Repülőjegy

Ma kaptam meg a repülőjegyemet. Két napja faxoltam el az utazási irodának az adatokat. Igazából én november 29-én szerettem volna utazni, mivel az szombati napra esik, de 28-ra szóló jegyet kaptam. Mivel eredetileg egy nyíltvégű, egy évig érvényes jegyet állítottak ki, az utolsó nap amikor utazhatok az 28. Természetesen megint Frankfurton keresztül megyek. Ha jól számolom hajnali öt körül kell elindulnom innen, hogy két órával a gép indulása előtt már Naritán legyek. Azt hiszem nem lesz gondom a repülőn az alvással.

Sajnos azonban hiába gyűjtöttem szorgosan a mérföldeket az elmúlt egy év során, pont ezen a viszonylaton (Japán-Európa) nem lehet magasabb osztályra áttetetni a jegyet. Még fizetni is hajlandó lettem volna érte, de Lufthansánál nem akarják, hogy ilyesmire szórjam a pénzemet. Pedig de jó is lett volna kényelmesebben utazni! Arról nem is szólva, hogy a business osztályon 10 kilóval több csomagot adhattam volna fel. Így a postával leszek kénytelen hazaküldeni pár dolgomat.

Búcsúvacsora

Tokiótól búcsúzván még utoljára a kardmúzeumot kerestük fel. Ez egy aprócska kiállítóterem Yoyogi park közelében, nem egyszerű megtalálni. Miközben kerengtünk a kis utcákban (egyébként nagyon kellemes, csöndes környék volt így vasárnap kora délután) összefutottunk egy másik külföldi párral, akik szintén ezt a múzeumot keresték. Végül közös erőfeszítéssel meg is találtuk. Nagyon tetszett, hogy részletes angolnyelvű leírást kaptunk a kard készítés menetéről fejlődéséről és a különböző művészeti irányzatokról, stílusokról. Pont annyi kiállítási tárgy volt, hogy abszolút kívülállóként sem untam el magam.

Este Hashimotoban találkoztunk Nagano-sanékkal, jó kis japán étterembe mentünk vacsorázni. Az egyetlen hátránya az volt a helynek, hogy a legközelebbi asztalnál elég hangosak voltak a vendégek, így néha nehezünkre esett megérteni egymást. De az ételre-italra nem lehet panasz, volt yakitori, okonomiyaki és háromféle szakét is megkóstoltunk. Végre átadtam Nagano-sannak az otthonról "rendelt" ajándékokat, terítőt, egy japán nyelvű magyaros szakácskönyvet és egy Budapest útikönyvet. Még Hiroshimában vettem neki egy biztonságos szülést elősegítő amulettet is. Azt hiszem örült mindennek :)

Homo ludens

Idén október 9 és 12 között rendezték meg a Tokyo Game Show-t a Makuhari Messe-ben, Chiba városában. Ezen a kiállításon, a legújabb megjelenés előtt álló számítógépes, konzolos, és természetesen mobilra fejlesztett játékokat mutatják be. Egyszerű halandók a második felében látogathatják, az első két nap a hivatalos újságíróknak, üzletembereknek van nyitva. Én csak laikus kísérőként vettem részt, de nem bántam meg, egyszer mindenképpen érdemes egy hasonló tömegrendezvényt megnézni. Arról nem is szólva, hogy itt Japánban természetesen szép számmal képviseltették magukat a cos-play szubkultúra képviselői is, akik kedvenc játékuk, (animéjük, mangájuk) szereplőinek öltöznek be, általában nagyon magas színvonalon. Mivel eddig nem igazán jutott eszembe, hogy elzarándokoljak miattuk Tokió megfelelő körzetébe (ez elsősorban Harajukut jelenti), itt legalább ezt a látványosságot is kipipálhattam.

