Ahogy a cím is sugallja alig láttam valamit Yokohamából. Viszont amit láttam az arra ösztönöz, hogy mindenképpen visszamenjek még párszor. Na meg egyébként is itt van egy köpésre (csodálkoztak is a kollégák, hogy eddig hogyhogy nem is jártam még arra) és könnyebben, átszállás nélkül és eljutok a belvárosba, nem úgy mint Tokióban. (Érdekes módon pénzben viszont ugyanott vagyok, ennyivel drágább a JR, a magán vasútvonalaknál, konkrétan az Odakyunál.)
Eredeti tervem az volt, hogy a kínai negyedet nézem meg. Japánban ez a legnagyobb kínai kolónia és minden útikönyv ezt említi első helyen. Aztán rádöbbentem, hogy tengerparti kikötővárosról van szó, irány az "óceán part", ami persze igazából csak egy öböl. Úgyhogy először a Yamashita parkban sétáltam, ami egy nagyon kellemes hatalmas virágos-zöld tengerparti korzó, egy-két szoborral díszítve. Mint például a Käthe Kollwitz jellegű asszony köcsöggel (miért ilyen morcos, amikor csomó szép virág van körötte és a gyönyörű tengert nézheti?). Aztán az unatkozó kikötői munkások által összedobott konténer alkotás. Volt még a gyerekek kedvencének tűnő vízköpő béka, hal és csatorna együttes. Persze a minden útikönyv szerint kiemelt piros cipellős kislány szobrát nem fényképeztem le, elég felhős volt akkor és úgy gondoltam úgysem fog jól látszódni. Helyette megörökítettem a földrengések indiai áldozatainak emelt kutat.
A park másik végén van az Osambashi Pier. Itt van a nemzetközi utas terminál. Sajnos éppen semmilyen nagy hajó nem érkezett, amikor arra jártam, csak egy kisebb, amit azért lefilmeztem.
Egy döbbenetes eseménynek is szemtanúja voltam itt. Két japán néni automatából italt vett és nem tudták kinyerni a visszajárót! Hiába rángatták az erre rendszeresített kallantyút. Végül valami azért csörrent, de nem volt felhőtlen az örömük, lehet hogy nem eleget kaptak vissza. Nem tudom, mi lett a végeredmény, de a japán társadalom és jövőbeni töretlen fejlődés érdekében, nagyon remélem, hogy szóltak az üzemeltetőnek, mert az ilyen események alapjaiban rengethetik meg a stabilitást az országban!
Maga a terminál egyébként hatalmas futurisztikus épület, talán egy hajót próbált formázni az építész, és a padló mindenütt fa borítású. Nagyon szép kilátás nyílik innen a felhőkarcolókra és a hatalmas óriáskerékre is. Azt írják építésekor, 1989-ben ez volt a legnagyobb a világon. Ezek most kimaradtak, de ezért is mindenképpen vissza fogok még menni Yokohamába. Most viszont a kínai negyed felé indultam. Menetközben még találkoztam egy japán MOL reklámmal is :)
Amennyire megdöbbentően kevés ember (japán viszonylatban persze) volt a Yamashita parkban, annyira nagy volt a tömeg a kínai negyedben. Persze itt az utcák is szűkösek és a rengeteg árus kipakol a boltja elé, így is foglalva a helyet. Nagy élmény volt. Japánban egyébként is szinte minden harmadik házban van valamilyen étterem, vagy büfé, de itt a kínai negyedben szinte minden házban kajálda volt. Illetve, ha ajándék bolt foglalta el a földszinti részt, akkor is kipakoltak egy-két hűtőt, vagy pultot amiről árultak az ennivalót. Természetesen szinte mindenütt lehetett kapni a kínai gőzölt gombócot (nikuman), és ugye ezt ott gőzölték, hogy friss legyen, ami az alapból harminc fok feletti hőmérsékleten még dobott egy kicsit. Nem tudom, hogy bírták az eladók, valami iszonyat munka lehet. Én még azt sem bírtam volna, hogy csak kiállítanak és azt kell kiabálnom percenként százszor, széles mosollyal hogy "Irrashaimaszeee!", meg "Ikaga deszka?!" (Ezek az alap kifejezések a vendég betessékelésére, üdvözlésére.)
Étterembe megint nem mertem menni, de az utcán egyébként is nagyon gyorsan jól laktam. Egyrészt ettem valami kis golyócskát, amin szezámmag volt és belül édes volt, aztán szintén édes, leginkább tavaszi tekercsre hajazó "tésztájú", de hosszú palacsintaszerű valamit. Sajnos a gőzgombócból rosszat választottam, mert a változatosság kedvéért az is édes volt. De legalább egy életre megjegyzem, hogy az anman az a gombóc ami édes vörösbabpasztával van töltve. Egyébként nem lett volna rossz, csak már nagyon szerettem volna valami sósat is enni. Vettem egy hideg italt is. Sárgás színű gyümölcslé volt és nagyon finom. Viszont volt egy hátulütője: az italban valamilyen barna első látásra magnak tűnő golyók úszkáltak. (Méretre talán nagyon csökött, félérett cseresznyére hajazott). Az italhoz szívószál járt, ami pont olyan vastag volt, hogy átférjen rajta egy galacsin. Érdekes élmény volt, ahogy az ember nagy örömmel szürcsöli a finom gyümölcslét és egyszercsak a szájába kerül egy csúszós, kicsit ragadós leginkább mini-mocsira emlékeztető hideg gömböc. Párat megettem belőle, mert végülis ízre nem volt rossz (mivel hogy ízetlen volt), de a végén amikor már nem tudtam úgy ügyeskedni a szívószállal, hogy ne kerüljön bele szilárd áru, akkor kidobtam. Amiért még mindig szégyellem magam, mert egy italautomata szelektív PET palackos szemetesébe dobtam, mivel más nem volt se közel se távol. (Ez a szemetestelenség egyébként teljesen normális Japánban, én is vidáman szoktam magammal cipelni zacskóban hazáig, de most teljesen kiment a fejemből a dolog, nem volt nálam megfelelő dolog, amibe biztonságosan elrejtem a nem üres műanyagpoharat.)
A boltokban természetesen rengeteg ajándék tárgyat lehetett kapni. Ahogy láttam, a sláger a csípős csili paprikát mintázó szerencse amulettek és a mindenféle fajta játék panda. Ezek közül is kiemelkedett az önjáró, lambadát borzasztó hamisan elnyikorgó panda. A japánok valószínűleg rettentő módon élvezik a gagyi ilyen tömegben való látványát. Szerintem otthon kellene szervezi japán turistáknak jobbfajta magyar gagyi-piacra is kirándulást, nagyon örülnének az egzotikumnak :)
Voltak még szebbnél szebb kínai mintájú női selyemblúzok, ruhák is. Egyrészt az iszonyat melegben nem kívántam ruhákat nézegetni, próbálni, másrészt éltem a gyanúperrel, hogy nem a hozzám hasonló tehén méretű gaijin nőknek készültek a darabok. Úgyhogy nem sokat fájdítottam a szívem a látványukkal.
A boltok mellett persze azért belefutottam egy igazi díszes kínai szentélybe is. Nem volt kiírva, hogy nem szabad, úgyhogy lefényképeztem a belső részt is. Végül dobtam cserébe az isteneknek egy öt jenest.
Természetesen mi mást reklámoztak volna úton-útfélen a kínai negyedben, ha nem a Kung-Fu Panda című filmet :)
Még lehetett volna nézelődni, de egyrészt elfáradtam, másrészt féltem, hogy nagyon leégek. Ideje beszerezni egy napvédő krémet.
Még Yokohama állomáson gondoltam kiszállok és megkeresem a könyvesboltot, ami elvileg a Sogo áruház hetedik szintjén van. Hát Shinjuku meg Tokyo is baromi nagy állomás, de lehet hogy az újdonság varázsa miatt, de itt Yokohamán baromira ledöbbentem. Egy akkora aluljárón közelítettem meg a Sogo-t, ami szélességében a Nagykörúttal vetekedett. Csak ugye itt teljes széltében hosszában emberekkel volt tele. Két oldaláról további utak nyíltak, különböző boltokhoz, áruházakhoz. Amikor végre a Sogohoz értem, kiderült, hogy az is valami óriási hely. (Ez aztán az igazi fogyasztói társadalom - jutott eszembe.) Valószínűleg a tömeg extrém nagy volt, mert július első két hetében leárazást tartanak. Még szerencse hogy célirányosan mentem, így csak egy órát töltöttem a hetediken a papír írószer részleg felfedezésével. A könyvesbolt idegennyelvű kínálata elég gyér volt (és akkor visszafogottan nyilatkoztam). De mégis sikerült két könyvet is vennem és végülis így jobb volt, nem kerültem a nagy választék miatt döntésképtelen helyzetbe. Az étel részlegen már nem is mertem körülnézni, pedig volt egy-két csokoládés pult, olyan termékekkel, mint például a Chocoelixir. Na például ezért is vissza kell még oda menni :)
Eredeti tervem az volt, hogy a kínai negyedet nézem meg. Japánban ez a legnagyobb kínai kolónia és minden útikönyv ezt említi első helyen. Aztán rádöbbentem, hogy tengerparti kikötővárosról van szó, irány az "óceán part", ami persze igazából csak egy öböl. Úgyhogy először a Yamashita parkban sétáltam, ami egy nagyon kellemes hatalmas virágos-zöld tengerparti korzó, egy-két szoborral díszítve. Mint például a Käthe Kollwitz jellegű asszony köcsöggel (miért ilyen morcos, amikor csomó szép virág van körötte és a gyönyörű tengert nézheti?). Aztán az unatkozó kikötői munkások által összedobott konténer alkotás. Volt még a gyerekek kedvencének tűnő vízköpő béka, hal és csatorna együttes. Persze a minden útikönyv szerint kiemelt piros cipellős kislány szobrát nem fényképeztem le, elég felhős volt akkor és úgy gondoltam úgysem fog jól látszódni. Helyette megörökítettem a földrengések indiai áldozatainak emelt kutat.
A park másik végén van az Osambashi Pier. Itt van a nemzetközi utas terminál. Sajnos éppen semmilyen nagy hajó nem érkezett, amikor arra jártam, csak egy kisebb, amit azért lefilmeztem.
Egy döbbenetes eseménynek is szemtanúja voltam itt. Két japán néni automatából italt vett és nem tudták kinyerni a visszajárót! Hiába rángatták az erre rendszeresített kallantyút. Végül valami azért csörrent, de nem volt felhőtlen az örömük, lehet hogy nem eleget kaptak vissza. Nem tudom, mi lett a végeredmény, de a japán társadalom és jövőbeni töretlen fejlődés érdekében, nagyon remélem, hogy szóltak az üzemeltetőnek, mert az ilyen események alapjaiban rengethetik meg a stabilitást az országban!
Maga a terminál egyébként hatalmas futurisztikus épület, talán egy hajót próbált formázni az építész, és a padló mindenütt fa borítású. Nagyon szép kilátás nyílik innen a felhőkarcolókra és a hatalmas óriáskerékre is. Azt írják építésekor, 1989-ben ez volt a legnagyobb a világon. Ezek most kimaradtak, de ezért is mindenképpen vissza fogok még menni Yokohamába. Most viszont a kínai negyed felé indultam. Menetközben még találkoztam egy japán MOL reklámmal is :)
Amennyire megdöbbentően kevés ember (japán viszonylatban persze) volt a Yamashita parkban, annyira nagy volt a tömeg a kínai negyedben. Persze itt az utcák is szűkösek és a rengeteg árus kipakol a boltja elé, így is foglalva a helyet. Nagy élmény volt. Japánban egyébként is szinte minden harmadik házban van valamilyen étterem, vagy büfé, de itt a kínai negyedben szinte minden házban kajálda volt. Illetve, ha ajándék bolt foglalta el a földszinti részt, akkor is kipakoltak egy-két hűtőt, vagy pultot amiről árultak az ennivalót. Természetesen szinte mindenütt lehetett kapni a kínai gőzölt gombócot (nikuman), és ugye ezt ott gőzölték, hogy friss legyen, ami az alapból harminc fok feletti hőmérsékleten még dobott egy kicsit. Nem tudom, hogy bírták az eladók, valami iszonyat munka lehet. Én még azt sem bírtam volna, hogy csak kiállítanak és azt kell kiabálnom percenként százszor, széles mosollyal hogy "Irrashaimaszeee!", meg "Ikaga deszka?!" (Ezek az alap kifejezések a vendég betessékelésére, üdvözlésére.)
