Rövid hírek

Ma valaki nagyon fázhatott idebent, vagy megjavították a légkondi eddig nem működő hőmérőjét, mert nagyon meleg levegőt fújt be egész nap.

Ma elvileg lunch talk nap volt, ami azt jelenti, hogy ilyenkor bentót rendelünk ebédre és az irodában eszünk, míg valaki előad. Az előadás ma elmaradt, mert Murata-san készült volna, de nem készült, mert elfelejtette felinstallálni a programot a gépére amit meg akart mutatni. Most már nekem is illene csinálnom lunch talk-ot valamikorra.

Hosszasan gondolkoztam melyik menüt válasszam ebédre nem akartam olyat, amilyet már ettem. Aztán a végén mégis sikertült egy olyanba beleválasztanom.

Nagano-santól pedig a közelgő setsubunra készülendő kaptam egy kis adag babot. Majd szórhatom szanaszéjjel :) Február 3-án van ez a fesztivál, amikor a gonosz szellemet elűzendő babszemeket szórnak szét a szentélyek és a lakások körül.

Első bemelegítés a Fujihoz: Makuyama

A mai hegymászás rádöbbentett, hogy nem ártana erőteljesen készülgetnem, ha tényleg a Fujira akarok feljutni, pláne ha Nagano-san férje fogja diktálni a tempót.

Reggel nyolckor indultunk (Nagano-sanék egy kicsit késtek - bizony pedig japánok). Sajnos elfelejtettem megnézni, hány órakkor indultunk neki a hegynek, de fél tizenegykor már javában kaptattunk felfelé. Sőt én addigra már ki is voltam ütve :)

Mielőtt nekiveselkedtünk volna az emelkedőnek, egy emberke (a személyzet tagja, akik segítenek a turistáknak az információs pultnál) külön felhívta rá a figyelmünket, hogy van valami újabb fő turistaút és el ne tévedjünk.

Jó meredeken indult az ösvény és hát én azt hittem, hogy ez így indul, aztán majd csak befutunk az enyhébben emelkedő részhez. De nem futottunk. Csak maradt olyan meredek mint az elején. (Konkrétan lépcsőszerűen volt megépítve az ösvény.) És hát Nagano-san férje ment előre, mint az úthenger. A felesége szerintem csak azért maradt mögöttem, hogy ne érezzem magam annyira szerencsétlennek. Még szegény énekelni is próbált, meg beszélgetni velem, hogy elterelje a gondolataimat. De én akkor már alig tudtam két lihegés közben válaszolni. Sajna a helyzetet tovább rontotta, amikor már hányingerem is lett - valószínűleg csak a vércukrom eshetett le, mert egy kis darabka KitKat rendbe hozott. Úgyhogy a dombtetőn már egész jól voltam és utána is könnyebben ment a túra. Igaz hogy annyira meredek olyan hosszasan, mint az első menetben már nem volt. Egy lankásabb úton mentünk át egy szomszédos dombtetőre, ahol miután egy vidám nyugdíjas társaság távozott (akik közül a legidősebb is minimum félórát vert volna rám a hegymászásban), elfogyasztottuk ebédünket. Kis gázfőzőn melegítettünk vizet a dobozos tésztához, meg az útközben vásárolt onigirit ettük meg. A többes szám nem teljesen helyes, mert Nagano-sant a férje nem engedte a forró víz közelébe. Mint elmesélték egy sátorozás alkalmával az enyhén illuminált Nagano-san a forrásban lévő vizet sikeresen úgy borította a férje lábára, hogy az utána két hétig volt kórházban.

További utunk nagyrészt lejtett és csúszott. Itt-ott hófoltok voltak, a bambuszok és fenyők között. Egy sűrűbb fenyves részen Nagano-san felszerelt egy kis csilineglő harangot a hátizsákjára - ezen a területen járnak medvék és vaddisznók és az elriasztó kolomp teljesen standard japán kiránduló kellék.

A kilátás nagyon szép volt. Mindig ledöbbentem amikor az óceánt pillantottam meg - annyira furcsa, hogy hegytetőről télen tengert láthatok :)

Ahogy az út átváltott lassan utcává, amit két oldalt már nem erdő, hanem kertek határoltak, egyre több helyen láttunk kirakva mandarint, becsületkasszával. 100 jenért adtak egy kilót (lent a parkoló mellett, persze már kétszer annyi volt). Vettünk is egyet, én először nem nagyon akartam megkóstolni, mert nem vagyok nagyon oda a mandarinért, de jól tettem, hogy meggondoltam magam, mert nem volt annyira nagyon édes, mint az otthoni, amit pont amiatt a cukros víz íze miatt nem szeretek annyira. Ez inkább narancsosabb volt.

A településen ahova leértünk megnéztünk még egy kegyhelyet is. Igaz zárva volt, de nekem tetszett. Valamint vendéglátóim nagy örömére sikerült alkapni a meleg édesburgonyát áruló bácsit. Kis barkasz jellegű autóval furikázik, aminek a hátuljában van a melegítő, ahol az édes burgonyák ülnek. Van neki hangosbemondója is. Állítólag, főleg hölgyek szeretik nagyon és egyből kifutnak a házból, ha meghallják az édes-burgonyás kiabálását. Nem volt rossz az íze, de kicsit nekem sok volt egy akkora darab. Bár lehet hogy csak azért, mert újra erőltetett menetbe kapcsolt Nagano-san férje. Kicsit kezdtem is sajnálkozni magamban, hogy egész nap olyan tempóban rohangálunk, hogy alig van időm körbenézni, meg fényképezni. De aztán kiderült, hogy Nagano-san félt hogy a következő programpont bezár az orrunk előtt. Azért pedig nagy kár lett volna :)

A kirándulás után ugyanis egy helyi szabadtéri lábáztató melegvizes fürdő (onszen) meglátogatása volt a cél. Helyi forróvizes források vizét vezetik itt kis medencékbe. Mindegyik medence alja más mintájú, és a víz is más-más hőfokú. Azzal, hogy különböző helyeken nyomja az ember talpát más és más testrész bajait orvosolják a különböző medencék vizei - elvileg. Hát némelyikben elég nehéz volt lépkedni és szégyenszemre az egyik medencében még egy lépést sem tudtam tenni. Itt ilyen közepes méretű kövecskék voltak leszórva, na ez az a típus amivel a tengerparton is mindig szenvedek. Még szerencse hogy semmi baj a fülemmel, az ugyanis a fül problémákat orvosolta volna :) A parkocska bejárata előtt egy kis oltár is van emelve a két mosómedvének (racoon-nak hívták vendéglátóim és úgy beszéltek róla, mint a rókánál veszélyesebb agresszív ragadozóról, szóval lehet hogy mégsem mosómedve :) ), aki felfedezte a melegvizes források gyógyhatását. Nagyon jó ötlet volt ez a lábáztatás, teljesen rendbejött a túracipőben ki vízhólyagosodott lábam tőle.

Hazafelé a kocsiban el-elszunyókáltam, de azt még hallottam, hogy épp most van az egyik szumó-szezon utolsó meccse és a döntőt két mongóliai születésű versenyző vívja.

Vacsorázni egy sagamiharai főleg rántott csirkére (nem olyan azért mint az otthoni, sokkal világosabb a panír) specializálódott helyre mentünk. Azért volt még saláta is, meg egy-két szelet nyers hal, meg egy nagyon fura tojásleves, ami meleg volt és puding állagú. Nem volt rossz, de addigra már a fülemen is étel lógott ki. Aztán sörözés meg szakézás közben már nagyokat nevettünk Nagano-san férjével, főleg amikor közölte, hogy úgy iszom a szilvás szakét, mint a középkorú japán férfiak. A szaké aljában egy szilva van, amit sós vizben tettek el, úgyhogy elég erőteljes sós-savanyú íze van. Viszont hogy mennyire savanyítja be a szakét az a fogyasztón múlik, attól függ ugyanis mikor szedi szét apró darabokra és keveri el az itallal. (Ha jól emlékszem az alkohol talán nem is szaké volt, hanem shochu.) Elég erőteljesen sós, meg kicsit savanyú volt, de nem volt annyira vészes, mint ahogy az ember egy ilyen leírás alapján gondolná.

Megbeszéltük azt is, hogy edzenem kell még a Fuji-túrára és a következő célpont egy 1200 méteres hegy lesz valamikor áprilisban. Addig pedig minden nap gyalog közlekedek fel a hatodik emeleten lévő irodába.

Ha áram van, minden van - ha nincs, akkor megyünk kirándulni

Jó előre bejelentették, kiplakátozták (és szerintem hangosbemondón is bemondták - bár közel sem értettem meg) az intézetben, hogy január 27-én a kampusz egész területén áramszünet lesz. Méghozzá nem valami kispályás szöszmötölés miatt, hanem komoly ellenőrzési munkálatok lesznek, hiszen reggel 9-től este 6-ig fog tartani. Külön felhívták a figyelmünket, hogy mindent húzzunk ki a konnektorokból, nehogy a feszültség ingadozás kárt tegyen valamiben.

Csak áttekintés kedvéért, mi nem lesz:

• áram :)
• meleg víz
• fűtés - mert ugye a légkondival fűt az ember, az meg delejjel megy
• biztonsági beengedő rendszer
• étel- és italautomaták
• net - mert hogy a szerverek is le lesznek kapcsolva ugye

Nem csoda, hogy már jó előre elrendeztem, hogy szombaton (ma) nem csinálok semmit és nem megyek sehova, mert vasárnap úgyis egész nap mászkálni fogok Tokióban. Azonban szerencsémre Nagano-sanék kirándulást terveznek (konkrétan erősítést a Fuji megmászásához) és elhívtak engem is magukkal. Úgyhogy holnap reggel 8-kor találkozunk a vendégház előtt és irány Yugawara és a Makuyama hegy.

A bürokrácia üzenete, avagy az újrabelépési engedély

Hétfőn Nagano-sannal begyűjtöttük a bejelentő kártyámat. Nagyon professzionálisan néz ki. Van rajta csomó hologram, rengeteg japán és angol felirat, fénykép, aláírás, a hivatal pecsétje. A nemzetiségemhez sikerült beírni nemcsak azt hogy ハンガリー (Hungary), hanem hogy Budapest, Thokoly :) 2012-ig érvényes egyébként. Már most sajnálom kicsit, hogy az országból való távozáskor vissza kell majd adni.

Nade, ha ez a dokumentum elkészült, akkor akár neki is állhatok a - remélhetőleg - utolsó hivatalos dokumentum beszerzésének az újrabelépési engedélynek. Többször és több helyen is felhívták figyelmemet, hogy ez az egyik legfontosabb dokumentum. Hiszen ha kilépek az országból, hiába van még érvényes vízumom, enélkül a papír nélkül nem fognak újra beengedni. Szegény Nagano-sant ráállítottam a témára és egyből kiderült, hogy egészen közel Shin-yurigaokaban van a bevándorlási hivatal, amelyikhez én is tartozom. Gyakran hallom ezt a nevet, mivel ez az egyik megálló Tokióba menet az Odakyu vonalon. Nagano-san volt olyan rendes, hogy kinyomtatta a kitöltendő papírt is és ekkor ért a meglepetés. Meglepetés egy az volt, hogy meg kell adni a dátumot mikor akar kiutazni az illető és visszajönni. Persze szerencsére nem kell pontosnak lennie, egy hónapos intervallumot adtak meg egy példán. Meglepetés kettő pedig az volt, hogy az egyszeri újrabelépésre jogosító irat 3000 jent, míg a többszöri 6000 kemény jent kóstál!

Huh, hát nem semmi. Elkényelmesedtem, ingyen vízum és regisztrációs kártya után már azt hittem mindent megkapok a két szép szememért, dehát nem :) Vicces gondolat, hogy a japánok ezek szerint nagyon örülnek ha valaki hosszabb időt akar náluk tölteni (ingyen vízum), természetesen ez igazán akkor egyszerű ha van itt kapcsolata (meghívó levél), viszont ha már idejött a gaijin, akkor ne akarjon állandóan hazajárni, maradjon csak itt szépen :)

Tervek

Kicsit alábbhagyott a blog írási lelkesedésem, ennek több oka is van például, hogy most már talán dolgozom is - időnként. Most éppen pont nem, hiszen pont ezt a bejegyzést írom :) Valószínűleg kezdek talán hozzászokni a környezethez és kevesebb dolgot találok említésre méltónak. Mindenesetre nem akarom, hogy kedves olvasóim eltűnjenek, úgyhogy egy kis mézes madzag, hogy miről szeretnék írni remélhetőleg a közeljövőben:

• Praktikus dolgokról, például hogyan jutok be Tokióba, azaz mit tapasztaltam eddig japán vasútról.
• Éttermi furcsaságok, milyen az ISAS/JAXA étkezde.
  
• Laptop vásárlás viszontagságai. Ez a bejegyzés sajnos nem egyhamar fog elkészülni, bár én nagyon reménykedem benne, hogy legkésőbb február első felében csak megszerzem az új gépet.
• Valamint persze további Tokió és környéki élményeket is szeretnék gyűjteni. Eléggé le vagyok maradva például múzeum ügyben.

Egyébként a JSPS szervez egy "orientációs" gyűlést a diákoknak február 18-tól 20-ig. Lesznek előadások a JSPS-ről, meg kutató munka Japánban, stb. Nincsenek nagy elvárásaim, mindenesetre olvasni való lesz nálam :) Viszont lesz egy kis japán nyelvtanfolyam is, amire nagyon kíváncsi vagyok. A jelentkezési lap mellé csatolni kellett egy kis leírást hogy mennyit tanult már az ember japánul, szóval lehet, hogy nemcsak kezdő csoport lesz. Ezenkívül lesz ingyen ebéd, reggeli és szállás is és Tokiói városnéző túra is. (Legalábbis én ennek fordítottam a "study tour"-t a programban).

Felnőtté válás napja

Bizony Japánban ez is ünnep, sőt munkaszüneti nap. Egyszerű eszemmel arra tippelnék, hogy egy olyan társadalomban, ahol a csoport érdeke általában megelőzi az egyén érdekét, nagy hangsúlyt helyeznek a fiatalok életében arra az időszakra, amikor a társadalom teljes jogú tagjává válnak. Persze az is lehet, hogy teljesen félreértelmezem a helyzetet és ezen időpont ünneppé nyilvánításának sokkal praktikusabb oka van. Így legalább az összes abban az (tan)évben huszadik életévét betöltő fiatal egyszerre, az év egy meghatározott napján issza le magát a sárgaföldig, így könnyebb takarítani utánuk :) Japánban ugyanis hivatalosan húsz év a korhatár nemcsak a szavazáson való részvételre, hanem az alkohol fogyasztásra is. Mindenestre a bulizás előtt a délelőtt folyamán az egyes városi elöljáróságokon ünnepélyt rendeznek a fiataloknak, ahol a lányok általában hagyományos díszes öltözetben, kimonóban jelennek meg.

Én a jeles napon Tokióba mentem. A változatosság kedvéért Shibuya városrészbe. A cél ajándék vásárlás és egy Apple márkabolt felkeresése volt. Ez utóbbi helyre laptop vásárlás ügyében tértem be. De egyenlőre még csak információkat gyűjtöttem össze. Talán a szünnapnak köszönhetően egész szellős volt a városrész. Viszont haza felé jövet, már egyre több ünneplőbe öltözött fiatalt láttam. A lányokon tényleg szebbnél szebb, díszesnél díszesebb kimonó volt és a frizurájuk meg sminkjük sem lehetett egy tízperces reggeli "illesztgetés". A fiúk nagyrészt európai ruhában (sötét öltöny, stb) voltak, de láttam három tradicionális ruhát viselőt is. Egyébként mindhármuk nagy népszerűségnek örvendett, a társaság középpontjai voltak. Sajnos képeket nem nagyon mertem csinálni, de végül a vonaton csak összeszedtem magam.

Az előző poszttal együtt, legalább mindjárt lehet is egy kis összehasonlítást tenni, a hétköznapi kimonó és az ünnepi változat között.

Kimonó testközelből

Úgy kezdődött, hogy Nagano-san megállt az asztalom mellett, méghozzá úgy, hogy egyből nyilvánvaló volt, hogy itt most valami nagy bejelentés és/vagy kérés fog következni, és lőn. Először nem is értettem, miről beszél annyira hihetetlen volt az egész. Aztán úgy döntöttem, hogy valószínűleg jól értelmezem a dolgokat és arról van szó, hogy az egyik barátnője, aki az adminisztrációs osztályon dolgozik, ma behozott pár kimonót és felajánlotta ismerőseinek, hogy beöltözteti őket. És Nagano-san úgy döntött az ismerősöm ismerőse az én ismerősöm is, úgyhogy menjek vele én is kimonót próbálni.

Azért kérettem magam pár percig. Tisztáztam, hogy de ugye nem jövünk vissza kimonóban az irodába a kollégák nagy örömére. Nem persze. Ugye nem tart sokáig ez az egész (mégiscsak elvileg munkaidő van ugyebár). Ezek után még gyorsan végig gondoltam mi is van ma rajtam :) aztán rábólintottam a dologra.