Elég későn érkeztünk, jó sokat kellett utazni, hiszen Tokió átellenes oldalára kellett eljutnunk. De szerencsénk volt, hogy nem siettünk, mert legalább nem kellett sorba állnunk a bejutáshoz. A tömeg odabent még így is hatalmas volt. A legnépszerűbbek persze a különböző vadonatúj demók és játékelőzetesek voltak. Például a legújabb Resident Evil rész, ami Japánban Biohazard néven fut, a Mirror's Edge, Way of the Samurai új (talán harmadik) része és természetesen még kismillió és egy :) Iszonyat tömeg volt az új Yakuza tréler vetítésénél. Nem is próbálkoztunk bejutni a terembe. Örömmel láttam, hogy DS-re fejlesztett Ace Attorney sorozatnak is lesz újabb tagja. A legkellemesebb meglepetés viszont az volt, amikor egészen véletlenül belefutottunk Hideo Kojima részvételével zajló Metal Gear Solid Online díjátadóba. Sajnos monogramot nem osztogatott, csak a nyertesek kaptak aláírt relikviákat.

Itt van október tizedike, énekszó és tánc köszöntse!

Újra Yokohama felé vettük az irányt délután. Most a Kínai negyed volt a cél.

Éppen megtapasztaltuk, hogy az itteni árusok (kínaiak vagy annak kinézők) jobban elengedik magukat itt, mint a kínai kapukon kívül lévő társaik, amikor zenét hallottunk és teljesen véletlenül belefutottunk egy fesztiválba. A boltos egyébként nem tett mást, mint határozottan ránkripakodott, hogy a Bruce Lee-s plakátokkal és képekkel ékesített (amúgy borzasztó lepukkant) boltjában ne fényképezzünk. Gyanús nekem, hogy én ide már betévedtem egyszer, de akkor is kimenekültem, mert olyan morcosan nézett rám. Pedig elő sem vettem akkor a fényképezőgépet. A zene egyébként a közeli nemzetközi iskola udvaráról szűrődött ki. Beóvakodtunk és egy fantasztikusan jó kínai beöltözött-oroszlán táncoltatós műsort láthattunk. Volt golyón egyensúlyozás, akadályon átugratás, és egyéb ilyenkor szokásos mutatvány. A jelmezeknek még a szemhéját is lehetett mozgatni, így nagyon élethűen tudtak mindenféle érzelmet eljátszani.

Az előadás után az iskola diákjai különböző tarka, talán népviseleti ruhákban felsorakoztak, hogy a jelenlévő helyi nagy-embertől megkapják az igét. Volt jelentés, meg tisztelgés, zászló jobbra-balra cipelése és meghajtása. Itt úgy döntöttünk, hogy valószínűleg most már a szokásos iskolai ünnepélyek rendjéhez illően a szavaló- és éneklő kórus, meg a kötelezően elájuló diák van hátra, úgyhogy távoztunk.

Sajnos az ebédlő ahova beültünk, nem volt túl sikeres választás. Akkor még csak azt gondoltuk, hogy még középszerűnek sem mondható étel túlontúl drága volt, sajnos az éjszaka folyamán kiderült nekem nagyobb gondjaim is voltak a menüvel. Egy előnye viszont kétségkívül volt a helynek, nagyon jó kilátás nyílt az iskola egyik kapujára, ahonnan is egyszercsak elkezdtek a tömegek kivonulni. Volt ott minden, nyitott amerikai kocsiban szépségkirálynő választás három helyezettje, mazsorettek, petárda, öltönyös szigorú nagy-emberek, zenekar, különböző koreográfiára táncoló iskolások színes ruhákban (néha bizony egy csoporton belül is úgy tűnt, hogy több táncformációt mutatnak be) és "hátul busa fejét rázogatva az élő orosz egyház "- najó az nem :) A hallgatóság tagjai taiwani zászlókat lobogtattak és mi abszolút értetlenül álltunk az ünneplés előtt. Mindenestre kaptunk mi is zászlót.

