Összegzés - első próbálkozás

Ideje lenne már megírnom a megígért összegző bejegyzéseimet. Lelkiismeretfurdalásom is van, nincs sok olvasóm, de akik olvasnak, azok nagyon kitartóak  a lustaságom ellenére is, én meg nem írok nekik semmit - hát milyen dolog ez? Akkor következzen egy összegzés.

Mire is volt jó ez a japán egy éves kiruccanás. Először is nem vagyok elégedett magammal, sokkal többet is kihozhattam volna ebből a lehetőségből. Mind munka, mind ország-nézés témakörében. Valahol a szokásos hibát követtem el: ki akartam használni a lehetőséget, hogy akármikor dolgozhatok, mert közel vagyok az irodához, minden feltétel (jó számítógépek, gyors net, rengeteg folyóirat előfizetés) adott, de mégsem haladtam annyit, amennyit lehetett volna. Akkor már töltöttem volna több időt kirándulásokkal! Rengeteg helyen nem voltam, Kyushu, Shikoku, Okinawa (és a déli szigetek) teljesen kimaradtak. De még a nagy sziget túloldalára sem jutottam át, pedig Kanazawába nagyon el akartam volna jutni, rengeteget olvastam róla az útikönyvben. 

Eredetileg azt is gondoltam, hogy majd a nyelvtudásomat is fejleszteni fogom. Tanultam egy keveset japánul korábban és terveim között szerepelt, hogy kint is fogok nyelvtanfolyamra járni. Hát sajnos ebből sem lett semmi. Illetve párszor elmentem egy ingyenes nyelvtanfolyamra, amit a sagamiharai International Lounge szervezett. Nagyon jó helyen volt a Fuchinobe állomás mellett, a hátránya az volt, hogy egy teremben volt mindenki és sokszor elég fárasztó volt csak a mi tanárunkra koncentrálni. A másik nehézség az volt, hogy általában sok kínai diák volt, akik helyzeti előnnyel indultak, hiszen ha a tanár a táblára felírta az új szót kanjikkal, ők már tudtak miről lehet szó, viszont nekem még el kellett magyarázni. De a legjobb azt hiszem az lett volna ha fizetnem kellett volna a nyelvóráért, akkor lett volna motivációm, hogy minden egyes alkalommal ott üljek.

Viszont csomó minden újdonságot láttam, talán egy kicsit jobban értek pár dolgot a japánokkal kapcsolatban - bár leginkább azt, hogy mennyire is mások az európai kultúrkörhöz képest. Van bizony jó pár dolog, ami elgondolkodtatott. Például az, hogy annak ellenére, hogy a vallás (a "nemzeti" sintóizmus) mennyire benne volt a világháborúban, illetve mennyire kárhoztatható volt anno a japánok fanatizálásában, a mai, modern hétköznapi hozzáállás a valláshoz, mennyire semleges és megengedő. Az emberek nem vallásosak, hanem babonásak. Nyugodtan bedobja a pénzt a buddhista szentélyben a perselyben, aztán a sintóista szentélyben is, ha éppen vizsga, munkahelyi megmérettetés, vagy gyerekszülés előtt áll. "Abból gond nem lehet, ha több istennél is jó vagyok" - gondolja és ezt a hozzáállást senki nem ítéli el, nem bélyegeznek meg senkit, mert hisz, vagy éppen nem hisz a babonában. Teszem azt az igazi hívő meditáló buddhista sem nézi ki azt, aki csak egy jövendő-mondó cetli miatt tér be. (Nem is tehetné, mert ő van kisebbségben.)

Újra itthon

Immár egy hete itthon vagyok. Lassan eljön az ideje, hogy lezárjam ezt a blogot. Persze még szeretnék egy összefoglalót írni, erről a rettentő izgalmas egy évről. De most röviden arról, milyen is újra idehaza lenni.

Első pár nap nagyon fárasztó volt. A rengeteg régi-új zaj, a furcsa arcok, az érdekes épületek. Persze nagyon könnyű visszaszokni, bár most hogy átszervezték a budapesti közlekedést bizony el-elcsodálkozom némelyik buszjáraton. Az egy-két forintosok eltűnését és a kerekítést is még szoknom kell. A legérdekesebb, hogy itt az emberek beszélnek, telefonálnak az utcán, a járműveken. Ettől élőbb és közvetlenebb egy egyszerű buszozás, bár először zavart egy kicsit, hogy olyasmiket hallok, ami egyáltalán nem rám tartozik és nem is vagyok rá kíváncsi.

Csomó párt láttam az utcán kézenfogva, vagy kart karba öltve sétálni - és nemcsak fiatalokat. Ez is egy olyan dolog, amit az elmúlt egy év során nem gyakran láttam.

Újra le kell szoknom arról, hogy megbámulom az embereket az utcán, mert itthon bizony visszanéznek rám! Nincs "elzárkozás", hogy mindenki mindenhova néz csak a másikra nem. Egyébként ez alatt a pár nap alatt, nekem úgy tűnt, hogy jóval kevesebben olvasnak közlekedés közben itt, mint Japánban.

Természetesen az utcák szemetesebbek, a járművek mocskosabbak, mint Tokióban. Szomorú látni, hogy csomó épület, ami olyan szép lehetne, teljesen elhanyagolt állapotban van.

De a legérdekesebb az, hogy milyen távol vannak egymástól az épületek! Vidéken pedig végképp döbbenetes - az ember csak autózik keresztül a tájon és sehol egy lélek. Nagyon jóleső érzés, hogy a városban sincs akkora tömeg. Régebben is szerettem a villamosról bambulni a várost, de most különösen. Élvezem, a hatalmas panorámát, a gyönyörű kilátást. Ez már nagyon hiányzott.