Fesztivál és Fuji

Régóta nem került szóba a Fuji. Ugye arról volt szó, hogy Nagano-san meg a férje idén vágnak neki, és mivel én is szívesen mennék velül, nem ártana egy kis bemelegítő mászást tartani májusban, júniusban. Hát ebből sajnos nem lett semmi. Májusban ugye én nem voltam itt, júniusban meg Nagano-san volt nagyon elfoglalt saját bevallása szerint. Nem is nagyon került terítékre az ügy. Aztán valamelyik nap mégiscsak a Fujira terelődött a szó és a végül azt beszéltük meg, hogy vasárnap délután megyek hozzájuk vendégségbe és akkor megtárgyaljuk, mi is a helyzet és mellesleg megnézzük a nyári fesztivált is, ami az ő városukban (Kamimizo) épp azon a hétvégén lesz.

Nagano-san jött elém kocsival négyre, útközben még megálltunk bevásárolni. Mire megérkeztünk hozzájuk pont leszakadt a vihar, úgyhogy a fesztivál előtt került sor a vacsorára és a Fuji stratégia vázolására. Szóval férj augusztus utolsó hétvégéjén szándékozik menni, mert talán akkor már kisebb a tömeg (vége az iskolai szünetnek). Persze ilyenkor meg van az a hátránya a dolognak, hogy ha rossz az idő, akkor csak jövőre lehet újra próbálkozni (hivatalos mászó szezon ugyanis július és augusztus), ami az én esetemben egyenértékű a sohával. Pár ismerősét megkérdezte, hogy akarnak-e csatlakozni, de eddig egy mondta csak biztosra a részvételt. Nagano-san pedig biztosan nem fog hegyet mászni. (Mint egy elszólásból kiderült gyerek-projekt miatt.) Elmondtam, hogy legnagyobb problémám, hogy nem vagyok valami sportos alkat, nem akarok a lassúságommal, gyors elfáradásommal terhelni a többieket, pláne így, hogy nem lesz az én szintemhez közelebb álló résztvevő. Erre az volt a válasz, hogy nem kell aggódnom, mert a másik ismerős hatvanéves, szóval ő sem fog futni mint a nyúl. Ez engem nem nagyon győzött meg, mert láttam én már jó pár japán nyugdíjast, aki vidáman lehagyott sétálva miközben én kocogtam. Mindenesetre az a kellemes meglepetés ért, hogy igen erősen kapacitált a férj is, hogy menjek, próbáljam meg. Pedig én arra számítottam, hogy csak örül, ha egy kolonccal kevesebb lesz.

A terv a következő: a Subashiri úton indulnak neki, ez egy kicsit hosszabb, mint a többi, de épp ezért kényelmesebb. Valamint szép a kilátás is, így az ember talán kevesebbet foglalkozik a fáradtsággal, mert van ami elvonja a figyelmét. Mellesleg a prospektus alapján, elég durvának tűnik még ez az út is. Ugyanis nem az otthoni, szerpentin jelleggel felsétálunk a hegyre típusú, hanem a gradiens irányú - szintvonalra merőlegesen, toronyiránt, bummbele. Végülis japánoktól nem is várna az ember mást :) A mászást két naposra tervezték, az estét a hetedik szinten (3200 méteren) lévő menedékhézban töltik, mert ott állítólag jó a vacsora. Amúgy arra figyelmeztettek, hogy nincs zuhany ezeken a helyeken és nagy hodályban a földön a alszanak a vendégek. De kérdésemre biztosítottak, hogy vécé persze van (nanáhogy :) ), szóval akkor már nem lehet olyan vészes a dolog.

Summa summárum a nagyon meggyőzően érveltek, hogy igenis menjek velük (ha az időjárás engedi). Még azt is kitalálták, hogy adnak nekem egy mobiltelefont, ha elveszítenénk egymást a tömegben se legyen gond.

