A Tobu vonat társaságot választottam, mert jó kis kombinált jegyeket kínáltak, igaz hogy minimum két napra szólt, de úgy döntöttem meg éri úgyis hogy csak egy napot utazgatok vele. A World Heritage Pass-ot vettem meg 3600 jenért. Ebben benne volt az Asakusa-Nikko-Asakusa út (Asakusa a Tobu társaság tokiói pályaudvara), belépés a három híres kegyhelyre (ez amúgy 1000 jen lenne), nikkoi buszok használata és még a Kinugawa-onsenhez is elmehettem volna vele.
Eredetileg úgy terveztem, hogy 29-én mennék, de aztán olyan rossz időt mondtak, hogy inkább 30-ára halasztottam. Szerencsére a Tobu honlapján még időben kiszúrtam, hogy ők 30-án már zárva lesznek, így előző nap bementem Tokióba megvenni a jegyet. Legalább a pályaudvart is felderítettem. Másnap a kilenc órakor induló vonatot céloztam be, hogy azért ne kelljen nagyon hajnalban kelni. Így fél hétkor keltem, mert ugye még el kellett jussak Asakusa állomásra is, ami szintén egy másfélórányi út. Szerencsére nem centiztem ki az érkezést, így még ablak mellé is tudtam ülni.
A vonat érkezése amúgy már önmagában érdekes volt. Először is, minden ajtó helye föl van festve a peronon és az is, hogy merrefelé álljon sorba az ember. Aztán minden ajtóhoz tartozott egy "ajtónálló" is, kezükben egy raklapszerű izével. Erre azért volt szükség, mert a vonat és a peron között volt egy pár centinyi rés (talán kicsit nagyobb mint nálunk a metrónál) és ezt hidalták át a lappal. Amikor a vonat megérkezett először a másik oldalon nyílt ki az ajtó, hogy az utasok leszállhassanak kényelmesen és ne kelljen egymáson átverekednünk magunkat. Miután kiürült a vonat, takarítószemélyzet rohant végig rajta. Nem mondom hogy sok idejük lehetett a takarításra, csak összesöpörték a nagyobb szemeteket letörülték az ablakok karfák szélét. De ez is több, mint amit a MÁV-nál tapasztal az ember. (Nem is szólva a jól szervezett PR-ról: a kedves utas igenis láthatja, hogy az adott rövid idő alatt próbálnak annyit takarítani amennyit lehet.) Miután végeztek, nyílt ki a mi oldalunkon az ajtó és szállhattunk be. Talán itt még volt egy-két üres ülőhely, de a következő állomáson már azok is beteltek és végül amikor megérkeztünk Nikkoba már a teljesen dugig volt a vonat.
Az út eseménytelenül telt. Bár én folyamatosan az ablakra tapadtam, mert még az unalmasnak tűnő táj is érdekes volt, hiszen japán :) Az út utolsó harmadán értünk be a hegyek közé, ami kicsit Ausztriára emlékeztetett (pár ház egy völgyben magas hegyek között). Persze Ausztriában az ember nem láthat sintó szentélyek bejáratát jelző toriikat a fenyők között :)
Készültem, úgyhogy érkezés után egyből a buszpályaudvarra vettem az irányt. Nem volt nehéz megtalálni a megfelelő megállót, mert a tömeg nagy része odanyomult. Bár egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor a buszon hetes szám láttam és a prospektus szerint a kettes számú busz ami a szentélyekhez megy, de ennyi ember (légy meg a ló-végtermék esete ugye :) ) nem tévedhet. A jármű hamar tele lett. El is indultunk. A sofőr mindig bemondta előre (igaz csak japánul, de ez is több mint amit például Pesten elvárhat az ember), hogy merre fog kanyarodni, hogy tudjunk kapaszkodni, mert azért még maradt minimális hely az elesésre. Ezenkívül három nyelven is bemondta az automata az állomások nevét: japánul, angolul és kínaiul. Én a második megállónál leszálltam, jó pár emberrel. Ők fizettek a leszálláskor én meg csak felmutattam a Tobu pass-omat és leszálltam, mint egy igazi úr :)
Mint kiderült itt kezdődött a Nikkoi Nemzeti Park, aminek a szélén található a "szentélyes" terület. Megrohantuk a jegypénztárat, ahol hallottam ahogy turista társaim épp levegőért kapkodnak a borsos 1000 jenes ár hallatán - én pedig csak felmutattam a jegyemet és már kaptam is belépőket :) Megcéloztuk a legnagyobb épületet és beléptünk. Ez a Rinno-ji templom volt. Ahol három istenség szobra áll, ahogy a szerzetes-vezető elmesélte az mintegy apa, anya és gyerek isten. (Többet nem is értettem a teljesen japán szövegből, de olyan lelkesedéssel mesélt, hogy meghallgattam elejétől a végéig.) Érdekes család amúgy, egyiknek ezer karja van, a gyereknek meg lófej van a fején :) Az épület mögött van a Sorinto, ami egy nagy bronz oszlop és ezer kötet szutrát (buddhista szent iratot) tartalmaz - világ béke szimbóluma. Mondjuk amikor a képeket készítettem róla még nem tudtam ezeket a részleteket, igazából engem egy nagy interkontinentális rakétára emlékeztetett a formája. (A többi fotó erre található.)
