Virágillat

A minap fényképeztem pár virágos bokrot itt az intézet kertjében. Mára már az is kiderült, hogy ez hortenzia. (Úgy tűnik, műveltségem növényfronton is hagy némi kívánnivalót maga után :)) Yoshihara-san utánanézett nekem, megtalálta, hogyan hívják angolul (hydrangea), aztán megállapodtunk abban, hogy ezt egyikünk sem tudja kiejteni :) De utána már könnyű volt megtalálni a magyar nevet a neten. Van itt még egy csomó másik virág is, nekem ez a kedvencem. Nem tudom, hogy rokona-e a hortenziának, vagy semmi köze hozzá csak mellette nő. Mindenesetre nekem nagyon tetszik, hogy ilyen nagy virágok, meg egész kicsik így egy halomban vannak.

Egyik hétvégén, amikor körbesétáltam a kertben, találtam egy kis konyhakert sarkot is. Nem tudom, hogy a műhold összeszerelők, a biztonsági őrök, vagy a konyhásnénik ültették-e el azt a pár paradicsomot, meg paprikát. (Ez utóbbi elég satnyán nézett ki.)

Mellesleg virág ügyek mellett szóba került a mosás is. Ez nálam visszatérő beszédtéma, de most nem is én hoztam fel :) A kolléga mesélte, hogy a felesége külföldről ajándéknak mosóport szokott kérni, mert hogy sokkal jobb illatuk van mint a helyinek. (Ez nekem egyenlőre nem tűnt fel.) Ezekután viszont már muszáj volt rákérdeznem a hideg vízben mosás mikéntjére (rámutatva arra a tényre, hogy az általam ismert nyugati gépi mosóporok azért arra vannak tervezve, hogy meleg vízben oldódjanak fel és nem hidegben). Mire döbbenet volt a válasz, illetve: "akkor már értem miért marad néhány ruhadarabon mosópor". A választható hőfokú meleg vizes mosógép létezése újdonságnak hatott Yoshihara-sannak, pedig egy évet töltött Kanadában. Nem hiszem, hogy ott is csak hideg vízzel mosnának.

"Van ott oroszlán, gorilla"

Tegnap állatkertbe mentem. Az Ueno állatkert nagyon jól megközelíthető helyen van, de persze azért nekem így is másfél óra volt oda az út. A belépő felnőtteknek 600 jen és nemcsak diák (15 éves korig), hanem "nyugdíjas" kedvezmény (65 éves kortól) is van. Ez utóbbit nem túl gyakran láttam eddig itt Japánban. De azt kell mondjam, hogy a 600 jent is rettentő olcsónak éreztem: hatalmas a kert és rengetegféle állatot lehet látni. Kicsit késve indultam, majdnem délután egy óra volt, mire beléptem a kapun, de fél öt, öt felé csak azért jöttem el, mert már kezdték kifelé terelgetni az embereket.

Rengeteg látogató volt, persze főként gyerekek, de azért volt pár szerelmes pár is és idősebb házaspárok. Utóbbiak akkora teleobjektíves kamerákkal felszerelkezve, hogy a hivatásos EB fotósok is megirigyelhetnék.

Nagy élmény volt azért is, mert sok állatot még nem is nagyon láttam élőben korábban. Például tarajos sült, vörös pandát, óriásteknőst, denevért, vagy leopárdmacskát. Sok állatot szinte karnyújtásnyi közelségből lehetett megfigyelni. Volt amit hiába, mert így sem tudtam rájönni, hogy mi az :) Persze ez sokszor azért volt így, mert olyan kicsi hely állt szegények rendelkezésére, hogy nagyon nem tudtak olyan helyre menni, ami ne lett volna nagyon közel a látogatókhoz. Sajnáltam is szegény bezárt állatokat. Bár némelyiknél felfedeztem, hogy nagyobb kifutóik is vannak és biztos oda terelik őket át miután bezár az állatkert, de még azok is elég kis területeknek tűntek. Lelkiismeret furdalás ellenére nagyon élveztem, hogy ilyen közelről nézhetem a vadakat és a gyerekek is megállás nélkül sikongattak mindenütt. (Nem igazán tudom, mi lenne a helyes megoldás. Föl lehet tenni a demagóg kérdést, hogy a gyerekeket vagy az állatokat szeretjük-e jobban...)