Mire mindent letárgyaltunk, az eső is elállt, úgyhogy indulhattunk megnézni a felvonulást. Útközben kérdezték, hogy van-e nálunk otthon fesztiválszerűség. Megemlítettem az augusztus huszadikai tűzijátékot. De miután láttam ezt a felvonulást, kijelenthetem, hogy nem, nálunk nincsenek fesztiválok. Jó pár, talán nyolc hordozható "oltárt" visznek körbe a forgalom elől lezárt két utcán, ahol hömpölyög a tömeg. (A különböző környékbeli kegyhelyeknek mind van egy ilyen hordozható szentélye.) Hangosbemondó es a hordozókat irányító ember síppal figyelmezteti, terelgeti a nézőközönséget. Vannak kisebb építmények, amiket 30-40 ember visz folyamatos hangos kántálás közepette, hogy tudják tartani a ritmust. Amikor a kereszteződéshez, a felvonulás legközepéhez érnek, megállnak és "belengetik" az egész istenbizonyt. Mindezt persze a főnök egy síppal írányítja, vezényli, hogy az összes hordozó az elfogyasztott alkohol mennyiség és egész napos harmincfokban való fel-alá mászkálás ellenére teljesen összeszedetten és egyszerre vigye végbe. Természetesen a különböző csoportok egymásra "licitálnak" ki tud nagyobb és bonyolultabb belengetést véghezvinni. Az egyik társaság fel is dobta az oltárt és elkapta! Mennyivel vidámabb lenne egy augusztus huszadikai körmenet egy hasonló ministráns performansszal :) Közben az érsek meg síppal vezényelne nekik :)

Vannak nagyobb oltárok, amiket gurulós szekereken húznak ezeken dobosok táncosok is helyet foglalnak. A helyi legrégibb ilyen szerkezeten a fehér róka istennek beöltözött táncos is megjelent.

Természetesen jelen vannak a búcsú egyéb alapkellékei is: célbadobó, étel, ital árus, vattacukros, kihelyezett rendőr-örs. Nagano-san férje befizett minket és mindkettőnknek három palackot sikerült levernünk a célbadobás során, ezért kaptunk egy-egy színes műanyag rúgó-spirált. A fődíj, egyébként egy Wii konzol volt :)

Visszatértünk még Nagano-sanékhoz, ahol döbbentem fedeztem fel az előszobában egy közepes méretű terráriumot dugig tele valamilyen rovarral. Elég ijesztően nézett ki. Kiderült, hogy ez valamilyen talán tücsök, vagy kabóca jellegű állat, ami nagyon szép hangot ad a szárnyaival nyár azon szakaszában, amikor párt keres. Régen ennek nagy hagyománya volt Japánban és Kínában is, ilyen rovarokat tartottak a háznál, hogy éjjel gyönyörködhessenek a hangjában. Ma már ez nem akkora divat, akkoriban komoly üzletág volt a tücsök begyűjtés és árulás, ők ajándékba kapták talán Nagano-sanék szüleitől - ha jól emlékszem. Hasonló "bogaras" hobbi a pók-harc, ez Shikoku szigetén divatos, amikor is két jól fejlett pókot ugrasztanak egymásnak.

Amikor Nagano-san hazafuvarozott, megint szóbakerült augusztus huszadika. Ő kérdezte, hogy ugye nemrég nagy vihar volt a tűzijáték fesztivál idején Magyarországon. Kiderült, hogy akkor ez volt a legnagyobb hír a japán tévében!

Matsumoto

Július huszadikán a jó időre, a másnapi munkaszüneti napra (ez az Umi no Hi, vagyis tengerészeti nap) és nem utolsó sorban a majdnem egész napos vízrendszer ellenőrzésre (ami alatt természetesen elzárták az összes főcsapot a kampuszon) való tekintettel kirándulni mentem Matsumotoba. Azért esett a választásom erre a helyre, mert egyrészt szerettem volna közelebb jutni a japán hegyvidékhez, másrészt itt található az egyik leghíresebb japán kastély is. Ha jól tudom a legrégebbi. Az Azusa expresszel utaztam, aminek nagy előnye, hogy megáll Hachiojiban is, ami tőlem alig negyedóra a helyi vasútvonalon. Szerdán vettem meg a jegyet, de ekkor már nem kaptam ablak melletti helyjegyet a vasárnapi reggel nyolc órás vonatra és az eggyel későbbire is csak az első osztályon volt ablak melletti szabad hely. Végülis a korábbi vonattal mentem és nem ablak mellett ültem. Sokat nem vesztettem, mert egyrészt elaludtam a két és félórás út második felén, másrészt a folyosó melletti ülésről is nagyon jól nézett ki a táj.

Matsumoto szimpatikus kisvárosnak tűnt. Felüdülés volt ilyet is látni a majdnem mindig tömeges Tokió és Yokohama után. Az idő gyönyörű volt, százágra sütött a nap, persze ez azt is jelentette, hogy volt legalább harminc fok, de inkább több. A kastély minden várakozásomat felülmúlta. Gyönyörűszép park közepén, tökéletes állapotban pompázott. A vizesárokban úszkáló hattyúk már a tündérmeseszerűség határát súrolták. A kastélyban látszott, hogy mennyi rengeteg a látogató, szinte végig tömött sorban haladtunk, de a csak egy helyen kellett hosszasabban várakozni. Szerencsére a kastély tervezői értették a dolgukat, az átellenes oldalon lévő ablakok miatt állandó volt a légmozgás, kifejezetten kellemes volt a kinti a kánikula ellenére is. Egyébként odabent végig cipő nélkül kellett közlekedni, ami az én esetemben mezítlábat jelentett, kifejezetten otthonosan éreztem magam a kastélyban :)

Az épület érdekessége, hogy az egyes szinteket összekötő lépcsők egyre meredekebbek. A legutolsón szinte már négykézláb másztam fel és baromira örültem, hogy eszembe sem jutott szoknyát venni :) A legfelső szint a haditanács számára volt fent tartva. Mind a négy égtáj felé nyíló ablakokon könnyen fel lehetett mérni a környéket támadó ellenség helyzetét. A (fő)épület kívülről öt emeletesnek tűnik, de bent van egy titkos hatodik szint is, amin nincsenek ablakok. Itt puskaport, fegyvereket, páncélokat tároltak.

A kastély bejárása és minden irányból való megörökítése után ebédelő hely keresésére indultam. Nagy szerencsémre épp előttem lépett be egy étterembe egy japán család, így nyilvánvaló vált számomra, hogy a hely nyitva van és belül a szokásos ételmakettek is megtalálhatók. Valamint a tömegből ítélve jó helynek tűnt. Az útikönyvből felkészültem, hogy az egyik helyi specialitás a soba (a másik nyers lóhús, de ezt most ugrottam), ami azért is nagyon jó dolog, mert a nagy nyári kánikulában az egyik "ajánlott" étel a zarusoba, (ami hideg sobát jelent). Úgyhogy ezt rendeltem és nagyon jól laktam (600 jenért). Tudtam hogyan kell fogyasztani ezt az ételt (szószba bele kell keverni a külön szervírozott wasabit és hagymát, majd ebbe mártogatni a tésztát), csak azzal zavartak meg, amikor egy kis kannában forró enyhén fehéres színű vizet (?) hoztak. Próbáltam meglesni a többi vendéget, hogy ezzel mit tesznek, de nem jártam sikerrel, úgyhogy meghagytam. Most találtam meg neten, hogy az a tészta főzőleve volt és a maradék szószhoz illik önteni, majd meginni.

Ebéd után betértem egy boltba sapkát vásárolni napszúrást elkerülendő. A vásárlás mellett "elbeszélgettünk" az eladóval is. Kérdezte, hogy honnak jövök, aztán persze csodálkozott nagyokat, hogy nem Amerikából, sőt Európának is egy extrémebb országából. Megbeszéltük, hogy Magyarországon is meleg van most, és "tanulok" itt - az igazságot nem volt épp energiám elmagyarázni :) Természetesen a sapka vásárlás után a nap eltűnt.

Eredeti tervem az volt, hogy megpróbálok eljutni a hegyekbe, illetve a turista utak kezdőpontjába, Kamikochiba. A pályaudvaron, viszont nem sikerült kitalálnom pontosan hol is kellene jegyet vennem a vonatra (amivel eljutok oda, ahonnan még buszoznom kellett volna tovább). Sajnos épp valami nagyobb társaság is befutott, mindenesetre az információnál is tömött sorokban álltak az emberek, úgyhogy megfutamodtam. Sajnálom, hogy ez kimaradt.

Még mentem egy kört az egyik városi buszon, vásároltam wasabis rágcsálnivalót a kollégáknak. Volt wasabis csokoládé is, de azt nem mertem venni. Egyrészt talán túlságosan is egzotikusnak hangzott, másrészt féltem nem bírja ki a hazautat ebben a melegben. Volt még időm a vonatindulásig, addig vettem magamnak egy-két ruhadarabot. A próbafülkében újabb furcsaságba ütköztem, a sminkvédő fejzsákba. Ez egyszerű fejre húzható, nagyon vékony papírzsákszerűség. A bebújós ruhát ezen keresztül illik az embernek magára húznia, gondolom, hogy ne hajazza, rúzsozza össze a felpróbálandó ruhadarabot. Nagyon jó ötlet, de én a nyári kánikulában azért egy csomag papírtörlőt is szívesen vettem volna, mégse töröljem bele az izzadságomat egy ruhába, amit talán el sem viszek.

Visszafelé úton már sikerült ablak melletti helyre kerülnöm. Úgyhogy készítettem is jópár felvételt a szép erdős-hegyes tájról.

E pur si muove!

Most hogy egy-két napja volt megint egy rengés itt a környéken (jól megijedtem, mert most még hangja is volt), eszembe jutott, hogy nem is írtam a nagy rengésről, ami június 14-én történt. Azt mondják Tokiótól 300 km-re volt az epicentrum, de még itt, Sagamiharában is lehetett érezni. Itt azt hiszem, kettes erősségű volt (az epicentrumban talán hetes). Szerencsére nem volt sok sérült és halott. Nem sokkal utána ebédnél beszéltük, hogy a hasonlóan erős földmozgás Kínában, milyen sok áldozattal járt. Lehet hogy illett volna dicsérnem a japánok felkészültségét, de első reakcióm az volt, hogy nagy szerencse, hogy az itteni egy eléggé ritkán lakott területen történt. Egyébként utána még rengeteg utórezgés volt: először szinte óránként aztán egyre ritkábban, végül már csak naponta egy. De még most 17-én is volt például egy arrafelé. Persze ezek már jóval kisebbek.

Amúgy azt is hallottam, hogy az egyik VERA antenna, ami arrafelé található hét centimétert mozdult el a földrengés következtében!

Tanabata - és a szerelmesek boldogan éltek volna, de ellustultak

A Tanabata fesztivál kínai eredetű. Általában hetedik hó hetedikén ünneplik, de vannak olyan területek Japánban, ahol inkább átcsúszott augusztusra és összekavarodik az obonnal. Ilyenkor májusfa jellegű, színes szalagokkal, egyebekkel díszített "július-bambuszt" :) állítanak fel úton-útfélen. Ezekre aggatják fel az emberek papírra írt kívánságaikat is, remélve, hogy így megvalósulnak. Itt az intézet kis boltja előtt is felállítottak egyet, illetve hétvégén Yokohamába menet is láttam pár utcában a sok-sok bambuszt. Teljesen arra emlékeztet a dolog, ahogy Bonn nézett ki májusfa állítás idején :)

A kínai mese szerint egymásba szeretett a pásztorkodó-földműves Hikoboshi és a szövő-fonó Orihime. Nagyon boldogok voltak és összeházasodtak (itt lenne vége ugye egy szokásos nyugati jellegű mesének). Igenám, de annyira nagyon szerették egymást éjt nappallá téve, hogy elhanyagolták a munkáikat. Az ég királya ezen úgy felháborodott, hogy egy széles folyóval választotta el egymástól a szerelmeseket. Évente csak egy nap találkozhatnak, a Tanabata idején: Orihime a Vega, Hikoboshi az Altair csillag - ilyenkor kelhetnek csak át az égi folyón, a Tejúton.

Szép történet, de tapasztalatom szerint nem volt a legjobb húzás az ég királyától a szerelmesek elválasztása. Szomorúságában és magányában alaposan csökkenhetett Orihime textilipari termelékenysége: állandóan azon álmodozik, mikor találkozhat végre újra kedvesével.

Mellesleg amikor Asaki-san elmesélte ezt a történetet, szóba került az is, mennyire népszerűek az egyéb, ókori görög eredetú csillagképekhez kapcsoló történetek a japánok körében. Bár Asaki-san nem szereti őket, mert nagyrészt nem "jó" mesék: folyamatos megcsalásokkal és nőrablásokkal tarkítva. A fiú-rablásokról meg egyebekről (Héraklész úgy megszívja-beleharap Héra mellébe, hogy kifröccsen a Tejút az égre) nem is szólva, de azokra már nem is tértünk ki :)

Yokohama, először

Ahogy a cím is sugallja alig láttam valamit Yokohamából. Viszont amit láttam az arra ösztönöz, hogy mindenképpen visszamenjek még párszor. Na meg egyébként is itt van egy köpésre (csodálkoztak is a kollégák, hogy eddig hogyhogy nem is jártam még arra) és könnyebben, átszállás nélkül és eljutok a belvárosba, nem úgy mint Tokióban. (Érdekes módon pénzben viszont ugyanott vagyok, ennyivel drágább a JR, a magán vasútvonalaknál, konkrétan az Odakyunál.)

