta meg abban, hogy kiragadja kezemből alig húsz kilós egyik bőröndömet és elrohanjon vele az épületbe. Ahol is, amíg Murata-san parkolóhelyet keresett, megnéztük a Kaguya (Selene) űrszonda HDTV felvételét a Holdról és a "Föld-felkeltéről".

Aztán irány az iroda, ahol hirtelen bemutatkozott nekem saccperkábé öt japán kolléga. Akiknél egyből szabadkoztam is, hogy ugye tudják, hogy fogalmam se lesz három perc múlva (sőt már igazából akkor sem volt), hogyan hívják őket. Következő két hír az volt, hogy a szobámat csak négy után tudom átvenni (akkor délután egy óra volt), valamint hogy gépem még (a híresztelésekkel ellentétben) nincsen. Mintha sok papírmunkáról panaszkodtak volna.

A következő eseményeket jetlag hatására enyhe homály fedi, de tudom, hogy Murata-sannal elmentünk a kantinba kajálni, ahol rántott csirkét ettem (Kentucky Fried Chicken jellegű panírra kell itt gondolni). De volt még hozzá rizs, mizo leves, saláta, meg zöld tea is. Mindez 500 yenért. Az is rémlik, hogy Murata úr annak ellenére hogy beszélgetett egy kollégájával (lehet hogy én is beszélgettem vele?) negyed annyi idő alatt fejezte be az ebédet, úgyhogy nem volt pofám várakoztatni, a kaja harmadát visszaadtam. Pedig jó volt.

Este, illetve délután volt pizzarendelés és sörivás a tiszteletemre és felköszöntésemre. A pizza nagyon jó volt sok sajttal. A nevekre már megint nem nagyon emlékszem. Motokitól kaptam egy névjegykártyát ez jó volt. Aztán ott volt még Doi-san akire azt hittem diák közbe kiderült hogy segédprofesszor (mindenki jót nevetett a bocsánatkérésemen :) ). Tsuboi-san valami nagykutya de jó kedélyű kerek emberke, van egy srác akinek a beceneve Jack, mert hogy hasonlít Jack Sparrowra a barátai szerint. Hát van benne valami, bár nekem ez nem jutott volna eszembe. De neki legalább tutira megjegyeztem a nevét :) Jaj voltak, még de hiába :( Sebaj majd a konferencián úgyis kitűzött fog mindenki hordani.

Hagi is ott volt és rámenősen kérdezgette, hogy miért japán, miért ISAS (miért nem a NAOJ ahol ő dolgozik) és miért csak egy év. Hát probálkoztam megfelelően diplomatikusan válaszolni, nem tudom, hogy sikerült. Én aztán korán leléptem, hallottam még hogy Murata is munkára buzdítja a diákjait (mindenféle udvariaskodás nélkül, bele az arcukba, hát kemény főnöknek tűnik).

Ja amúgy a szobába ketten cipeltük fel szegény Miyaji-sannal, a titkárnővel (vasággyal együtt negyven kiló) a bőröndöket - lift nincs. Mondjuk tényleg csak két emelet az egész és én szerencsére az elsőn vagyok (amit itt második szintnek mondanak). A szoba spártai, látszik a falakon az idő vasfoga, de kényelmes az ágy, a bútorok jók, sok helyre lehet pakolni. Van hűtő és légkondi is. Ez utóbbi nagyon hasznosnak bizonyult esténként fújatom be vele a 24 fokos levegőt, hogy ne legyen hideg. Kiderült hogy net is van, másnap odaadták a beállításokat is, hogy fel tudjak csatlakozni.

