Búcsú Fujitól, óceántól, halaktól

Nagano-sanéktól nagyon szép ajándékot kaptam búcsúzóul. Kirándulni mentünk utolsó japán hétvégémen Shizuoka prefektúrába. Szombaton indultunk, Yaizu városban volt szállás foglalva, a terv az volt, hogy vasárnap este érünk vissza.

Szikrázó napsütés volt odafele az úton. Ugyan nem volt tizenegy-két foknál melegebb, de nem tudtunk ellenállni az egyik pihenőhelyen árult wasabis fagylaltnak. Wasabi íze volt, szóval csípős, de emellett (enyhén) édes is. Nem volt rossz, de azt hiszem meg leszek nélküle is a jövőben. Nagano-san férje mesélte, hogy az általa evett legfurcsább fagylaltban, apró fehér halak voltak (később megmutatta, ebihal méretre kell itt gondolni), kis fekete szemükkel volt telepöttyözve a fehér fagylalt.

Első utunk a Miho no Matsubara tengerpartra vezetett. Fantasztikus a kilátás a Fujira, a Suruga öbölre, túloldalt az Izu félszigetre és távolban az óceánra. Ha mindez nem lenne elég, a parton gyönyörűszép fenyőfák sorakoznak és a tengerpart homokja is nagyon kellemes. A történet szerint egy istennő szállt le itt és egy fára akasztotta a ruháját. Egy halász meglátta a ruhát és úgy döntött hazaviszi. Hosszas könyörgésre csak visszaadta, talán énekelnie, táncolnia kellett a z istennőnek a halásznak - már nem emlékszem. Az a bizonyos fa most is látható, 650 éves állítólag. Természetesen tartozik hozzá, kis kegyhely is. Nekem persze muszáj volt belemerítenem a kezemet az óceánba, úgyhogy egy nagyobbacska hullám menten össze is vizezte a cipőmet. Szerencsére pótzoknim volt, a férjtől pedig megkaptam a szandálját átmenetileg.

Következő állomásunk Yaizu volt. Odafelé az út a tengerparton vezetett. Meredeken szakadt le a hegyoldal a vízbe. Kicsit hasonlított a horvát tengerpartra, sőt a víz is hasonlóan harsogó kék volt. Egyébként itt található Japán legmélyebb tengeröble, 2400 méter mély. A japán sziget átellenes oldalán csak 1400 körüli. A tokiói öböl meg csak 40 méter mély. Ezért itt rengeteg furcsábbnál furcsább halat, mélytengeri rákot lehet kifogni.

Yaizuban egy zászlófestő üzletbe mentünk, de előtte ebédeltünk. A műhely üzletben hagyományos halász-zászlókat készítenek, nagyjából a kékfestéshez hasonló módszerrel. Ragasztóval megrajzolják az ábrát, majd lefestik és kimossák. Ahol a ragasztó volt ott fehér vonal marad. Hogy a mai világban is jövedelmező lehessen ez a szakma, a látogatók elkészíthetik a saját kis méretű zászlóikat. (Persze az ábra már előre le van rajzolva, ez ilyen kifestés szerű tevékenység.) Ez volt a mi programunk is. Először aggódtam, hogy fog ez nekem menni de aztán kiderült, hogy nagyon jó mulatság. A legnehezebb az volt, amikor ragasztóval a saját monogramomat próbáltam a zászlóra felírni. Végül a mester kicsit javította. Rengeteg féle szebbnél szebb festék volt. Szerencsére volt pár példa darab is, mert egyébként órákig gondolkoztam volna rajta, hogy melyik figurát milyen színűre fessem. Nagyon jól szórakoztam, gyorsan elrepült az idő és már be is sötétedett.

A szállásunk elég közel volt. Nagano-sanék egy japán stílusú szobában voltak, nekem pedig foglaltak egy kicsi egy ágyas szobát. A földszinten volt hagyományos japán fürdő, helyi termálvízzel. A vacsorát pedig az étteremben szervírozták. Királyi adag volt. Volt fejenként egy-egy akkora rák, mint az alkarom, sashimi (tonhalból), savanyúság, csigaszerű kagyló (ezt sajnos nekem ki kellett hagynom, pedig nagyon jól nézett ki) és egy hatalmas kinmedai hal, ami három részre volt szelve. Ez utóbbi neve aranyszemű halat jelent, és mélytengeri élőlény. Hosszas rábeszélés után végülis én kaptam a fejét, mert állítólag az a legfinomabb része. Tényleg finom volt, de nem volt egyszerű pálcikával megbírkózni vele, és kicsit az állandóan rámmeredő sárga szeme is zavart. Pedig az igazán finom rész állítólag a szeme körüli rész, mert itt található talán kollagén - ebben nem vagyok biztos, csak valami olyasmit magyaráztak, hogy krémekben is van és öregedés ellen jó, de állítólag így belsőleg használva is :) Sőt a szemgolyót is egészséges megenni, de baromi nehéz, mert kemény. Kipróbáltam, tényleg kemény. Persze erre még tovább kellett rábeszélni, mint a fejre. Megvártam, amíg egyikkel Nagano-san férje tesz próbát, én csak utána haraptam rá. Egy kicsit sikerült a fogammal lehántolnom róla pá réteget, de azért a golyó háromnegyede meg maradt. Miután mindent elfogyasztottunk, kaptunk befejezésképpen mizólevest és rizst.