Eredeti tervem az volt, hogy a kínai negyedet nézem meg. Japánban ez a legnagyobb kínai kolónia és minden útikönyv ezt említi első helyen. Aztán rádöbbentem, hogy tengerparti kikötővárosról van szó, irány az "óceán part", ami persze igazából csak egy öböl. Úgyhogy először a Yamashita parkban sétáltam, ami egy nagyon kellemes hatalmas virágos-zöld tengerparti korzó, egy-két szoborral díszítve. Mint például a Käthe Kollwitz jellegű asszony köcsöggel (miért ilyen morcos, amikor csomó szép virág van körötte és a gyönyörű tengert nézheti?). Aztán az unatkozó kikötői munkások által összedobott konténer alkotás. Volt még a gyerekek kedvencének tűnő vízköpő béka, hal és csatorna együttes. Persze a minden útikönyv szerint kiemelt piros cipellős kislány szobrát nem fényképeztem le, elég felhős volt akkor és úgy gondoltam úgysem fog jól látszódni. Helyette megörökítettem a földrengések indiai áldozatainak emelt kutat.

A park másik végén van az Osambashi Pier. Itt van a nemzetközi utas terminál. Sajnos éppen semmilyen nagy hajó nem érkezett, amikor arra jártam, csak egy kisebb, amit azért lefilmeztem.
Egy döbbenetes eseménynek is szemtanúja voltam itt. Két japán néni automatából italt vett és nem tudták kinyerni a visszajárót! Hiába rángatták az erre rendszeresített kallantyút. Végül valami azért csörrent, de nem volt felhőtlen az örömük, lehet hogy nem eleget kaptak vissza. Nem tudom, mi lett a végeredmény, de a japán társadalom és jövőbeni töretlen fejlődés érdekében, nagyon remélem, hogy szóltak az üzemeltetőnek, mert az ilyen események alapjaiban rengethetik meg a stabilitást az országban!

Maga a terminál egyébként hatalmas futurisztikus épület, talán egy hajót próbált formázni az építész, és a padló mindenütt fa borítású. Nagyon szép kilátás nyílik innen a felhőkarcolókra és a hatalmas óriáskerékre is. Azt írják építésekor, 1989-ben ez volt a legnagyobb a világon. Ezek most kimaradtak, de ezért is mindenképpen vissza fogok még menni Yokohamába. Most viszont a kínai negyed felé indultam. Menetközben még találkoztam egy japán MOL reklámmal is :)

Amennyire megdöbbentően kevés ember (japán viszonylatban persze) volt a Yamashita parkban, annyira nagy volt a tömeg a kínai negyedben. Persze itt az utcák is szűkösek és a rengeteg árus kipakol a boltja elé, így is foglalva a helyet. Nagy élmény volt. Japánban egyébként is szinte minden harmadik házban van valamilyen étterem, vagy büfé, de itt a kínai negyedben szinte minden házban kajálda volt. Illetve, ha ajándék bolt foglalta el a földszinti részt, akkor is kipakoltak egy-két hűtőt, vagy pultot amiről árultak az ennivalót. Természetesen szinte mindenütt lehetett kapni a kínai gőzölt gombócot (nikuman), és ugye ezt ott gőzölték, hogy friss legyen, ami az alapból harminc fok feletti hőmérsékleten még dobott egy kicsit. Nem tudom, hogy bírták az eladók, valami iszonyat munka lehet. Én még azt sem bírtam volna, hogy csak kiállítanak és azt kell kiabálnom percenként százszor, széles mosollyal hogy "Irrashaimaszeee!", meg "Ikaga deszka?!" (Ezek az alap kifejezések a vendég betessékelésére, üdvözlésére.)