A földszinten egy kis szoba volt kialakítva átöltözésre (ebben az esetben átöltöztetésről kellene inkább beszélni). Tatamival, kis asztalkával, meg persze egy függönnyel. Ki volt rakva egy halom cucc és azt sem tudtam melyik milyen rész és mi mihez tartozik. Megkérdezték, hogy melyik kimonót szeretném. Kiszúrtam, hogy van két halmocska összekészítve, valamint azt is hogy Nagano-san már kinézte magának az egyiket, úgyhogy ráböktem a másikra. Még persze megkérdezték hogy biztos vagyok-e benne, de én a halmok elhelyezéséből úgy éreztem, hogy ez nekem lett szánva.

Először is volt egy hosszú ujjú fehér alsóing, amin semmiféle megkötési gombolási lehetőség nem volt. Az ember szépen maga köré tekerte és úgy tartotta a kezét hogy ne nyíljon ki. Persze, meg van hogy melyik oldalnak kell felül lenni én persze egyből el is rontottam. Alulra egy oldalt madzaggal megkötős fehér "kötény" került. Ezek után jött egy díszesebb, bő ujjú selyeming, valamint vettem tabit is. Ez utóbbi a nagyujjat a többitől elválasztó zokni. Nem tudom, hogy ez általános-e, az enyém keményített volt és a hátulján voltak kis csatolók amivel össze lehetett fogni. Na amikor ezt a zoknit fölvettem, azzal nem tudtam egy ideig betelni, ott nevetgéltem meg mozgattam benne a lábujjamat, nagyon fura érzés volt :)

Ezek után következett maga a kimonó. Sajnos innentől már nem tudom dokumentálni az eseményeket. A hölgy rám adta, aztán összefogta elől, felrakott egy keményített tartót a derekamra, aztán kötözött itt meg ott, aztán csíptetett ide meg oda, felkerült az obi is (az a nagy széles öv ami középen van). Időnként megkérdezte, hogy kapok-e még levegőt. Aztán hátul is elkészítette azt "mű-púpot", ahol az obi meg van kötve-csavarva. Leszedett egy-két átmenetileg használt kötözőt meg csatot, és egyszercsak, kábé negyedóra múlva, végzett. Utánam Nagano-san következett. Addigra már összegyűltek páran, akiknek sikerült nagy örömet okoznom kinézetemmel.

Miután mind ketten ott álltunk teljes harci díszben, a barátnő visszament dolgozni és mondta, hogy mi nyugodtan fotózgassunk, amíg csak akarunk. Nagano-san egyből ki is találta, hogy menjünk ki a kertbe a virágzó bokor előtt fényképezkedni. Ez második nekifutásra sikerült is, először ugyanis szembejött egy férfi és erre mi visszamenekültünk az öltözőbe :) Bár lehet, hogy teljesen feleslegesen futottunk vissza, rettentően a gondolataiba lehetett merülve az az ember, mert egy arcizma se rándult. Végül csak kijutottunk a kertbe és a fotók is elkészültek.

A levetkőzés már könnyebben ment, de utána bizony a hajtogatásban nem jeleskedtem.

Egyébként a kimonó meglepően kényelmes viselet volt, ha az ember eltekint attól, hogy nem lehet benne hajolgatni, vagy mondjuk busz után rohanni. Viszont nagyon erősen tartja a derekat és az ember mindig kénytelen egyenes derékkal mozogni, de úgy hogy ez igazából nem megterhelő. Na persze nem kellett azért egész nap viselnem :) A szandál viszont rémes volt. Csúszott az ember talpa, lelógott cipőről, és legfőképpen nagyon vágott elől a szíj a két lábujj között.

Nagano-san egyébként azt mesélte, hogy ez a barátnője imádja a kimonókat, ha teheti otthon is abban van. Az összes, amit behozott, az mind az övé. Ő (mármint Nagano-san) is elment egy kimonó iskolába, de már elfelejtette, hogyan is kell felvenni a ruhát. Nem is csodálom, gondolom sűrűn kellene gyakorolni, hogy megmaradjon az ember fejében ez a csomó húzás-kötés-csatolás.

Hail to the Tenno, baby!