Sok-sok képet készítettem. Végre tanulgathattam az új fényképezőgép használatát. (Ezért is nem sikerültek, sajnos az első ketreces fotók, csak később találtam meg, hol lehet végtelenre állítani a fókuszt.) Egy videó is készült az egyik majom kolóniáról. Nagyon vicces volt, ahogy farkukat is százszázalékosan használták kapaszkodásra, mászásra. A képek közé nem került be egy-két kenguru fotó. Úgy döntöttem, nem lenne szép dolog az intim részeit közszemlére tenni a megkérdezése nélkül :)

A nap egyetlen negatívuma az volt, hogy bizony ki kellett dobnom az ebédet amit vettem. Egyrészt hatalmas adag volt, a fotón kisebbnek tűnt, másrészt a rántott csirke oly mértékben olajos volt, hogy féltem elrontom a gyomromat vele. Íze amúgy nagyon finom volt.

Egyébként nem tudom, mi történt, de Machidán az állomáson befelé is, meg visszafelé is három négy rendőrt is láttam strázsálni, különböző posztokon. Volt rajtuk mellény is, de nem tudom, hogy golyóálló-e.

7 óra plusz és 2 perc mínusz

A foci EB utolsó felvonásához érkezik lassan. Nem vagyok nagy rajongó, nem vagyok naprakész és abszolút hidegen hagy bármilyen klubcsapat játéka, de az Európa és Világ Bajnokság meccseit szívesen nézem. Ugye ez jelen helyzetben nehézségekbe ütközik, de mindent meg lehet oldani. Hány foci őrült lenne hajlandó hajnali négykor felkelni, hogy meccset nézzen, sör és társaság nélkül egy laptop képernyőjét bámulva fülhallgatóval? :)

Most csak a csoport mérkőzések után kapcsolódtam be. Először a telesport oldalán elérhető élő netes közvetítéssel próbálkoztam és meg kell mondjam nagy élmény volt! Egész jó minőségű volt és örömmel hallgattam a magyar kommentátort is. Sajnos azonban hirtelen észrevehették, hogy külföldi IP címekről is lehet nézni az adást és ezt letiltották. Úgyhogy alternatív forrás után kellett néznem. Végül a CCTV, kínai adó élő közvetítése adódott a legjobbnak és a holland-orosz meccset már így néztem. Meg kell mondjam azt hittem, ki fog derülni, hogy a foci meccs nézési kényszerem csak honvágy egyik megnyilvánulási formája és abba fogom hagyni, amint nem lesz érthető a kommentár. De nem így történt.

Hogy lássam az élő adást egyébként háromnegyed négykor kell kelnem reggel. De én csak négykor kelek, mert azért akkora nagy rajongó mégsem vagyok :) Aztán amikor vége a meccsnek visszafekszem és szokásos nyolc órás kelés helyett adok még magamnak egy félórányi pihenést reggel. Persze ha nagyon leül a meccs, akkor lefekszem előbb például ez történt a spanyol-olasz találkozón - na ott sajnáltam, hogy felkeltem, de nagyon. Remélem, az oroszokkal a spanyolok holnap hajnalban (ma este) valami sokkal izgalmasabbat fognak összehozni!

Tehát a címben szereplő hét óra az időeltolódásra vonatkozik. De mit jelent a mínusz két perc? Csak annyit, hogy ennyivel van elcsúszva a kínai közvetítés az európaitól. Ezt ma hajnalban sikerült pontosan lemérni a sajnálatos viharral összekötött közvetítés lehalással. (Emiatt nem is láttam sajnos a meccs második felét, mivel nem értettem, a kínai bemondókat fogalmam sem volt, hogy visszajön-e majd a kép vagy sem.) Már az előző találkozókon is gyanús volt, hogy amikor az index írott közvetítését olvastam, ott mintha a beírások előbb jelentek volna meg, mint ahogy láttam az eseményt, de reggelente ezeket az emlékeimet arra fogtam, hogy nem voltam teljesen magamnál hajnalban. De most egyértelművé vált. Kerek két percig láttam az eseményeket a CCTV-n, amikor már rég belecsapott a ménkű a közvetítő központba. A tippem, hogy a késleltetett adás a kínai (internet) cenzúra számlájára írható.

