Európa

Újra hazai időzónába érkeztem. Az út elég eseménytelen volt. Kicsit fura volt, hogy mennyit szenvedtem a gépen; alig volt helyem - nemcsak hosszában, hanem keresztben is eléggé beszorítottnak éreztem magam. Mintha anno a frankfurti járat nagyobb gép lett volna. Mivel világosban repültünk, alvás sem ment olyan könnyen, de láttam nagyon szép havas hegyeket Oroszország Kína határán (ha jól tippeltem, meg a helyet). Aztán Szibériában végtelen havas sík vidéket lehetett látni - jó pár mértani pontossággal meghúzott vonallal. Nem tudom, hogy utak voltak-e, szabályozott folyók, vagy valamilyen hatalmas rianás szerűség. Jóval később a Balti-tenger partvidékében gyönyörködtem, majd Gdansk kikötőjében.

Müncheni reptéren a legjobb az volt, hogy a Lufthansa járatoknál a beléptető kapuknál kávé és tea volt kirakva. Próbáltam egy kávéval megszabadulni összegyűrt érzésemtől, meg kialvatlanságomtól, nem sok sikerrel. A München-Köln járaton viszont nagyon kényelmesek voltak az ülések, ott úgy elaludtam, hogy csak arra ébredtem fel amikor a pilóta letette a gépet.

Sajnáltattam magam, hogy mennyire lefáradtam az utazásban, aztán beszéltem itt Phillel, aki Ausztráliából jött (Szingapúrban szállt át) és 24 órát utazott! Szóval egy szavam sem lehet.

Vicces érzés, hogy minden feliratot el tudok olvasni, és hogy mindig ledöbbenek az európai arcokon. Itt Bonnban nem változott sokat az épület; mondjuk a bicikli tároló a bejáratnál, ami végre elkészült, bármelyik szocreál komlói lakótelep legszebb műalkotása lehetne.

Tudok japánul!

Természetesen a címben foglalt állítás így nem igaz, ki kell egészítenem azzal, hogy legalább annyira mint Esti Kornél bolgárul. Ma reggel ugyanis Kosztolányi bolgár kalauzos novelláját sikerült eljátszanom a biztonsági őrrel telefonon.

Kilenc körül arra ébredtem, hogy csörög a telefon. (Ma és holnap is munkaszüneti nap van Japánban, tegnap pedig - illetve ma hajnalban kettőkor értem haza Usudából, majd írok erről a kirándulásról bővebben is.) Vártam hátha abbamarad, vagy kiderül, hogy csak álmodom, de nem. Úgyhogy felvettem, egy férfi hang volt, elmondta, hogy velem akar beszélni, meg valószínűleg azt is, hogy ő a biztonsági őr, de ezt nem értettem, csak kikövetkeztettem, és megkérdezte, hogy értek-e japánul. Kinyögtem egy ちょっと -t (ami jelenti azt is, hogy kicsi, bár nem tudom, hogy lehet-e ilyen kontextusban is használni), mert más hirtelen nem jutott eszembe. Ezekután a férfi folytatta a mondandóját, jó gyorsan és sokat mondott. Esélyem sem volt közbevágni, hogy fogalmam sincs miről beszél. Egyszer amikor levegőt vett, megpróbálkoztam benyögni valamit, mivel félálomban voltam még angolul sem igazán jutott eszembe semmi, úgyhogy tényleg csak egy sóhajtás-őzés-ig jutottam. Ezt viszont sikerült autentikus japánra alakítanom, mert a férfi úgy érezte, hogy én most pozitívan reagáltam a történetére és gyorsan folytatta.

Aztán sikerült elkapnom egy szót, hogy kártya. Szóval a beléptető kártyámmal van valami. Egyből halálra rémültem, hogy nem voltam talán jogosult belépni az egyik épületbe, ahova tegnap Murata-sant engedtem be a kártyámmal és most megnézték számítógépen és hogy fogom én ezt kimagyarázni. (Ami persze abszolút hülyeség, mert ha nem lennék jogosult belépni, akkor nem tudnék belépni azzal a kártyával.) Mindenesetre az őr befejezte a monológját és egy dzsamattával (mindjárt jövök, közeli viszontlátásig, bis dann jellegű elköszönéssel) letette a kagylót. Én pedig elkezdtem gondolkozni, hogy most vajon nekem kellene odamennem a kapuhoz az őrökhöz és keljek fel hajnali kilenckor, vagy ráérek még...

Amikor egyszercsak kopognak az ajtón. Gyorsan kiugrottam az ágyból, de pillanatra még belenéztem a táskába és láttam, hogy nincs ott a kártyám. Kinyitottam az ajtót és tényleg egy biztonsági őr volt, egyenruhában tetőtől talpig és a kezében a kártyám. Itt találta meg valahol az épületek között a földön - pontosan persze nem értettem hogy hol. Kimeríthetetlen japán tudásom újabb bizonyítékaként megköszöntem, mosolyogtam, és hajlongtam kicsit. Mire persze egyből meg lettem dicsérve, hogy de jól tudok japánul és honnan jöttem, Amerikából. Ez utóbbi kérdést elismételtettem vele, pedig ezt értettem :) Mondtam, hogy Magyarországról. Természetesen nagyon örült ennek a válasznak is és ment vissza dolgozni, én meg boldogan visszafeküdtem még aludni egyet.