Fuji

Az eredeti terv úgy szólt, hogy Nagano-sanék az ISAS-hoz jönnek kocsival vasárnap korán reggel (háromnegyed nyolcra), felkapnak és megyünk. Tíz óra körül, valahol úton, már a Fuji közelében egy parkolóban felvesszük Saito-sant (az idősebb ismerőst, aki szintén jönne hegyet mászni), majd kb. 11-kor indulunk neki a hegynek. Végül ebből nem lett semmi, mivel egész múlt héten, sőt még szombaton is esett, sőt felhőszakadás is jutott majd minden napra (dörgéssel-villámlással), Saito-san berezelt és visszalépett a Fuji mászástól. De ekkor már sem Nagano-san férje, sem én nem akartuk annyiban hagyni a dolgot. Szombaton este abban állapodtunk meg, hogy legalább teszünk egy próbát, ha nagyon borzasztó az időjárás legföljebb visszafordulunk. Így viszont elegendő volt 9-kor indulni reggel.

Ez nekem azért is jött jól, mert kipihenhettem magam, miután szombati nap nagy részét mászóbot keresésével töltöttem. A JUSCO szupermarketben ugyanis szőrén szálán eltűnt az a sport részleg, ahol nem is olyan régen egy nadrágot vettem. (Úgy emlékeztem az áruház mellett is van egy nagy sportszer bolt, de azt sem sikerült megtalálnom.) Végül Machidán sikerült bevásárolnom.

Szóval vasárnap reggel kilenckor útnak indultunk. Körülbelül másfél, két órát tartott az út. Nagyon szép hegyek között kanyarogtunk. Szépen sütött a nap, a héten talán először. Jó pár motorost is láttunk az út során. Az egyiküket Nagano-san le s fényképezte. A motoros mögött ugyanis két dobozban két kutya foglalt helyet és vidáman nézelődtek jobbra-balra, láthatóan élvezték a száguldást. Megálltunk ebédet venni, majd letettük Nagano-sant Yamanaka tó partján, ahol megszállt, amíg mi visszaérünk. Végül dél körül értünk az ötödik szinten lévő parkolóhoz (ez 2000 méteren van), ahol a Subashiri út kezdődik. Elfogyasztottuk az ebédet, felöltöztünk (vízálló nadrág, pulóver, sapka) és elindultunk. Nagano-san férje vett egy botot is. Ezek egyszerű fa botok, amibe minden állomáson (pénzért) belepecsételik az adott szint jelzését. Hiába kapacitáltak, hogy vegyek én is, milyen jó emlék lehet és postán is haza tudom küldeni, nem volt kedvem felcipelni a hegyre. (Végül kiderült, hogy jól döntöttem - de erről majd később.)

Meglepően jól ment a mászás. A hatodik szintig szinte végig erdőben haladtunk. Az út általában keskeny volt és én mentem elől, hogy gyengébbként diktálhassam a tempót. Esni nem esett, csak felhős volt az ég és szürke. A hatos szinten (pontosabban új hatos szinten), kb 2400 méteren pihentünk egy kicsit. Egy nagyobb társaság jó pár külföldivel is üldögélt ott, csináltak kettőnkről képet. Később többször találkoztunk velük. Ők a nyolcadik szinten aludtak és napfelkeltére mentek fel a csúcsra. Egyikükre csak úgy hivatkoztunk "the businessman" - nem volt hegymászáshoz öltözve: esernyővel és oldaltáskával ment neki a Fujinak. Végül mégis előttünk ért fel és ért le (valószínűleg). A hatos szint után már nem erdőben haladtunk, de szép virágok voltak az út mellett. Felfelé nem láttunk, az út beleveszett a sűrű felhőkbe, de lefelé pillantva néha felszakadozott a szürkeség és elővillant a kék ég. Sőt egyszer a lenti rizsföldeket is lehetett látni. Ez nagyon érdekes élmény volt, ugyanis meg voltam győződve, hogy abban az irányban az eget kellene látnom. De Nagano-san férje megerősített, hogy az bizony nem délibáb, hanem tényleg a hegy lábánál elterülő földek. Az érzést, ahhoz tudnám hasonlítani, amikor Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című sci-fijében feltérképezik a hatalmas hengeres idegen űrhajó belsejét és annak "felfelé" görbülő "talaja" párszor összezavarja az űrhajósokat.

