Mégegyszer mindenképpen el akartam menni Takao-sanra a közeli kiránduló helyre, megnézni az őszi leveleket. Ez az időszak Japánban a cseresznyafa-virágzáshoz hasonlóan kedvelt kiránduló, piknikező (természetben lerészegedő) szezon.
Sajnos az időjárással megint nem volt szerencsém. Éppen csak hogy nem esett az eső, de nagyon szürke volt az ég, úgyhogy Tokió ismét láthatatlan volt. Jó volt friss levegőn lenni, meg felmászni a hegyre, megnézni a szentélyeket és piros sapkás szobrokat újra. De olyan depressziós színe volt mindennek, hogy végül alig csináltam csak egy-két fotót. Végre azonban nem felejtkeztem el, arról, hogy a hegycsúcsra is elmenjek. Ott viszont a rossz idő ellenére akkora tömeg fogadott, hogy pár elrettentő fénykép készítése után inkább elmenekültem.A vonaton visszafelé két idősebb bácsi állt meg a mellettem és láttam, hogy azt próbálják eldönteni melyikük üljön le a mellettem lévő egyetlen szabad helyre. (Mellesleg már feltűnt, hogy általában a mellettem lévő szabad helyeket foglalják el utoljára a vonaton.) Úgyhogy felálltam és átadtam nekik a helyet. Természetesen hajlongások közepette megköszönték, de jó pár perc múlva, az egyikük felállt és odajött hozzám, hogy egy nagyon udvarias és teljesen kerek angol mondatban köszönje meg mégegyszer. Kifejezetten emiatt gondolták ki és rakták össze a mondatot (amennyire én meg tudom ítélni tökéletes angolsággal). Megható volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése