Irány Európa

Szerencsés időpontban, májusban lesz egy workshop Bonnban. Úgyhogy ez az alkalom ideálisnak tűnt, hogy utána haza is utazzak egy rövid időre - majdnem félidőben. Először úgy gondoltam, hogy nem állok neki magánútra pénzt kunyerálni, foglalok magamnak Bonn-Budapest útra fapados gépre helyet. A Bonn-Tokió utat pedig fizeti a cég. Igenám, de jött Murata-san, hogy nekik sokkal jobb lenne, ha én az egész utat hivatalosnak számolnám el, egyszerűbb lenne az adminisztráció :) Nem ellenkeztem egy percig sem. A lelkiismeretem pedig hamar megnyugodott, amikor megnéztem a Lufthansa oldalán, hogy egy Tokió-Bonn oda-vissza jegy drágább, mint egy multiszegmens Tokió-Bonn-Budapest-Tokió út! Sosem fogok már kiigazodni a légiközlekedés árképzésén.

Repülőjegyet Miyaji-san intézte, amit a költészet napján, április 11-én kézhez is kaptam. Nem is utaztam még ilyen bonyolult útvonalon! Tokió-München-Köln, aztán Köln-München-Budapest, végül Budapest-Frankfurt-Tokió, izgalmas lesz :) Egyébként a jegy ára nincs 200000 jen! Tegnap fizettük banki átutalással, méghozzá automatánál. Németországban is van erre lehetőség, itt viszont az az érdekes, hogy az automatába benne van az összes lehetséges másik bank (és azok fiók intézetei is, mert azt is meg kell adni az utaláskor) és listából lehet választani.

Érdekes lesz vendégként tartózkodni újra Bonnban. Találkozni a régi ismerősökkel, leellenőrizni, hogy meg van-e még a Fiddlers, Quietman, Harmonie pub-szentháromság :) Meg szembesülni azzal, hogy ki morcosodott meg rám, mert nem írtam neki emailt, huhh :(

A JSPS-től a levél, hogy elengednek, egyébként ma érkezett meg.

Földrengésjelző rendszer tesztelése élesben

Most (fél tizenegy körül) is volt egy kis rengés. Nem volt valami kellemes - éreztem, ahogy beleng az épület. Kicsit olyan volt, mintha hirtelen leesett volna a vérnyomásom és baromira szédülnék. (A szédülés érzet még megvan.) De tényleg földrengés volt, Nagano-san felállt az asztalától és megkérdezte, hogy daijobu? - azaz minden oké. Rendes volt tőle :) Megnyugtató érzés, hogy ha valószínűleg valami komolyabb földmozgás lenne, sem hagyná, hogy teljesen lemerevedjek az ijedtségtől.

Viszont gondoltam, itt az alkalom, hogy megnézzem a nemrégiben talált földrengés jelző oldalt, hogy működik. Bizony negyedórán belül ez a kép fogadott:

Ahol a piros kötött sapka mindig divatos

Természetesen nem hagyott nyugodni a már többször is látott piros sapkás szobor tömeg. Engem sem, meg ismerősöket sem, úgyhogy utána érdeklődtem. Kino-san és Asada-san az ebéd közben felvetett kérdésemre csak hallgatott nagyokat. Aztán annyit böktek ki, hogy biztos valami vallásos dolog, de ők nem tudják mi az. Illetve Asada-san elmondott egy mesét, Kasa Jizo istenről:

Szegény ember esernyőket próbált eladni a városban sikertelenül. Amikor elindult este hazafelé erősen havazott. Útközben talált hat kőszobrocskát. Megsajnálta őket és mindegyiknek adott egy esernyőt, de mivel csak öt darab esernyője volt, az utolsó szobornak saját sáljából (?) eszkábált a fejére sapkát. Majd hazament. Éjszaka a hálás isten meglátogatta és nagy adag kincset hagyott a házánál, így jutalmazva meg önzetlenségéért.

A neten pedig az alábbi oldalra akadtam, ahol a japán buddhista szokásokat, hiedelmekről írnak. Alaposabban nem néztem még meg, elsőre jól összerakott oldalnak tűnik. Külön cikket szentel a piros szín jelentőségének. Azt eddig is hallottam, hogy a shinto kegyhelyek torii-jait azért festik élénk pirosra, hogy elriasszák az ártó szándékú démonokat, de itt aztán olvasható, hogy a piros elősegíti a betegségből való felgyógyulást, kapcsolódik a termékenységhez és a korai gyermek halálhoz is.