A következő komplexum a Tosho-gu szentély volt. (A név onnan származik, hogy Tokugawa halála után a Tosho-Daigongen nevet kapta meg, ami a "Keletet felvilágosító nagy Buddha inkarnáció"-t jelenti az útikönyv szerint.) Több díszes kapuból és épületből áll. Állítólag 15000 ember dolgozott rajta Tokugawa Iemitsu megbízásából, aki nagyapjának, Tokugawa Ieyasunak akart méltó emléket állítani. A sógun egyébként még életében elintézte, hogy halála után istenként tiszteljék - biztos ami biztos. Itt található a három majom szobra. Az egyik a fülét, a másik a szemét, a harmadik a száját fogja be. A faragvány több másik majom szoborral együtt a szent istálló oldalán található. Itt elvileg az Új-Zélandi kormány ajándéka egy fehér ló áll - bár most nem láttam, de a szaga mindenesetre ott volt. Az épület falára kitűzött több nyelvű kiírás tudatta a látogatókkal, hogy ez az egyetlen szent ló Japán területén, amit külföldről kaptak és ez szimbolizálja a megbonthatatlan és örökérvényű Új-Zélandi-Japán barátságot.
Több épületbe is be lehetett menni, csak a cipőt kellett levenni. Így legalább senki nem töltött órákat odabent, mindenki sietett ki, hogy visszavehesse a cipőjét - nem volt nagyon meleg. Sajnos odabent sehol sem lehetett fotókat készíteni. Pedig ott is szép faragások, festmények, szobrok voltak. A plafonon általában sárkány festmény volt. Belehallgattam egy turistacsoport vezetőjének angol nyelvű előadásába, úgyhogy már tudom, hogy ezek víz-sárkányok. Mivel szinte minden fából épült a legnagyobb veszély a tűzvész. A víz-sárkány pedig esőt hoz, így védelmet jelent a tűzvész ellen.
A bejáratnál lévő öt emeletes pagoda egy daimyo (hűbérúr ajándéka). Öt szintje a földet, vizet, tüzet, szelet és a mennyországot jelképezi. Kevésbé vagyonos daimyok kő-lámpatartókat ajándékoztak. Ilyeneket:
Találtam még egy erdei utat is, de annyira éhes voltam, hogy inkább visszafordultam. Sajnos elfelejtkeztem a helyről és nem mentem vissza oda, pedig biztos jót lehetett volna sétálni az erdőben. Helyette ettem egy-két falatot, hurkapálcára húzott három golyócskát. Hasonlót kostóltam már kamakurai kiránduláson, azt hittem ez is édes lesz. Amikor az eladó figyelmeztetett, hogy mustárt el ne felejtsek rátenni, rájöttem, hogy ez bizony nem édesség. De nagyon finom volt. A mustár csípett, a golyócskák jó forróak voltak és az elég hűvös erdei mászkálás után jól esett.
Sajnos úgy döntöttem, hogy nem eszem itt, pedig volt helyi specialitás, yuba soba (valamilyen "szójatejfölös" tészta étel). Lesétáltam a városba és elindultam az állomás felé. Közben láttam egy újabb látványosságot, a Shinkyo hidat. Elfelejtettem, hogy már sok helyen elkezdődött az ünnepi készülődés, úgyhogy sok bolt, étterem zárva volt a főúton is. Úgyhogy már kopogó szemekkel érkeztem az állomásra, ahol természetesen a nagy nehezen kiválasztott japán étterem kiszolgálója közölte, hogy ők már bizony zárnak. Úgyhogy átvonultam egy európaibb kinézetű helyre és paradicsomos-rákos spagettit ettem. Hát eleddig még nem voltam étteremben egyedül - nem igazán jó mulatság. Olyan alapvető problémák merülnek fel, mint hogyan is menjek ki a vécére (végül csak a pénztárcámat vittem- ez mégiscsak Japán nem fognak addig meglépni a táskámmal és kabátommal) és hogy átültetnek a háromszemélyes asztaltól hogy ne foglaljam a helyet a nagyobb társaságoktól. Persze ez abszolút udvariasan történt, a pincér nem győzött hajlongani és bocsánatot kérni, meg persze vitte át a cuccomat is.
Eredetileg úgy gondoltam, hogy ha találok egy hotelt talán maradnék még egy napra. De annyira fáradt voltam és át is fagytam, szerettem volna már a kellemesen meleg vonatban ücsörögni. Sötétedett is, csomó minden zárva volt, úgy éreztem nem tudnám már hasznosan eltölteni az időt.
A vonaton visszafelé jóval kevesebben voltak. Látnivaló odakint pedig nem nagyon akadt, mert tök sötét volt. Ez most egy lassabb vonat volt, több helyen megállt, úgyhogy két és fél óráig tartott az út Asakusa állomásig. Ahonnan újabb bő egy órát vonatoztam Fuchinobe állomásig, majd gyalogoltam haza. A negyven perces vonatúton Shinjukuból Machidáig újabb eredeti japán élménnyel lettem gazdagabb: egyik útitársnőm a vállamra borulva aludt. Szegényt muszáj volt Machidán felébresztenem egyébként eldűlt volna, ha csak úgy felállok mellőle.
Végülis sikeres volt az utazás, bár sajnálom, hogy nem figyeltem oda jobban gyomrom jelzéseire. Ha előbb ettem volna, talán nagyobb kedvem lett volna kirándulni az erdőben is.
A címben feltett kérdésre pedig nem igazán tudom a választ. Mindenesetre az útikönyvek átlapozgatása és a wikipédia olvasgatása után az derült ki számomra, hogy több Tosho-gu (Tokugawa Ieyasunak szentelt kegyhely) is található Japánban. Egy ugye Shizuokában, egy Nikkoban, egy Tokióban az Ueno parkban és egy Sendaiban.
Kiegészítés: Azt a tanácsot kaptam, hogy érdemes lenne megemlíteni a Magyarországon is vetített Sógun című tévéfilmsorozatot. Ez James Clavell regénye(i) alapján készült. Ebben a műben szerepelt egy Toranaga sógun, aki bár kitalált személy, az író nagyrészt Tokugawa Ieyasuról mintázta.

