Látnivalók és ennivalók Shizuokában

Vasárnap, 23-án Nagano-sannal és férjével (a nevét a bemutatkozás után egyből sikerült elfelejtenem persze) Shizuoka prefektúrába kirándultunk. Én rettenetesen jól éreztem magam - Nagano-san nem karácsonyi ajándéknak szánta a meghívást, de nekem felért azzal!

Kilencre jöttek értem az ISAS lodge-hoz és itt ért az első meglepetés. Amikor Nagano-san fuvarozott a sagamiharai városházára, akkor láttam először a kocsit. Egyből el is könyveltem, hogy ez biztos az asszonyé és a család rendes, naaagy kocsijával a férj jár dolgozni. Az autó ugyanis egy apró, Suzuki, mini-terepjáró :) Hát vasárnap nyilvánvalóvá vált, hogy ez a "családi autó", úgy is mondhatnám a "mi autónk" :) Szegény Nagano-san csomagolta össze magát a hátsó ülésre pedig próbálkoztam, hogy ülök én oda szívesen. De lebeszéltek: nagy európai nő nem fér be oda.

Az idő kezdetben esős volt, de mire a tetthelyre értünk (körülbelül három óra múlva, nagyjából 200 kilométerre van Shizuoka Sagamiharától) már javában sütött a nap. Így aztán már az úton odafelé is megláthattam a Fujit és bizony iszonyatosan tetszett! Az út egyébként gyorsan telt, folyamatosan szóval tartottak illetve kérdezgettek.




Először is a Kuno-zan Toshogu szentélyhez mentünk. Illetve felmásztunk 1159 kőlépcsőn - legalábbis az útikönyv szerint ennyi van. Arról az útikönyv nem tesz említést, hogy egyre nagyobbak lépcsők, ahogy feljebb halad az ember. Node sebaj, százszázalékosan megérte a mászást a kegyhely. Azon kívül, hogy az épületek gyönyörűen néztek ki, életemben először láttam bambuszerdőt is. A főépületen vidáman fedeztem fel a német nemzeti lobogó színeiben pompázó lógó díszítményeket - amin aztán útitársaim is jót nevettek. A kegyhelyen temették el Tokugawa Ieyasut, a legnagyobb japán sógunt. Neki sikerült az egymás ellen harcoló feudális urakat leverni és 1600-ra egységesíteni az országot. Az általa megalapozott békés időszak 260 évig tartott. A sógunátus egyik ügyes húzása volt, hogy megaparancsolta a "kiskirályoknak", szabályos időközönként - például minden második évben - el kell zarándokolniuk Edóba (Tokió régi neve) a sógunhoz. Csak hogy meg nem gondolja magát az illető, a feleségét és családját túszként tartották Edóban. Íly módon a nagyurak felesleges pénzüket és idejüket utazgatással voltak kénytelenek tölteni. Mindeféle konspirációs tevékenységre már nem maradt idejük. Mellesleg lehet, hogy ezzel alapozták meg a ma virágzó, japán belföldi turizmust is :)

A kegyhelyen nemcsak Tokugawa sógun hamvai találhatók meg, hanem állítólagos tenyérlenyomata is, amit egy fán találtak. Valamint ide temették el a lovát is.

Az egy dolog, hogy innen nagyon szép kilátás nyílt a Csendes-óceánra (olyan hullámok voltak, hogy még!), de át lehetett libegőzni a szomszéd hegyre, ahonnan viszont a Fujiban lehetett gyönyörködni. És hát gyönyörködtem is, ahogy a számolatlanul ellőtt fényképek is bizonyítják. Mellesleg a libegő mellett található boltban Nagano-san férje kiszúrta, hogy árulnak Rubik kockát is :) Csak éppen a Fuji képe volt látható az összes oldalán.

Ebédelni egy híres tempura (ez leginkább rántott dologra emlékeztető étel - itt az apró rák volt a helyi specialitás) evő helyre mentünk. Olyan híres volt, hogy szép kis sor állt a leginkább nagyobbacska konténerre emlékeztető kifőzde előtt. Szeretett volna az Üvegtigris ilyen vevőkört :) Lehetett enni tempurát rizzsel, meg tésztával, meg volt mizóleves is. Én tésztás tempurát ettem. Finom volt. A hely egyébként a kikötőben található és a halászok szakszervezete üzemelteti.

Következő célpontunk a Hiroshige múzeum, a Tokaido Galéria volt (Yui városban). Hiroshigetalán a leghíresebb ukiyo-e meg Meiji művész. Nem igazán tudom hogy hívják hivatalosan ezt a technikát, angolul woodblock print a neve (megfejtéseket szívesen látok :) ). Nagyon jók voltak a képek, egy baj volt, hogy csak japán nyelvű magyarázatok voltak. A múzeum kertjében egy kis épület állt, ahol (egy rövid) tea szertartáson lehetett résztvenni. Egyébként itt háromszor szállt meg Meiji császár. Mi meg bementünk teázni. Fura volt így először szembesülni ezekkel a japán stílusú tényleg teljesen üres szobákkal. Viszont első találkozásom a tatamival olyan jól sikeredett, hogy alig akartam abbahagyni a simogatását olyan jó sima volt. Meg is kérdezték, hogy teát öntöttem ki és azt akarom-e eltüntetni :) A tea finom volt, de eléggé keserű ahhoz hogy az ember ne akarjon még inni. Úgy készül, hogy ilyen borotva pamacshoz hasonló dologgal felverik a teaport egy kis folyadékkal, aztán öntenek hozzá forró vizet. Úgyhogy a tea felszínén hab úszik. Kaptunk előtte édes süteményt is - azért jó édes, hogy utána az ember még jobban élvezhesse a keserű tea ízét. Persze az igazi formális tea szertartás órákig is tarthat és a tea készítőnek kimonóban kell lennie, ésatöbbi ésatöbbi - de persze arányosan drágább.

