Földrengés

Nagano-san kérdezte az imént, hogy éreztem-e a földrengést. Azt mondta ebédidőben volt.

Én szokás szerint mentem az "üzemi étkezdébe". Arra emlékszem, hogy az étel első körben kevésnek tűnt, aztán mégis jól laktam vele. Kifelé jövet hosszasan tanulmányoztam a cetli adó automatát, mert kivételesen nem volt sor. Sőt odabent is alig voltak ebédlők. Aztán kicsit másfelé jöttem vissza az irodába, mint szoktam - útba ejtettem a kicsit eldugott helyen lévő legolcsóbb ital-automatát. Itt már 100 jenért lehet venni félliteres zöldteát. Közben eszembe jutott, hogy Leonid Gurvits mesélte, hogy annó volt egy földrengés amikor épp az ablakon hajolt ki és a lent álló feleségének kiabált valamit - érezte ahogy kilengett az épület. Én meg gondolkoztam, hogy vajon milyen lesz ha én is megtapasztalok egy ilyet.

Hát úgy látszik az elsőt sehogysem tapasztaltam meg. Nem éreztem én semmit. Nagano-san azt mondta szerencsés vagyok. Persze most megint rámjött az izgulás. Pedig az utóbbi két hónapban eszembe sem jutott.

Hakone - az elvesztett jegy esete

Hakone kedvelt kiránduló hely, nagyon szép természet, tó, hegyek, onszen (melegvizes források, fürdők), jó időben kilátás a Fujira és még közel is van Tokióhoz. A legegyszerűbbnek az tűnt, ha az Odakyu Hakone Free Pass-t vesszük meg. Ez egy két napig érvényes bérlet (van belőle három napos verzió is), amivel az Ashi tó környékén utazgathat az ember buszon, hajón, fogaskerekűn, kisvasúton, lanofkán; kedvezményekre is jogosít múzeumokban, fürdőkben és benne foglaltatik egy odavissza út Machidáról, vagy Shinjukuról.

Jegyvásárláskor Machidán kicsit felhúztam magam, mert hiába vártam feltűnően már jó ideje, mégis amikor az egyik ablak felszabadult egy pár perce érkezett helyit elém engedtek (konkrétan a pénztáros nagyon udvariasan, de elhajtott, hogy azt a vendéget tudja kiszolgálni). Ezek után még elém tolakodott később két nyugdíjas bácsika, na ők kaptak egy adag magyar anyázást a nyakukba. Persze jó lenne ezt megtanulni japánul is, úgy talán lenne foganatja...

Hakone-Yumotoig mentünk, ahol a bejelentkeztünk a szállásra (Kappa Tengoku). Utána pedig buszra szálltunk és indultunk a tóhoz. Moto Hakonében úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet a másik, közeli hajóállomásig (Hakone Machi) és majd ott szállunk vízre. Na ekkor követtem el azt a baklövést, hogy elmentem vécére. Ekkor persze még ezt nem tudtam és nagyon örültem, hogy megtaláltuk a az ősi cédrusokkal szegélyezett utat a parttal párhuzamosan. Már majdnem a kikötőhöz értünk, amikor kiderült, hogy nem találom a jegyemet. Hát nem kívánom senkinek a következő bő félórát. Olyan ideges lettem, meg dühös magamra! Visszamentünk a másik kikötőbe, közben folyamatosan néztem a talajt, hátha kirántottam a zsebemből valahol. De persze sehol semmi. Ott megnéztem a klotyót is, de persze semmi. És ekkor jött útitársam életmentő ötlete, hogy kérdezzem meg az ottani jegyárusokat, hátha valaki megtalálta és leadta. Nem reménykedtem - már abban sem, hogy meg fogom tudni értetni a problémámat. De végülis csak erőt vettem magamon és legnagyobb döbbenetemre - bár úgy tűnt, hogy a hölgynek fogalma sincs miről beszélek - előhozta a másik irodából a jegyemet! Ezek után már végre én is tudtam élvezni a kirándulást és fényképek is készültek :)

Áthajóztunk Togendaiba, a tó másik felébe, ahonnan lanofkára szálltunk át. Ez egy olyan út, hogy volt egy állomás is közben, illetve kettő, de a másodikon át kellett szállni egy új kabinba, míg az első, egy szimpla "állomás" volt. Ahol át kellett szállni, Owakudaniban, van egy nagyobb völgy, ahol mindenféle kénes és egyéb vulkanikus (mondhatnám egyszerűbben úgyis, hogy büdös) gázok szállnak fel. Kicsit horrorisztikus a hely. De nagyon érdekes látvány, a szagot meg kibírja az ember egy ideig :) Lehet venni a vulkanikus forró iszapban megfőzött tojást, aminek ezért fekete a héja. Úgyhogy egészen egyedi hímes tojást is sikerült szerezni így húsvét előtt. (Egyébként az ízén semmi extra nem érződik - normális kemény tojás).

Újabb libegőzés után Sounzannál szálltunk át siklóra hasonlító járműre és mentünk le Gorába. Itt vacsoráztunk két akkora adag ételt, hogy szégyenszemre meg kellett hagynom belőle. Már sötét volt amikor a kisvasúttal visszaindultunk Hakone-Yumotora. Nem is volt nagyon rajtunk kívül utas, kicsit olyan volt mint amikor Chihiro utazik a vízi-vonaton. Persze az elfogyasztott sör mennyiség hatására, azért a hangulat vidámabb volt :)

A szállóhoz onszen is tartozott, de sajnos nem sikerült elég bátorságot gyűjtenem, hogy megnézzem magamnak. A kádban próbáltam csak ki a több mint negyven fokos vizet. (A recepciós szerint az onszenben is ugyanaz a víz van).

Másnap egy szabadtéri modern műalkotások múzeumát néztük meg (Hakone Open Air Museum). Chokoku-no-mori állomásnál kellett leszállni a kisvasútról. Volt jó pár kifejezetten ötletes alkotás, például az átsétálható négyzet-szivárvány, a fémgömbök, a forgó fém-izék, amik különösen jól mutattak a szikrázó napsütésben, a színes üveggel borított torony (aminek a tetejéről a kilátás isteni volt) és egyik kedvencem a földön hasaló nudista szobra :) Másik kedvencem a Demeter istennő fejét ábrázoló szobor. Elnevezés tőlem származik, ez jutott először eszembe a szoborról (najó, jamaikai reggae énekes frizuráját utánozni akaró görög istenség után). Érdekes, hasonló hatalmas kő fej szobrok Bonnban, a Münsterplatz környékén is vannak. Nem tudom van-e összefüggés. Mindenesetre a Hakonéban látott fej sokkal vidámabb volt. Egyetlen negatívuma, hogy a zöldség műanyag volt, nem igazi. Bár így legalább az év minden szakában megtekinthető.

Ebéd után folytattuk az utunkat ugyanazon az úton, mint előző nap, csak az ellentétes irányba. Magyarán Gorában felszálltunk a siklóra, majd Sounzanban a libegőre. Senki nem volt rajtunk kívül a kabinban, úgyhogy nyugodtan garázdálkodtunk és fényképeztünk össze-vissza. Gyönyörű tiszta idő volt, viszont szeles, időnként bizony meg-megbillent a kabin - meg is voltam ijedve. De a tiszta időnek köszönhetően, amikor átlibegtünk a Gora utáni első hegygerincen, elénk tárult a Fuji teljes pompájában. Hát akkora volt, hogy döbbenetes. Körülbelül hasonló hatást tett rám, mint amikor először bukkant elém egyszercsak az effelsbergi rádióteleszkóp - tudja az ember, hogy mekkora, hol van, mire számítson, de maga látvány mégis földbedöngölő. Ezzel koronáztuk meg a hakonei kiruccanást. Sikeresen elértük még az utolsó hajót Hakone-Machiba, aztán busz Hakone-Yumotoig, végül bő egyórás vonatozás következett Machidáig.

Még egy fura használati utasítást sikerült lefényképeznem a női vécében még Hakone-Yumoto állomáson. Arra utal a kis ábra, hogy ha az ábrázolt panel elé emeli a kezét a kuncsaft az bekapcsol és hangot fog kiadni. Ezt eddig is tudtam, de vajon miért ül az iskoláslány a lecsukott tetejű vécén? Illetve ebben az esetben mi szükség van akkor bekapcsolni a nem kívánt hangeffektek túlcsobogó hangrendszert? (Mellesleg nem szép dolog szerintem egy közvécét holmi könyv olvasgatással hosszasan elfoglalni).

Kiotói élmények

Nem tudom ugyan miért, de eddig akárhányszor mondtam kollégáknak, hogy én el akarok menni Kiotóba, mindig úgy néztek rám, mintha a Marsra akarnék menni. Pedig az útikönyveket nézegetve Kiotóba való utazás körülbelül olyan dolog, mint a Balaton megnézése Magyarországon. Lehet, hogy ez csak valami udvariassági csodálkozás a részükről. Egy újabb bizonyítéka arra, hogy bizony a metakommunikáció is nagyon-nagyon eltérő tud lenni, ahhoz képest, amihez egy európai hozzászokott. Na de nem ez a lényeg, hanem az hogy szerencsémre egy kollégám, Imre, meglátogatott és én úgy döntöttem itt a megfelelő alkalom, hogy megnézzem Kiotót - legalább nem egyedül kell mennem.

Csak egy hétvégénk volt a városra, ami még feszített tempóban sem elég. Hiszen este öt, hat óra körül már kezd sötétedni és a látnivalók többsége szabadtéren van. Nagyrészt nincsenek is nyitva öt óra után.

Oda-vissza shikansennel utaztunk. Én már azt hittem tudom, hogy milyen nagy is egy japán pályaudvar, de oda is és vissza is gondjaink voltak, mert elszámoltam magam. A pályaudvarok ugyanis hatalmasak. Az nem úgy van, hogy az ember azt mondja, öt perc séta a beengedő kaputól, meg plusz öt perc amíg kitalálja, hogy melyik vágányra kell menni. A hosszú élet titka, hogy az ember hagy magának megfelelő mennyiségű időt a vonat becserkészéséhez. Tokió állomáson minimum 20 percet, de inkább félórát, ha még ennivalót is szeretne vásárolni.

Odafele azért még nem volt annyira vészes a dolog. Miután helyet foglaltunk a vonaton, még volt 5-6 percünk az indulásig. Egyébként nem csak egy beengedő kapun kell bejutni, hanem kettőn. Az elsőnél csak a jegyet kell bedugni, a másodiknál pedig a jegyet és helyjegyet is. Azt még nem igazán tudom, hogy mi van akkor, ha az ember helyjegy nélkül utazik. Ugyanis a vonatokhoz kötnek plusz kocsikat is, ahol szabad a garázda az ülőhelyeknél. Egyébként a vonaton is van kalauz, aki lepecsételi a jegyet.

Odafele Hikarival mentünk, az út két óra negyven percig tartott. Visszafelé már nem volt arra a Hikarira helyjegy amivel jönni szerettünk volna, úgyhogy egy Nozomira voksoltunk. A jegyárus ismét szívet melengetően szimpatikus volt, amikor mindjárt két lehetőséget is kikeresett nekünk, mert az egyiken nem volt ablak melletti ülőhely. Ezekben a vagonokban egyébként nincsenek kupék, egy légterűek. Három ülés, folyosó, két ülés a helyek beosztása. Étkező kocsi nincsen. Ez volt az egyik döbbenet, a másik pedig, hogy dohányzó kocsi viszont van. Illetve lehet hogy a helyjegy nélküli kocsiban lehet dohányozni. Vannak üdítő automaták, minden kocsi végén van két vécé egy európai és egy japán. Valamint itt is van "bevásárló kocsis" büfés.

Megérkezésünkkor kicsit kerengtünk az állomáson, aztán az információtól (ahol vidáman mosolyogva válaszolták, hogy "No", arra a kérdésre, hogy tudnak-e angolul), megtudtuk merre is találjuk a buszpályaudvart. A hosteltől nagyon jó leírást kaptunk, hogyan közelíthetjük meg. Nem tévedtünk el, pedig nem éppen a főútvonal mentén található. Ez itt nem a reklám helye, de nagyon jó kis szállás volt a Hanakiya Inn, én csak ajánlani tudom. Igazi jó értelemben vett "szoba-kiadó" érzés, enyhén negédes, de nagyon segítőkész és szimpatikus háziasszony. Tiszta, rendes szobák, és kellemes környék. Teljesen japán stílusú szobák: tatami, földön alvás, kis közös helyiségben reggeli, párnán térdelés. Reggelire volt a hűtőben margarin, lekvár, kenyeret lehetett pirítani, meg gyümölcs is volt. Valamint egy számítógép netezésre. Az ember kapott törülközőt, fogkefét, papucsot, köntöst, szappant. És szerencsére jól működő fűtő légkondi is volt a szobában :)

Első nap gyalog vágtunk neki a városnak, illetve annak keleti felének. Higashiyama körzet, ahol a szállás is található, tele van szentélyekkel és aranyos régimódi kis utcácskákkal. Legközelebbi látnivaló a Kiyomizu-dera szentély volt. UNESCO világörökség, gyönyörű kilátás a városra, és a korai óra (fél tíz) miatt egész kevés turista :) Az állítólag hosszú életet, egészséget és iskolai sikereket garantáló vízesés vizének megkóstolását kihagytuk (ár-érték arány nem volt megfelelő) - inkább fotóztuk a jövőbeni szerencséseket.

A nap további részében láttunk: sütemény-készítő gépet, gésákat (illetve ha jól tudom, akkor itt azt szeretik, ha inkább geikonak hívják őket), második világháborúban elhunyt japán katonák emlékére felállított baromi nagy Buddha szobrot. Ez utóbbi helyen egy kis tavacskában halat (!) simogattunk. Aztán belefutottunk egy nagyon előkelőnek tűnő hagyományos japán esküvőbe is. A menyasszonyból nem sokat lehetett látni csak, hogy mosolyog, a férj (?) viszont elég meggyötörtnek tűnt. Nagyon szép fekete-arany kimonót viseltek a női vendégek.

Sajnos nem figyeltem oda, hogy kikapcsoljam a vakut a fényképezőgépen, úgyhogy a nap felénél lemerült. Szerencsére Imre előrelátóbb volt, úgyhogy meg lettek örökítve a további szentélyek, kertek és kimonós lányok is :) Az esküvői pár a Kodaiji templomkomplexumból jött ki, amit Toyotomi Hideyoshi emlékére építettet a felesége 1603-ban. Nagyon szép park volt és kis bambuszliget látható itt, valamint egy fedett lépcsősor, ami egy ágaskodó, vagy nyakát nyújtogató sárkányt szimbolizál. Gyors ebéd után útba ejtettük a Chion-in buddhista kegyhelyet. Lenyűgözően hatalmas kapuját állítólag az Utolsó szamuráj című filmhez is használták háttérnek. Sajnos már kezdett sötétedni, meg mi is elfáradtunk, úgyhogy a "Filozófusok útja", ami itt kezdődött volna, már kimaradt. Elsétáltunk még a Heian shintóista kegyhelyhez és gyönyörködtünk a kertben. Persze a ligetecskék sokkal jobban mutatnának cseresznyfa-virágzás idején, de nekem még így (néhol kicsit fakón) is nagyon tetszett.
A nap végén elbuszoztunk a pályaudvarra, ahol megvettük másnapra a helyjegyet Tokióba. Vacsorázni, pedig egy a szálló közelében lévő okonomiyaki étterembe mentünk.

Másnap használtuk fel az egy napos buszbérletet, ami egyébként 500 jent kóstál. Persze mikor máskor tartanák a kiotói félmaratont, és azzal egybekötött busz elterelést :) De végülis nem volt semmi probléma. A busz kicsit előbb tett le minket, de odataláltunk az ezüst pavilonhoz, ahova menni akartunk. Egyébként a buszozás is élmény volt. A sofőrökön ugyanis rajta van a mikrofon, úgyhogy nemcsak a megállókat, hanem az utasokkal való beszélgetést is hallja az egész busz. Ez főleg a megállókban vicces, amikor az első ajtónál leszálló emberek kifizetik a viteldíjat, a sofőr pedig minden egyes alkalommal ezt megköszöni. Úgyhogy megállás nélkül lehet hallani az "arogatou, arigatou gozaimasu, arigatou gozaimashita" szövegeket :) Szerintem a sofőr direkt váltogatta a megköszönési formát, hogy ne unja halálra magát :) Az is érdekes élmény volt, amikor az egyik utas által keresett helyet nem tudta a buszsofőr beazonosítani ezért az egyik, a futóversenyt biztosító rendőrt hívta oda a buszhoz és kérdezte meg tőle, hogyan juthatna el az utas a végcéljához.

Sajnos magát az ezüst pavilont (Ginkaku-ji) pont nem láthattuk, mert éppen restaurálták úgyhogy teljesen be volt állványozva. De körbejártuk a zen-kertet és láttuk az egyéb melléképületeket is. Utána kerestük fel az arany pavilont (Kinkaku-ji). Míg az ezüst pavilon pénzszűke miatt soha nem kapta meg nemesfém borítását, az arany pavilon ténylegesen arannyal borított. Teljesen megdöbbentő hatású. Rengeteg képet készítettem róla. Hatalmas a kontraszt a kert, a tájba maximálisan besimuló formájú épület és a hihetetlenül kiugró aranyborítás között. Olyan mintha csak egy képet tettek volna oda egy aranyszínű épületről, de nem, mert körbe lehet járni és bizony az ott van teljes életnagyságban :) Hihetetlenül meseszerű az egész.

Ebéd után felfedeztünk egy valószínűleg könnyű szülést biztosító szentélyt - ennyi kismamát egy határon még a nőgyógyászaton sem láttam. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy úgy döntöttem még belefér az időnkbe, hogy megnézzük a Nijo kastélyt. Ezt a hatalmas épületet (ki más, mint) Tokugawa Ieyasu sógun kezdte építeni és ez szolgált a Meiji restaurációig a mindenkori sógun lakhelyéül, amikor az Kiotóba látogatott. Miközben sétáltunk a kastély nagy, teljesen üres szobái között, döbbenetes volt belegondolni, hogy ezzel párhuzamosan Európában mennyire más jelentette a gazdaságot, mennyire különbözően néztek ki az egyre díszesebb és egyre több bútorral telepakolt paloták. Azóta milyen érdekes, hogy kvázi megfordult a trend: gondolom a híres lakberendezők teljesen odalennének meg vissza a "letisztult formákért" és hatalmas terekért, miközben Japánban a mai lakások általában picik és túlzsúfoltak.

Sajnos nem volt időnk tovább nézelődni pedig lett volna mit, mert a vonat indulása előtt még vissza kellett mennünk a szállásra is, felmarkolni a csomagjainkat. Ekkor talán háromnegyed négy felé járt az idő a vonatunk pedig negyed hatkor indult. Igen ám, de hatalmas dugó volt az úton vasárnap délután miatt, úgyhogy az utolsó 5 megállót a szállásig majdnem lépésben tettük meg. Ekkor már nagyon ideges voltam - esélyünk, hogy elérjük a vonatot, minimálisra csökkent. Amikor a csomagokkal visszafutottunk a buszmegállóba és az első buszra nem fértünk fel, na akkor éreztem úgy, hogy a vonatnak búcsút inthetünk. De hamarosan érkezett egy számozás nélküli busz, amire az azért ki volt írva, hogy a pályaudvarra megy, úgyhogy rosszabb már nem lehet alapon felugrottunk rá. Szerencsére nem volt sok le és felszálló és csak közvetlenül a pályaudvar előtt került újra dugóba. De ekkor már öt óra is elmúlt, úgyhogy kiosztottam a jegyeket útitársamnak és mondtam, hogy fusson amerre lát - helyesebben amerre a pályaudvar bejáratát látja, ha végre le tudunk kecmeregni a buszról. Természetesen nem volt kiírva sehol, hogy merre találjuk a shinkansen vágányokat, hiába írta fel nekem a jegyre tegnap az eladó, hogy vagy a 11 vagy a 12-es lesz a miénk. Úgyhogy még egy vasutast is megkérdeztem, aztán futottunk. Végre amikor már azt hittem elértünk a pályaudvar legvégére, megpillantottam a shinkansen kiírást. Még sikerült a vagon oldalára egy pillantást vetnem, hogy tényleg Tokió felé megy-e, aztán felugrottunk a vonatra és az tíz másodpercen belül már indult is. Hát az utasok ízes magyar káromkodásban gyönyörködhettek, csak így sikerült kiadnom magamból az idegességemet. Végül azért csak sikerült lenyugodnom és készítettem egy kis videót a vonatról, ami talán éreztetni tudja a sebességet, amivel száguldottunk Tokió felé.

Vendégségben

Ez is megvolt - túléltem Asaki-sanékat, meg ők is engem.