Egyébként eddig kétféle kínai bemondót hallottam: az egyiknél legalább a játékosok neveit megértem, a másiknál viszont egyetlen ismerősnek tűnő szót sem sikerült elcsípnem. Remélem a döntőt nem ez utóbbi kapja meg.

"Nagy esők jönnek és ... "

Már ijesztgetnek egy ideje a külföldiek, akik hosszabb időt töltöttek itt, hogy eddig jól elvoltam, nade most jön az esős évszak és akkor majd nem fogom már olyan jól érezni magam. Nagy páratartalom, harminc fokos hőség és az ezzel együtt járó ízeltlábú invázió. Egyenlőre még egész jól elviselhető az időjárás - néha megy csak 27-28 fok fölé a hőmérséklet. Eső az van, volt egy olyan hét, amikor szinte folyamatosan esett. De egyébként is hetente négy nap biztosan esik valamennyit itt a környéken. Az iroda légkondicionált, de az otthoni hűtőt még be sem kellett kapcsolnom, egyenlőre bőven jó, ha szellőztetek estefelé. Szerencsére van szúnyogháló is, de azért sajnos egy-két vendég betalál a szobába. Mindenesetre úgy tűnik, ők nem a csípősebb fajtából valók (voltak - mert akit elkapok, az meghal).

Hétvégén egyébként egy karomnyi hosszú kígyót láttunk itt a parkban. A kollégák megnyugtattak, hogy nem mérges. Remélem, ő nem fogja nálam tiszteletét tenni, mert vele szemben már nem lennék olyan bátor, mint a rovarokkal.

Az igaz, hogy a hőérzet jóval nagyobb, mint egy száraz klímájú helyen. Én nagyon jól bírom a harminc fok alatti hőmérsékletet, de itt leizzadok már 27 fok körül is. (Kellemetlenül is érzem magam a "foltosodó" felsőm miatt időnként.) Az igazi nyár azt hiszem még később jön. Az esős évszak június végéig tart, utána aztán az égiek bedurrantanak a kályhába, végül augusztus környékén beköszönt a tájfun szezon is. Egyébként Japán legdélibb vidékein már volt is idén pár tájfun.

A mindennapi életben a nyári szezont az is jelzi, hogy átállították az italautomatákat és most már csak hűtött üdítőket lehet venni. A vonatokon bekapcsolták a légkondit - kényelmes így az utazás, de időnként már fázik is az ember. Valamint az étkezőben lehet hideg soba-t is kapni (majd meg is kóstolom valamelyik nap).

A sok eső hatására egyrészt minden nagyon szép zöld, másrészt viszont kezd dzsungelre emlékeztetni az intézet parkja. Ahol golfozni szoktak, ott szépen lenyírták a gyomokat, de máshol akad még bőven vágni való. Nem értek hozzá, de lehet, hogy kivárják az esőzés végét, mert addig minek nyírni, úgyis egyből visszanő minden. Egyébként ugyanis ez a hozzáállás nem igazán illik bele a rendszerető japánokról kialakult világképembe.

Nem viszünk fürdőruhát - Usudába megyünk

Jó régen adós vagyok az usudai élménybeszámolóval, konkrétan a golden week idején (ami idén nagyrészt hétvégére esett) kérdezte meg Murata-san, hogy akarnék-e velük menni Usudába. (Golden week-nek nevezik az április 29, május 3, 4 és 5-ei ünnepnapok együttesét.) Mondtam, hogy persze, szívesen. Megbeszéltük, hogy szombaton indulunk és vasárnap már jövünk is vissza, így azért nem fogom magam ott halálra unni :) Murata-san kocsijával mentünk. Először úgy volt, hogy Asada-san is velünk jön, de ő végül saját kocsijával érkezett. De ezt mi még induláskor nem tudtuk és mivel Murata-san otthon felejtette a mobilját, jó párszor leálltunk útközben, hogy megnézhesse az email-jeit, vajon hogyan utazik ki Asada-san. Ja igen Japánban az autópályák és vasútvonalak mentén wifi van, amit különböző mobilszolgáltatók biztosítanak. Úgyhogy ha az ember elhagyja a mobilját akkor is meg tudja nézni az emailjeit.