A reggeli hasonlóan bőséges volt. Azt egy tatamis, nagy szobában tálalták. Volt halpaszta szardellából (meglepően édeskés ízzel), nyers tojás, savanyúság, alga, a kis fehér, ebihal méretű halacskák, mizóleves és rizs.

Reggel sétáltunk a kikötőnél. Volt ott egy nagyon elegáns kinézetű uszoda-tornaterem. Az úszómedence úgy volt elhelyezve, hogy az egész falnyi ablakokon keresztül a Fujira és az óceán-öbölre lehetett látni. Ha jól értettem ezt a helyi halász-szakszervezet építette.

Ezekután begyűjtöttük az elkészült zászlóinkat. Nagyon jól sikerültek! Majd mentünk tovább a yaizui halpiacra. Hát döbbenetes volt, jó pár kört mentünk körbe és hallhattam igazi japán alkudozást is :) Tonhalra alkudtak Nagano-sanék és kemény vásárlók voltak, mert hosszas beszélgetés, telefonálás, "elmegyünk-visszajövünk" után mégiscsak máshol vették meg az ajándék tonhalat. Nade hogy az ember mélyfagyasztatott halat ajándékba teszem azt az oszakai üzletfeleinek, (mint jelen esetben) amikor a yaizui piacon sétálgat? Hát úgy, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal lehet házhoz-szállítást kérni, hogy a hal frissen érkezzen meg a rendeltetési helyére. Az ember a kofánál kiválasztja a halszeletet, kitölti a feladóvevényt és fizet. Az árus pedig hőszigetelő csomagolásban mélyhűtős kamionnal küldi az adott helyre az árut. Vannak külön erre szakosodott csomaghordó cégek. És az sem baj, ha egy másik pultnál vett adag halpasztát vagy frissen kézzel festett halász zászlót is mellécsomagoltat a vevő.

Ebédidőben már Shizukokában jártunk és angolnát ettünk. Nagyon ízletes volt. A belváros szimpatikus bevásárló helynek tűnt, de nem értünk rá, mert még naplemente előtt el kellett érnünk egy helyre, amit nemrégiben fedezett fel Nagano-san férje, amikor egy barátjával krossz motoroztak, ahol nagyon szépen lehet látni az őszi erdő színeit. Robogtunk egyre kisebb és kisebb utakon, legvégül már olyan keskeny hegyi szerpentinen, ahol sokszor egy autó fért csak el és az út olyan elhagyatott volt, sokszor majdnem felét avar borította. Mi viszont lassan már hiperűrsebességre kapcsolva vágtattunk, ami a mini Suzuki terepjáró hátsóülésén időnként elég megrázó élmény volt. De a táj és kilátás, mindent megért. Tényleg gyönyörű volt, nem csak a hegyek és az őszi színpompás erdő, hanem a Fuji is, aminek csúcsa hirtelen kibukkant a hegyvonulat mögött! Aztán nagyon hirtelen besötétedett és mi már romboltunk le a hegyről, hogy mielőbb megérkezzünk utunk következő állomására, Nagano-san szüleihez!

Ez egy hosszú út volt sötétben és párszor dugóba is kerültünk, pedig, hogy elkerüljünk egy hatalmas háromórás dugót (hétfő szünnap volt, szóval mindenki utazgatott keresztül-kasul Japánban) még le is tértünk az autópályáról. Végül csak befutottunk és eredeti japán vidéki otthont láthattam belülről, eredeti japán vidéki földművesekkel. Hatalmas élmény volt! Körbeültük a kicsi asztalkát, ami alatt egy kis gödörben ment a fűtő alkalmatosság és az asztal körül, mint egy lelógó abroszként takaró volt aplikálva, hogy a meleg bent maradjon és ne fázzon az ember lába. Sukiyakit ettünk, de volt egy nagy adag sashimi is. Mako-csan Nagano-san öccse egyből előkapott egy szemre minimum húszéves világatlaszt, hogy megkeressük Magyarországot. Nagy volt az öröme, amikor felfedezte, hogy nálunk saját városa is van: Makó. Nagano-san apja egyből hozott egy halom fényképet, ahol nem kisebb esemény van megörökítve, mint az az alkalom, amikor megnyerte a helyi virág-versenyt. Ez két évben is megtörtént egyébként. Szóba került, hogy ki-mivel foglalkozik. Ő nyugdíjazása előtt a helyi földműves-szervezetben tevékenykedett, ő volt a hír-felelős. Mondtam, hogy anyukám is a "helyi" coop-nál dolgozik, egyből megörültek, hogy tudom miről van szó :)