Jizo istenről is azt írják, hogy a meg nem született gyerekek, a terhes anyák (na meg a tűzoltók és utazók - balettáncosoknak, kőfaragóknak és szimbolistáknak viszont nem!) a védelmezője. Jizo szobrokat sokszor a meghalt gyereknek szánt ruhákkal díszítik fel. Bár van amikor a sikeres szülést követően halmozzák el partedlivel és sapkával a szobrokat. De általános, hogy piros "ruhadarabokkal" díszítsék az isten szobrokat, főleg azokat, amik a kaput őrzik a démonoktól.

Takao hegyre indultam, szentélyig jutottam

Már egy ideje elég csúnya esős idő volt, de szerencsére pont szombatra azt jósolták eláll, úgyhogy eldöntöttem, megnézem magamnak Takao-sant. Ez egy kisebb 600 méter magas hegy, úgyhogy nem nevezném a túrát hegymászásnak :) Nem is szólva arról, hogy az egyes számú, a legegyszerűbb úton vágtam neki.

A hegy lábát a Keio vasútvonallal lehet megközelíteni. Erre a vonalra pedig Hachiojiban szálltam át a JR-ról. Döbbentem tapasztaltam, hogy Hachioji mekkora hely. Még sosem voltam itt eddig és azt hittem, hogy Tokiótól távolodva egyre "kisvárosiabbak" (persze japán standarddal) a helyek. Azonban Hachioji Machidához hasonló, nyüzsgő helyi központnak tűnt. A hegyhez érkezve azonban tényleg már falusias környezet fogadott. Egy pillanatra eszembe villant, hogy hú milyen lesz egyedül az erdőben, de hamar láttam, hogy egyedül nem leszek egy pillanatig sem. A kiránduló úton a nagykörúthoz hasonló forgalom volt. Természetesen villamosok és autók nélkül :)

Az út maga végig le volt kövezve, tehát inkább egy erdőben haladó sétaútra, mintsem kiránduló ösvényre hasonlított. De ettől függetlenül azért nagyon szépen, meredeken emelkedett. Az út mentén mindenféle istenek-szentek-buddhák (?) szobrocskái álltak. Engem egy kicsit a stációkra emlékeztetett. A hegyre (illetve egy félúton lévő pihenőig) egyébként sikló és libegő is jár, de ezeket nem néztem meg. A pihenő helyen viszont lehetett kapni minden földi jót - najó pörkölt nokedlivel nem volt :) - és elvileg a kilátásban is lehetett volna gyönyörködni, ha nem lett volna minden felhős. Szerencsére néhány cseresznyefa és egyéb éppen virágzó növény látványa kárpótolt a panorámáért. Amúgy számítottam erre, itt leszek még Japánban jó ideig, majd megnézem még magamnak ezt a hegyet.

A hegytető felé "botlik" bele az ember a Yakuoin szentély komplexumba. A két legfontosabb helyi istennek ez a kettő tűnt, mert elég sok szobrukat láttam. Az egyiknek szép méretes orra van, a másiknak pedig kacsacsőre. Mindkettő rendelkezik szárnyakkal is. Úgyhogy a "szakállas angyalok" mondás kiegészíthető a pinokkió orrú és csőrös angyalokkal.

Ezenkívül láttam még nagyon szép bonzai fácskákat, hatalmas szent fákat (a fa törzse köré kötött papírdarabok jelölik, hogy az adott dolog szent) és rengeteg piros kötött-sapkás szobrocskát. Egy négy-öt fős vidám férfi társaság körbejárta ezeket az egyformának tűnő bábukat és egyikük mindegyik elé rakott egy egy jenest. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy valami fogadás, vagy fogadalom lehetett a háttérben :)

Annyira elálmélkodtam a rengeteg látnivalón, hogy bizony elfelejtettem megkeresni merre folytatódik az út tovább. Már a libegő (felső) állomásánál jártam, amikor rájöttem, hogy én nem is mentem fel a hegytetőre. Úgyhogy ezt következő látogatásomkor be kell még pótolnom. Viszont legalább megkóstoltam a helyi étel-különlegességet, a tororo soba-t. (Japánban szinte mindenhol van valami helyi specialitás). A fehér hab rajta yamból készül. Ha minden igaz, ezt magyarul édesburgonyának nevezik. Hát kinézetre elég érdekes asszociációkra adhat alkalmat (különösen ha az ember megnézi a wikipedian, hogy mi a neve az ilyen típusú soba ételeknek :) ), de nagyon ízletes volt és pálcikával is egész jól meg lehetett vele birkózni.