Étterembe megint nem mertem menni, de az utcán egyébként is nagyon gyorsan jól laktam. Egyrészt ettem valami kis golyócskát, amin szezámmag volt és belül édes volt, aztán szintén édes, leginkább tavaszi tekercsre hajazó "tésztájú", de hosszú palacsintaszerű valamit. Sajnos a gőzgombócból rosszat választottam, mert a változatosság kedvéért az is édes volt. De legalább egy életre megjegyzem, hogy az anman az a gombóc ami édes vörösbabpasztával van töltve. Egyébként nem lett volna rossz, csak már nagyon szerettem volna valami sósat is enni. Vettem egy hideg italt is. Sárgás színű gyümölcslé volt és nagyon finom. Viszont volt egy hátulütője: az italban valamilyen barna első látásra magnak tűnő golyók úszkáltak. (Méretre talán nagyon csökött, félérett cseresznyére hajazott). Az italhoz szívószál járt, ami pont olyan vastag volt, hogy átférjen rajta egy galacsin. Érdekes élmény volt, ahogy az ember nagy örömmel szürcsöli a finom gyümölcslét és egyszercsak a szájába kerül egy csúszós, kicsit ragadós leginkább mini-mocsira emlékeztető hideg gömböc. Párat megettem belőle, mert végülis ízre nem volt rossz (mivel hogy ízetlen volt), de a végén amikor már nem tudtam úgy ügyeskedni a szívószállal, hogy ne kerüljön bele szilárd áru, akkor kidobtam. Amiért még mindig szégyellem magam, mert egy italautomata szelektív PET palackos szemetesébe dobtam, mivel más nem volt se közel se távol. (Ez a szemetestelenség egyébként teljesen normális Japánban, én is vidáman szoktam magammal cipelni zacskóban hazáig, de most teljesen kiment a fejemből a dolog, nem volt nálam megfelelő dolog, amibe biztonságosan elrejtem a nem üres műanyagpoharat.)
A boltokban természetesen rengeteg ajándék tárgyat lehetett kapni. Ahogy láttam, a sláger a csípős csili paprikát mintázó szerencse amulettek és a mindenféle fajta játék panda. Ezek közül is kiemelkedett az önjáró, lambadát borzasztó hamisan elnyikorgó panda. A japánok valószínűleg rettentő módon élvezik a gagyi ilyen tömegben való látványát. Szerintem otthon kellene szervezi japán turistáknak jobbfajta magyar gagyi-piacra is kirándulást, nagyon örülnének az egzotikumnak :)
Voltak még szebbnél szebb kínai mintájú női selyemblúzok, ruhák is. Egyrészt az iszonyat melegben nem kívántam ruhákat nézegetni, próbálni, másrészt éltem a gyanúperrel, hogy nem a hozzám hasonló tehén méretű gaijin nőknek készültek a darabok. Úgyhogy nem sokat fájdítottam a szívem a látványukkal.
A boltok mellett persze azért belefutottam egy igazi díszes kínai szentélybe is. Nem volt kiírva, hogy nem szabad, úgyhogy lefényképeztem a belső részt is. Végül dobtam cserébe az isteneknek egy öt jenest.
Természetesen mi mást reklámoztak volna úton-útfélen a kínai negyedben, ha nem a Kung-Fu Panda című filmet :)
Még lehetett volna nézelődni, de egyrészt elfáradtam, másrészt féltem, hogy nagyon leégek. Ideje beszerezni egy napvédő krémet.
Még Yokohama állomáson gondoltam kiszállok és megkeresem a könyvesboltot, ami elvileg a Sogo áruház hetedik szintjén van. Hát Shinjuku meg Tokyo is baromi nagy állomás, de lehet hogy az újdonság varázsa miatt, de itt Yokohamán baromira ledöbbentem. Egy akkora aluljárón közelítettem meg a Sogo-t, ami szélességében a Nagykörúttal vetekedett. Csak ugye itt teljes széltében hosszában emberekkel volt tele. Két oldaláról további utak nyíltak, különböző boltokhoz, áruházakhoz. Amikor végre a Sogohoz értem, kiderült, hogy az is valami óriási hely. (Ez aztán az igazi fogyasztói társadalom - jutott eszembe.) Valószínűleg a tömeg extrém nagy volt, mert július első két hetében leárazást tartanak. Még szerencse hogy célirányosan mentem, így csak egy órát töltöttem a hetediken a papír írószer részleg felfedezésével. A könyvesbolt idegennyelvű kínálata elég gyér volt (és akkor visszafogottan nyilatkoztam). De mégis sikerült két könyvet is vennem és végülis így jobb volt, nem kerültem a nagy választék miatt döntésképtelen helyzetbe. Az étel részlegen már nem is mertem körülnézni, pedig volt egy-két csokoládés pult, olyan termékekkel, mint például a Chocoelixir. Na például ezért is vissza kell még oda menni :)
Érdekesek a képek. Nekem a híd és a "kisebb" hajó is nagyon tetszik. Emellett feltűnő az utcák, terek tisztasága.
VálaszTörlés