A szobám az ISAS körötti szép kertre/parkra néz. Ezt látom balra:

középütt:
meg jobbra:

És persze hallom a madárcsivitelést is. Amiről mindig az jut eszembe, hogy valami olyasmi rémlik dokumentumfilmekből, hogy az állatok megérzik a földrengést és olyankor elhallgatnak a madarak. Szóval addig örülök amíg hallom őket. Van egyébként valami érdekes varjúféle is, ami károg ugyan, de valahogy a "k" része lemarad. Elöszőr hallottam, már azt hittem valakik nagyon jól érzik magukat a vendégházban :)

Az irodáról ugyan még nem készítettem képet, de egy rettentő fontos felvételt azért ellőttem. Íme:
A gombokat még nem mertem kipróbálni :)

Utazás, érkezés

Itt vagyok, megérkeztem Japánba. Igazából még el sem tudom hinni a dolgot. Minden annyira más és fura és nem olyan mint amilyenre számítottam, de valahogy mégis vannak dolgok amikre rácsodálkozok, hogy tényleg láttam én már ilyen utcaképet a híradóban, csak valahogy így élőben teljesen más. Na de haladjunk sorjában.

Reggel már nyolc előtt pár perccel a reptéren voltunk, mert egyébként halálra aggódtam volna magam hogy nem érem el a gépet. Kisebbik bőröndöt lefóliáztattuk, mert annyira meg volt tömve, hogy ha nagyon dobálják akár ki is nyílhat. Aztán becsekkoláskor ért az öröm: nem kellett fizetnem a plusz súlyért! Hát mit nem mondjak, nagyon örültem neki. Bár hogy milyen jogon engedték el nekem azt nem tudom. Azt mondták, azért, mert hogy messzire utazom. Ezzel szemben a honlapjukon az derült ki, hogy épp azért kell sokat fizetnem mert messzire utazom. Na mindegy, amíg nem kell fizetnem addig nem érdekel a dolog :)

Aztán következett a búcsúzkodás, amiről nem akarok írni, elég annyi, hogy nem szenvedtem szemszárasságtól az út során.

A Budapest-Frankfurt gép szépen, időbeosztásának megfelelően indult és érkezett. A jó időnek köszönhetően Budapest gyönyörű volt (csak hogy még nehezebb legyen az elválás). Frankfurtnál már felhős volt, viszont nem is akárhogy:

A frankfurti repülőtéren egyébként elég nagy csalódás ért. Még otthonról megnéztem a honlapjukon, hogy a reptér egész területén van WLAN. Szuper, akkor kipróbálom. Igenám, de kiderült ez egy T-Com-os állatság, csak annak a weboldala hajlandó feljönni a böngészőben. Méghozzá az is csak németül! Európa egyik legnagyobb repülőterén, még csak egy rohadt angol magyarázatot sem tudtak hozzá mellékelni. Ezenkívül voltak terminálok is, de ott meg pénzbe került a netezés. Hogy mennyibe az nem derült ki. Viszont akkor pattant el a cérna teljesen nálam, amikor a "free service"-nél a repülőtér térképét sem tudtam megnézni, mert már azért is pénzt kért volna. Hát rohadt szarul mehet a T-Comnak az tuti. Nem csoda, hogy egyetlen embert sem láttam aki használta volna ezeket a gépeket.

A repülőút hosszú és eseménytelen volt. Két filmet adtak: Cathrine-Zeta Jones-os főzöcskézőst és azt amikor Morgan Freeman az Isten és Noé bárkáját építteti valami hivatalnokkal. Ha nem lenne egyértelmű a leírásokból nem követtem figyelemmel egyiket sem. Egyrészt, mert nem volt tökéletes a fülhallgató, másrészt, mert jót aludtam inkább. A repülő észak felé ment. Teljesen felment Helsinkiig. Sőt lehet hogy tovább is, de ekkor váltottak át a filmre és nem mutatták a térképet már, csak akkor amikor Vlagyivosztoknál jöttünk lefelé.
Kétszer kaptunk enni, vacsorát és reggelit. Vacsorára volt zöld teás tészta soba, szósszal, saláta, zöldséggel töltött húsi krumplipürével, kis szelet feketeerdő torta. Szokásos jobb fajta minőségű repülős kaja volt (nem érte utol azt a szintet amit legutóbb az Austrian Airlines bolognai járatán ettem). Viszont a soba tészta a szósszal nagyon jó volt. Ha nem szégyelltem volna magam megittam volna a szósz maradékát tészta nélkül :) Reggelire rántotta, kenő-sajt, lekvár meg ilyesmi volt.