A kirándulás alkalmat adott arra is, hogy kipróbáljam az új fényképezőgépet. Mivel a szokásos fényképes oldalam majdnem betelt, ezért egy újabb helyre pakoltam a képeket. (Egyébként a régi és új galériák linkjeit kitettem a a jobb oldalra a blogon.) Mivel a képek ugyanakkorára vannak tömörítve a google-s oldalon, (a fényképész pedig nem lett lecserélve) kívülállóként gondolom sok minőségbeli különbséget nem nagyon lehet felfedezni. Filmeket is csináltam, de azok olyan hatalmasak lettek, hogy percekig bufferelte a google oldala a lejátszáskor, úgyhogy inkább nem tettem ki őket. Pedig nagyon jók lettek. Majd ki próbálok különböző beállításokat a gépen, hátha találok egy optimális kompromisszumot, hogy jól is nézzen ki, de neten is megnézhető legyen.

Kis reggeli rengésecske

Ma reggel Sato-san tartott előadást. Bonnba megy egy konferenciára most áprilisban és arra gyakorolt. Nekem tetszett, egész érthető volt, pedig nem igazán volt közöm a témához. Neki is hasznos volt mert kiderült melyek azok a részek amiben nem biztos, vagy félrevezető az illusztráció amit választott, stb.

Már az előadás vége felé jártunk, amikor úgy éreztem valaki megmozgatta a székemet. (Gurulós széken ültem.) Hátrafordultam, hogy ki az és mit akar, de nem volt ott senki. Ekkor jegyezte meg Tsuboi-san, hogy földrengés? Többiek bólogattak. Engem meg elkapott a harctéri idegesség. A japánok úgy néztek rám mint a hülyére - teljesen jogosan. Hiszen szinte semmi nem volt, ha nem jegyzik meg hogy földrengés akkor el is felejtem az egész székmozgást és arra fogom, hogy megint kicsit szédülök.

Na persze ilyenkor mindig eszembe jut, hogy Tokióban bármikor várható egy igazán nagy, mert olyan rég volt. Ezzel van tele az összes útikönyv.

Laptop

A nagy vásárlásos történet közepette eszembe jutott, hogy vettem ám én egy laptopot is és arról sem írtam. Szóval a helyzet hasonló volt, mint a kamerával, szintén négy vagy lehet hogy öt éve is nagyon hűségesen szolgáló Samsung laptopom mondta be az unalmast. Időnként csak úgy volt hajlandó működni, ha 20-30 fokos szögben megdöntöttem. Sokat vacilláltam, hogy Apple terméket vagy valami helyi gépet válasszak (ezek közül szinte csak a Sony jött szóba, a többi nagyon böhöncnek tűnt). Végülis a játszani akarás erősebb volt a dolgozás utáni vágynál és egy Sony Vaio VGN-FZ25G fedőnevű termékre ruháztam be.

Persze először amikor böngésztem a Sony oldalt, láttam, hogy lehet szépen összeállítani saját laptopot is. De amikor utánaérdeklődtem a Sony buildingben akkor egy elég unott eladó felhomályosított, hogy azokra csak japán garancia van, csak japánul hajlandóak rá feltenni a Windowst és csak Japánban használható töltőt adnak hozzá. Ez utóbbit akkor sem és most sem vagyok hajlandó elhinni egyébként. Mellesleg az első eladó akit megszólítottam ott, mérföldekkel kedvesebb volt, csak ő nem tudott angolul, azért irányított át a másik kollégához.

Végülis Akihabarán az egyik LAOX boltban vásároltam meg. Ahol átfutottak miattam egy másik boltba, mert ott már csak a kiállított darab volt meg és azon az eladók Call of Duty-zni szoktak - gondolom ezért nem akarták odaadni :) Itt konkrétan rám tukmálták, hogy vegyem meg duty free-n. Én azt hittem, hogy nem csinálhatok ilyet, mert hogy hosszasan tartózkodom Japánban, de ők állították, hogy csak az a lényeges, hogy az itt tartózkodásom első 6 hónapja alatt vegyem meg. Be is pecsételték az útlevélbe, kíváncsi vagyok fenn akadok-e majd vele a vámon :)

Egyébként azért lett volna jobb az összeállítható laptop, mert akkor alapból több memóriát kértem volna bele, viszont kisebb merevlemezt. Összességében olcsóbb lett volna. Azóta megtörtént a memóriabővítés is. Sokat görcsöltem előtte, aztán persze szokásos hajlongásos, mosolygós megoldás következett be itt is. Remélem, a memória beszereléshez is annyira értenek, mint vásárlókkal való kapcsolattartáshoz :)

Cseresznyefa-virágzás

Az előző bejegyzésemből kiderült, hogy sajnos erről a "legjapánabb" időszakról pont nem sikerült egyetlen képet sem csinálnom. Mindenesetre azért írok róla pár dolgot.