Beköszöntött az újév első olyan napja, amikor bementem Tokióba. Ez konkrétan január másodikán történt. Nagy nap ez ugyanis a császár (japánul tennó) életében, kiengedik egy kis balkonra, hogy onnan elmondhassa újévi köszöntését a népeknek. Úgy döntöttem beugrok egy kis baráti családlátogatásra tennóékhoz, nehogy sértve érezze magát - itt vagyok Japánban egy évet és még annyit se mondok neki "csocsi, csók a család":)

Mivel összeismerkedtem egy légkondi beállítás kapcsán egy koreai kolléganővel és egyben szomszéddal, együtt vágtunk neki Tokiónak. Az ő célja érthető történelmi okokból nem foglalta magába a császári család üdvözlését - ő csak ébresztő órát szeretett volna venni. Pechje volt, hogy engem szúrt ki magának :)

Mindenek előtt kerestünk egy éttermet mert ő nem evett reggelit - én meg ugye notóriusan elfelejtkezem a napközbeni evésről, szóval jó volt ez így nagyon. A kiválasztott kajálda délben nyitott, úgyhogy a fennmaradó húsz percben kerestünk neki egy órás boltot és vásároltunk is. Az étterem jó választás volt. Ilyeneket ettünk és nemcsak jól nézett ki, de nagyon ízletes is volt. Egyébként az étkezés úgy kezdődött, hogy kaptunk egy kis tányért meg kis fa morzsoló rudat, hogy azzal morzsoljuk szét a szezámmagot magunknak. Aztán önthettünk a kétféle öntet valamelyikéből hozzá. Ebbe kellett aztán belemártogatni a rántott húsit.

Gondoltam étkezés után elválnak útjaink, de Yumi (ha jól emlékszem a nevére) azt mondta jön velem szívesen. Kis szerencsétlenkedés után (nem találtam meg azt a metrót ami Shinjukuról közvetlenül megy a császári palotához, így át kellett szállnunk) megérkeztünk a palota kertjébe. Ahol hatalmas, áramló tömeg fogadott minket. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de a szervezés elsőrangú volt, így szépen tudtunk mi is áramolni a tömeggel. Először ellenőrizték a táskáinkat, aztán motozás is volt. Természetesen előtte bocsánatkérés a japán rendőrnő részéről :) Kis japán zászlócskákat is osztogattak, hogy azzal üdvözöljük az üdvözlendőket. Én elvettem a zászlót, Yumi nem. Mondtam neki, hogy koreai zászlót kellene hoznia, aztán együtt menekülhetnénk a lincséhes tömeg elől :)

Rendezetten betereltek minket egy nagyobb térre a palota kertjében, aminek egyik felét foglalta el egy hosszúkás épület. Itt volt egy üvegezett balkon, ott jelent meg a császári család rövid várakozás után. Persze mindenki örült és lobogtatta a zászlócskáit. Mikor lecsendesedtünk, a császár mondott körülbelül két mondatot, majd csönd lett. Úgy érzem a helyiek is többre számítottak. Már kezdett majdnem kínos lenni a nagy hallgatás, amikor valahol elől szóltak, hogy lehet ám megint örülni és lobogtatni, úgyhogy így is tettünk. Császárék integettek, mi meg visszaintegettünk - Yumi is csak ő zászló nélkül :) Aztán uralkodóék elvonultak és mi is kifelé vettük az irányt.

Őszintén szólva, ledöbbentem. Én egy minimum húsz perces dörgedelemre számítottam, vagy valami olyasmire mint a pápai beszédek. Már előre készültem, hogyan fogok egyik lábamról a másikra állni unalmamban és illedelmesen ásítani. Erre ripsz-ropsz lerendezték az egészet. Igazából nem is baj.

Beiktattam egy kisebb kanyart kifelé menet, ha már nyitva van a kert menjünk a hosszabbik úton. Hát az embernek mindig nagyok az elvárásai, ha valamit nagyon tiltanak. Én is azt hittem, hogy a császári palota kertje valami iszonyat jól néz ki, ha csak évente kétszer lehet bemenni. Nem volt semmi extra.

Szegény Yumit most érte a hideg zuhany - én még egy tokiói kegyhelyet is meg akarok nézni. Igazából mindegy volt melyiket, úgyhogy kiválasztottuk a legközelebbit (Kanda Myojin) és elmetróztunk Ochanomizu állomásra. Szerény japán tudásom alapján ez a Teavíz állomás :) A kegyhelynél vidám élet folyt: a bejárathoz vezető részen csomó ételárus bódé (Yumi mindjárt ki is szúrt egy koreai étel specialitást árulót), nagy tömeg, a kertben még nagyobb. Sorbanállók a különböző talizmán árusokhoz, jövendőmondó cetlisekhez. Közben valamilyen előadás is folyt egy színpadon.