Utólag derült ki, hogy ez valószínűleg a Sojusetsu volt. Ami a Kínai Köztársaság alapításának ünnepe. Hogy miért lobogtat mindenki mégis taiwani zászlót? Hát nem értettem én sem, amíg rá nem kerestem az interneten és kiderült, hogy a Kínai Köztársaság, tulajdonképpen Taiwan másik neve és nem összetévesztendő a Kínai Népköztársasággal!

Később az utcán is volt egy akrobatikus oroszlán-tánc bemutató. Nagyon izgalmas volt én még nem is láttam ilyen közelről ilyesmit. Egyszer elrontották, addig is alig mertem pisszenni, de utána, már levegőt se nagyon vettem.

Kétarcú Shinjuku

Ideje volt bemenni Tokióba is. Kihasználtam, hogy van testőröm :) és végre így be merek nézni Kelet-Shinjukuba is. Nem mintha ha bármi veszélyes is lenne itt.

Először a nyugati oldalra mentünk, ott is a Metropolitan Government Building-be, gyönyörködni a kilátásban. Sajnos elég szürke idő volt, de a felhőkarcoló negyed így is lenyűgöző látvány. Igaz az épületek nem azok a modern, kecses épületek, mint amit az ember elképzel, de Japánban elég egyedi stílus alakulhatott ki a földrengések miatt. No meg az utóbbi évek recessziója miatt, gondolom nem is építettek mostanában újakat.

Utána átsétáltunk a keleti oldalra. Éles a kontraszt a két szomszédos környék között. Ugyanis ez egy szórakoztató negyed. Minden bár előtt áll egy-egy behívogató ember - persze az egyedülálló férfiembereket hívogatják be :) Mindenesetre nagyon mozgalmas, tarka, fényes, hangos a városrész. Érdekes volt erre is sétálni is egyszer.

Egy rövid nap Hakoneban

Szombaton Hakone volt az úticél. Az idő nagyrészt tiszta volt, reménykedtem, hogy talán a Fujit is fogjuk látni. Természetesen megint az Odakyu kombinált jegyét vettem meg. Szerencsére most nem hagytam el, mint múltkor.

Csak egy napot szántunk a kirándulásra, úgyhogy elég tempósra sikeredett a dolog. Kivéve persze az odafelé vezető vonatozást. Valahogy mindig elfelejtem, hogy ez ilyen hosszadalmas. Hakone-Yumotoban egyből átszálltunk a kisvasútra. Jól helyezkedtünk, úgyhogy lett ülőhelyünk a tömött kocsiban. De aztán észrevettünk egy kisgyerekes anyukát és felálltunk átadni a helyet. Mint kiderült nemcsak kisgyerek volt a fiatal párral, hanem valamelyikük szülei is, úgyhogy őket ültették le végül. Amikor a végállomáson együtt szálltunk le, akkor az egész család még egyszer megköszönte nekünk, hogy átadtuk a helyet.

Gorában megnéztük a Hakone Gora Parkot. Volt pár üvegház, egzotikus növényekkel, kívül pedig kevésbé egzotikus növényekkel és egy szép nagy szökőkúttal. A legérdekesebb a műhellyel egybeépített ajándékbolt volt. Itt a látogatók maguk készíthették el az ajándékaikat, például volt fazekas foglalkozás és üvegfúvás is.