Ekkor már besötétedett és elindultunk vacsorázni egy szomszédos városba. Eltartott az út egy ideig, mi Nagano-sannal el is szundítottunk a kocsiban. Aztán jól eltévedtünk a városban, de végül mégis csak helyre találtunk, a kikötőben. Itt van egy szusi utca, jó pár vendéglővel, halas bolttal. Ez egyik helyen például árultak egészben halfejet! Először azt gondoltam az is valami kisnyugdíjas étel lehet, mint nálunk a csirkefej, de felvilágosítottak, hogy grillezve sokan szeretik enni. Bár amikor megkérdeztem vendéglátóimat, hogy és a szemét is megeszik-e a halnak, már azt válaszolták, hogy hááát van olyan is, de ők nem. Körbejártuk a különböző éttermeket és végül a férj döntött és bevonultunk egy eléggé kedvelt intézménybe - még épp jutott nekünk asztal. Természetesen szusit ettünk. Ilyen gyönyörűen nézett ki az előétel:
A felszúrt halfejet nem ettük meg, az csak díszítés volt. De a kaviárral töltött rózsát bizony secc-perc alatt szétszedtük :) Aztán jött a szusi tál . De mi ekkor már nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe a férj úrral (nemcsoda söröcske is volt hozzá) szóba került a munkám, az ösztöndíjam, hogy tulajdonképpen miért is egy évre jöttem és elég lesz-e nekem egy év Japánban, stb. Szó szót követett és egyszer csak odajött az egyik felszolgáló és ránk ripakodott (persze azért rettentő japánosan), hogy kezdjük el enni a szusit, mert összeszárad és akkor már nem lesz olyan jó. Úgyhogy rá is vetettük magunkat. Közben meleg szaké is érkezett, úgyhogy már hasznos tanácsokat is hallottam, mint például, hogy a japán férfiak nagyon nehezen kezelik a panaszkodást, szóval ha nem vagyok elégedett valamivel a munkahelyemen akkor tegyem szóvá sokszor és feltűnően, mert akkor inkább megoldják, csakhogy ne kelljen hallgatniuk a panaszokat. A szusi tál elpusztítása után még rendeltünk egy kis kiegészítőt, aztán következett a fizetés. Ahol is Nagano-san nem engedett fizetni, én meg nem győztem hálálkodni. Nagyon örültem magamnak, hogy van egy adag becsomagolt marcipánom, meg kis ajándékom számukra. Visszaérkezésünkkor oda is adtam nekik.

Visszafelé természetesen Nagano-san vezetett és mivel késő volt, meg a hasunk is jól tele volt rakva, bevásárolt rágógumit és kávét hogy éber legyen. Megint én ültem elől, mert az én feladatom volt, hogy szóval tartsam, nehogy elaludjon vezetés közben, amire férje szerint erősen hajlamos. De semmi ilyesmi nem történt végig beszélgettünk. Először a magyar nyelvről. A férj ugyanis szóvá tette, hogy nem megfelelően használom a válaszformulákat az angolban. (Hosszabb időt töltött Angliában és az USA-ba is kijár, mert egy amerikai cég japán leányvállalatánál dolgozik.) Tehát egy típusú megállapításra, hogy "Én úgy hiszem, X. nem jó ember, én nem szeretem" én kategorikusan azt válaszoltam, hogy "Igen, én sem", ami angolul helytelen. Ilyen mondatba yes-nek nincs helye. Viszont a férj szerint az ázsiai nyelveknél (kínai, vietnámi, koreai, japán) helyes az igen használata. Ugyanis arra értik, hogy egyetért a beszélgetőpartner állításával. Persze ez semmit nem jelent, de legalább Nagano-san nem aludt el. Aztán áttértünk a magyar konyhára. Különösen az tetszett nekik, amikor leghíresebb és egyik kedvenc magyar ételemnek a halászlét neveztem meg. Aztán még soroltam más ételeket is, de a gulyáslevesre már nekik kellett engem figyelmeztetniük, mert azt teljesen elfelejtettem :)

Összességében baromi jól éreztem magam a kiránduláson. Remélem, hogy ők is, és elhívnak még magukkal máskor is. Azért azt megjegyeztem később Nagano-sannak, hogy máskor hagyják hogy beszálljak a benzin, autópálya satöbbi költségekbe is. Annyi már történt, hogy említették szeretnék jövőre megmászni a Fujit és velük tartanék-e. Természetesen egyből igent mondtam :) Mindenesetre nem ártana gyakorolnom rá egy kicsit, mert az azért nem lesz piskóta.