Egyébként kb. egy órás késésünket félórára faragtuk le, mire megérkeztünk. De így sem volt esélyem arra, hogy elérjem a kilenc órás buszt Sagami-Onoba. Elég sokat kellett a reptéren gyalogolni (illetve mozgójárdán menni), meg sorbaálltunk a beengedő kapunál is. Bár a kikérdezés, ujjlenyomat-vétel és fotózás nagyon gyorsan ment. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egy hete vezették be ezt az eljárást.

A buszjegy vásárlás könnyedén ment. Felkészültem japán mondatokkal, de nem volt rá szükség, tökéletesen beszélt angolul az eladó hölgy. Boltot nem találtam, így zseniális ötlettől vezérelve - a japánoknak mindenre van automatájuk, miért pont telefonkártyára ne lenne - megrohamoztam a zöld telefonokat és lőn, tényleg tudtam ott kártyát venni. Két épp bőröndöt átcsomagoló japán lánytól kértem segítséget. Megnyugtattak, hogy jól gondolom és lehet a zöld telefonról azt a számot hívni, amit mutogatok nekik :) Még telefonálni is segítettek. Úgyhogy sitty-sutty beszéltem Murata-sannal és megállapodtunk, hogy délre jön ki elém a buszpályaudvarra. Majd kisebb ügyetlenkedések után (csak annyit mondok RTFM :) ) még haza is sikerült telefonálnom.

A repülőtérről még annyit, hogy meglehetősen kihalt volt. Igazából én még ilyen kevés embert például Ferihegyen még nem láttam. Most ha belegondolok kb. annyian voltak, mint Köln-Bonnon, amikor a reggeli 6:50-es géppel mentem haza Pestre. A 40 személyes buszon is vagy öten voltunk. Ja, egyébként külön emberke volt arra beosztva hogy felcímkézze és csomagtartóba bepakolja a csomagomat. Kis cetlivel "válthattam" ki az érkezés helyén. Többször elszunyokáltam a kétórás buszút során, pedig rettentő módon probáltam figyelni mindenre. Úgyhogy Tokiót, amit egyébként is elkerültünk, egyáltalán nem láttam - illetve csak a gyárnegyedét. De Yokohama kikötőjére, meg felhőkarcolóira pont magamhoz tértem. Sajnos fényképet nem tudtam csinálni. Egyébként abszolút szürkeség volt és így még szürkébbnek nézett ki az összes szürke épület :)

Murata-san nemcsak felvett a buszpályaudvaron, de pénzt is vettünk ki a kártyámról, ami nem igazi bankkártya csak ilyen készpénztároló chipkártya (ha jól értem). Az út ISAS-ba döbbenetes volt, egyszerűen az utcán mindehova van valami írva! Minden bolt előterében, udvarában, ajtaján, zászlócskák meg egyéb reklámok lobognak; beleszédültem az információtömegébe, pedig még el sem tudtam nagyrészüket olvasni.

Hát röviden ennyit az utazásról és érkézésről. Folytatása következik, amint lesz rá időm :)

Máris hanyagolom a blogírást?

Neeeem, nem ez a helyzet, de felgyorsultak az események, én meg azon vettem észre magam, hogy "jézusom, hát erről sem írtam, meg azt sem írtam még meg, meg ajjaj, amaz is kimaradt". Szóval akkor haladjunk szépen sorjában.

1. Sajnos úgy látszik nem sikerült elhitetnem a proffal, hogy én egy elveszett kis szerencsétlen európai leszek Japánban - nem ajánlotta fel hogy kijön elém a reptérre. De legalább adott ötletet. Úgyhogy most az a helyzet, hogy Sagami-Ono megállóhoz megyek el busszal a reptérről, ahova ő kijön elém kocsival - ha ráér... Ez azért nem teljesen megnyugtató, de jobb mint a semmi. Namármost a menetrend szerint indul egy busz 9:10-kor a reptérről, ami 11:15-kor érkezik Sagami-Ono-ba. Igenám, de az én gépem 8:35kor landol. Elsőre azt gondoltam, hogy ezzel így nem lesz gond, de ahogy jobban átgondoltam a helyzetet rájöttem, hogy lehetetlenséggel egyenlő, hogy én félóra alatt letudjam a belépési procedúrákat, megkaparintsam a csomagomat, vegyek buszjegyet és szálljak fel a buszra. A következő 10 órakor indul, azt már biztos elérem. Mondjuk ebben az esetben telefonálnom kell a profnak (megadta a mobil számát), hogy mikoris érkezem. Ami egy újabb programpont, ami miatt lehet aggódni. Nem mintha hiányt szenvednék ilyesmiben :)