Ezekután következett a sikló Sounzanba, majd itt libegőre szálltunk. Sajnos a Fuji nem látszott annyira szépen mint márciusban, de aki tudta, hogy hova nézzen és mit keressen a tekintetével az kiszúrhatta. Elnézve, hogy szinte csak mi fényképeztük, nem sokan vehették észre. Természetesen beszagoltunk a kénes, büdös, vulkanikus bugyogó iszapforrásokhoz is Owakudaninál. Tovább libegtünk Togendaiig, de hajóra szállás előtt ebédelő helyet kerestünk. Szerencsére nem nagyon kellett keresni, mert egy hatalmas étterem van az egybeépült libegő és hajóvégállomáson. Egyszerű önkiszolgáló a hely, nem túl nagy kínálattal. De úgy látszik amit kínálnak az első osztályú. Mind a spagetti, mind a curry friss és ízletes volt. Én nem nagyon szeretek curryt kérni, mert az intézet kantinjában nem igazán nyerte el tetszésemet, de úgy tűnik lehet azt sokkal jobban is elkészíteni! Az evés közben elénk táruló kilátás az Ashi tóra és az épp érkező-induló hajókra pedig megkoronázta a késői ebédünket.

A hajón próbáltunk nézelődni, de a tele has megtette a hatását. Még szerencse, hogy időben felébredtünk és a tóban álló toriit sikerült lefényképeznünk. Mire kikötöttünk már el is kezdett sötétedni, úgyhogy egyenesen a buszmegállóhoz mentünk. Itt volt egy kis szervezési probléma: mindenkit az expressz busz megállójába tereltek, de közben befutott a lassabb busz is, ami előbb indult, úgyhogy inkább azzal mentünk. Sajnos az út utolsó szakaszán jó nagy dugóba kerültünk, viszont a gyorsabb járatú busz a közös szakaszon sem ért utol minket, szerintem jól döntöttünk.

Hakone-Yumotoban sajnos még nem volt vége az utazási problémáknak. Gyorsan vettem kiegészítő jegyet a Romancecar-ra, ami az Odakyu vonal expressz vonatát jelenti. Én azt gondoltam a romance arra vonatkozik, hogy nagy ablakai vannak és szép a kilátás, de a wikipédia szerint ez a név onnan ered, hogy amikor ezt a vonalat bevezették, még az egy-üléses helyek voltak általánosak, de ezekbe az új kocsikba két-üléses székek kerültek, elválasztó kartámasz nélkül. Szóval vártuk a vonatra, de hiába, mert a lehetetlen újra megtörtént két hét alatt immár harmadszor! Késett a vonat. Végül 20 perccel a kiírt időpont után futott be az állomásra és akkor még nem lehetett felszállni, mert a takarítás nem maradhat el. Mindenesetre a vonat csúcsszuperul nézett ki belül, és nagyon kényelmes is volt, úgyhogy végül az sem volt zavaró, hogy álldogáltunk a még nyílt pályán. Viszont amikor végre elhárították a késés okát, akkor száguldottunk Machidáig.

Yokohama fényei

Péntek este bevonatoztunk Yokohamába. Eredeti tervem az volt, hogy megnézzük, milyen a kilátás a hatalmas óriáskerékről. Úgy gondoltam, két tériszonyos ember együtt, kevésbé fog félni, mint egy egyedül. Végül azonban mégis lebeszéltük egymást az óriáskerékről, de a kilátás maradt, ugyanis felmentünk a Yokohama Landmark Tower tetejébe.

296 méter magas és itt van Japán legmagasabb kilátója a 69. emeleten (ugye ez nálunk 68., de az az egy emelet ide vagy oda már nem sokat számít). A világ második leggyorsabb liftje viszi fel a látogatót: 45 km/h sebességet is elér. Hát az ember érzi is a gyomrában a sebességet, de olyan gyorsan meg is érkezik, hogy nincs ideje rosszul lenni. Fent csodálatos a kilátás. A kivilágított éjjeli Yokohama minden pénzt megér (ezer jen a belépő fejenként, szóval ez nem csak egy újabb közhelyes kijelentés). Amerre a szem ellát a város fényei világítanak.