Étterembe megint nem mertem menni, de az utcán egyébként is nagyon gyorsan jól laktam. Egyrészt ettem valami kis golyócskát, amin szezámmag volt és belül édes volt, aztán szintén édes, leginkább tavaszi tekercsre hajazó "tésztájú", de hosszú palacsintaszerű valamit. Sajnos a gőzgombócból rosszat választottam, mert a változatosság kedvéért az is édes volt. De legalább egy életre megjegyzem, hogy az anman az a gombóc ami édes vörösbabpasztával van töltve. Egyébként nem lett volna rossz, csak már nagyon szerettem volna valami sósat is enni. Vettem egy hideg italt is. Sárgás színű gyümölcslé volt és nagyon finom. Viszont volt egy hátulütője: az italban valamilyen barna első látásra magnak tűnő golyók úszkáltak. (Méretre talán nagyon csökött, félérett cseresznyére hajazott). Az italhoz szívószál járt, ami pont olyan vastag volt, hogy átférjen rajta egy galacsin. Érdekes élmény volt, ahogy az ember nagy örömmel szürcsöli a finom gyümölcslét és egyszercsak a szájába kerül egy csúszós, kicsit ragadós leginkább mini-mocsira emlékeztető hideg gömböc. Párat megettem belőle, mert végülis ízre nem volt rossz (mivel hogy ízetlen volt), de a végén amikor már nem tudtam úgy ügyeskedni a szívószállal, hogy ne kerüljön bele szilárd áru, akkor kidobtam. Amiért még mindig szégyellem magam, mert egy italautomata szelektív PET palackos szemetesébe dobtam, mivel más nem volt se közel se távol. (Ez a szemetestelenség egyébként teljesen normális Japánban, én is vidáman szoktam magammal cipelni zacskóban hazáig, de most teljesen kiment a fejemből a dolog, nem volt nálam megfelelő dolog, amibe biztonságosan elrejtem a nem üres műanyagpoharat.)

A boltokban természetesen rengeteg ajándék tárgyat lehetett kapni. Ahogy láttam, a sláger a csípős csili paprikát mintázó szerencse amulettek és a mindenféle fajta játék panda. Ezek közül is kiemelkedett az önjáró, lambadát borzasztó hamisan elnyikorgó panda. A japánok valószínűleg rettentő módon élvezik a gagyi ilyen tömegben való látványát. Szerintem otthon kellene szervezi japán turistáknak jobbfajta magyar gagyi-piacra is kirándulást, nagyon örülnének az egzotikumnak :)

Voltak még szebbnél szebb kínai mintájú női selyemblúzok, ruhák is. Egyrészt az iszonyat melegben nem kívántam ruhákat nézegetni, próbálni, másrészt éltem a gyanúperrel, hogy nem a hozzám hasonló tehén méretű gaijin nőknek készültek a darabok. Úgyhogy nem sokat fájdítottam a szívem a látványukkal.

A boltok mellett persze azért belefutottam egy igazi díszes kínai szentélybe is. Nem volt kiírva, hogy nem szabad, úgyhogy lefényképeztem a belső részt is. Végül dobtam cserébe az isteneknek egy öt jenest.

Természetesen mi mást reklámoztak volna úton-útfélen a kínai negyedben, ha nem a Kung-Fu Panda című filmet :)

Még lehetett volna nézelődni, de egyrészt elfáradtam, másrészt féltem, hogy nagyon leégek. Ideje beszerezni egy napvédő krémet.

Még Yokohama állomáson gondoltam kiszállok és megkeresem a könyvesboltot, ami elvileg a Sogo áruház hetedik szintjén van. Hát Shinjuku meg Tokyo is baromi nagy állomás, de lehet hogy az újdonság varázsa miatt, de itt Yokohamán baromira ledöbbentem. Egy akkora aluljárón közelítettem meg a Sogo-t, ami szélességében a Nagykörúttal vetekedett. Csak ugye itt teljes széltében hosszában emberekkel volt tele. Két oldaláról további utak nyíltak, különböző boltokhoz, áruházakhoz. Amikor végre a Sogohoz értem, kiderült, hogy az is valami óriási hely. (Ez aztán az igazi fogyasztói társadalom - jutott eszembe.) Valószínűleg a tömeg extrém nagy volt, mert július első két hetében leárazást tartanak. Még szerencse hogy célirányosan mentem, így csak egy órát töltöttem a hetediken a papír írószer részleg felfedezésével. A könyvesbolt idegennyelvű kínálata elég gyér volt (és akkor visszafogottan nyilatkoztam). De mégis sikerült két könyvet is vennem és végülis így jobb volt, nem kerültem a nagy választék miatt döntésképtelen helyzetbe. Az étel részlegen már nem is mertem körülnézni, pedig volt egy-két csokoládés pult, olyan termékekkel, mint például a Chocoelixir. Na például ezért is vissza kell még oda menni :)