2. Persze a sapporoi konferenciáról is kiderült, hogy nem fenékig tejfel a dolog. Mert ott is kell ám előadást tartanom és mondjuk nem ártana másról beszélnem, mint az előző konferencián fogok. Mellesleg még arra sem vagyok kész teljesen, de már nincs sok hátra - legalábbis remélem.

3. December 14.-ére nekem, meg egy kínai vendégnek szerveznek bemutatkozó partyt. Na erre aztán kíváncsi vagyok, de nagyon.

4. Megvan a gépem már. Sőt remélhetőleg ők már feltették rá a Linuxot is (Fedora lesz) azzal sem kell szórakoznom. Nekem marad az AIPS installálásának hálás folyamata.

5. Becsomagolás megtörtént. 30 kg a vége. Tehát csak egy tizessel több, mint a megengedett. Ha jól láttam a Lufthansa honlapján - bár ne láttam volna jól - 30 euró kilonként. Hát ez iszonyat drágának hangzik :(

Egyébként két feladandó poggyászom van, mert talán kettő kisebbet, könnyebb cipelni, mint egy nagyobbat. Bár lehet hogy ekkora súlynál már nem is számít. Egyenlőre még egyik cipzár sem adta meg magát a sorsnak, tartanak keményen. Remélem eme jó szokásukat megőrzik a repülőút egész hosszán.

Mindezek mellett apró hab a tortán, hogy zárat cseréltek a lépcsőház ajtaján ma este, úgyhogy kulcs átadás-átvételt kellett megszerveznem. Meg persze mikor törjön az emberre egy kis nátha ha nem egyéves japán útja előtt egy nappal.

Természetesen fényképezőgép feltöltve a kézipoggyászban kuksol, szeretném az utazást is megörökíteni. Bár repülésnél a fel- meg leszállás az az ami érdekes, de én olyankor sosem tudok/akarok fényképezni, hogy inkánbb lássam saját szememmel, meg ha csak ülök kényelmesen nem liftezik annyira a gyomrom.

Búcsúzkodások is megtörténtek. Minnél több embertől köszöntem el annál erőteljesebben tudatosult bennem, hogy egy egész évre megyek el, és hogy hú de sok idő is ez :( Már lassan úgy érzem 600 évre megyek ki.

Ja igen. Izgulok én minden miatt, de leginkább azért, hogy működjön a mentésem, amit a munkámról csináltam. Egyébként szenvedhetek a ..... mindegy nem is akarok erre az eshetőségre gondolni.

Akkor holnap indul a nagy kaland most már tényleg.

Helyszín

Utazásra készülődve elkezdtem utánanézni, hogyan is jutok el a repülőtérről Sagamiharába. Sajnos át kell szállnom akár vonattal akár busszal megyek. A legközelebbi vonatállomásról (Fuchinobe) pedig még kell egy jó 20 percet gyalogolni is. A JAXA-ISAS komplexum az állomástól délre található, a 16-os út másik oldalán, a park mellett. Azért még halványan reménykedem, hogy mégis kijönnek elém, ha nem a reptérre, legalább a vasútállomásra. Írtam a profnak és kértem, hogy ajánljon valamit, mi az egyszerűbb vonatról vonatra, vagy buszról vonatra átszállni. Hátha hirtelen megsajnál és kiküld valakit az analfabéta diák elé :)

Mellesleg az új hír az, hogy már rendezik be nekem az irodát (valószínűleg helyesebb irodasaroknak hívni): könyvespolc, asztal, kábel, stb. Kérdezték akarok-e gépet is, mondtam, hogy a "játszó" laptopom nem igazán alkalmas komoly munkára, úgyhogy jó lenne valami linuxos. De az igazán érdekes információ az volt, hogy december 10.-től 13.-ig lesz egy kis konferencia csak helyi résztvevőkkel, méghozzá Sapporoban és akarok-e menni. Hát nanáhogy akarok, elutazni Sapporoba, világot látni más pénzén, az meg hogy nem értek majd semmit, kit érdekel, úgysem az előadások miatt mennék :) Persze nem pontosan ezt válaszoltam. Remélem, nem okoztam problémát nekik, hogy egyből rábólintottam a dologra. Bár hát vessenek magukra, nem kellett volna belengetni itten a sapporoi mézesmadzagot, ha nem akarták, hogy ráharapjak.