Végül kevesebb mint három óra alatt felértünk a hetes szintre (3090 méterre), ahol a szállásunk is volt. Kellemesen fáradt voltam, de akár tudtam volna még tovább menni - úgyhogy összességében nagyon elégedett voltam magammal. A hálóteremben emeletes fekvőhelyek voltak - valószínűleg jó zsúfolt lehet főszezonban, de most nem volt tele. Bár ahol mi aludtunk, ott az egész szint tele volt, nyolcan voltunk egymás mellett. A folyosó közepén volt egy fűtő alkalmatosság is. A lakók ingyen és bérmentve használhatták a vécét (egyébként 200 jen egy "menet" a menedékházakban). Sőt még másnap lefelé jövet is betérhetünk a kis igazoló cetlinkkel. (A szállás vacsorával és reggelivel 9000 jenbe került, amúgy.) A vécé egyébként kellemes meglepetés volt, természetesen vízöblítés nincs - illetve az van hogy az ember egy ott álló vödörből öblíti le a terméket - de rendes kerámia piszoárok, és vécécsészék vannak.

Amíg vártuk a vacsorát, kint üldögéltünk, néztük az újabb érkezőket, akik pihentek tíz perceket, aztán indultak tovább. Nem túl hosszas rábeszélésre vettem egy adag meleg szakét, Nagano-san férje pedig vörösbort ivott, amit kis műanyag palackban hozott fel. (Az árak természetesen tükrözték a hely nehézkes megközelíthetőségét.) Ahogy vidámabbak lettünk, kiderült az is, hogy nem volt baj, hogy én mentem elől végig, mert útitársam elégedett volt a hátsó felépítményem nyújtotta "kilátással" :)

Fél hat körül került sor a vacsorára. Név szerint hívtak be minket a házba, hogy le ne maradjunk róla. Nekem ízlett minden, de a legfinomabb a leves volt! Legszívesebben vittem volna belőle termoszban :) Az étkezőben jó pár festett, írott fa panelt lehetett látni. Ezek pár száz évvel ezelőtt kerültek ide. Akkoriban nem volt olyan egyszerű eljutni a Fujihoz, ezért nagyobb társaságok, céhek választottak maguk közül egy képviselőt és összedobták az utazáshoz szükséges pénzt. Az illető pedig elhozta magával az adott csoport tábláját. Többek között a legősibb szakma művelői is küldtek ilyet a Fujira.

Korán lefeküdtünk, hogy aztán korán tudjunk kelni. Nem is volt először gondom az elalvással, de aztán nagyon meleg lett a hálóban egyre idegesebb lettem a másnapi mászás miatt, úgyhogy sokszor felébredtem és forgolódtam. Végül négy óra előtt keltett fel Nagano-san férje és félóra készülődés után elindultunk. A reggelit szépen becsomagolva kaptuk, eltettük, hogy majd később fogyaszthassuk el. Egyébként a menedékházból kilépve gyönyörűszép csillagos ég fogadott. Lefelé voltak felhők, de nem volt összefüggő, sok város fényeit is látni lehetett odalent. Felfelé pillantva pedig lehetett látni a mászók fejlámpájának fényeit.

Már az első pár lépés után éreztem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű nap, mint a tegnapi. Egyrészt a sötétben sokkal fárasztóbb volt a mászás, hiába volt mindkettőnknek lámpája. Bár amit nekem adtak kölcsönbe az elég halovány volt, mondták, hogy vegyek bele elemet, de elfelejtettem. A levegőm is hamar elfogyott, még álmos is voltam egy kicsit. Elképzelni sem tudom, hogyan tudják rengetegen az egész mászást éjszaka lebonyolítani. Az ugyanis az általános, hogy napfelkeltére érjenek fel a csúcsra. Szerencsére nekünk nem volt ilyen tervünk, így legalább menetközben is lehetett élvezni a kilátást, a tájat és nem csak a felérkezésen volt a hangsúly. Amint elkezdett világosodni én is egyre jobban lettem. Nem kellett még arra is koncentrálnom, hogy lássam az utat a sötétben. A felhők fölé emelkedő Nap gyönyörű volt. Folyamatosan fényképeztünk.

Kértem, hogy legyen megörökítve a "nagy eltévedő hely". Szinte minden leírásban olvastam, hogy az illető eltévedt vagy majdnem eltévesztette az utat lefelé jövet, amikor odaért, ahol három nagy mászóút (Kawaguchiko, Fujiyoshida és Subashiri) összeolvad. Láthatóan szépen angolul is ki van táblázva, hogy merre kell menni, de már éreztem, hogy könnyen lehet olyan fáradt az ember lefelé jövet, hogy még az is elkerüli a figyelmét. A nyolcas szinten fogyasztottuk el kiadós reggelinket. Majd kis pihenés és fényképeszkedés után folyattuk utunkat. Egyre sűrűbben találkoztunk mászókkal, de sor nem alakult ki, soha nem volt tömeg.

Ahogy 3400 méter fölé értünk, már egyre megterhelőbbé vált a mászás. Hányingerem lett és fejem is elkezdett fájni egy kicsit. Gyakrabban álltunk meg pihenni és a fejfájásom ugyan majdnem teljesen elmúlt, de a hányingerem mellé vécézési inger is betársult (természetesen szigorúan az után, hogy elhagytuk az utolsó menedékházat). Az út legvége már meredek lépcsőkbe torkollik, ekkor már nagyon lassan tudtam csak menni. Mire felértünk úgy elfáradtam, hogy nem is emlékszem, hogy készült ez a kép. Sajnos japán precizitás nem hazudtolta meg magát: ha a mászó szezon augusztus végéig tart, akkor szeptember elsején kilenc órakor a csúcson már minden hermetikusan bezárt. Illetve egy ajándékbolt nyitva volt, de vécé az nem volt. Hogy ne csak én legyek elkenődve a bot-pecsételők sem működtek már, úgyhogy az emlékbotot sem sikerült befejezni. Így aztán a hegycsúcson töltött első húsz percünk nem volt a legvidámabb.

Nagano-san férje körbe szerette volna járni a krátert, de mivel látta teljes elkenődésemet felajánlotta, hogy várjam meg. Viszont én is nagyon kíváncsi voltam - ha már idáig eljutottam és ilyen gyönyörűszép az idő ezt nem kellene kihagyni. Úgyhogy hányingert és egyéb problémáimat háttérbe szorítva nekivágtunk a körülbelül egy órás útnak. A Fuji istennője úgy tűnik meg akarta jutalmazni kitartásom miatt, ugyanis ott ahol a Gotemba út ér fel a hegyre egy öt csillagos, nyitott vécét találtunk! Ezek után már végre én is tudtam gyönyörködni a tájban és fotózni. Többek között a Shizuoka félszigetet és az óceánt is lehetett látni. Felmásztunk a ténylegesen legmagasabb pontra (3776 méter) is, ami az időjárás megfigyelő állomáson van. A linkelt képen talán nem is látszik, hogy az odavezető út, milyen rettentő meredek volt. Bizony belekapaszkodtam időnként az oldalt látható rozsdás vaskorlátba, aminek a funkciója egyébként teljesen érthetetlen számomra. A keresztrúd ugyanis kábé olyan magasan van mint a vállam, időnként mint a fejem, ezért kényelmesen folyamatosan ebbe kapaszkodva menni nem lehet, viszont az ember alatta nyugodtan lebucskázhat.

Egyébként nem ez volt mindig Japán legmagasabb pontja. A tizenkilencedik század végétől a második világháborúig ugyanis Taiwan is japán fennhatóság alá tartozott és az ottani legmagasabb pont 3952 méter.

A kráter fantasztikus látvány volt és az aljában egy adag koszos havat is lehetett látni. Utoljára 1707-ben tört ki a Fuji, de akkor sem a tetején. A hegy oldalában alakult ki ekkor három új kürtő, ahonnan 800 köbméter hamut szórt szét (lávafolyás ekkor nem volt) egészen az akkori Edo (mai Tokió) területéig.

Ahogy lassan körbe értünk, láttuk, hogy a felhők elindultak felfelé, a mi irányunkba, úgyhogy nekivágtunk a lefelé vezető útnak. Ez szélesebb, igazi szerpentin volt, nem az a keskeny köves lépcsős, amin felfelé jöttünk.

Lassan beértünk a felhőbe és onnan szinte végig a hegy lábáig tejfehér, általában nedves, gyengén szitáló esőben mentünk. Azonkívül, hogy szinte alig láttam át a vizes szemüvegem, nem volt zavaró, esőálló felszerelésünk jól bírta a megterhelést. A hetedik szintig semmi gondom nem volt, de utána következett az igazi "homok-futó" útszakasz - ezt jelenti az út neve: Subashiri. Egy természetesen meredek, vulkáni kisebb nagyobb kőtörmelékkel borított szélesebb utat kell elképzelni, ahol minden lépésnél az ember majdnem bokáig süllyed a kavicsba, homokba és egy lépésnél minimum hármat csúszik még lefelé. Párszor elestem, de ez nem volt igazán vészes, az itteni kövek, kis kavicsok ugyanis elég "puhák". Próbáltam cikcakkban menni ahogy Nagano-san férje is mutatta, de bal kézzel sokkal ügyetlenebbül bántam a bottal. Az igazi probléma az volt, hogy felhólyagosodott a lábujjam, és a végén már tiszta kínszenvedés volt menni. Arról nem is szólva, hogy a köd miatt fogalmam sem volt mióta megyünk és mennyi van még vissza. Végtelennek tűnt az út. Végül csak megérkeztünk a parkolóhoz fél kettő körül. Az eredetileg tervezett délhez képest elég későn.

A Yamanaka tó partján találkoztunk egy étteremben Nagano-sannal és ebéd közben elmeséltük élményeinket. Lent, a tó partján szinte végig esett az eső, vihar is volt - Nagano-san aggódott is értünk. Nagyon nagy mázlink volt az idővel. Az elmúlt héten most volt az első nap, hogy szép, tiszta, napos idő volt a Fuji tetején.

Végül Nagano-sanék öt órakor tettek le az ISAS bejáratánál. Természetesen első utam a fürdőszobába vezetett - bármelyik hajléktalant megszégyenítő szag-aurámtól minél előbb meg akartam szabadulni :)

Összességében hatalmas élmény volt. Megérte a szenvedést. Bár boldogabb lettem volna, ha csúcsra érkezéskor egy kicsit kevésbé vagyok ramatyul. Továbbra sem értem az éjszakai mászókat. Biztos csodálatos élmény a napfelkelte, de az volt az a nyolcas szintről is, valamint világosban mászva gyönyörködni tudtunk a szemkápráztató kilátásban, a meredek hegyoldal és kék ég kontrasztjában. Tényleg olyan volt, mint ha repülőgépről néztük volna a tájat. (Egyébként láttunk is a magasban egy gépet, meg is beszéltük, hogy a pilóta biztos most mondja az utasoknak, hogy épp a Fuji fölött repülnek - integettünk is nekik.) Valószínűleg ez a két eltérő megközelítése a hegymászásnak olyasmi lehet mint a teljesítménytúra és a kirándulók ellentéte. Mindenesetre örültem, hogy nem fárasztottam le magam annyira és így még a krátert is körbe tudtuk járni. A lefelé út, ahogy figyelmeztettek is előre, jóval megterhelőbb volt, mint a felfelé vezető. És bár akkor menetközben időnként eszembe jutott, hogy nem lett volna egyszerűbb inkább ugyanarra menni, ahol jöttünk, most visszagondolva akárhogyan jövünk is le, megszenvedtem volna az utat.

Nagyon hálás vagyok Nagano-sanéknak ezért az élményért, nem is tudom, hogyan tudnám ezt valahogyan visszafizetni nekik.