Teljesen körbe lehet sétálni a torony tetején és minden irányba nézelődni. Van egy kis kávézó is, az asztalok az ablakok mellett állnak, nagyon romantikus :) Nappal, jó időben állítólag a Fujit is ki lehet venni a távolban. A másik irányba pedig akár Shinjuku felhőkarcolójaig is el lehet látni. Yokohama és Tokió tulajdonképpen már összeért régen - egyetlen hatalmas megavárost alkotva. Habár nem lehet öröm itt élni utazni mindennap, turistaként körbenézni rettentő érdekes. Sőt szerintem nemcsak érdekesnek még szépnek is nevezhető (és nemcsak éjjel, felülről). Csodálatos Japán, és nagyon szerencsések a japánok hogy ilyen sűrű, óriás városaik mellett rengeteg gyönyörűszép természeti szépséget is rejt a vidék. Mivel a partoktól távol nagyon nehézkes volt az építkezés közlekedés ezek a területek majdnem érintetlenek maradtak a múltban, és most amikor már meg lenne hozzá a technika, hogy elkezdjék a hegyvidék meghódítását szerencsére már sokkal inkább előtérbe kerül a természet védelme és megőrzése.

Jó pár fényképet csináltam, jóval többet, mint amennyit feltöltöttem. De persze nem olyan egyszerű fényképezni (főleg, ha az ember lánya olyan buta, hogy elfelejti hozni a kis fényképező állványát is). Szerencsére azért a nagy számok törvénye ismét igaznak bizonyult, azért sikerült egy-két egész jó fotót is összehoznom.

Nézelődés után betértünk még egy igazi japán hamburgeres gyorsétterembe. Még Asada-san említette, hogy neki a Mos Burger a kedvence és szerinte igazán ízletes. Tényleg nagyon finom volt. Nem vagyok gyorsétterem imádó sem -utáló. Egyszer-egyszer nagyon jól esik hamburgerezni. A Mos igazán kellemes meglepetés volt. Nagyon finom volt a hamburger és volt természetesen japános is (ahogy ez egy japán gyorsétterem-lánctól el is várható), például én teriyaki-szószosat kértem. Külön tetszett, hogy az adag kisebb volt mint az otthoni, úgyhogy a szokásos lelkiismeretfurdalás is ("jaaaj nem kellett volna ennyit ennem") is elmaradt. A rósejbni viszont úgy tűnik komoly kihívás a japán konyhának, itt még van mit fejlődniük.

Így mulat egy japán úr!

Először is leszögezem, hogy a Biwa tavi kirándulásunk egyáltalán nem úgy sült el, ahogy gondoltam, kicsit kiábrándító volt a környezet, de a hotel olyan élményekkel szolgált amit kár lett volna kihagyni! Még akkor is, ha közeljövőben többször is meggondolom majd, hogy akarok-e a bennem szunnyadó sznobnak kedvére tenni :)

Őszintén szólva nagyon nehéz volt a kirándulás utolsó napjára programot találni, amikor júliusban-augusztusban leültem számolni és tervezgetni. Azonban amikor véletlenül ráakadtam a Yumotokan szálló a honlapjára, éreztem hogy el vagyok veszve. Nem riasztott vissza a borsos ár a relatíve nehezebb megközelíthetőség és az ebből gyorsan leszűrhető végkövetkeztetés, hogy nem a hátizsákos turisták az elsődleges célközönség.

Tehát Biwa-tó. Biztos szép hely, de mi a tóból alig láttunk egy zsebkendőnyit, mert teljesen be van épülve a partja. És most nem arra kell gondolni, hogy Balaton, jegenyék csúnya és szép nyaralók, hanem a szokásos japán külvárosi táj. Tehát, autóárus, gyorsétterem, benzinkútbolt, DVD kölcsönző, autóárus, bérkaszárnya és autóárus. Esetleg még benzinkútbolt. Tehát lehangoló. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahol leszálltunk a vonatról az relatíve közel van (negyedóra vonattal) a tó legnagyobb városához, Otsuhoz és a vasútállomás túloldalán azért már sűrű erdő volt és alig pár épület. De a tavat (a másik irányba) nem lehetett látni a rengeteg nagy épülettől és reklámtáblától.