Egyébként kicsit aggódtam, eddigi tapasztalataim alapján hosszú és ínséges, vécézési lehetőség nélküli utazásra számítottam. Ámde vagy Murata-sannak van női jellegű anyagcseréje, vagy a japán udvariasság odáig terjed, hogy tudja, hogy nekünk kicsit gyakrabban kell meglátogatni a félreesőt, mindenesetre egyszer sem kellett könyörögnöm, hogy álljunk le a pihenőhelynél. Apropos autópálya pihenőhely! Van ott minden, parkoló, (wifi ugyebár), bálteremnek beillő vécé, ajandékbolt, étterem, ital- és ételautomaták minden mennyiségben - egy dolog nincs, benzinkút. A kisebb utak mellett is rengeteg 7-11 és egyéb éjjelnappali jellegű bolt van, de ezek mellett sosincs benzinkút. Teljesen logikus a magyarázat, amit Murata-santól kaptam. A földrengések miatt rettentő szigorú szabályai vannak a benzinkút építésnek. Például az is, hogy ne legyen hozzá túl közel másik épület. Úgyhogy általában csak egy kis házikó van, ahol az ember fizet. Murata-san mesélt is egy nagy földrengésről (már nem emlékszem hol volt), ahol szinte minden épület összedőlt, csak a benzinkutak maradtak meg épségben.

Szóval autózgattunk az út elején sokszor csak lépésben, akkora volt a csúcsforgalom az ünnepek miatt. Egyébként nagyon szép környéken mentünk Sagamihara "külsőn", gyönyörűszépek voltak az erdők, csomó minden most rügyezett, de van sok örökzöld is, úgyhogy a zöld szín minden árnyalatát megcsodálhattam. Sajna elég bamba voltam és nem fényképeztem, csak egy helyen, amikor már jóval messzebb voltunk, Nobeyama környékén. A képen látható "hal-zászlók" (koinobori) a gyereknap idején kerülnek ki mindenhova. Úgy hiszik, hogy ez elősegíti, hogy a fiúgyermekek egészségesek és erősek legyenek. Amikor Murata-sant kérdeztem, hogy de mégis mi köze van a halnak a gyerekhez, azt válaszolta, hogy a hal nagyon erős, mert szemben úszik az árral és ez a fiúgyermek felnövekedésére hasonlít. A május 5-ei gyereknap eredetileg csak a fiúgyermekek ünnepe volt, de a második világháború után próbálták általános gyereknapként bevezetni - több-kevesebb sikerrel. A többség még mindig úgy tekint rá, mint a kisfiúk ünnepére, a lánygyermekek napja hagyományosan március 3 (hinamatsuri).

Egy rövid videót is készítettem a kocsiból. Sajnos csak eléggé lebutított verziót tudtam feltölteni a netre, nem nagyon látszódik a háttérben a csodás Japán Alpok.

Megálltunk Nobeyamában is, bejártuk az ottani rádióantennákat. Aztán vacsoráztunk valamilyen kisebb faluban. Beszélgetés közben a csillagjóslásra terelődött a szó és kiderült, hogy Japánban ugyanolyan elterjedt a vércsoport-babona is. A vércsoportjaik alapján ruhazzák fel az embereket különböző tulajdonságokkal. Pédául a "B"-k önfejű, vad, vidám emberek - már azok szerint akik hisznek ilyesmiben. Mondjuk nem tudom, mit mond ez az "elmélet", mi történik, ha valaki másmilyen vércsoportú emberkétől kap transzfúziót - ugyebár nullástól mindenki kaphat - megváltozik a személyisége? :) Mindenesetre Japánban legalább nemcsak a csillagászoknak hanem az orvosoknak is meg van a maguk "nemezise" a babonás emberek képében :)

Usudába végül már jó késő este, sötétben érkeztünk meg. Szerencsére nem ugrott elénk az úton egy szarvas sem, sem egyéb vadállat. Azt hiszem egy rókát láttunk.

