Immár egy hete itthon vagyok. Lassan eljön az ideje, hogy lezárjam ezt a blogot. Persze még szeretnék egy összefoglalót írni, erről a rettentő izgalmas egy évről. De most röviden arról, milyen is újra idehaza lenni.
Első pár nap nagyon fárasztó volt. A rengeteg régi-új zaj, a furcsa arcok, az érdekes épületek. Persze nagyon könnyű visszaszokni, bár most hogy átszervezték a budapesti közlekedést bizony el-elcsodálkozom némelyik buszjáraton. Az egy-két forintosok eltűnését és a kerekítést is még szoknom kell. A legérdekesebb, hogy itt az emberek beszélnek, telefonálnak az utcán, a járműveken. Ettől élőbb és közvetlenebb egy egyszerű buszozás, bár először zavart egy kicsit, hogy olyasmiket hallok, ami egyáltalán nem rám tartozik és nem is vagyok rá kíváncsi.
Csomó párt láttam az utcán kézenfogva, vagy kart karba öltve sétálni - és nemcsak fiatalokat. Ez is egy olyan dolog, amit az elmúlt egy év során nem gyakran láttam.
Újra le kell szoknom arról, hogy megbámulom az embereket az utcán, mert itthon bizony visszanéznek rám! Nincs "elzárkozás", hogy mindenki mindenhova néz csak a másikra nem. Egyébként ez alatt a pár nap alatt, nekem úgy tűnt, hogy jóval kevesebben olvasnak közlekedés közben itt, mint Japánban.
Természetesen az utcák szemetesebbek, a járművek mocskosabbak, mint Tokióban. Szomorú látni, hogy csomó épület, ami olyan szép lehetne, teljesen elhanyagolt állapotban van.
De a legérdekesebb az, hogy milyen távol vannak egymástól az épületek! Vidéken pedig végképp döbbenetes - az ember csak autózik keresztül a tájon és sehol egy lélek. Nagyon jóleső érzés, hogy a városban sincs akkora tömeg. Régebben is szerettem a villamosról bambulni a várost, de most különösen. Élvezem, a hatalmas panorámát, a gyönyörű kilátást. Ez már nagyon hiányzott.
Első pár nap nagyon fárasztó volt. A rengeteg régi-új zaj, a furcsa arcok, az érdekes épületek. Persze nagyon könnyű visszaszokni, bár most hogy átszervezték a budapesti közlekedést bizony el-elcsodálkozom némelyik buszjáraton. Az egy-két forintosok eltűnését és a kerekítést is még szoknom kell. A legérdekesebb, hogy itt az emberek beszélnek, telefonálnak az utcán, a járműveken. Ettől élőbb és közvetlenebb egy egyszerű buszozás, bár először zavart egy kicsit, hogy olyasmiket hallok, ami egyáltalán nem rám tartozik és nem is vagyok rá kíváncsi.
Csomó párt láttam az utcán kézenfogva, vagy kart karba öltve sétálni - és nemcsak fiatalokat. Ez is egy olyan dolog, amit az elmúlt egy év során nem gyakran láttam.
Újra le kell szoknom arról, hogy megbámulom az embereket az utcán, mert itthon bizony visszanéznek rám! Nincs "elzárkozás", hogy mindenki mindenhova néz csak a másikra nem. Egyébként ez alatt a pár nap alatt, nekem úgy tűnt, hogy jóval kevesebben olvasnak közlekedés közben itt, mint Japánban.
Természetesen az utcák szemetesebbek, a járművek mocskosabbak, mint Tokióban. Szomorú látni, hogy csomó épület, ami olyan szép lehetne, teljesen elhanyagolt állapotban van.
De a legérdekesebb az, hogy milyen távol vannak egymástól az épületek! Vidéken pedig végképp döbbenetes - az ember csak autózik keresztül a tájon és sehol egy lélek. Nagyon jóleső érzés, hogy a városban sincs akkora tömeg. Régebben is szerettem a villamosról bambulni a várost, de most különösen. Élvezem, a hatalmas panorámát, a gyönyörű kilátást. Ez már nagyon hiányzott.
Szia
VálaszTörlésvégig olvastam a blogodat, gratulálok hozzá.
Minden jót kívánok neked a továbbiakban is.
És üdv itthon
Szia!
VálaszTörlésÉn is végigolvastam a blogod, és biztos nagyon jó lehetett ez az egy év. Képzelem milyen furcsa lehetett visszajönni...Én személy szerint zokogva hagytam volna el Tokiót. :-)
Én is sok sikert kívánok a továbbiakban is, azért én még várok 1-2 bejegyzést. :) Kíváncsi vagyok, hogy néhány hét, hónap múlva mit fogsz gondolni az egészről. :)