Körülbelül negyven percnyi vonatozás után érkeztem meg Tammachi állomásra, ahol már Asaki-san és a kisfia várt. Asaki-sanon papucs volt, zokni nélkül, ebből arra következtettem nem megyünk messzire és tényleg elég közel laknak az állomáshoz. Bár én még ennyi távolságot sem tennék meg ilyen időben papucsban. Asaki-san csodálkozott, hogy a kisfiú mennyire várta vendéget, most meg nem is akar rólam tudomást venni, meg beszélgetni. Szegény megijedt a csúnyán beszélő, csúnya nagy gaijin nénitől.

Asaki-sanék egy családi házban laknak. Ami úgy néz ki, hogy az utca felőli fronton laknak a szülők, ők pedig egy hátsó hozzátoldott építményben. Tipikus japán otthon, (úgyhogy a cipőt egyből levettem), tatami a földön, majdnem mindenütt tolóajtók. Európai szemmel nem igazán tűnt lakájosnak a dolog és mondjuk meleg sem volt igazán. Ami végülis nem baj egy vendégség esetén, az ember nem borul le horkolva az asztalra, miután megtömte a bendőjét. De amikor eljöttem este 8 körül, láttam hogyan öltöztetik (!) a kisfiút a lefekvéshez, azért csodálkoztam egy kicsit, hogy ezek szerint az emeleti hálóban sincsen valami trópusi időjárás. Kisfiú ugyanis kapott egy trikót a hosszú ujjú pizsama alá, fölé pedig egy bundás mellényt.

A lakásnak nem sok részét tudtam szemrevételezni. A nappaliban ültünk és tettem egy rövid kirándulást a mellékhelységbe, de már így is majdnem sikerült eltévednem a tólóajtók rengetegében :) A nappaliban egy dohányzóasztal magasságú asztalka körül ültünk, alacsony fotelekben. (És nagyon örültem, hogy kicsit letornáztam a fenekemből, mert problémák adódhattak volna.) A nappaliban tartózkodott még egy számítógép, elhelyezése alapján azt a földön ülve szokták használni, valamint egy kis tévé (semmi "hiperszuper ahogy az ember japánt a huszonegyedik században elképzeli" tévé), körötte meg cédé lejátszó meg ilyesmik. Két plafonig érő polc telis teli játékokkal. Mondjuk azt nem mondanám hogy rendben, de egy helyen. Valamint a nappali tetemes részét elfoglalta egy nyúl. Illetve a nyúl "karámja". Mimi (végre valakinek a nevére emlékszem! ez egyébként fület jelent) fehér szőrű, piros szemű, jó karban lévő állatka - öt éve hozta haza Asaki-san. A mezőn találta és félt hogy megeszik a macskák. Mondjuk hol talált itt mezőt, azt nem tudom, ameddig a szem ellát én még csak várost láttam eddig :) Mimi egy járóka (de nem sándor) magasságú kis kerítéssel volt körbevéve, belül volt neki kis ketrece. De láttam, hogy Mimi a szabadság híve, mert nem csak a ketrecébén potyogtatta el a bogyóit, hanem a kerítéssel körbevett területén bárhol. Ennek ellenére nem volt büdös, biztos gyakran takarítják, meg valami alom is lehet a járóka alján. Mimi egyébként a fő helyet foglalta el, szemben a tévével. A nappaliból nyílott még egy gardrobe-szoba, bár ez körülbelül olyan mértékben igaz, mint Mimit vérengző vadállatnak titulálni. Amikor vendéglátóm beakasztotta a kabátomat, akkor láttam, hogy ruhák mellett kerti szerszámokat és még ki tudja milyen vasakat (vesd össze Üvegtigris) tárolnak ott.

A vécé meglátogatásakor láttam viszont a legérdekesebb dolgot! Hogy a szokásos több gombos melegített ülőke volt, az nem döbbentett le, de hogy hogyan volt megoldva a kéz mosó az igen. A vécé mögött volt ugyanis a tartály és a tartály tetején a csap és a mosdókagyló. Amikor az ember lehúzta a vécét, akkor a víz ami feltöltötte a tartályt a csapon folyt keresztül, kezet lehetett vele mosni. Azért volt kint egy rendes méretes kézmosó is meleg vízzel is. Megjegyzem meglestem a mellette álló mosogépet és nem volt rajta olyan gomb, hogy hány fokos vízzel akar mosni az ember. Úgy tűnik ez a hideg vízben mosok (vagy melegíts magadnak hozzá vizet, ha akarsz) dolog nem csak a vendégházban található mosógépek sajátja. Mondjuk itt asszonykának nem kell egy emelettel arrébbról hozni a vizet. A vendégházban ugyanis, csak a konyhában van meleg víz, ami egy emelettel a mosóhelység alatt van.