Ezek után újra Shinjuku, illetve onnan hazafelé vettük az irányt. Yumi azt mondta, ő jól kifáradt, úgy érzi nem ártana neki edzenie egy kicsit. Én is ki voltam azért ütve szépen, szó se róla. Azért remélem nem ment el teljesen a kedve a velem együtt való városnézéstől.
A többi fotó ezen a linken látható.

Boldog Újévet!

Immáron 2008-at írunk, illetve van ahol 平成 20-at :) Elég csöndesen telt az újév itt Sagamiharában: semmi petárdázás, őrültködés, részegek utcán való hőbörgése. Furcsa volt. Itt ugyanis nagyrészt otthon, családdal töltik a szilvesztert. Éjfélkor elmennek egy kegyhelyre vagy szentélybe, ahol elégetik a tavalyi szerencse-kívánó lapocskákat és egyéb amuletteket, majd újat vásárolnak. Ezt olvastam az útikönyvekben és mivel más dolgom úgysem lévén, úgy döntöttem megpróbálok elvegyülni és megnézni magamnak egy ilyen éjszakai kegyhely bulit.

Mivel nem igazán akartam éjszaka közlekedni Tokióba és vissza, inkább Murata-sant kérdeztem meg, hova is mehetnék. Egy közeli lévő kegyhelyet ajánlott - tényleg alig volt negyedórányira.

Igazából az egész újévesdit nagyon gyorsan lezavarták. Én negyed órával éjfél előtt érkeztem, ekkor már rendezetten álltak sorba az emberek a bejárathoz vezető úton, kábé harmincan. Idővel egyre többen jöttek - végül amikor hazaindultam, már több mint százan álldogálhattak a sorban és még folyamatosan érkeztek. Úgy tűnik az útikönyveknek igazuk volt :) Még máglyák is égtek, egy kívül, egy pedig a belső udvarban is a szentély mellett. És tényleg mindenki szépen odavitte az elégetendő tavalyi amulettjeit. Nagyon jól néztek ki a tüzek - én amúgy is órákig tudom nézni és ezek szép nagyok is voltak. Ki is jöttek a tűzoltók felügyelni az eseményeket.

Éjfélkor annyi történt, hogy elöl valaki mondott valamit. Valószínűleg egy pap (szerzetes?) akik a szentélyben álltak nekünk háttal. Rajtuk kívül egyébként még volt ott egy csomó segítő személyzet, legalább húsz emberke, akik a tüzeket táplálták, árulták a jövő évi amuletteket és valami forró italt kevergettek nagy lábosokban és ingyért osztogatták a népeknek. Én persze nem mert venni - amilyen gyáva nyúl vagyok. Na de visszatérve, éjfélkor mondtak valamit és kongattak és a sor elindult. Szépen mindenki bedobott pénzt meghúzta a hozzá legközelebb lévő harang zsinórját, meghajolt, imádkozott és megint hajolt egyet és távozott. Egyesek tapsolgattak is, de a múltkori nikkoi kiránduláson az egyik angol csoportot kísérő túravezető azt mondta, hogy a tapsolás udvariatlanság az istenekkel szemben és nem illik ilyet csinálni. Hát én inkább kihagytam a tapsolást, jobb a békesség.

Csináltam pár képet, persze olyanok is lettek a tök sötétben, de sebaj :)

A hangulat inkább családias volt semmint ájtatos. A sorban állók beszélgettek, tévét néztek mobilon, vagy a gyerekekkel játszottak. Miután végeztek, melegedtek a tűznél, beszélgettek egy kicsit aztán indultak is hazafelé. Én is így tettem, bár érthető okokból nálam a beszélgetős rész kimaradt :)

Itthon még tettem egy próbát a tévével. Hát ha van valami értékelhető adás ilyenkor. Hááát először húsz percig csak reklámokat láttam, aztán találtam valami vicces műsort, négy műsorvezetővel, akik valami rettentő kényelmetlennek tűnő bárszékeken gubbasztottak. Volt még valami levél-felolvasós műsor, meg egy zenés adó, ahol hatvanas évekbeli számok mentek... Na én itt adtam fel a dolgot :)