Előző napi kellemetlen tapasztalatunk miatt óvatosan haladtunk és megkérdeztünk egy eladó hölgyet is, hogy tényleg jó irányba megyünk-e. A hotel kívülről nem volt valami szép, de valószínűleg azért is éreztük így, mert közvetlen környezetében egy bontásra ítélt elhagyatott épület állt. Belépve viszont süppedős szőnyeg és (már amennyire én meg tudom ítélni) ötcsillagos recepció fogadott. Természetesen (mint utazásunk alatt eddig bármikor egyébként!) egyből tudták kik vagyunk és mit rendeltünk. Kaptunk egy angol nyelvű leírást, kiválaszthattuk mikor szeretnénk vacsorázni és reggelizni, majd egy kimonós "szobalány" elkísért minket a szobánkhoz, ahol egyből teát is szervírozott nekünk. Az asztalon volt pár ropogtatni való, aminek én természetesen nem tudtam ellenálni. Legfinomabb az enyhén édeskés kis halacskák voltak.

A szobához tartozott szép méretes hűtőszekrény, mosdó és vécé, vízmelegítő termosz, teáskészlet, valamint yukata, övvel és meleg felsővel és természetesen papucs. A yukata egy nyári kimonónak is nevezett hosszú köntös jellegű ruhadarab. Fürdőkben előszeretettel hordják férfiak, nők is. Sokkal egyszerűbb ruhadarab mint a kimonó és sokszor csak hétköznapi övvel rögzítik, nem a bonyolult obival. De ez egyébként is egy szolidabb fürdőköpeny jellegű ruhadarab. Mellesleg az egyiknek méretes lyuk volt a fenekénél, ami azért egy ennyire elegáns szállodában, meglepő volt. Mindenesetre másnap reggel, amikor eljöttünk úgy terítettem ki az matracra, hogy egyből lássa a takarító személyzet, mi a "hézag".

A vacsoráig, ami este hétkor volt, ismerkedtünk a szobánkkal és körbejártuk a hotelt is. Ez egy fürdőszálló, rengeteg különböző típusú forró fürdővel. Akár sajátot is lehet bérelni ötven percre. (Ez kimaradt mert érdeklődésünk a forró fürdőzés iránt nem volt egyforma :) ). Nagyon gyorsan eltelt az idő és már mehettünk is vacsorázni. Amikor beléptünk a számunkra fenntartott szobába ez a látvány fogadott. És ez még csak a kezdet volt! Volt "étlap" illetve leírás arról, hogy miket is eszünk, de persze csak japánul, sokat nekünk nem segített. A már korábban megismert hölgy hozta be az újabb és újabb edényeket. Meg noszogatott minket, hogy melyiket melegítsük, melyiket együk gyorsan, mert kiszárad, stb. Lehet hogy tudott angolul, de jól titkolta, amikor nagy bajban voltunk azért egy-két szót szólt angolul is.

Ez az úgynevezett kaiseki, a japán konyhaművészet csúcsa, ahol nemcsak az fontos, hogy mit eszik az ember, hanem, hogy milyen tányérból, hogyan van díszítve, elrendezve az asztalon, stb. Egyébként rettentő ügyes kis melegítő szerkezetek voltak. Úgy volt beállítva az összes, hogy annyi ideig melegítse az ételt, ameddig kell. Első pillanatban, amikor a felszolgálónk begyújtotta én egyből elkezdtem gondolkodni, hogyan fogjuk eloltani. De erre nem volt szükség. Volt nyers hús, ami grillezni lehetett, volt egy zöldséges húsos levesszerűség, amit ott rotyogtatott össze az ember az asztalnál. De volt még ezer más dolog. Sashimi (nyers hal), mindenféle ecetes zöldség, egy kis edény cseresznyelére emlékeztető ital, valami rettentő gusztustalan kinézetű (de szinte ízetlen) barna puding. (Ez utóbbit nem volt egyszerű feladat pálcikával enni!) Az egész menü íze közel sem volt annyira fantasztikus, mint a kinézete. Én majdnem mindent megettem (illetve megkóstoltam, mert a végére már degeszre ettük magunkat), semmi sem volt, ami kifejezetten nem ízlett volna. Ha jól emlékszem a pálmát a zöldséges-húsos leves vitte el. De nálam holtversenyben volt a sashimivel :)