A vacsora nagyon finom volt. Teljesen európai paradicsomos szószos, húsos penne. Volt még pirított kenyér valami májkrémszerűséggel, ami szintén első rangú volt, meg kis kocka sajtok (borsos, olívás, paradicsomos). Ilyet egyszer vettem itt, és nagyon ízlett már akkor is. Még délután vacsora előtt volt répás süti a tea mellé. Finom volt az is. Ja és a tiszteletemre Asaki-san kibontotta a San Diegoból hozott édes bort. Én nem szeretem az édes bort, de meg kell hagyni, hogy ez nagyon jó volt. Sajna egy pohár nem volt elég arra, hogy levetkőzzem gátlásaimat és nem mertem tölteni újra magamnak. De nem is baj, olyan finom volt, hogy tényleg szégyelltem volna magam , ha megiszom előlük.

Beszéd téma volt, hogy

1. A kisfiút még nem érdekli a hiragana és katakana írás. De már egyszerűbb összeadásokat elvégez.
2. Óvodába jár, ahol hozzánk hasonlóan kor szerint osztják be a gyerekeket.
3. Japánban nem túl gyakori a válás, mert a feleség általában nagyon rosszul járna, szóval nem erőlteti a dolgot, hogy úgy mondjam. Mivel általában ott hagyják a munkát, amikor gyereket szülnek és a lakás is általában a férjé, ha elválnak ott marad a gyerekkel fedél és munka nélkül.
4. Asaki-san hétköznap általában éjfél körül ér haza. De "csak" tíz, tizenegyre jár dolgozni.
5. Amikor Asaki-san még gyerek volt, nagyon erős volt a szakszervezet főleg a vasúti és voltak sztrájkok is. Ma már nincs ilyesmi. Általában a fiatalok nem is szeretik a szakszervezetet. Ha jól értettem a munkáltató ahol tud, ott tesz keresztbe azoknak a munkavállalóknak, akik tagok.

Amikor Asaki-san épp nem volt ott, a felesége megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk mi otthon. Illetve mondta is, hogy "magyargo" (go jelenti japánul a nyelvet). Bólogattam és kérdeztem, hogy honnan tud ilyesmit. Azt mondta, hogy az középiskolában tanulták és őt érdekelte a földrajz és a történelem. És miért kérdezte mindezt addig amíg nem volt ott a férje? Mert hogy amikor őt megkérdezte erről, akkor az volt a válasz, hogy dehogy "hangarigo" a nyelvünk. Mindenesetre amikor előkerült az ház ura, azért elmondta, hogy neki is igaza volt :)

Természetesen ajándékot is vittem. Először letámadtam őket a gyümölcslével. A kisfiúnak ízlett, Asaki-san mérsékelten érdekesnek találta, a feleségnek azt hiszem nem volt vele semmi baja. Mondták, hogy látták már a tévében is a reklámot, ahol azt is bemutatták, hogyan kell gyümölcslevest csinálni. Bár ennek némileg ellentmondott, hogy azt nekem kellett volna elmondanom, hogy igazából otthon milyen gyümölcs kerül bele.

Amikor már gondoltam, hogy teljesen maguk alatt vannak, hogy semmi mást nem kapnak, akkor előkaptam a kisebb doboz töltött mocsit, és a nagyobb doboz csokoládét, amit még előző nap vettem. Mondjuk sajnos emiatt a mocsit nem is merték kibontani, pedig én már ettem vásárlás után három nappal is és semmi baja nem volt, de ők tudják. Viszont a csokoládéval nagy sikert arattam. Gyönyörűen volt csomagolva és finom is volt. (Szerencsémre kibontották vacsora után, úgyhogy megtudtam, mit vettem.) Másnap az irodában Asaki-san mondta is, hogy biztos nagyon drága volt, én meg mondta, hogy ha ajándékot veszek nem szoktam nézni az árat, úgyhogy tőlem nagyon olcsó is lehetett akár. Mire a válasz az volt, hogy akkor jöjjek még sokszor hozzájuk vendégségbe :)