Miközben gőzerővel folytatom a papírmunkák intézését, próbálok előzetes terepfelmérést is végezni. Szerencsés vagyok, mert van két forrásom is, úgymint:
- Rita barátném, aki az Aichi Expón dolgozott kint félévet. Egyébként többek között japánológus és kyudo szaktekintély is. (Többek között, mert például született szakács tehetség és antropológus is).
- Lóri pedig csekély három évet töltött Japánban, ahol a doktoriját írta.
A gond csak ott van, hogy Japán valahogy olyannyira egzotikus helynek számít nekem, hogy egyenlőre azt sem tudom, mit kérdezzek. Mindenesetre a legfontosabb dolgot azért sulykolják belém rendesen, mégpedig, hogy:
- Nyitottnak kell lenni az új kultúrára, mert enélkül az ember csak szenvedni fog, meg nyavalyogni és elveszít egy csodálatos lehetőséget az életéből.
- Fel kell készülni a sokkra. Mert az lesz. Akárhány útikönyvet olvasok el, dokumentumfilmet, személyes fényképet nézek meg. A megérkezés mellbevágó lesz.
Ezt a két pontot szem előtt tartva trenírozom magam - közben azért próbálom, hogy ne váljon az egész konstans aggódássá, meg idegeskedéssé (amiben azért sajna nagyon is jó vagyok).
Közben beruháztam egy japán útikönyvre (Eyewitness sorozat), Eszter barátném tanácsára. Férjével nászútja során/után ugrottak be Tokióba hazafelé menet. Ő kívülállóként (neki nincsen hasonló tapasztalat vagy háttere, mint a fent említett ismerőseimnek) azt mondta ezt a könyvet praktikusnak találták, segítségükre volt. Hát majd kiderül - nekem tetszik. Végül is akkora marha nagy választék japán útikönyvekből itthon nincsen, legalábbis én nem találtam. Bár az igaz hogy a korábban említett idegeskedést elkerüljem, nem vittem túlzásba a könyvesbolti nézelődést. Jó magyar Pató Pál úr mintájára, ej ráérünk arra még-hozzáállást tanúsítottam (meg még most is) az ügy iránt.
Egyébként egyre inkább az a benyomásom, hogy Japánt vagy csak szeretni vagy csak útálni lehet. Középút nincs. Vagy valaki azt mondja, soha többet, vagy (mint Rita meg Lóri) áradoznak, hogy milyen jól érezték magukat és bármikor hajlandóak lennének visszamenni.
Na de, konkrétan miket is tudtam meg eddig ismerősöktől, útikönyvből, rádió- tévéműsorból - csak úgy ömlesztve (persze ide csak azt írom ami nekem személy szerint meglepő volt):
- Amire nem árt felkészülnöm: nőket nem engednek előre, nincs európai férfiúi előzékenykedés. Kivéve ha az illető hosszabb ideig tartózkodott külföldön.
- Nem várják el, hogy idősnek, betegnek, kismamának átadja az ember a helyét a járműveken. Nem tudják hogyan viszonozni az előzékenységet, ezért kellemetlenül érzik magukat.
- Sok kajáló helyen ki van rakva az adott étel műanyag makettje. Az ember sokszor egy automatánál vesz egy cetlit, majd erre adják ki neki a pultnál az ételt. Ez tökéletes megoldásnak hangzik a japán-analfabéta külföldieknek! És természetesen nekem is, maximum a hal, hús és rizs kanjiját ismerem fel :)
- Nem annyira bankkártyát használó népség, mint ahogy azt az ember gondolná a technikai fejlettségük kapcsán. Előnyben részesítik a készpénzt.
- Rita szerint nem igazán fűtenek, illetve nincs is fűtés lehetőség a házakban. Végül is ha arra gondol az ember, hogy Tokió nagyjából Athénnal van egy szélességi körön, akkor ez nem olyan fura, viszont ha az ember megnézi a téli átlaghőmérsékletet, akkor azért már elgondolkodtató a dolog. És én meg egyébként is fázós vagyok, hát majd kiderül, hogyan bírom.
- Nem bírják annyira az alkoholt mint az európaiak. Ezt mondjuk eddig is tudtam, de Lóri azt mondta ez olyan mértékű, hogy akár én is könnyen az asztal alá ihatom őket.
Közben persze folyik tovább a levelezés a fogadó proffal. Amikor kérdezgettem, hogy milyen a vendégház megadta egy ausztrál emberke címét, aki elég sok időt töltött már az ISAS-ban. Így aztán Philtől sikerült megtudnom, hogy bizony voltak akik egy-két évet töltöttek ott és végig a vendégházban laktak. Véleménye szerint, ez a leginkább pénztárca kímélő szállás opció. A szoba bútorozott - értsd van asztal, szekrény, ágy (jeeeee!), ágynemű, tévé, videó - tartozik hozzá saját fürdőszoba, van közös konyha és mosóhelység. Érdekes, lehet hogy majdnem öt év után először fogok huzamosabb ideig olyan helyen lakni, ahol tévé is van. Na majd meglátjuk milyen hatással lesz a japán nyelvtanulásomra.
Bérleti díj egy hónapra 45000 jen (ha jól emlékszem). Ja, és közel van a munkahelyhez, szóval közlekedésre sem kell költeni. Amiről sajnos nem írt az a net. Félek, hogy nincs net kapcsolódási lehetőség, úgyhogy ahhoz majd be kell járni az irodába. Viszont így nem fogok otthon ragadni hétvégente, muszáj lesz megismernem Japánt :)
Egy évem van, akár mind a négy szigetre eljuthatnék! Csak aztán legyen bátorságom hozzá! De jó lenne összeismerkedni valami mozgékony társasággal, akik rángatnának jobbra-balra és nem hagynák, hogy úgy eltunyuljak, mint ahogy szoktam!
Befutott végre a CoE is. Nagyon hivatalosan néz ki. Kemény papírka, van rajta ilyen fekete kód-négyzet, amit géppel lehet beolvasni, a fényképem színesben és a megjelölés, hogy a státuszom professzor :) Feltörtem, mint a talajvíz :)
Pénteken (végre igazi péntek) előbb végzünk, úgyhogy megpróbálom a lehetetlent, átérni a Duna Plázától a Japán követségre kevesebb mint másfél óra alatt. (Könnyítésként BKV-val.) Négyig van náluk ügyfélfogadás. Ha nem jönne össze, majd szerdán próbálkozom megint. Akkor az okmányirodából fogok oda rohanni, ahol a nemzetközi jogosítványt fogom intézni délután kettőtől, remélhetőleg rövid ideig.