Végezetül kaptunk rizst és mizólevest. Ekkor azt hittem, hogy vége a dalnak, de volt még desszert is. De hogy mi, azt már teljesen elfelejtettem.

Vacsora után minden bátorságomat összegyűjtöttem és elindultam a nőknek fenntartott egyik onszenbe. Bátorságom összegyűjtése elég hosszú időt vett igénybe, így amikor odaértem az öltöző teljesen üres volt. Itt az ember anyaszült meztelenre vetkőzik, majd bevonul, egy közös zuhanyzó helyiségbe, ahol minden zuhany mellett van egy fa dézsa, és egy alacsony kő "sámli" , tusfürdő és sampon. Az ember pedig lekucorodik és elkezdi magát lemosni. Volt ott egy hölgy, már javában mosakodott, amikor én bejöttem, de hiába próbáltam meg tovább húzni a dolgot mint ő nem sikerült, pár pillanattal előbb távoztam. Szóval az ember nagyon alaposan lemosakodik. És utána mehet be a nagy meleg vizes medencébe.

Ez mellesleg a Togenshoyo nevű nyitott onszen volt. Ügyesen megoldva, hogy nyitott legyen, de azért mégse lehessen belátni. (Tényleg így nézett ki mint a képen!) Az egésznek teljesen tündérmeseszerű hangulata volt. Főleg, hogy amint bementem, az egyetlen bennlévő vendég távozott, úgyhogy hosszú ideig teljesen egyedül voltam. (Nagyon remélem, hogy nem azért, mert megijedt, hogy a gaijin biztos nem mosakodott le eléggé.) Egyébként úgy van kialakítva a medence, hogy a két sarkánál lévők nem is látják egymást. Úgyhogy lehet hogy nem is voltam egyedül :) A víz jó hőmérsékletű volt, éppen elviselhető. Jó párszor körbe lubickoltam, gyönyörködtem a csillagos égben, elsőrangú volt!

Ide tartozott még egy gőzfürdő is, azt is kipróbáltam. Nem bírtam sokáig. Összességében nagyon jó élmény volt, kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg a többi fürdőt, mert volt még rengetegféle.

A reggeli a vacsorához hasonlóan több fogásból állt és nagyrészt felismerhetetlen volt. De megint sikerült teleennünk magunkat. Úgy döntöttünk, mivel Kiotóban úgyis kimaradt jó pár nevezetesség, inkább ott nézünk körül. Felkerestünk az arany pagodát és az ezüst pagodát. Ez utóbbi utolsó ottjártam óta sem sikerült felújítani, úgyhogy még mindig teljesen be volt állványozva. De a kert még mindig gyönyörű volt.

Végül október másodikán, csütörtök este visszaérkeztünk Sagamiharába. Szerencsére most a Shin-Yokohamától Fuchinobébe közlekedő vonaton, nem volt akkora tömeg, bár ülőhelyünk így sem volt.

Himeji - kastélyváros

A himeji szállodát kissé nehezen találtuk meg. Szerda este sötétedés után érkeztünk és kicsit túlmentünk az utcán ahol a hotel volt. A félreértés abból adódott, hogy a térkép szerint egy szélesebb utcán kellett volna jobbra kanyarodni, mi meg nem voltunk megelégedve az utcák szélességével. Végül kiderült, hogy jóval közelebb van az állomáshoz a hotel mint gondoltuk. Ez egyébként a Washington Plaza Hotel volt. Egyszerű, kényelmes szálloda, semmi különlegesség. Nagyon kellemes volt az előző pár éjszaka után, hogy saját fürdőszobában fürödhettünk és rendes ágyban aludhattunk.