Nemsokára befutott Asada-san is - nem tévedt el, pedig most jött először ide kocsival. (Bezzeg amikor először mentem ki Effelsbergbe kocsival, alig értem ki időben, úgy eltévedtem, pedig a németekél aztán minden ki van táblázva rendesen.) Murata-san bemutatta a 64 méteres antennát, alaposan körbejártuk az összes szintet. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép. Ahhoz képest, hogy ez egy nem akármilyen hely, hanem mégiscsak az Usuda Deep Space Center, olyan elhagyatott volt, hogy csak na. Effelsbergben emlékeim szerint csak december 31-én délutántól január 1-jéig, vagy másodikáig nincsenek ott az operátorok, de biztonsági őr akkor is van. Hát itt bizony még az sem volt. Az egész területen hárman tébláboltunk. Igaz, Murata-san elmagyarázta, hogy van automatikus biztonsági figyelő rendszer kamerákkal, meg egyebekkel, ami például nézi, melyik ajtó mennyi ideig van nyitva, milyen gyakran nyitják ki, stb. Ez automatikusan riaszt lent a városban, ha valami gyanúsat tapasztal.

Este a még söröztünk egyet, miközben focimeccs összefoglalót néztünk a tévében. Újabb érdekességet tapasztaltam: nemcsak visszajátszották a helyzeteket, érdekes jeleneteket, de aztán az adott stadion helyi specialitására (banán, hot-dog, chips, ilyesmik) is felhívták a figyelmet - mit érdemes ott fogyasztani, mennyibe kerül, esetleg még be is mutatták az egyik árust.

A vendégszobák kellemesek voltak (azonkívül, hogy nem találtam meg hogy lehetne bekapcsolni a fűtést, de ez nem volt vészes, mert jó vastag volt a paplan) és nekem egy saját fürdőszobás szobát adtak a kollégák.

Másnap befutottak a többiek is (Doi-san és Mochizuki-san), valamint az operátorok és a biztonsági őrök is. (Egyébként az operátorok itt szerződéses külső alkalmazottak a Mitsubishitől, vagy egyéb hasonló vállalattól.) Az operátorok épp a Selene/Kaguya jeleit vették, láttam egy monitoron, ahol írta ki, hogy épp mennyi a távolsága a Földtől, másik monitoron, hogy mekkora a jelerősség, satöbbi. Hiába tudom, hogy fellőtték, működik, mégis ilyenkor mindig ledöbbenek, valahogy így válik nekem "kézzelfoghatóvá" a technikai fejlődés és azok az iszonyat távolságok, amiket már be tudunk járni és információt tudunk róla szerezni űrszondákkal. (Pedig ez csak egy "egyszerű" Hold-szonda, "csak" ide ment a szomszédba, nem úgy, mint a Cassini-Huygens például.) Aztán Murata-sannal átmentünk a tíz méteres antennához. Újra kellett indítani a kamera és teleszkóp mozgatásáért felelős számítógépet. Egy korábbi áramkimaradás óta ugyanis nem lehetett távolról irányítani. A többiek közben tesztelték valamelyik HALCA rendszert.

Végül jó későn indultunk visszafelé, mert a többiek lementek vacsorázni és mi addig nem mehettünk el amíg nem értek vissza, ők pedig csak nyolc után futottak be. Hazafelé még megálltunk enni, egy hatalmas hodály étteremben, ami leginkább német sörsátorra emlékeztette az embert - az étlap is. De nem ittunk, Murata-san ugye vezetett, én meg szolidáris voltam. Aztán beugruttunk még anyósáékhoz, akik Nobeyama környékén laknak. Csak lerakott pár dolgot náluk a fészerben, a rokonok már aludtak. Murata-san elmagyarázta, hogy már elkezdődtek a tavaszi munkák a földeken és korán kell kelniük, úgyhogy időben le szoktak feküdni.

Visszafelé is bekerültünk egy jó hosszú dugóba az autópályan. Csodálkoztam is, nálunk négynapos ünnep közepén nem szokott dugó lenni - csak az elején meg a végén. De a japánoknál az a szokás, hogy spórolási célzattal inkább egynapos kirándulásokat csinálnak és hazamennek aludni. Persze minél később indulnak haza, hogy tovább élvezhessék ki a pihenést, úgyhogy teljesen normális dolog, hogy hajnali egykor dugig van az autópálya és lépésben haladunk. A pihenőhelyek is tele vannak, van aki úgy dönt, hogy inkább ott alszik a kocsijában.