A cseresznyefa virágzás itt, Tokió környékén április első hete körül várható általában. Idén már március legvégén elkezdtek bimbózni a fák az enyhe időnek köszönhetően. Április elsejével kezdődik egyébként Japánban a pénzügyi év, sőt az iskolai év is. Mindez azt jelenti, hogy a cégeknél is április elsejével veszik fel az új munkarőket és azoknak ilyenkor (március végén) tartanak bemelegítő eligazító tanfolyamokat a cég felépítéséről illetve, hogy kinek mekkorát illik hajolni.

Hozzánk is érkezett két új munkaerő, mérnökök. Egyikükkel már többször beszéltem, ő a Tsukubai Űrközpontban volt korábban, de dolgozott a kanadai űrügynökségnél is. Egyébként az mondta, hogy nagyon ledöbbent, hogy itt milyen lazaság van. Tsukubában reggel fél kilenctől éjfélig tartott a munkaidő. Kanadában akkor van reggel és csak ilyenkor tudtak telekonferenciázni az ottani kapcsolataikkal. Ártatlan kérdésemre, hogy akkor mehettek volna be reggel később, nevetve válaszolta, hogy Japánban ez nem lehetséges. Mondjuk biztos voltam benne, hogy ez lesz a válasza :) Egyébként majdnem azt mondta, hogy nem igazán érti, hogy lehet ennyire "szabad" munkahelyen ilyen sikeres műholdakat építeni. Mindenesetre ő persze örül, hogy itt dolgozhat.

Nade vissza a cseresznyefa virágzáshoz. Március utolsó hétvégéjén végig sétáltam Sagamihara egyik főutcáján, aminek az az érdekessége az, hogy mindkét oldalt nagyon hosszan csak rózsaszín virágú cseresznyefák vannak ültetve. Tényleg semmihez sem volt hasonlítható, ahogy egy egész utca ameddig a szem ellát rózsaszín felhőben úszik. Parkokban is sétálgattam, ilyenkor tele van minden a piknikező tömegekkel. Úgyhogy szép a természet, de a rengeteg ember hangzavara miatt nem sokat tartózkodtam ott. Egyébként csomó nagyon szép virág van itt (nem igazán vagyok otthon ilyen témában, csak azt tudom, hogy kék, sárga, piros stb. ), nekem a virágzó cseresznyefa tetszik, ha magában áll egyedül egy szép parkban a többi zöld fa között, de ilyen tömegben inkább fura mint különösen szép. Lehet hogy egy-két sötétebb típus jobban feldobta volna a látványt.

Igazából a cseresznyefavirág nézés címszó hosszas, hangos, társasági ivászatot foglal magába. Nálunk az irodában múlt péntekre szervezett Asada-san az intézet parkjában szusievést-sörivást, ahol is az újonnan jötteket is megköszöntöttük. A cseresznyefákra meg rajtam kívül senki egy árva pillantást sem vetett, pedig az asztalt az alá pakoltuk. Fél nyolc körül Kino-san közölte összeakadó nyelvvel, hogy neki most haza kell mennie segíteni a gyerek fürdetésben. Gondolom asszonyka, megbecsüli Kino-sant, mert ilyet nem sokat találhat itt Japánban :) Még akkor is, ha segítségre nagyon nem is tűnt alkalmasnak ilyen állapotban, legalább emberi időpontban hazamegy.

A vásárlás élménye

Természetesen mikor mondja be az unalmast az ember fényképezőgépe, ha nem pont cseresznyafa-virágzás idején. Nagyon szerettem a kis gépemet (Canon IXUS IIs), négy éve vettem, nem igazán gondoltam rá, hogy lecseréljem, mert elégedett voltam vele (talán a optikai zoomja volt egy kicsit kevés) - igazából még kicsit reménykedem, hogy hátha rendbe jön. A produkált hiba, hogy a kép csak a rózsaszín különböző árnyalatait mutatja és "elfolyós". Mindenesetre mégiscsak elkapott a fogyasztói társadalom ördöge és "nehogy már Japánban fényképezőgép nélkül tartózkodjak" felkiáltással villám sebességgel bevásároltam.

Hiába Canon gép hagyott cserben, nekem bejött a gép és menü design is. Nem nagyon akartam egy újabbat megtanulni, úgyhogy a Canon pult körül nézelődtem. Ott volt a vadiúj IXY 20IS, ami iszonyat jól néz ki, ötféle színben kapható, még egész jól lehet kézben is tartani, és a specifikációi alapján sem rossz. A 25IS is jól nézett ki, de nagyon nem állt kézre valahogy. Sokáig szemeztem a futurisztikus kezelőfelülettel rendelkező 95IS-sel is, de nagyon drága volt és nem volt rajta nézőke sem. Szóval végülis a 20IS-re és a 2000IS-re csökkentettem le a listát. Végülis az döntött az utóbbi javára, hogy dicsérték a teljesítményét gyengébb fényviszonyok között is, viszont csak 6000 jennel volt drágább a nagyon stílusos 20IS-hez képest (37800 jenbe került).

Ezzel a szilárd elhatározással vetettem be magam tegnap a Shinjuku állomás melletti BIC Camera elektromos áruházba. (Eredetileg csak fényképezőgépekkel foglalkozott a cég, de ma már vasalótól a laptopig, elemtől SD kártyáig mindent árulnak.) Persze azért még leálltam gyönyörködni a 20IS-ben és komolyan gondolkoztam, hogy nem lesz-e elég nekem koca-fényképésznek a szebb, olcsóbb és kevesebb tudású kistestvér, de aztán olyan hosszan magyarázott az egyik eladó egy helyinek a 2000IS-ről, és az annyira elmélyülten figyelte minden szavát, hogy végülis meggyőzött engem is. És igen, innentől kezdve a sztorit akár tanítani is lehetne a kereskedelmi főiskolán, hogy igen, ezt hívják kereskedésnek. Gyorsan elkaptam a legközelebbi piros Canon mellényes eladót és tömören közöltem, hogy nekem ez kell. Kis pulthoz vezetett, papír és toll segítségével áthidaltuk a nyelvi nehézségeket. (Szokás szerint értett angolul, csak beszélni nem mert/tudott, illetve tudta, hogy nem érteném meg a kiejtését.) Közöltem, hogy SD kártyát nem kérek, mert van, ő pedig elfutott a raktárba a gépért. Dobozt kibontottuk, szépen megnéztük minden benne van-e.

Ezután következett a meggyőzés hogy nekem kell BIC pontgyűjtő kártya. Persze mondtam, hogy nem. De ezzel a vásárlással már kerül is 7400 jen a kártyámra, amit egyből le is vásárolhatok és a kártya nem kerül semmibe. Na mondom, jól van kezd meggyőzni az emberke. Akár vehetnék most is kiegészítőt a kamerához. Már akartam mondani, hogy nem kell semmi, de ő már egyből bedobta, hogy bőrtok. Oké nézzük meg a tokokat. Gondolkozom, érdemes lenne vajon lecserélnem a szintén itt vett aranyos kis kék szövet tatyómat bőrre (nem igazán), amikor eszembe jutott a pót-akkumulátor és, hogy az mennyire drága állítólag. Hoppá azt nézzük meg inkább. Persze hogy van és csak négyezer párszáz jen. Szuper vigyünk egyet. Na és kijelző védő fóliát nem akarok - kérdezi az emberke. Hopp de jó ötlet - gondolom - nanáhogy. Summa summárum 37800 jenért vettem egy fényképezőgépet plusz akkumulátorral és védőfóliával és még maradt kétezer jenem a kártyámon is.

Az egész folyamatot természetesen végigmosolyogtuk. Mert hogy ez neki munkaköri kötelessége én meg ritkán tudok ellenállni, ha rám mosolyognak :) A cuccokat összerakta nekem egy kis kosárba, beállított a kasszánál lévő sorba és bocsánatot kért hogy most várakoznom kell egy kicsit. Amikor sorra kerültem, valahonnan hirtelen előkerült, vigyázott nehogy valami értelmezési gond merüljön föl köztem és a pénztáros hölgy között, sőt hirtelen a raktárból előhozott egy angol nyelvű használati utasítást is a kamerához. Természetesen elbúcsúzáskor hajlongtunk és köszöngettünk mindahárman egymásnak jó sokszor. Döbbenetes élmény volt! Én még ilyen vidáman nem adtam ki ennyi pénzt a kezemből :)

Most már csak az kell, hogy a géppel is elégedett legyek.