Kaptam pár képet az ISAS vendég-
házról. Én ilyen szobában leszek. Teljesen normális-
nak tűnő hely. So-
kat táncolni nem lehet benne, de nem is azért me-
gyek :) Úgy néz ki egyébként mintha az ablakon ke-
resztül, kintről fényképezték vol-
na. Lehet hogy az ablak és az ágy vége közé már nem tudott oda-
állni az ember?

Megint kihangsú-
lyozták, hogy van bent tévé meg videó, őszintén szólva tíz darab plusz vállfának jobban örülnék, vagy annak ha kiderülne, hogy van-e fűtés/hűtés benne. Van nagyobb szobákról is kép (kétágyas, meg családi kivitel) ott látszik hogy van légkondi. Sebaj legalább lesz még lehetőség meglepetésre. A vendégházban amúgy van kantin és egy bolt is.
A levelet meg a képeket egy újabb titkárnőtől kaptam, szóval most már négyre emelkedett azok száma akiknek illene お土産-t vinnem. Ügyesen megoldják egymás között a csajok szó se róla :)

Point of no return

Ma megkaptam a repülőjegyemet, e-ticket formájában. Kinyomtattam és ezzel, meg az útlevelemmel fogok becsekkolni. Teljesen hasonló a folyamat mint a jó kis fapados repülőzés esetén, amit eddig folytattam. Csak kicsit nagyobb a távolság és kapok kaját is a repülőn :) No meg persze az ár is más kategória... Ezt eddig jótékony homály fedte előlem: utazási iroda intézi, JSPS fizeti. És ez nagyon is jól van így, mert ma láttam a papíron a végösszeget, ami bizony 1.110.810 jen, ami körülbelül 1,6 millió forintnak felel meg! Egy ideje már nézegetem a különböző repülőjegy árakat (egyrészt vendégek miatt, másrészt meg a hazalátogatás lehetőségét mérlegelendő) és találtam 250.000 forintos jegyet, de volt extra akciós 200.000 alatt is. Ehhez képest úgy tűnik az utazási irodában kiválasztották a lehető legdrágábbat nekem. Hát mit ne mondjak, tudnak ezek a Sonysok élni az biztos. Nem csoda, hogy ott tart a Playstation 3 ahol :) Mellesleg ez még csak nem is business osztály ám! Egyébként Lufthansa a lelkem és ha baromi nagy mázlim van akkor már lecserélt géppel fogok utazni, ahol több lábtér jut az egyszeri talpas economy classosnak is. Idén novembertől kezdik ugyanis a Lufthansa flotta felújítását.

Egyébként a csomag limit 20 kg. Meg egy kézipoggyász 55x40x20 cm és 8 kg. Persze adott napi időjárástól függetlenül télikabátban, kesztyűben, sálban és a legnehezebb túracipőmben fogok utazni ;) (Amit mindenki nagy örömére fogok lerúgni a lábamról a gépen, aztán Tokióban csodálkozhatnak miért kell újraéleszteni az egész utazóközönséget :) )

Közben anyu begyűjtötte nekem a vízumot a nagykövetségről is. Úgyhogy már semmi sem állhat az utamba - sajnos (?)

Vízum igénylés

Pénteken sikeresen átjutottam a városon. Szerencsére a Váci úton nem volt olyan nagy dugó, mint amire számítottam. A követséget most alulról, a Dániel út felől közelítettem meg (156-os busz végállomásától), ennek örömére majdnem betámadtam a nagykövet rezidenciájának bejáratát a konzuli osztály helyett, de még időben észrevettem magam :) Egy formanyomtatványt kellett kitölteni, meg ráragasztani egy fényképet. A szokásos kérdések voltak, kihez megyek, miért megyek, hol fogok megszállni, hol dolgozom most, stb. Persze amit előzőleg mondott a csaj, hogy két nap alatt elkészül, abból az lett, hogy november 6-án jöhetek érte. De mégiscsak van közben egy négy napos szünet, nem szólhatok egy szót sem. A CoE-t nekem kellett rátukmálnom, hogy vegye el tőlem, úgyhogy vannak némi kétségeim, mennyire van képben vízum ügyben. Például leellenőrizte-e rendesen, hogy jól töltöttem-e ki a lapot. Az viszont nagyon tetszett, hogy azt mondta a vízum akkortól érvényes, amikor belépek Japánba, onnan számolják az egy évet. És nem kerül semmibe, ami szintén szimpatikus vonás.

Voltak sanda reményeim, hogy talán kijön majd valaki elém a reptérre, de az a helyzet, hogy december 3-tól kezdődik egy konferencia, mindenki annak a szervezésével lesz leterhelve maximálisan. Hát nem tudom, remélhetőleg nem Sapporoban fogok kikötni Sagamihara helyett :)

Most pedig ideje lenne tanulni egykét kanjit is, mert amióta elnyertem ezt az ösztöndíjat, egyre csak felejtek (abból a kevésből, amit tudtam).

Miközben gőzerővel folytatom a papírmunkák intézését, próbálok előzetes terepfelmérést is végezni. Szerencsés vagyok, mert van két forrásom is, úgymint:

• Rita barátném, aki az Aichi Expón dolgozott kint félévet. Egyébként többek között japánológus és kyudo szaktekintély is. (Többek között, mert például született szakács tehetség és antropológus is).
  
• Lóri pedig csekély három évet töltött Japánban, ahol a doktoriját írta.

A gond csak ott van, hogy Japán valahogy olyannyira egzotikus helynek számít nekem, hogy egyenlőre azt sem tudom, mit kérdezzek. Mindenesetre a legfontosabb dolgot azért sulykolják belém rendesen, mégpedig, hogy:

1. Nyitottnak kell lenni az új kultúrára, mert enélkül az ember csak szenvedni fog, meg nyavalyogni és elveszít egy csodálatos lehetőséget az életéből.
   
2. Fel kell készülni a sokkra. Mert az lesz. Akárhány útikönyvet olvasok el, dokumentumfilmet, személyes fényképet nézek meg. A megérkezés mellbevágó lesz.
   

Ezt a két pontot szem előtt tartva trenírozom magam - közben azért próbálom, hogy ne váljon az egész konstans aggódássá, meg idegeskedéssé (amiben azért sajna nagyon is jó vagyok).

Közben beruháztam egy japán útikönyvre (Eyewitness sorozat), Eszter barátném tanácsára. Férjével nászútja során/után ugrottak be Tokióba hazafelé menet. Ő kívülállóként (neki nincsen hasonló tapasztalat vagy háttere, mint a fent említett ismerőseimnek) azt mondta ezt a könyvet praktikusnak találták, segítségükre volt. Hát majd kiderül - nekem tetszik. Végül is akkora marha nagy választék japán útikönyvekből itthon nincsen, legalábbis én nem találtam. Bár az igaz hogy a korábban említett idegeskedést elkerüljem, nem vittem túlzásba a könyvesbolti nézelődést. Jó magyar Pató Pál úr mintájára, ej ráérünk arra még-hozzáállást tanúsítottam (meg még most is) az ügy iránt.

Egyébként egyre inkább az a benyomásom, hogy Japánt vagy csak szeretni vagy csak útálni lehet. Középút nincs. Vagy valaki azt mondja, soha többet, vagy (mint Rita meg Lóri) áradoznak, hogy milyen jól érezték magukat és bármikor hajlandóak lennének visszamenni.