A vacsora nagyon finom volt sajnáltam, hogy az angolnák még mindig sok helyet foglalnak a hasamban. Nagano-san körbevezetett a házban. Láttam melyik volt az ő szobája és hol van a nagy szülei házi szentélye. Ajándékot is kaptam. A helyi fesztivál zászlaját. A fesztivált két nagy hűbérúr közti véres harcának emlékére rendezik.

Hazafelé már nem volt hosszú az út, már itt voltunk a kertek alatt. Nagano-san vette át a kormányt, mert söröztünk is, szakét is ittunk a vacsorához. Nagyon jól éreztem magam ezen a hétvégén, utolsó hétvégémen Japánban. A családi vacsora meghívás az igazi japán falusi otthonban, pedig megkoronázta a kirándulást! Azt hiszem a kíváncsiság és ezért az élmény kölcsönös volt. Állítólag Mako-san nem szokott ilyen nyílt és érdeklődő lenni a külföldi vendégekkel :)

A szálak elvarrása

Ma mentünk el Miyaji-sannal lemondani a betegbiztosításomat és megszüntetni a bankszámlámat. Doi-san volt olyan rendes és fuvarozott minket. Igazi luxus sportkocsija van! Belül csak az nem bőr, ami fa borítású és mindent elektronika irányít. Pedig nem egy új modell. Az egyetlen furcsaság az automata sebváltó - legalábbis én úgy képzelem, ha valaki ilyen kocsit vesz az szeret vezetni, a vezetés élményéhez pedig a sebességváltó is hozzátartozik szerintem.

Az ügyintézés egyszerű volt és relatíve gyors. A biztosító még nekem fizetett kétezer jent, pedig azt hittem én tartozom még nekik. A banknál is többet kaptam mint amennyi a számlámon volt, pedig én azt hittem levonni fognak "büntetésből", hogy elmegyek. Valószínűleg kamatot kaptam. Annak is nagyon örültem, hogy visszaadták a kis füzetecskét, nagyon jó emlék. Ha egyszer fontos, nagy ember leszek és lesz egy bankom :) én is be fogom vezetni ezt a rendszert. Könnyen gyorsan követhető, hogy mikor mennyit költ az ember, a pénzkiadó automaták ugyanis ingyen beírják a füzetecskébe a számlán történt pénzforgalmat. Tehát nemcsak azt, hogy automatából mennyit vettem ki, hanem, hogy ki mikor mennyit utalt rá, mennyit és mit vont le bank stb.

Egyébként ritka bugyuta voltam, mert mielőtt elmentünk volna intézkedni, Miyaji-san kérte, hogy keressem elő a biztosítótól kapott kártyámat és én váltig állítottam, hogy nincs is ilyen kártyám. Aztán Nagano-san volt az, aki emlékezett, hogy majd egy éve amikor intéztük a dolgokat hova tettem. Ott is volt, mindennap magamnál hordtam, csak éppen az nem esett le nekem, hogy mi is az a kártya. Még szerencse, hogy nem kellett orvoshoz mennem.

Próba, szerencse

Múlt héten valamelyik nap este elmentünk páran (Murata-san, Mochizuki-san, Kawahara-san, Yoshihara-san és én) enni-inni. Az ötlet természetesen Yoshihara-sané volt, az apropó pedig az volt, hogy mindjárt utazom haza. Fuchinobe állomás környékére mentünk és az intézet buszán - ami este és reggel közlekedik ezen a rövidtávon - hozzánk csapódott még Hiro-san, aki ugyan csak egy-két napig volt a csoportnál és nem a tudományos hanem pénzügyi dolgokkal foglalkozik, de az evés-ivás kedvére való volt :) Egyébként nagyon érdekes arca volt, nyugodtan lehetett volna maja indián is. Egyből megjegyezte nekem, hogy a férfi pincér tipikus jóképű japán és a pincérnő is tipikus szép japán. A srác tényleg szép volt, de jóképűnek vagy férfiasnak nem mondanám, a lánynál én viszont itt rengeteg szebbnél szebbet láttam. Mondjuk Japánban tényleg rengeteg csinos-aranyos-kedves lány van, nekem inkább az volt a feltűnő aki nem az volt. Sajnáltam is őket, elég borzasztó lehet. Szerencsém, hogy én nem ide születtem.

A vacsora fénypontja volt, amikor Yoshihara-san kitalálta, hogy jöjjön az "orosz rulett". Természetesen ennek a játéknak nem olyan komolyak a következményei, mint az igazinak, viszont csak 50% az esély, hogy az ember megússza. A lényeg, hogy kihoznak hat (illetve ha több vendég van több) kis töltött rántott gombóckát egy tányéron (meg egyből három nagy pohár vizet). Három gombócban finom polipos töltelék van, háromban viszont nagyon csípős mexikói paprika. És itt a nagyon csípős valami eszméletlen csípőset jelent! Szerencsére csak a nyelvet bántja nem az a típus amitől az embernek még a torka is ég, de azért így is szükség van a vízre. Az első körben Yoshihara-san, Kawahara-san és én fogtuk ki a csípőset, azt mondták én bírom legjobban a megpróbáltatást. Mondjuk szegény Yoshihara-san egy véletlen mozdulattal beletörölte a szemébe, szóval neki aztán tényleg kegyetlen élmény lehetett. Viszont "kétszer csalánba nem csap a ménkű" felkiálltással később még egy kört rendelt. Nagy pechje volt szegénynek, ő bizony nem csalán (még másnap is fájlalta a gyomrát). Mi viszont megúsztuk.

Hogy javítsa a közérzetünket Kawahara-san felajánlotta, hogy bevisz minket egy ionoszféra kutató rakéta rezgés tesztjére. Végül ma került erre sor. Olyan messzire nem kellett menni csak ide a szomszéd épületbe. Kétféle ilyen rezgési teszt van. Az egyik, amikor mindenféle frekvencia keverékén rezgetik a szerkezetet összevissza. Ilyenkor úgy "keverik ki" a rezgést, hogy minél alaposabban szimulálja a körülményeket. Viszont amikor ezt nem tudják előre, (ezt a rakétát például Norvégiából fogják fellőni), akkor mint most, lépésenként végig mennek MHz-től a jó pár GHz-es tartományig. Így aztán hallgatni is lehet a tesztet.

Érdekes volt. Nagyon jól ki lehetett venni a rezonáns frekvenciákat és bizony azt is, amikor valamelyik belső szerkentyűt nagyon megterhelt valami és eléggé oda-nem-illő kattogó hangot adott. A teszt azt hiszem összességében jól sikerülhetett, bár volt egy olyan rész, amit nagyon alaposan tanulmányoztak, úgy tűnt, hogy ott még meg fognak erősíteni egy-két dolgot.

Búcsú Takao-santól

Mégegyszer mindenképpen el akartam menni Takao-sanra a közeli kiránduló helyre, megnézni az őszi leveleket. Ez az időszak Japánban a cseresznyafa-virágzáshoz hasonlóan kedvelt kiránduló, piknikező (természetben lerészegedő) szezon.

Sajnos az időjárással megint nem volt szerencsém. Éppen csak hogy nem esett az eső, de nagyon szürke volt az ég, úgyhogy Tokió ismét láthatatlan volt. Jó volt friss levegőn lenni, meg felmászni a hegyre, megnézni a szentélyeket és piros sapkás szobrokat újra. De olyan depressziós színe volt mindennek, hogy végül alig csináltam csak egy-két fotót. Végre azonban nem felejtkeztem el, arról, hogy a hegycsúcsra is elmenjek. Ott viszont a rossz idő ellenére akkora tömeg fogadott, hogy pár elrettentő fénykép készítése után inkább elmenekültem.

A vonaton visszafelé két idősebb bácsi állt meg a mellettem és láttam, hogy azt próbálják eldönteni melyikük üljön le a mellettem lévő egyetlen szabad helyre. (Mellesleg már feltűnt, hogy általában a mellettem lévő szabad helyeket foglalják el utoljára a vonaton.) Úgyhogy felálltam és átadtam nekik a helyet. Természetesen hajlongások közepette megköszönték, de jó pár perc múlva, az egyikük felállt és odajött hozzám, hogy egy nagyon udvarias és teljesen kerek angol mondatban köszönje meg mégegyszer. Kifejezetten emiatt gondolták ki és rakták össze a mondatot (amennyire én meg tudom ítélni tökéletes angolsággal). Megható volt.