A földszinten egy internet-"kávézó" található. Nemcsak internetezni lehet, hanem mangákat olvasgatni, DVD-t, PlayStation2-es játékokat kölcsönözni és játszani. Egymástól elválasztott kis fülkékben lehet netezni, vagy akár online, vagy PS2-es játékot játszani. Kényelmes bőrfotelek és fülhallgató, mikrofon jár mindenkinek.

A jól megérdemelt pihenés után másnap reggel a kastély felé vettük az irányt. Döbbenten tapasztaltuk, hogy milyen szerencsénk van: makulátlan kék ég és ragyogó napsütés. El se hittük, hogy tegnap egész nap folyamatosan puhára ázva közlekedtünk. Annyira sütött a nap, hogy én le is égtem egy kicsit.

A vár elég nagy, számos melléképületből, zárt udvarból áll. Hatalmas kőtalapzatán kiemelkedik a környezetéből. Sajnos a környéke azonban korántsem olyan szép, mint a matsumotoi kastélynak. Itt nagyrészt sárgás, kiszáradt kert veszi körül az épületeket. Lehetséges, hogy a park azért volt ilyen elhanyagolt (Japánban eddig még nem sokat láttam), mert jövőre tervezik az épület felújítását. Azt hiszem minimum egy évig be lesz állványozva. Feleslegesnek tartották talán a kertet rendberakni előtte. Mindenesetre az épület egyáltalán nem úgy néz ki, mintha renoválásra szorulna, de ők tudják. A jövőre Japánba menőknek, mindenesetre nem árt akkor egy másik kastélyt felkeresni inkább :)

Belülről viszont jóval barátságosabb az épület mint Matsumoto - legalábbis ami a lépcsőket illeti. Közel sem olyan meredekek és szűkek, bárki kényelmesen feljuthat a tetejére. Itt is található egy titkos szint. Kívülről öt emeletesnek tűnik, de belül van egy hatodik szint is.

Nyugati oldalon található egy folyosószerű épület. Nekem nagyon tetszett, de egyedül maradtam ezzel a véleményemmel. A turisták közül akik, körbejárták a kastélyt, alig pár jött át ide megnézni ezt a "toldalékot". Tadatoki Hondának és feleségének a második sógun leányának, Sen hercegnőnek építették, és állítólag nagyon boldogan éltek itt. A folyosóról rengeteg szoba nyílik ahol az udvarhölgyek laktak. A végében található a hercegnői lakosztály, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a várra. Ezt Kozmetikai Toronynak hívták. A japán női szépészeti és bőrápolási termékek nagy múltra tekintenek vissza az biztos :)

Mivel még jócskán volt időnk a vonat indulásig benéztünk a kastély mellett található kis állatkertbe. Épp együtt érkeztünk egy nagy csoport kisiskolással (vagy óvodással), nagyon aranyosak voltak sárga egyenkalapjukban. Amint megláttak minket, a két külföldit egyből elkezdtek hangosan hello-zni nekünk, aranyosak voltak :) Az állatkert egyszerű kisvárosi szomorkás-szűkös hely, de ha az embernek van üres fél órája el tudja itt ütni.

Végül még benéztünk a vár bejáratánál található étterembe. Ahol valami döbbenetesen finom fagyikelyheket sikerült ennünk! Az étkezés után megkaptuk a vendég könyvet is, ahol láthattuk, hogy mások is elismerően nyilatkoztak nemcsak a fagyiról, de az egyéb ételekről is. Mindezek után kényelmesen elértük a shinkanzenünket és meg sem álltunk Kiotóig. Ahol átszálltunk egy lassabb helyi vonatra, hogy megközelítsük a Biwa tó partján található szállásunkat.