Na de, konkrétan miket is tudtam meg eddig ismerősöktől, útikönyvből, rádió- tévéműsorból - csak úgy ömlesztve (persze ide csak azt írom ami nekem személy szerint meglepő volt):

• Amire nem árt felkészülnöm: nőket nem engednek előre, nincs európai férfiúi előzékenykedés. Kivéve ha az illető hosszabb ideig tartózkodott külföldön.
• Nem várják el, hogy idősnek, betegnek, kismamának átadja az ember a helyét a járműveken. Nem tudják hogyan viszonozni az előzékenységet, ezért kellemetlenül érzik magukat.
  
• Sok kajáló helyen ki van rakva az adott étel műanyag makettje. Az ember sokszor egy automatánál vesz egy cetlit, majd erre adják ki neki a pultnál az ételt. Ez tökéletes megoldásnak hangzik a japán-analfabéta külföldieknek! És természetesen nekem is, maximum a hal, hús és rizs kanjiját ismerem fel :)
  
• Nem annyira bankkártyát használó népség, mint ahogy azt az ember gondolná a technikai fejlettségük kapcsán. Előnyben részesítik a készpénzt.
  
• Rita szerint nem igazán fűtenek, illetve nincs is fűtés lehetőség a házakban. Végül is ha arra gondol az ember, hogy Tokió nagyjából Athénnal van egy szélességi körön, akkor ez nem olyan fura, viszont ha az ember megnézi a téli átlaghőmérsékletet, akkor azért már elgondolkodtató a dolog. És én meg egyébként is fázós vagyok, hát majd kiderül, hogyan bírom.
  
• Nem bírják annyira az alkoholt mint az európaiak. Ezt mondjuk eddig is tudtam, de Lóri azt mondta ez olyan mértékű, hogy akár én is könnyen az asztal alá ihatom őket.
  

Közben persze folyik tovább a levelezés a fogadó proffal. Amikor kérdezgettem, hogy milyen a vendégház megadta egy ausztrál emberke címét, aki elég sok időt töltött már az ISAS-ban. Így aztán Philtől sikerült megtudnom, hogy bizony voltak akik egy-két évet töltöttek ott és végig a vendégházban laktak. Véleménye szerint, ez a leginkább pénztárca kímélő szállás opció. A szoba bútorozott - értsd van asztal, szekrény, ágy (jeeeee!), ágynemű, tévé, videó - tartozik hozzá saját fürdőszoba, van közös konyha és mosóhelység. Érdekes, lehet hogy majdnem öt év után először fogok huzamosabb ideig olyan helyen lakni, ahol tévé is van. Na majd meglátjuk milyen hatással lesz a japán nyelvtanulásomra.
Bérleti díj egy hónapra 45000 jen (ha jól emlékszem). Ja, és közel van a munkahelyhez, szóval közlekedésre sem kell költeni. Amiről sajnos nem írt az a net. Félek, hogy nincs net kapcsolódási lehetőség, úgyhogy ahhoz majd be kell járni az irodába. Viszont így nem fogok otthon ragadni hétvégente, muszáj lesz megismernem Japánt :)
Egy évem van, akár mind a négy szigetre eljuthatnék! Csak aztán legyen bátorságom hozzá! De jó lenne összeismerkedni valami mozgékony társasággal, akik rángatnának jobbra-balra és nem hagynák, hogy úgy eltunyuljak, mint ahogy szoktam!

Befutott végre a CoE is. Nagyon hivatalosan néz ki. Kemény papírka, van rajta ilyen fekete kód-négyzet, amit géppel lehet beolvasni, a fényképem színesben és a megjelölés, hogy a státuszom professzor :) Feltörtem, mint a talajvíz :)
Pénteken (végre igazi péntek) előbb végzünk, úgyhogy megpróbálom a lehetetlent, átérni a Duna Plázától a Japán követségre kevesebb mint másfél óra alatt. (Könnyítésként BKV-val.) Négyig van náluk ügyfélfogadás. Ha nem jönne össze, majd szerdán próbálkozom megint. Akkor az okmányirodából fogok oda rohanni, ahol a nemzetközi jogosítványt fogom intézni délután kettőtől, remélhetőleg rövid ideig.

And so it begins ....