Hogy gyorsabban teljen a várakozás, Murata-san betett egy DVD-t. Egy jó pár évvel ezelőtti rendőrségi szappanopera pár részét néztük meg. A címe: Odoru daisosasen. Ebből az odoru az táncolni, a daisou nagy nomozást, a sen pedig vonalat jelent - a sorozat angol címe Bayside Shakedown. Nem sokat értettem, de amit igen, az nagyon vicces volt, el is kértem kölcsönbe a lemezt. Van benne ultra-extra-jóképű és laza, mindig- megoldja-a-helyzetet nyomozó. Van rettentően hülye-bugyuta, de jóindulatú rendőrfőnökség. Nagyon szép és nagyon kedves, de határozott rendőrnő, aki összebarátkozik az ártatlanul majdnem letartóztatott, még inkább nagyon szép és nagyon félénk lánnyal. És persze van iszonyatosan-szigorú szemű, nagyon leterhelt, borzasztóan fontos és borzasztóan elfoglalt, sohasem mosolygó főrendőr - aki ha jól látom, lehet hogy belezúg a nagyon félénk, ártatlanul meghurcolt, hölgybe. De lehet hogy csak félreértelmeztem a szokásosnál is szigorúbb nézést, amivel a lányt figyelte :) Ja, akció az nincs benne, illetve legföljebb csak annyi mint nálunk a Szomszédokban volt anno. Viszont annál jóval viccesebb :) Most látom, hogy a youtube-on jópár rész és még film is fent van darabokban, angol felirattal.

Végül, már hajnali kettő is volt mire visszaértünk az ISAS-ba (és Murata-sannak innen még haza is kellet autóznia, ami minimum félóra, de lehet hogy több). Még segítettem neki bevinni valamiket az egyik épületbe (valószínűleg ekkor eshetett ki a zsebemből a belépő kártyám, ami miatt másnap reggel a biztonsági őr hívott), aztán eldőltem aludni.

Egy kis gyümölcshatározás

Gyümölcsöt enni kell, mert az egészséges, meg finom. Általában almát, mandarinszerűséget (sokkal jobb íze van mint az otthoni mandarinnak, inkább a narancsra hasonlít), epret, időnként banánt szoktam venni, de most váltani akartam és grapefruitot valamint biwa-t vettem. Az előbbi nem igényel sok magyarázatot, az utóbbi viszont szerintem igen. Bár lehet, hogy csak nekem, városi embernek ismeretlen :)

Azért vettem meg, mert külsőre, érintésre és színre hasonlított a sárgabarackhoz (és mert rá volt írva hogy 30%-kal le van árazva). A formája inkább tojásdad. Belül döbbenetes méretű és mennyiségű mag fogadott, nem erre számítottam. Amelyiket lefényképeztem abban csak kettő mag volt, de a többiben három, négy is helyet foglalt. Sajnos az íze sem hasonlított a barackra: kicsit édes, kicsit vízízű, nagyon enyhén savanyú volt. Bár nem mondanám, hogy rossz volt, azért annyira nem volt jó, hogy megint pénzt adjak érte :)

A neten azt írják, hogy az angol neve loquat és eredetileg Kínából származik. A biwa a hasonló alakú japán hangszer neve is, erről nevezték el a gyümölcsöt (a modern kínai neve szintén a megfelelő kínai hangszer nevéből származik). Hívják még japán naspolyának is, de nem tudom, hogy ez ugyanaz-e mint a magyar naspolya. Fogalmam sincs, az milyen :)

Itthon és otthon

Vége a rövid európai kiruccanásnak, újra Japánban vagyok, immár egy hete. Mint látható nem volt időm otthon a bloggal foglalkozni - volt jobb dolgom :) Mesélés, mesék meghallgatása, ajándékosztogatás és mérhetetlen mennyiségű jobbnál jobb otthoni étel specialitás elpusztítása (pörkölt, palacsinta, halászlé, rántott hús, madártej - hogy csak néhányat említsek). Híztam is két kilót, bár ebben talán szerepet játszhat a Bonnban fogyasztott némi Kölsch és Weizen is :)

Bonnból Pestre azért volt némi izgalom az utazás során amit meg kell említenem. Müncheni átszállással mentem és késve indultunk Bonnból. Legalább félórás késéssel, ha nem többel. Valami olyasmit mondtak, hogy biztonsági okokból ki kellett pakolni a csomagokat és átnézni őket. Na itt már kezdtem elgondolkodni, hogy remélem visszarakták utána az összes csomagot. Münchenben, mivel emlékeztem a korábbi utamról, hogy mennyit kellett gyalogolnom a géphez, kisprinteltem a repülőről. Szerencsére most nem kellett messzire mennem és még vécére is volt időm elmenni mielőtt elkezdődött volna a beszállítás. Pesten már borzasztó türelmetlenül vártam a csomagomat, de sejtésem beigazolódott: elvesztették. Persze mikor máskor álljon az ember előtt a reklamációs pultnál egy bírósággal fenyegetőző magyar és egy halál ideges külföldi, mint amikor már őrülten számolja a másodperceket hogy végre találkozzon fél éve nem látott szeretteivel. Egyébként a Lufthansás pultnál nagyon rendesek és felkészültek voltak. A kiszállító vállalat emberéről mondjuk sütött az utálat az egész munka iránt (bár ez lehet hogy csak Japán után volt feltűnő), de korrektül leadminisztráltak mindent és nagy döbbenetemre másnap (vasárnap) sértetlenül meg is érkezett a csomagom a szüleimhez. Apró hiba, hogy hiába ígérték, hogy előtte telefonálnak, nem volt telefon, de szerencsére ebből nem volt gond.

Egyébként otthon nem ért különösebb "kultur-sokk", de azért egykét dolog feltűnt.

1. Rengeteg az elhízott, túlsúlyos ember. Persze Japánban meg rengeteg a sovány, szóval valószínűleg a kontraszt is nagy volt.
2. Arra talán nem érdemes szót vesztegetni, hogyan aránylik a Keleti pályaudvar belseje, Tokyo pályaudvarához.
3. Ugyan Japánban még csak most fog beköszönteni a nagy meleg, szóval lehet hogy megváltozik a véleményem, de engem ledöbbentett a meglepően sok szakadt papucsban, mocskos atlétatrikóban lófráló ereje teljében lévő férfiember. Mit ne mondjak nem szép látvány egy 2 milliós fővárosban. Öltözzön így a telkén, meg otthon.
4. A legdöbbenetesebb és legszomorúbb viszont a házak állapota. Japánban a lakóépületek - ne szépítsünk - rondák, nagyon. Kocka, szürke, esetleg ha régebbi, szegényesebb, akkor inkább hasonlít hullámpala bódéra, mint házra. De ha jól karban van tartva, akkor sem szép. Ez valahol érthető, elfogadható a világ szeizmikusan egyik legaktívabb területén, de nálunk rengeteg (a háborúk és egyebek ellenére) régi szép épület maradt fent. Amire viszont tesz magasról mindenki. Döbbenetes volt látni a lepusztult valamikor szép épületeket a belvárosban. Arról nem is szólva, ha felújítanak valamit, szépen kifestenek egy falat, akkor nem kell sokat várni mire megjelenik rajta valami marha firkálmánya. Japánban eddig két (azaz kettő darab) grafitit láttam, mindegyik elhagyatott, romos épületen volt a semmi közepén.
   

Mindezen szomorú megfigyelések ellenére természetesen nagyon jól éreztem magam otthon. Annyit voltam a barátaimmal, hogy nem volt időm ilyesmikre nagyon rácsodálkozni. Rettentő gyorsan elrepült az idő és már indulnom is kellett vissza. Szerencsére megint Frankfurtból ment a gépem és megint kényelmes volt. Az étel is egész jó volt - azt hiszem ugyanaz, mint féléve. Mivel már nyár van, nem volt éjszakai sötétség a repülés során. A napfelkelte pedig könnyes szemmel nézve is gyönyörű volt.