Kezdetben vala egy JSPS (Japan Society for the Promotion of Science) ösztöndíj lehetőség. Aztán témavezetőm japán kapcsolatának köszönhetően hamarosan találtunk fogadó professzort is az ISAS-nál (Institute of Space and Astronautical Science). Telehablatyoltuk a jelentkezési papírt és leadtuk az MTA megfelelő osztályán. Ez volt nyár elején. Aztán pedig vártunk. És vártunk. És vártunk. ....
És én már lassan kezdtem is elfelejtkezni a dologról (ez persze nem igaz, de majdnem) és a lakberendezés kényes vizein kezdtem el evezgetni. Na de egy verőfényes augusztus napon becsapódott kettő azaz 2 darab gratuláló email a postaládámba! Az MTA-tól és Murata professzortól, hogy dejó nyertem a pályázaton. Ekkor még nem igazán tudtam eldönteni hogy sírjak vagy nevessek-e, és igazából ez azóta sem sikerült. (Ahogy a mondás is tartja az egyik szemem sír, a másik meg üveg.)
Idővel aztán befutott a hivatalosan vaskos boríték is a JSPS-től. (Kis kitérő: a bélyegzők tanúsága szerint, két nap alatt ért Japánból kis hazánkba, majd pedig két hetet töltött azzal, hogy eljusson egy budapesti postafiók címre.) Van ebben minden:

• Füzetecske mely leírja, hogy működik az ösztöndíj: milyen jogaim, kötelességeim vannak, mennyi pénzt kapok, mit kell tennem hogy legyen biztosításom, milyen papírokat kell kitöltenem mikor és hogyan (sokat és folyamatosan), stb.
• Kis kiegészítő füzet a biztosításról.
• Gyönyörűszép hivatalos levél a pályázat elnyeréséről.
• Vaskos kétnyelvű (angol és japán) kiadvány Life in Japan címmel.
• És a leírás hogyan igényelhetem repülőjegyemet nem mástól, mint a Sony Travel Service-től :)

És akkor elkezdtem szervezni.
Vízum, követség, ehhez Certificate of Eligibility kell. Sebaj profnak ír, CoE kérvényezés Japánban megkezd. Közben első formanyomtatvány kitölt, Japánba elküld. Majd második is.
Közben repülőjegy igénylés elküld, válasz email megérkezik. Utazás indul november 28-án reggel 10:05-kor Frankfurtba, majd onnan Tokió-Narita (11 óra). Szuper, másfél óra lesz átszállásra, az csak elég lesz, már jártam Frankfurtban, igaz nem a tranzit váróban.
Aztán itthon mit is kell még csinálni: nyugdíj biztosító, gyógyszerek beszerzése, nemzetközi jogosítvány (akar a fene ott vezetni, de hátha kell egyszer, nem árt ha van), kijelentkezés, net lemondása, itthoni folyószámlámat hogy érem el, ha odakint nem létezik olyan hogy sms (mert hogy nem), működik-e minden ketyerém 100 Volton, mennyi a súly limit, mennyi jen legyen nálam első körben, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi ....
Mindehhez társul a konstans görcsölés, túl fogom én ezt élni? Értek-e én ahhoz amit a jelentkezési lapon írtunk és amit a prof gondol? És egyáltalán milyenek ezek a japánok? És és és kérdés kérdés hátán ...

Jelen állás az, hogy tegnapelőtt feladták postára a CoE-t, ami remélem a rengeteg ünnep meg jó itthoni szokás szerint összevissza kavart munkanapok ellenére azért jövő hét folyamán csak megérkezik. Aztán indulhat is vízum ügyintézés. (Ami elvileg már csak formalitás, ha megvan a CoE.)
Valamint februárig lefoglalták a szállásomat is az ISAS vendégházban. Erről még bizony infokat kell szereznem (mi van benne, van-e ágynemű? sőt ágy?).


Végezetül pedig, miért is döntöttem úgy, hogy blog-írásra adom a fejem? Nem magamtól vagyok ilyen okos :) az ötlet akkor merült föl bennem, amikor láttam hogy Tamás milyen olvasmányosan számol Kínában töltött napjairól. Remélem, sikerül majd ilymódon megőrizni-rendszerezni az élményeket. Majd kiderül.